NÉPSZÁMLÁLÁS – A LEVITÁK RENDJE – A HÚSVÉT
NÉPSZÁMLÁLÁS – A LEVITÁK RENDJE – A HÚSVÉT
A törzsenként végrehajtott népszámlálás – amelynek roppant túlzott számadatairól már szóltam – ismét azt sugallja, hogy a pusztában ott volt mind a tizenkét törzs teljes népességében. Ez ugyancsak visszavetítés, a honfoglalás utáni, a bírák korában kialakult állapotok megelőlegezése. Az Egyiptomból kivonultak főerejét bizonyára a későbbi Efraim- és Manassze-törzs alkotta. A Lévi-törzs alighanem csak Kánaánban, utólag csatlakozott a törzsszövetséghez, amikor már a földterület egésze el volt osztva a többi törzs között; ezért már nem kaphattak önálló szálláshelyet, hanem csak a szétszórt papi városokban való letelepedés joga meg a papi tized jutott nekik. A róluk szóló mózesi könyv tehát utólag, történelmi érdemeikkel és természetesen Isten rendelésével igazolja megtisztelő különállásukat.
S ami az értük való váltságot illeti:
Máig vitatják, vajon a zsidók ismerték és gyakorolták-e a gyermekáldozat szörnyű szertartását. Pontosabban: hogy Jahve kultuszához is hozzátartozott-é valamely korszakban. Afelől ugyanis nem hagy kétséget a Biblia, hogy a júdai királyok korában a Jeruzsálem melletti Hinnom-völgyben nemcsak egyszerű emberek, hanem még királyok is feláldozták gyermekeiket Molok istennek.
Már akkor is felfigyelhettünk erre, amikor Isten Izsák feláldozására szólította fel Ábrahámot. Az agg pátriárka zúgolódás nélkül fogadta az isteni rendelést, s ez nemcsak az Úr iránti engedelmes alázatával magyarázható. A parancs ugyan szomorúságot keltett benne, hisz el kellett veszítenie minden reményét, hogy valaha még örököse születik, de megütközést nem mutatott a kegyetlen parancs miatt. Úgy tekintette, mint amire Istennek vitathatatlan joga van, a szokásnak is megfelel, csak épp abban a reményében kellett csalódnia, hogy az Úr különös kegye őt felmenti ez alól. (A döntő pillanatban aztán meg is kapta ezt a felmentést, s fia helyett kost áldozhatott fel.)
A leviták kapcsán is ezt hangoztatja Isten: valójában éppúgy joga van az emberek elsőszülött fiúgyermekeihez, mint az állatok elsőként ellett hímjeihez, de megelégszik a fiak megváltásával. Nem egészen képtelen tehát az a feltételezés, hogy mindez történeti fejlődést tükröz; az elsőszülött fiúgyermekek feláldozása korábban hozzátartozott Jahve kultuszához, vagy legalábbis megfért vele, s csak később, a vallás humanizálódása során született meg ennek tilalma és a helyettesítő áldozat előírása.
A húsvét ünnepléséhez hozzátartozik a hét kovásztalan nap, a kenyérsütés eme ősi, fontos kellékének egyhetes száműzetése; a szigorú törvény egyenest halált szab arra, akinek a házában kovász marad. Azt is tudjuk a mózesi rendelkezésekből, hogy a templomi ételáldozathoz szigorúan csak kovásztalan kenyeret vagy tésztát volt szabad felhasználni. Miért haragszik hát úgy Jahve a kovászra?
Többféle magyarázat van erre.
Az egyik szerint a kovász rejtelmes, titokzatos működését – kis mennyisége is hatalmas adag tésztát képes felpuffasztani, átalakítani – démoni erőknek tulajdonították ősidőtől fogva. Amiben tehát ilyen alvilági hatalmak működnek vagy működtek, azt romlottnak, tisztátalannak kell tekinteni, és ily módon nem használható fel istentiszteleti célra a kovásszal készült eledel.
Más elgondolás szerint a kovász a zsidók szemében valamiképp a vérhez volt hasonlatos: ahogy a vér életet ad az emberi vagy állati testnek, úgy éleszti meg a kovász az élettelen tésztát. És ahogy tilalmas volt számukra megenni az állati vért, és az égő áldozatból is ki kellett ereszteni előbb – mivel az életadó erő Isten adománya és kizárólagos tulajdona –, ugyanúgy nem lehetett kovász az áldozati kenyérben, és ezért kellett, legalábbis az ünnepi időszakban, az evésétől is tartózkodni.
