PÁL HARMADIK TÉRÍTŐÚTJA
PÁL HARMADIK TÉRÍTŐÚTJA
Fél év sem telik belé, és Pál újra úton van. A megszokott pasztorális körút, látogatás a galáciai és frígiai egyházaknál, amelyek jó részét még első útján alapította, majd Efezusba ér, hogy a korábbi gyakorlatában példátlanul hosszú időt, majdnem három esztendőt töltsön a városban, 52 őszétől 55 nyaráig.
Efezus (Epheszosz) Kis-Ázsia nyugati partján fekvő nagy múltú és virágzó kikötő-kereskedő város volt, a negyedik legnagyobb a birodalom keleti felében. Nagy idegenforgalmát a híres Artemiszionnak köszönhette, a pompás Artemisz-szentélynek, amely az ókori hét világcsoda egyikének számított, és amelyben az istennő „égből hullott” szobrát őrizték, egy ősi időkből való szobrot, amely valójában egy termékenység-istennőt ábrázolt töméntelen emlővel.
Pál elsőként régi ismerőseivel, Aquilával és Priscillával találkozik itt, akik beszámolnak róla, hogy nemrégiben egy bizonyos Apollószt instruáltak a keresztény hitben, aki azóta már Korintusba távozott, és ott végez apostoli munkát. Majd maga Pál is találkozik olyan hívőkkel, akik csak János keresztségét ismerik, s ezeket is részelteti a Szentlélekben. Az Apostolok Cselekedeteiből megtudjuk továbbá, hogy egy Türannosz nevű szónok iskolájában bérel termet, s ott prédikál, hogy csodás gyógyítások és sikeres ördögűzések kísérik munkáját, végül hogy eredményes térítése folytán megapad a pogány szentély forgalma, s ezért zavargást támasztanak ellene és munkatársai ellen a kegytárgykészítő ötvösök Demetriosz céhfőnök vezetésével.
Két igen fontos esemény viszont, amely nagy valószínűséggel ehhez az efezusi tartózkodáshoz kapcsolódik, csak a páli levelekből bontható ki.
Az egyik a korintusi hívekkel való konfliktus.
Mint említettem, az ottani híveknek szóló két kánoni levél utalásaiból nyilvánvaló, hogy az apostol további két levelet is írt nekik, amelyek nem maradtak fenn. Az 1Kor 5,9 céloz a legelsőre: „Megírtam néktek abban a levelemben…” Hogy ez a levél mit tartalmazott, arról biztosan csak annyit tudunk, hogy megtiltotta híveinek, hogy erkölcstelen emberrel érintkezzenek, s nyilván más ferdeségeket, visszaéléseket is megrótt, amelyekről valami módon – talán épp az első kánoni levélben említett Khloé rokonai révén – tudomást szerzett. (Egyes szövegkritikusok úgy vélik, hogy ez az első levél sem veszett el, hanem egyes részei a későbbi szerkesztések során három-négyfelé elszórva beleépültek a két kánoni levélbe.) Az 1Kor, tehát a második levél írására az adhatott alkalmat, hogy a legelsőre választ kapott; lehet, hogy maga Apollósz jött el beszámolni az ott történtekről, mert a levél végén (16,12) kiderül róla, hogy Pállal van Efezusban, és az apostol hasztalan próbálja visszaküldeni őt Korintusba. Ez egyébként figyelemre méltó tény. Pál ugyanis az 1Kor elején megrója a korintusi híveket, hogy pártokra szakadtak, ki ővele tart, ki Apollósszal, ki Kéfással, ki Krisztussal; vagyis Apollósz, aki Pál után érkezett Korintusba, kiváló szónoki adottságaival, a bölcsesség elragadó szavaival sokakat elhódított az apostol hívei közül. A fentiekből kiviláglik, hogy ezt Apollósz maga nem akarta, nem kívánt apostoli szerepben tetszelegni, s talán azért ment Pálhoz, hogy az ilyen gyanúktól tisztázza magát.
A második kánoni levél utalásaiból a következő tények bontakoznak ki:
– Pál az 1Kor megírása után valamikor Korintusba látogat, a kapott hírek nyomán ugyanis nyilván úgy ítéli, hogy a megsokasodott bajok személyes fellépését kívánják.
– Kurta látogatása nem jár a kívánt eredménnyel, a rivális frakciókat nem sikerül leszerelnie (ezek kétségbe vonták az ő apostoli rangját s tanításának autentikus voltát), és a gyülekezet egyik tagja igen sértő módon lép fel vele szemben.
