MÓZES BÚCSÚJA ÉS HALÁLA
MÓZES BÚCSÚJA ÉS HALÁLA
Cin pusztájában Mózes kétszer ütött a sziklafalra, mert egy pillanatra, kétségbeesésében, megingott a hite, hogy Isten hajlandó lesz még egyszer csodát tenni a méltatlan nép kedvéért. Isten rögtön ki is szabta büntetését: nem teheti lábát az Ígéret Földjére.
Valljuk be: szembeszökően méltánytalan bánásmód ez Istentől. A gyülevész, hűtlenkedő, folyton elégedetlen nép bevonulhat az új hazába, ocsmány vétkeit jótékony feledés takarhatja, a szentéletű vezér viszont, aki negyven esztendőn át minden testi és lelki erejét arra vesztegette, hogy végrehajtsa az Úr által rábízott feladatot, akit annyiszor kitüntetett kedvezésével, egy pillanatnyi s nagyon jól érthető megingása miatt kitiltatik onnan, ugyanaz az Isten megtagadja tőle, hogy hatalmas művére feltehesse a koronát.
Azon a különös tényen is elgondolkodhatunk, hogy Mózesnek nem maradt fenn sírja, illetve hogy koporsóját – mint Egyiptomból Józsefét – nem vitték magukkal az izraeliek az új hazába.
Vajon miért?
A két súlyos talány többeket is arra a feltevésre indított, hogy a szent iratok talán lepleznek valamit. Esetleg azt, hogy Mózest tulajdon népe ölte meg Moáb földjén egy lázadás alkalmával. Elvégre lázongások és lázadások úgyszólván a kivonulás első napjaitól fogva egymást követték, jó néhány esetben alakult ki valóságos lincshangulat. Mózes pedig nem bánt kesztyűs kézzel az ellenszegülőkkel, tömegével irtotta őket s rangjukra való tekintet nélkül. Nem nehéz elképzelni, hogy a vad nomád nép között, amelyben nagyon erősek voltak a törzsi és nemzetségi hagyományok, sokan forraltak keserű bosszút a zsarnoki hatalmú vezér ellen, és csak az alkalomra vártak, hogy megszabaduljanak tőle és a félelmetes Istentől, akit tűzzel-vassal rájuk kényszerített. Ha így volt, az összecsapás bizonyára megint csak rengeteg halottat eredményezett, s nem törődtek vele az életben maradtak, hogy a gyűlölt vezérnek díszes temetést rendezzenek, csak behányták testét egy tömegsírba a többiekével. Bizonyára a hagyományban magában hamar megkezdődött a megszépítés munkája – elvégre mégsem vállalhatja el egy nép a maga mondáiban, hogy megölte, aki hazát adott neki!
A szent iratok szerzőire már csak egy feladat maradt: megindokolni valahogyan, miért nem Mózes vezette be népét a megígért földre, noha „nem homályosodott vala meg az ő szeme, sem el nem fogyatkozott vala az ő ereje”. Mi tagadás, az indoklás gyengén sikerült.
