ÜLDÖZIK AZ ÚR HÍVEIT
ÜLDÖZIK AZ ÚR HÍVEIT
Az a véres vallásüldözés, amelynek megdöbbentő képei a bibliai elbeszélésekből kibontakoznak, egyike a történelem talányainak.
A hellenisztikus királyságokra amúgy általában egyáltalán nem volt jellemző a vallási türelmetlenség, még kevésbé a fanatizmus. Kétségtelenül teret hódított a görög istenségek kultusza, de sosem a kizárólagosság jegyében. Sokkal megszokottabb jelenség volt a szinkretizmus, a görög elemek és a helyi kultuszok kiegyenlítődése és összefonódása. Egyiptomban például a Ptolemaioszok alatt a görög Démétér-misztériumok és a helyi Ozirisz-tisztelet elemeiből állt össze egy új isten, Szerapisz kultusza. Másutt is mindennapos volt, hogy a helyi istenvilág királyát Zeusz egyik megjelenési formájának nyilvánították, így azután a föníciaiak háborítatlanul imádhatták tovább Baált vagy a folyamköziek Hadadot, ha ezt a felszínes azonosítást elfogadták. Ráadásul sok keleti isten és főleg istennő kultusza a maga eredeti formájában is helyet talált és nagy kedveltségnek örvendett szerte a hellén világban.
Miért dühödött hát Antiokhosz Epiphanész ily szörnyű módon Jahve ellen?
Kétfelől kell közelednünk a jelenséghez.
Egyfelől: Jahve nem egyike volt a sok keleti istenségnek, hanem egyetlen Isten, aki senkivel nem osztozik; aki nem érzi megtisztelőnek, ha Zeusszal vagy bárkivel azonosítják. Az sem vonzotta őt, hogy kilépjen a nagyvilágba, és versenyre keljen a hellén világban divatozó többi istenséggel, mert ő kizárólag választott népének Istene volt.
Másfelől: maga Antiokhosz Epiphanész is fanatikus volt a maga módján – nemhiába nevezték Eszelősnek –, és sokkal fontosabbnak tekintette, hogy birodalma minden szempontból tökéletesen egységes legyen, mint bárki elődei és utódai közül. Talán része volt ebben annak is, hogy Rómában töltötte ifjúságát, és bámulattal adózott a már három földrészre kiterjedt Birodalom egységes elveken felépülő szervezetének, amelybe az állami jellegű vallásos cselekmények egységes és kötelező jellege is beletartozott. Bosszantónak – s bizonyára érthetetlennek – találhatta ezért, hogy épp egy apró nép istensége tiltakozik ily makacsul az ellen, amit minden más isten természetesen fogad. Nyilván az sem volt ínyére, hogy az Egyiptommal határos és így stratégiailag fontos Júdeában mindennapos a nyugtalanság és polgárviszály, hogy az ottani villongások elvonják figyelmét és energiáját, miközben birodalma fontosabb keleti tartományaiban kell rendet teremtenie. És mivel úgy ítélte meg, hogy mindezeknek a visszásságoknak egyedüli oka Jahve maroknyi hívének konok ragaszkodása a vallási különálláshoz, úgy döntött, hogy akár erőszak árán is el kell ettől tántorítani őket.
A makkabeusi kor eseményeit, s annak előzményeit is, két szentírási könyvből ismerjük, a Makkabeusok első és második könyvéből (1Mak, 2Mak). Az elsőt tekinti a bibliatudomány hitelesebbnek a történeti hűség szempontjából. A második könyvet, az előszó tanúsága szerint, szerzője az alexandriai zsidó közösség számára, lelkük épülésére állította össze egy bizonyos Kürénéi Jázon számunkra ismeretlen művének kivonatolásával. Ebben a könyvben számos olyan epizód szerepel, amelyet nehéz hitelesnek elfogadni. Ilyen a hős lelkű anyának és hét fiának vértanúhalála. A mesebeli hetes szám magában is gyanút kelt; alig hihető továbbá, hogy a király személyesen vezesse az ilyen kínzásokat, és a rafináltan szörnyűséges tortúrák sem hatnak valószínűnek. Az eseményektől már távol álló szerző fantáziája szülhette ezt a történetet, hogy mondandóját hathatósabban kiemelje és szemléltesse. Annyi azonban bizonyosra vehető, hogy a rendelkezések végrehajtói gyakran bántak el kímélet nélkül az ellenszegülőkkel – s az is valószínű, hogy ezek nem voltak túl sokan; a többség vagy jószántából vagy közömbösségből vagy a fenyegetésektől megrettenve elvégezte az előírt áldozatot valamely pogány istenség előtt, vagy részt vett a kicsapongó Dionüszosz-ünnepségeken.
Szemben a Jób-könyv felfogásával, mely szerint cselekedeteink jutalmát és büntetését a földi életben nyerjük el – és, mint láttuk, ez volt az ószövetségi zsidó vallás általános felfogása –, a hős lelkű anya és fiai a rájuk váró túlvilági kárpótlásról beszélnek, az anya pedig az „utolsó napot”, a végítélet napját emlegeti.
Újszerű fogalmak ezek, amelyek csak Krisztus tanítása nyomán lesznek a keresztény hitelvek sarkalatos pontjaivá. Újszerűek itt, de nem állnak egészen egyedül az ószövetségi könyvekben. A Kr. e. II. századtól kezdve, például Dániel könyvében, az Izaiás-könyvhöz fűzött késői függelékben, valamint a protestánsok által el nem fogadott Bölcsesség könyve című írásban elszórt, de határozott utalásként megjelenik a halál utáni igazságszolgáltatás gondolata, a jók örök jutalma és a gonoszok örök büntetése, valamint a végső nap, tehát az ítélet napja, amidőn az Úr eszerint választja két részre az emberiséget.
Minthogy a második makkabeusi könyv a Kr. e. I. században keletkezett, s valószínűleg annak is inkább a derekán, mint az elején, feltehetjük, hogy a zsidó vallásos gondolkodásban már e korban jelen voltak, helyet kaptak a túlvilággal és végítélettel kapcsolatos eszmék, s ha talán általánossá nem váltak is még, egyre inkább hódítottak, előkészítve az utat a keresztény tanok befogadására.