– Efezusba visszatérve Pál egy szorongások, aggodalmak és sűrű könnyhullatások közt írt levelet intéz a korintusiakhoz, melyben keserűen hányja szemükre a történteket, és követeli, hogy a gyülekezet büntesse meg példásan azt a tagját, aki őt megbántotta. Írását kedves munkatársa, Titusz viszi el, s a maga személyes fellépésével is nyilván hozzájárul a konfliktus elsimításához.
– Erre a levélre, amely a legelsőhöz hasonlóan valószínűleg elveszett, Pál kielégítő választ kap Korintusból, s azt maga Titusz hozza, beszámolva saját kedvező benyomásairól is. Ez a válasz valahol Makedóniában éri Pált, ahová azért érkezett, hogy adományokat gyűjtsön a jeruzsálemi anyaegyház számára.
– Immár megengesztelődve Pál szeretetteljesen fordul híveihez a második kanonikus levélben, és kilátásba helyezi, hogy rövidesen újra meglátogatja őket, remélve, hogy ezúttal a találkozás kölcsönös örömükre lesz. (A találkozás valóban megtörténik, harmadik útjának utolsó telén mintegy három hónapot tölt körükben az apostol.)
Meg kell még jegyezni, hogy amiként az elsőt, úgy a „könnyek levelét” sem tartja minden szövegkritikus elveszettnek. Sokak szerint ez nem más, mint a 2Kor négy utolsó fejezete (10–13). És valóban különös, hogy az első hét fejezet békülékeny, szeretetteljes hangnemben íródott, majd a jeruzsálemieknek szóló gyűjtésre szólítja fel híveit az apostol (8–9) még mindig dicsérő szavakkal – és akkor minden átmenet nélkül korholásba, szenvedélyes önigazolásba csap át, majd egyenesen fenyegetőzik: …előre megmondom… hogy ha ismét oda megyek, nem leszek kíméletes. Ezért logikusnak tetszik a feltételezés, hogy a két levelet a későbbi másolások vagy egy átszerkesztés során fűzték eggyé, az időbeli sorrendjüket megfordítva.
Ez a négy zárófejezet Pál legmegragadóbb önvallomása. Itt az érzelmek vulkánjából árad a láva, olyan hőfokon és olyan szenvedélyes szubjektivitással, amire az egész Bibliában kevés példa van. Az apostol sutba dobja az episztolák formáit, nem érvel és tanít, hanem szabad folyást enged egymásba toluló indulatainak. Mély és őszinte harag buzog föl belőle, kérlel és mennydörög, szarkasztikusan gúnyolódik, és közben két kézen nyújtja lemeztelenített szívét azoknak, akik megbántották. Ilyen nemes hévvel csak az haragudhat, aki nagyon szeret. És aki tudja, hogy a sérelem nem őt érte, hanem az Ügyet, amelyre egész életét feltette. Feltárul előttünk ezeken az oldalakon Pál személyes varázsának titka, érteni kezdjük, mivel bilincselhette magához – s magán keresztül a hithez – emberek ezreit az alkalmasint előnytelen külsejű, nem túl ékes beszédű, szigorú és keményen követelő apostol. A szeretettel, amely nem mértékre szabva áradt belőle, a szeretettel, amelyről éppen a korintusiakhoz írta híres himnuszát. Azzal, hogy mindenki egyformán fontos volt számára, legkedvesebb tanítványain kezdve a szökött rabszolgafiúig. Ezért érzi sokszoros súllyal, ha elvitatják önzetlen odaadását, ha szerettei támadnak ellene, ha hátsó gondolatokkal gyanúsítják. Nem a hiúságát, hanem a jogos önérzetét éri a bántás, ezért szánja rá magát – kivételesen – a dicsekvésre is, mert mint Jézus hirdetője nem engedheti meg, hogy hitelét rontsák.
Megindítóan vall róla Pál, hogy az Úr „tövist adott testébe, a Sátán angyalát”, hogy el ne bízza magát. Nem tudhatjuk, mire célzott vele, talán azért nem fejtette ki bővebben, mert a címzettek úgyis tudtak róla. Ilyenformán alighanem valamely krónikus betegséget kell értenünk itt, talán valami szembajt, állandó migrént, visszatérő maláriás lázat vagy hasonlót. Egyesek a Sátán angyalának említése miatt gyötrő érzéki kísértésekre magyarázták a célzást, de ez szögesen ellene mond Pál világos kijelentésének, miszerint őt az Úr kegyelme az ilyesmitől megkímélte (1Kor 7,7).
