PÁL MÁSODIK TÉRÍTŐÚTJA
PÁL MÁSODIK TÉRÍTŐÚTJA
Az újabb missziós útra, ahogy már szó esett róla, Pálnak új társ után kellett néznie. Választása Szilászra esett, aki az apostoli zsinat után Pált és társait Antiokhiába kísérte, s huzamosabb ideig ott tartózkodott, majd visszatért Jeruzsálembe. Most Pál érte üzent, és Szilász szívesen fogadta meghívását. (A név a Silvanus rövidített vagy görögös formája, és csak az ApCsel használja, Pál és Péter leveleiben a Silvanus szerepel.) A jeruzsálemi gyülekezet tekintélyes tagja volt, és prófétaként, azaz hitszónokként működött antiokhiai tartózkodása idején. Pál három levelének az elején küld üdvözletet Szilász a címzetteknek, ami valószínűvé teszi, hogy ő írta le a kérdéses leveleket; Péter első levelének pedig nemcsak íródeákja és kézbesítője, de talán részben megfogalmazója is volt.
Ezúttal – feltehetőleg 49 tavaszán – szülővárosából, Tarzusból indult Pál Szilásszal együtt Lükaónia felé, és Derbét érintve Lisztrába értek. Itt újabb útitársra tett szert az apostol az ifjú Timóteusnak, egy hívő zsidó asszony és egy helybeli pogány görög fiának személyében. Pál egyik leveléből (2Tim) tudjuk az ifjú anyjának, sőt anyai nagyanyjának a nevét is, előbbi Euniké, utóbbi Loisz. Az apostol talán már első útján megismerkedett Timóteussal, s megkeresztelte (a görög Timótheosz név istentisztelőt jelent), most pedig felismeri benne az apostoli lelkületet, és munkatársának hívja, de előbb körülmetélteti őt.
Ez látszólag következetlenség, hiszen éppen Pál a szószólója annak, hogy a pogányoknak nem kell körülmetélkedniük, ha keresztények akarnak lenni. Csakhogy az ifjú tanítvány zsidónak számít, mivel az anyja az, és nem is keresztény voltáért kell körülmetélkednie, hanem hogy mint zsidó számítson teljes értékűnek. S hogy ez miért fontos? Mert Pál mindenütt a zsidó gyülekezetekben kezdi a térítőmunkát, és ezért akarja, hogy vele együtt munkatársait is mint maguk közül valót fogadják el.
A Szentlélek valamely ismeretlen okból megtiltja Pálnak, hogy tovább térítsen „Ázsiában”. Ez sokértelmű földrajzi fogalom volt az ókorban, néha Kis-Ázsiát, néha annak középső és keleti felét jelentette a tőle keletre eső területekkel együtt, a római korban pedig éppenséggel a félsziget nyugati harmada viselte az Asia provincia nevet. Némi bolyongás után, amelyre újabb sugallatok adnak okot (a Fekete-tenger partján fekvő Bithüniától is eltiltja őket a Lélek) Troászban kötnek ki, s Pál itt álmában egy makedón férfit lát, aki hívja őt. Ezt isteni intésnek veszi, s átkelnek az európai szárazföldre. Itt ún. „mi-szakasz” kezdődik az Apostolok Cselekedeteiben, annak jeleként, hogy a könyv szerzője csatlakozik Pálhoz, és vele tart egészen Filippiig, ahová két kevésbé jelentős város érintésével jutnak.
Ez a város II. Philipposz makedón király nevét viselte, aki sokat tett felvirágoztatásáért; történelmi nevezetessége a közelében vívott csata (Kr. e. 42), amelyben Antonius és Octavianus leverték Brutus és Cassius köztársaságpárti seregét („Philippinél találkozunk…”).
Az ApCsel az egész filippi tartózkodásról mindössze Lidia megtérését, valamint az ördögűzést és következményeit meséli el; csak Pál leveleiből derül ki, milyen eredményes volt térítése, és hogy milyen meghitt kapcsolatba került az itteni testvérekkel. Nem mintha más gyülekezeteket nem szeretett volna szíve egész hevével, olykor az atyai szigort a dajkáló anya kényeztetésével elegyítve, bántásokat feledve – ám a filippiek ennél is többel dicsekedhettek. Kedvükért, és egyedül az ő kedvükért, Pál feladta azt a roppant szigorúan végigvitt elvét, hogy fenntartásáról maga gondoskodik, hogy nem terheli anyagilag a gyülekezetet, amelynek körében munkálkodik. Pedig tehetné, írja egy helyütt a korintusiakhoz küldött első levelében, hisz méltó a munkás a maga bérére, és senki sem katonáskodik a maga zsoldján, de ő ragaszkodik függetlenségéhez. A filippieknek megengedte, hogy eltartsák, elfogadta az adományokat, amelyeket két alkalommal is utána küldtek, hogy nehéz helyzetében megsegítsék.
