HARC A FILISZTEUSOKKAL – AZ ÚR ELVETI SAULT
HARC A FILISZTEUSOKKAL – AZ ÚR ELVETI SAULT
Bizonyára remek hadvezér volt Saul, s alighanem bírt ő egyéb kiválóságokkal is. Az ószövetségi történet azonban kevés szót veszteget ilyesmire. Szegény Saul megítélésében jól érezhetően két olyan szempont érvényesült, amelyek szükségszerűen kedvezőtlen megvilágításban mutatják őt. Az egyik a papi szemlélet, amely a közte és Sámuel között kirobbant, nyilván elkerülhetetlen összeütközésben természetesen Isten prófétájának pártját fogta, neki adott igazat. A másik pedig a Dávid vagy utódai szolgálatában álló, legalábbis általuk befolyásolt történetírás szemlélete, amely nem látott mást Saulban, mint a trónra törő Dávid útjában álló akadályt, s leginkább azt tartotta feljegyzésre méltónak róla, hogyan tört életére sikeresebb vetélytársának.
A két szemlélet természetesen összefonódott, egymást támogatta. Főleg a dinasztikus szellemű történetírásnak volt szüksége a vallásos alapú megerősítésre, hogy ti. maga az Úr vetette el Sault, s jelölte utódjául a nála méltóbb Dávidot.
De miért is vetette el Sault az Úr?
Ha csak a felkent királynak a Bibliában előadott „vétségeit” nézzük, nehéz megérteni az igazi okot.
Elsőként is a gebai csata előtt Sámuel megparancsolja: hét napig várjanak rá az áldozattal. Ez nyilvánvalóan arra vall, hogy a próféta maga élezi a helyzetet. Hiszen Gilgáltól, ahol az áldozatra készültek, alig ötven kilométerre esik Ráma, Sámuel városa, s ez a kanyargós hegyi ösvényeket és a próféta korát tekintve sem lehet több háromnapi járóföldnél. Saul ráadásul még eleget is tesz a prófétai utasításnak, s csak akkor lát maga az áldozat bemutatásához, amikor Sámuel a kijelölt időre sem érkezik meg. És mit is tehet mást a hadvezér, aki felelős népe sorsáért, s aki kénytelen látni, hogy az értelmetlen várakozás miatt hadserege szinte teljesen szétszéled? Indítson harcot áldozat nélkül? Akkor meg azt rója majd fel neki a próféta! Nem kérdéses tehát, hogy Sámuel csapdát állít a királynak, akit ő maga kent fel.
De vajon miért teszi? Talán mert tudja vagy okkal feltételezi, hogy Saul szeretné kisajátítani az ő funkcióit, hogy szívesen szabadulna az ő gyámkodásától, s ezért viszi szándékosan kenyértörésre a dolgot? Az adott történelmi helyzetben elég hihető feltételezés.
A provokáció még nyilvánvalóbb a második esetben. Isteni parancsra hivatkozva Sámuel hadba küldi a királyt – az amalekiták ellen. Vagyis eltávolítja őt a honi hadszíntérről, ahol bármikor újra fenyegethet a filiszteusok támadása – csak azért, hogy megtoroljon egy évszázadokkal korábban esett, alighanem a mondák világába tartozó sérelmet. Ráadásul kimondja a héremet is, a totális pusztítás parancsát. Saul újfent engedelmeskedik, alighanem jobb meggyőződése ellenére (hacsak a háború nem a fenti mondva csinált okból, hanem az amalekiták támadása folytán robbant ki, ami elvben lehetséges). A barbár öldöklésre és pusztításra vonatkozó parancsot azonban csak részben hajtja végre. Megkíméli az amalekita király életét, s a jószág javát is magával hozza – a magafajta gazdaember aligha mivel szívesen ilyen értelmetlen pusztítást az értékes állatok között, sem a hadvezér, akinek súlyos gondja lehet hadai élelmezése. Ezúttal Saul végleg alulmarad Sámuellel szemben, aki arra még hajlandó ugyan, hogy egy alkalommal a nyilvánosság előtt segítsen fenntartani jó viszonyuk látszatát, négyszemközt azonban kinyilvánítja a teljes és végleges szakítást a prófétai és királyi hatalom között.