Akármilyen kór gyötörte az apostolt, akármilyen törékeny testalkatú volt, a lélek ereje hihetetlen teljesítményekre tette képessé. A maga által elősorolt megpróbáltatások és szenvedések is elegendők lennének több embernek, és még nem is szól arról a sok ezer kilométerről, amelyet térítőútjain gyalogosan bejárt hőben és hóban, gyalogosan, soha fáradságot nem ismerve.
A második korintusi levél elején egy igen fontos közlés olvasható „az üldöztetésről, amely Ázsiában ért minket… hogy már életünkről is lemondtunk… magunkban ’már a halálos ítéletet is elfogadtuk… Isten… mentett ki bennünket a súlyos életveszélyből… ”
Asia provincia fővárosa Epheszosz volt, a kérdéses megpróbáltatás tehát az apostol efezusi tartózkodásával van szükségszerűen kapcsolatban. Halálveszély, halálos ítéletbe való beletörődés… ezek nyilvánvaló módon valami fogságra utalnak. Hogy miért és milyen körülmények között szenvedte Pál ezt a fogságot, arra talán némi fényt vetne, ha sikerülne az alábbi okfejtést meggyőzővé tenni.
Pálnak öt olyan levele van, amelyeket a bevezető vagy a zárósorok, esetleg más részletek tanúsága szerint fogságban írt: a filippiekhez, a kolosszeiekhez, az efezusiakhoz és a Filemonhoz írt levél, valamint a Timóteushoz írt második levél. A hagyományos felfogás szerint az előbbi négy az első római fogság idején íródott, vagyis ama fogság alatt, amelynek kezdetéről az ApCsel zárósorai szólnak, míg az ötödik egy feltételezett második római fogság során, amely az apostol mártírhalálával zárult volna.
Vegyük itt csak az első négyet figyelembe. A filippieknek megköszöni Pál, hogy fogságában adományokkal segítették, s ezt a kedves Epaphroditosszal küldték el; küldöttük megbetegedett ottléte alatt, de már jobban van, s hamarosan indul vissza közéjük. – Mindez olyan könnyed érintkezést tételez fel Filippi és a fogva tartás helye között, hogy Róma mint ilyen nehezen jöhet számításba; egyesek a caesareai fogságra is gondoltak, de egyéb okoktól eltekintve ellene szól, hogy a földrajzi távolság ez esetben is eléggé tetemes. Igaz, hogy a levél elején Pál a császári testőrséget (praetoriumot) említi, s a végén üdvözletet küld „a császár házából valók” nevében – e két részlet miatt tartották sokáig kézenfekvőnek a római eredetet, pedig bizonyítóerejük nem vitathatatlan. Császári őrség minden római tartományi fővárosban volt, és a helytartó palotáját szokás volt a császár házának nevezni; egyébként sem képzelhető, hogy a Rómában raboskodó apostol ilyen bensőséges kapcsolatba került volna Néró császár szűkebb környezetével…
A kolosszeiekhez szóló levél végén ez áll: „Itt a saját kezű köszöntésem: Pál. Emlékezzetek meg bilincseimről.” A levelet tanítványával, Tichikusszal küldi, s vele együtt Onézimuszt ajánlja szeretetükbe. Nem teljességgel lehetetlen, hogy az apostol Rómából kézbesítteti a levelet híveivel a kis-ázsiai szárazföld belsejébe, de épp az ApCselből tudjuk, mekkora vállalkozás volt az idő tájt egy ilyen utazás, időben s persze költségekben is.
A kolosszei levélben felbukkan Onézimusz neve: ő az a rabszolga, aki megszökött gazdájától, a kolosszei Filemontól, és a fogoly Pálnál keresett menedéket. (Pál, mint tudjuk, megtérítette, és rávette, térjen vissza gazdájához: a Filemonhoz írt levelében azt kéri, a gazda fogadja vissza megbocsátó szívvel, s mint immár testvérét a hitben. A levelet vagy őrá bízta, vagy Tichikuszra, akinek kíséretében, mint fentebb láttuk, Kolosszéba visszaküldte őt.) Mármost próbáljunk elképzelni egy szökött rabszolgát, egy ágrólszakadt, írástudatlan fickót egy kis provinciai városból, aki előbb eljut a tengerpartra, majd ott előkelően hajóra ül, Rómába vitorlázik, a milliós nagyvárosban pedig könnyedén fölleli a házi őrizetben veszteglő Pált, a jóindulatára bízza magát! Szinte érthetetlen, hogy nagyon sok bibliamagyarázó még a mai napig sem látja át ennek a feltételezésnek az abszurditását. A másik ismert páli fogság színhelyét, Caesareát sem érdemes számításba venni, egy szökésben lévő rabszolga, akit bármely pillanatban lefülelhetnek, még ekkora útra sem vállalkozhat. Efezus ezzel szemben háromnapi járóföld Kolosszétól, a hegyek közt, úttalan utakon egy bátor és erős fiatalember ezt a távolságot könnyen megtehette a felfedeztetés veszélye nélkül.
