SALAMON GAZDAGSÁGA
SALAMON GAZDAGSÁGA
A templom maga is méltóképp jelképezte Izrael hatalmát és gazdagságát, hisz Izrael erős és diadalmas Istenének, Jahvénak méltó hajléka volt. A szentélyt és az előudvart körülvevő oldalfolyosók a kincstár szerepét töltötték be, itt halmozták fel a hadizsákmány legértékesebb részét, itt helyezte el a király az aranyból vert kisebb és nagyobb pajzsok százait, ahogy mai nagy bankok pincéi a rudakba vert aranytartalékot őrzik. A magaslati helyre emelt, tömör és vastag falú épület jól védhető erődítmény is volt.
Salamon azonban a maga világi uralmának is méltó, reprezentatív épületet kíván, és ennek építésére lényegében kétszer akkora időt fordít, mint a temploméra. A palota legnagyobb hosszmérete száz könyök, azaz kb. 45 méter, ez valószínűleg az egész épületegyüttesre vonatkozik, amely az ugyancsak kissé bizonytalan bibliai leírás szerint központi, oszlopcsarnokkal övezett térségből és az innen nyíló trónteremből, királyi lakrészből és királynői palotából (háremből) áll. Mivel régészeti feltárásokra nincs mód, nem tudjuk biztosan sem a palota valódi méreteit, sem az egyes épületrészek elhelyezkedését és kapcsolatát.
A húsz esztendőn át tartó építkezés alaposan megterhelte a kincstárat, ezen keresztül az egész adózó népességet. A faanyag szállítása, a kőanyag kibányászása, faragása és szállítása és maga az építkezés a robotmunkások valóságos hadseregét tette szükségessé. A bibliai közlés szerint állandóan harmincezer főt számlált ez a robotossereg, amely havi váltásokban dolgozott a honi bányákban, illetve a libanoni fakitermelő helyeken és kikötőkben. A közlekedés nehézkessége miatt valószínű, hogy a váltás időszaka ennél lényegesen hosszabb volt, a létszámot tekintve azonban elhihető, hogy a szám ezúttal mentes a túlzástól.
A Biblia nyomatékosan kijelenti, hogy „Izrael fiai közül senkit sem vetett Salamon szolgálat alá”, hanem a robotra az amoritákat, hettitákat, hivvitákat, perizitákat és jebusiakat kötelezte és ezek leszármazottait, akik a zsidók közt éltek, és akiket az izraeliták a honfoglalás és a bírák idején nem tudtak kiirtani maguk közül. Ez bizonyára lényegében megfelel a valós helyzetnek, de gyanítható, hogy a kényszermunkások hadait elszegényedett, adósrabszolgaságba süllyedt izraeliek is gyarapították.
Lehet, hogy a király bevételeiről közölt bibliai adat – évi 666 talentum, azaz mintegy három tonna arany, nem számítva különféle vámokat, bel- és külföldi adókat és más kincstári jövedelmeket – ugyancsak túlzásnak tekinthető. Annyi kétségtelen, hogy Salamon nem háborúk, hanem kiterjedt szárazföldi és tengeri kereskedelem révén gyarapította az ország és a maga vagyonát. A tengeri kereskedelmet bérelt – tiruszi és tarziszi – hajók és hajósok révén űzte, mivel az izraelieknek ilyesmiben nem volt gyakorlatuk. Az Egyiptomból Mezopotámia, illetve Kis-Ázsia felé vezető szárazföldi karavánutak java része viszont izraeli területen haladt át, és ez nemcsak az átvonuló külföldiektől szedett vám révén volt fontos jövedelemforrás: a király saját kereskedői is élénken kivették részüket a kétirányú áruforgalom lebonyolításából. Tudjuk például, hogy a kis-ázsiai Kilikiából lovakat vittek Egyiptomba, onnan pedig harci szekereket északra, miközben maga Salamon is jelentős állományt tartott ezekből a hadászatilag fontos cikkekből.
Dávidnak is volt féltucat vagy több felesége és még több ágyasa, amivel lényegében királyi hatalmát és gazdagságát demonstrálta, ahogy az az ókori (és nemcsak ókori) Kelet uralkodóinál mindig is megszokott dolog volt. A nagy hárem közvetett módon azt is sugalmazza, hogy urának átlagon felüliek a férfiúi képességei, márpedig ez a szóban forgó korban és kultúrkörben igen fontos eleme az uralkodói tekintélynek.
Salamon hatalma, gazdagsága és bölcsessége a bibliai leírás szerint felülmúlt mindent, amit korábban vagy előtte és utána ember ismert, nem csodálhatjuk hát, hogy a hagyomány asszonyai számában is túl akar licitálni mindent, ami elhihető. Hétszáz feleség és háromszáz ágyas, összesen ezer asszony egyetlen férfi birtokában! A túl kerek szám is gyanút kelt, de még inkább kételkedni kezdünk, ha e gigantikus háremet megpróbáljuk konkrétan elképzelni.