Ezek után Sámuel Isten utasítására elmegy Betlehembe, és a már koros Iszai fiai közül királlyá keni a legkisebbet, Dávidot; nem sokkal utóbb a szépreményű ifjú egy szolga javaslatára Saul mellé kerül, hogy a gonosz lélektől megszállt – feltehetőleg időnkénti depresszióban szenvedő – uralkodót rohamai idején hárfajátékával megnyugtassa.
Nézzük most, mi zajlott Sámuel, Saul és Dávid között – nézzük „világi” szemekkel, vagyis úgy, hogy az isteni sugallatra való gyakori hivatkozást csupán képes beszédnek tekintjük.
Sámuel, a nagy tekintélyű bíró és próféta a nép nyomására kénytelen királyt adni a zsidóságnak, azaz egy kiemelkedő adottságú és a nép által nagyra tartott férfiút felkenni, királyi méltóságát az ő vallási tekintélyével szentesíteni. Reméli, hogy fölkentjét sikerül majd kézben tartania s régi hatalmát mintegy rajta keresztül gyakorolnia. Hamarosan kitűnik azonban, hogy Saul nem hajlandó báb lenni a próféta kezében, hogy vissza akarja szorítani a papság befolyását.
Ekkor dönt úgy Sámuel, hogy elveti Sault, és kiszemel helyette valakit, aki készebb, megbízhatóbb eszköze lesz a papi hatalomnak. Ez a valaki az ifjú Dávid, aki minden bizonnyal Iszai legkisebb fia, de aligha csak a nyájat őrizte addigi életében. Elvégre a juhok mellett nem tanulhatott meg olyan kiválóan hárfázni, hogy a háborgó lelkű királyt is lecsillapítsa. Valószínű, hogy Dávid már előzőleg valamely papi szentélyben nevelkedett, ott kapott oktatást, és hogy Sámuellel is régebbi keletű az ismeretsége, mint a színes bibliai elbeszélés nyomán hinnénk. Gondoljunk csak rá, hogy Saul üldözése elől Dávid egyszer Rámába menekül Sámuelhoz és prófétatársaihoz, egy másik alkalommal pedig Nób papi szentélyében keres menedéket, élelmet és fegyvert.
A titkos utódjelöltet valahogy a király környezetébe kellene juttatni, hogy kitanulja az uralkodás fortélyait, s hogy megszerezze a hozzá szükséges tekintélyt. (Mert Dávid titkos jelölt, ezért nem hihető, hogy Sámuel valóban egész családja, sőt a fél Betlehem szeme láttára kente fel őt, ahogy az Írásban áll. Az esemény hamar Saul fülébe jutna, s komoly veszély fenyegetné a próféta védencének életét!) És íme, akad valaki, aki azt tanácsolja a királynak, hogy démoni rohamait zenével kúrálja. És mit tesz a véletlen, egy másik valaki már azt is tudja, hogy senki sem alkalmasabb erre a hivatalra a betlehemi Iszai fiánál! Nem kell-e gyanakodnunk, hogy Sámuel megbízható emberei ejtették el e fontos szavakat Saul előtt?
Ott áll tehát az ifjú a trónhoz vezető út legelején, meg is indult Sámuel segítségével, de az már az ő emberségén áll, hogy végig tud-e haladni rajta. Az események utóbb megmutatják, hogy Sámuel valóban jó szemmel választott, ami védence uralkodói adottságait illeti – ha azonban azt hitte, hogy benne a papság készséges eszközét fedezte fel, úgy prófétai éleslátása ezúttal cserbenhagyta őt.