Az efezusi fogság feltételezése – amely, mint láttuk, egy senki által kétségbe nem vont hitelű páli levélen, annak egy kitételén alapszik – ezek szerint minden eddiginél könnyedebben magyarázza a Kol és Fil keletkezési körülményeit, és kizárólag ezzel lehetséges a Filem hátterét megvilágítani.
Egyedül az Ef okoz nehézséget első pillantásra: miért írna az efezusi fogságban sínylődő apostol levelet – Efezusba? A nehézség könnyen elhárítható, s ehhez még arra sincs szükségünk, hogy azokat a meglehetősen nyomós érveket mérlegeljük, amelyek alapján sokan kétségbe vonják az Ef páli eredetét. Elég annyit megjegyezni, hogy az efezusiaknak szóló címzés a legtöbb korai kéziratról hiányzik, valamint hogy a levél számos mondatából kiderül: a szerző nem ismeri személyesen a címzetteket. Ezért a legkonzervatívabb magyarázók is úgy gondolják, hogy a szóban forgó irat azonos azzal a laodiceaiaknak címzett levéllel, amelyre a Kol 4,16-ban történik utalás.
Ha tehát elfogadjuk, hogy a fogságból írt levelek az efezusi eseményekkel kapcsolatosak, akkor elsőként is megtudjuk, hogy Pál a bilincseit Krisztusért viselte, tehát igehirdetése miatt tartóztatták le. De vajon mi volt a közelebbi ok? Talán a Demetriosz-féle zendülés mégsem olyan szerencsésen oldódott meg Pálra nézve, ahogy az ApCselből kiviláglik? Nem arra kell-e gondolnunk, hogy az ötvösök vádjai alapján mégiscsak fogságra vetették?
És meddig tartott a fogság? Ezt sem tudjuk; de a hosszú efezusi tartózkodásba sok hónapi, akár egyévi raboskodás is könnyen belefért. Sok mozzanat utal rá, hogy ez a fogság, legalábbis hosszabb időszakon át, viszonylag enyhe volt, Pál a munkatársait fogadhatta, ténykedésüket irányította, ide-oda küldte őket leveleivel, egyesek, mint például a szökött rabszolgafiú, huzamosan vele tartózkodtak; akár házi őrizetnek is képzelhetjük a fogva tartást.
Egyszer aztán a helyzet komolyra fordul – mint majd utóbb a 2Tim kapcsán kiderül, két tárgyalást is tartottak ügyében –, Pálnak a halálos ítélettel is számolnia kell, de végül az Úr megmenti, kiszabadul fogságából. Rejtélyes az az utalás, amely a rómaiakhoz írt levél végén húzódik meg: Aquila és Priscilla az életét kockáztatta érte; csak sejteni lehet, hogy ez is az apostol fogságával kapcsolatos. A rá jellemző derűvel Pál megjegyzi, hogy mindez valójában még hasznára is volt az evangélium terjedésének – nyilván arra a nyilvánosságra céloz, amelyet az ügy kapott a népes városban, valamint hogy „a császár házában”, azaz a helytartósági börtön őrszemélyzete körében is híveket szerzett.
Ennél lényegesen több nem dokumentálható az efezusi fogságról a szentírási szövegek alapján.
Pál utolsó korintusi tartózkodása a téli időszakra esik, 55–56 fordulójára. Három hónapot tölt hívei között, akik annyi bánatot okoztak és örömet szereztek neki, és akikhez épp ezért, mint atya a makrancos gyermekéhez, különös szeretettel ragaszkodik. Innen, a vendégszerető Gaius házából ír levelet a római keresztényekhez, jelezve szándékát egy közeli látogatásának.