A királyi palota méreteinek hozzávetőleges ismeretében a női lakrészre aligha számíthatunk többet néhány száz négyzetméternél. Ha asszonyonként csak egy udvarhölgyet vagy szolgálólányt veszünk – bár valamirevaló királyné ennyivel aligha éri be –, valamint a szükséges személyzetre gondolunk, és úgy számítjuk, hogy személyenként tíz négyzetméternyi élettér elengedhetetlen, akkor a hárem már ötven feleség esetén is inkább egy túlzsúfolt tömegszállás képét mutatná. Gondoljuk el továbbá, hogy egyik-másik előkelőbb feleségnek, például a fáraó leányának a mondottnál sokszorta nagyobb lakosztályra lehet jogos igénye, és máris belátjuk, hogy két tucat feleség és ágyas a legtöbb, amennyit ésszerűen számításba vehetünk. (Mellesleg az akkori Jeruzsálemnek, amely egy négyzetkilométernél kisebb helyen terült el, összesen nem lehetett sokkal több, mint ezer lakója!) Még ha feltételezzük is, hogy Salamonnak az ország más pontjain is voltak rezidenciái – bár ilyesmiről semmit sem ír a Biblia –, és hogy ott is tartott asszonyokat, a salamoni hárem valószínű létszámát még ez esetben is legalább tizedrészére kell leszállítanunk.
Akárhány asszony szolgálta is Salamon gyönyörűségét és királyi rangját, azt mindenképp nyomatékosan említi az Írás, hogy sokan közülük idegenek voltak, és idegen istenekhez hajlították a király szívét. „Varietas delectat”, a változatosság gyönyörűséget szerez, tartja a régi mondás, de hihetőleg Salamon nem csupán ezért ragaszkodott háremének nemzetközi sokszínűségéhez. Házasságai, amelyekben politikai szempontok vezethették, ahogy az a mai napig mindennapos gyakorlat uralkodói körökben, békességet és háborítatlan kereskedelmi kapcsolatokat szavatoltak idegen országokkal. Kiemelt szerepet játszhatott az a házasság, amelyet Salamon még uralkodása elején az egyiptomi fáraó lányával kötött. A fáraó ugyanis nemrég egy hadjárata során bevette és felégette Gezert, kánaánita lakóit leölte, majd elvonult, és a várost lányával együtt hozományként Salamonnak adta. Ebből a kurta bibliai közlésből sok minden kiviláglik. Elsőként kiderül, hogy ez a város, amely Jeruzsálemtől nyugat-északnyugatra feküdt, a filiszteus határvidéken, Júda területének északi (!) szegélyén, még Dávid uralmának végén is megmaradt kánaáni őslakóinak kezén, nem hódolt meg a zsidó uralomnak. Rávilágít másodszor a közlés arra is, hogy a déli nagyhatalomnak messzire ért a keze, s egy villámgyors hadmozdulattal – talán valami büntető hadjáratról volt szó? – ily közel tudott hatolni Izrael szívéhez. Nagyon is fontos lehetett tehát Salamonnak, hogy ezzel a veszélyes szomszéddal biztos és tartós békét szerezzen.
Volt erre még más oka is. Amikor Dávid annak idején leverte Edomot, és hadvezére, Joáb legyilkolta az edomita férfiakat, Hadad edomita királyfi hű embereivel Egyiptomba menekült. A fáraó kegyesen fogadta, és még feleségének a húgát is hozzáadta. Amikor Dávid és Joáb is meghalt, Hadad a fáraó engedélyével (feltehetőleg katonai segítségével) visszatért szülőföldjére, és „sok nyomorúságot szerze Izraelnek”. A bibliai szövegnek egy vitatott értelmű verséből még olyasmi is kisejlik, hogy Hadad a későbbiekben Edom királyaként uralkodott. Azt viszont más szövegrészekből tudjuk, hogy Salamon mint saját kikötőjét használta Esiongábert (Elatot), amely Edom legdélibb pontján fekszik, s amelynek birtoklása roppant fontos volt számára, lévén kijárat a Vörös-tengerre. Hogyan lehet ezt a két tényt, amelyek látszólag kizárják egymást, összeegyeztetni?
Arra kell gondolnunk, hogy az egyiptomi hercegnő és Salamon házassági szerződésének egyik igen jelentős pontja egy kompromisszumos megállapodás volt. Salamon lemond Edomra vonatkozó igényéről, és később sem próbál katonai erővel érvényt szerezni neki, elismeri – esetleg edomi adófizetés fejében – Hadad uralmát. Ennek ellenében Hadad, a fáraó sógora, átengedi Salamonnak Esiongáber használatát, és lehetővé teszi, hogy Salamon karavánjai vagy az ő védelme alatt utazó más kereskedők szabadon mozogjanak országa területén az Izraelt és a tengeröblöt összekötő útvonalon. És ha így volt, akkor biztosra vehetjük, hogy ennek a megállapodásnak a zálogaként kerültek edomita asszonyok (mondjuk, Hadadnak s főembereinek leányai) Salamon feleségei közé.
Moábot és Ammont ugyancsak még Dávid kényszerítette békére és adófizetésre. Salamonnak jól felfogott érdeke volt, hogy ez a számára előnyös béke fennmaradjon és tartós legyen, s bizonyára ezért pecsételte meg a jó kapcsolatokat további dinasztikus házasságokkal. (Mellesleg megjegyezve, Salamon nem azért kerülte a háborús megoldásokat, mintha nem lett volna kellő katonai ereje, hiszen abban az esetben az atyja által vazallusi sorba kényszerített királyságok bizonyosan megkísérelték volna lerázni az igát!)
A politikai megállapodásokon kívül feltehetőleg nagyobb kereskedelmi szerződések alkalmával is gyarapodott Salamon háreme, így kerülhettek oda asszonyok példának okáért a föníciai Szidonból, annak a Hirámnak a birodalmából, aki Salamon építkezéseit húsz éven át látta el értékes cédrusfával.