Nem tudjuk, ki és mikor alapította a római gyülekezetet, de elég korán keletkezhetett, talán már az első pünkösdről hazatért zarándokok elvitték az új tan hírét. Róma a birodalom fővárosa volt, a keleten már élénken terjedő vallás néhány képviselője előbb-utóbb bizonyosan eljutott oda. A gyülekezet elsőként az ottani zsidóság köreiben alakulhatott ki; erre vall, hogy amikor 49-ben a Claudius-féle rendelet folytán a zsidóknak el kellett hagyniuk Rómát, sok keresztény is távozott velük; így került kapcsolatba Pál a Korintusba menekült Aquilával és Priscával. Addigra azonban már bizonyára sok hívet szerzett a gyülekezet a pogányok közül is. Trónra lépésekor, 54-ben Néró visszavonta a zsidókat sújtó rendeletet, s feltehetően sokan visszatérnek közülük, de Pál levelének egésze és több részlete arról tanúskodik, hogy ekkorra már a római gyülekezet nagyobbrészt pogány-keresztényekből állt.
Maga a levél Pál legterjedelmesebb fennmaradt írása, és ellentétben más leveleivel, amelyekben a hitbeli oktatást sűrűn szakítják meg a közösségek napi gondjaira való reagálások, itt az apostol egyetlen nagy és összefüggő teológiai értekezését olvashatjuk. Első része azt bizonyítja, hogy a megigazulás nem a Törvényből, hanem a hitből ered, Jézus megváltó kereszthalálának érdeme folytán – itt főként azokkal polemizál, akik a kereszténységet a judaizmusba akarják visszatéríteni. Utóbb a zsidóság üdvtörténeti érdemeiről szól, és a pogány-keresztényeket inti, hogy ne fuvalkodjanak fel, amiért Isten kegyelméből az elvetett zsidóság helyére léptek. A dinamikus és helyenként drámai dialógusokban érvelő okfejtés fontosabb pontjait a főszövegben Pál római fogságának elbeszélésébe illesztettem bele.
Ahogy a rómaiaknak megírta, Pál ezek után felkerekedik a hazautazásra. Úticélja Jeruzsálem, hogy átadja az apostoloknak az adományokat, amelyeket Makedónia és Akhája egyházai gyűjtöttek az ottani „szentek” számára. Emlékezhetünk rá, hogy az adománygyűjtést az „oszlopok” kötötték lelkére Pálnak, mintegy ellenszolgáltatásként annak fejében, hogy az apostoli zsinat után jóváhagyták az ő önálló evangelizációs ténykedését. Ez az adakozás, amelyet Pál, ígéretéhez híven, erőteljesen szorgalmazott az általa alapított gyülekezetekben, határozott párhuzamot mutat azzal, hogy a szórványban élő zsidó közösségek a jeruzsálemi templom kincstárának adót fizetni tartoztak. Pál pedig, noha hitbeli dolgokban mindig határozottan visszautasította Jeruzsálem igényeit a Palesztinán kívüli kereszténység ügyeinek irányítására, ezt a kompromisszumot bölcsen vállalta a békesség kedvéért, és lelkiismeretesen végrehajtotta.
A hazaút terveibe beleszól valamilyen fenyegetés, hogy a hajón zsidó ellenfelei merényletet terveznek ellene, Pál ezért szárazföldi úton megy Filippibe. Itt újabb „mi-szakasz” következik, vagyis az ApCsel szerzője az apostol társaságában hajózik át Filippiből Troászba a húsvéti ünnepek után, tehát 56 tavaszán, s vele tart egészen Jeruzsálembe érkezéséig.
Figyelemre méltó, hogy az előző „mi-szakasz” során a szerző Troászból Filippiig kísérte Pált (ez a második térítőúton volt); részletesen beszámol az ottani eseményekről mint azok résztvevője, de az apostol távozása után visszatér a harmadik személyű előadásra. Vagyis ő maga ott marad Filippiben, ahol a harmadik út végén, hat esztendővel utóbb újra csatlakozik Pálhoz. Lehet, hogy a közbeeső időt végig ott töltötte? Vagy talán mégsem, különben bizonyára részletesebben írt volna az előző őszről, amikor Pál Efezusból Korintusba tartva több hónapot töltött a makedóniai egyházak látogatásával, s bizonyára kedvelt filippi híveinél is hosszabban időzött.
Troászból Pál Milétoszba hajózik. Efezusba nem tér be – talán még mindig veszélyes ott mutatkoznia? –, hanem ide, a hozzá közel fekvő Milétoszba kéreti át az efezusi gyülekezet presbitereit, hogy elbúcsúzzék tőlük – érzi, hogy örökre –, és lelkükre kösse legfontosabb pasztorális teendőiket. Aztán indul tovább Caesareába. A Szentlélektől az út minden állomásán intést kap, hogy bilincs és megpróbáltatások várnak rá, Caesareában ezt egy próféta is közli vele, de Pált semmi nem tarthatja vissza – a pünkösdi ünnepekre a szent városba akar érni.