Tesszalonika, azaz Thesszaloniké, a mai Szaloniki Makedónia provincia székhelye volt, forgalmas kikötőváros. Megtudjuk az ApCselből, hogy itt Pál hamarosan konfliktusba kerül a zsidókkal, akik közt elsőként hirdette az igét; azok csődületet támasztanak ellene, szállásadóját zaklatják, neki és társainak tovább kell állniuk; a közeli Bereában sem járnak jobban, ezért kénytelen Pál rövidesen Athénba hajózni. Megint csak a Pál-levelek tanúsítják – kettő is –, hogy a nehézségek ellenére sikerül neki Tesszalonikában virágzó gyülekezetet alapítania, akikkel mindvégig felhőtlen marad a kapcsolata.
A római korban Athén csendes provinciális város, politikai és gazdasági jelentősége nincs, dicső múltja emlékeiből él csupán. De abból fényesen. A teméntelen műemlék, a még mindig működő nagy hírű akadémiák és színházak, a kultúrával telített légkör ezerszámra vonzza a látogatókat a birodalom minden részéből. A turistaattrakciókhoz tartozik a szentélyek nagy sokasága, a törzsökös görög istenek templomain kívül megtalálhatók az utóbbi divatba jött istenségek kultuszhelyei is.
Nem tudni, Pált mennyire érinti meg a hely szelleme, mond-e neki valamit, hogy Szolón, Szophoklész, Periklész, Szókratész, Pheidiasz, Platón, Arisztotelész és annyi más géniusz lábnyomaiban lépked: Bár szülőhelyén elsajátította a görög nyelvet – levelei tanúsága szerint tisztes, de nem retorikai szinten –, semmi támpontunk nincs, mennyire haladt a profán tanulmányokban, s járt-e egyáltalán görög iskolába; biztos tudomásunk csak arról van, hogy Jeruzsálemben nyert képzést a rabbinikus ismeretekből. Az Írás annyit említ csupán athéni benyomásairól, hogy a sok bálványszobor láttán „háborog vala benne a lélek”.
Vándor próféták, új vallás vagy épp új filozófiai eszmék hirdetői akkoriban ezerszámra jártak szerte a Római Birodalomban. Athénban is sűrűn megfordultak, ahol az Agorán, a piactéren nyüzsgők között mindig találtak újságra éhes hallgatókat. Miért ne hallgatnák meg itt Pált is?
Az apostol többször is elmegy a piacra. Egyedül van, nyomasztja a város, érzi vagy bizonyára tudja, hogy az ő szónoki iskolázottsága szegényes az itteni elkényeztetett hallgatóság igényeihez képest. Hiába a legtetszőbb eszmék, ha az attikai ékesszólás fűszere hiányzik az előadásból, ha a szónok taglejtése nem követi a szakma szabályait. De tudja azt is, hogy neki Jézust hirdetnie kell, akár alkalmatos, akár alkalmatlan a helyzet.
És beszélni kezd. Azok közül, akik hallják őt, sokan kinevetik, mások csak legyintenek, megint egy új próféta, valami idegen istent hirdet ez is, mint a többiek. Néhány filozófus azonban, a legtekintélyesebb iskolákból (a sztoikusokéból és epikureusokéból) kész alaposabban meghallgatni őt, s átkísérik az Areopagoszra. Ez domb volt az Akropolisz tövében, „Árész dombja”, ahol ősi idők óta egy azonos nevű bírói testület székelt. Itt hangzik el az a beszéd, amelyet az Apostolok Cselekedetei ad Pál ajkára. Nyilván késői rekonstrukció, retorikailag jól van felépítve, tömör, de inkább deklaratív, mint érvelő. Önkényesen utána iktattam egy idézetet a rómaiakhoz írt levélből, amely legalább hiteles Páli szöveg, és elképzelhető, hogy athéni vitapartnereivel az apostol ilyen kérdésekről is beszélt.
Akárhogy tekintjük, Pál athéni fellépése fiaskó. Csekély érdeklődést kelt, s az sem a lelkekből fakad, hanem a hiperkritikus, dialektikán iskolázott elmékből. Krisztus igéje még nincs felvértezve ilyen terepen való csatákra, s lényege szerint igazában nem is oda való, egészen más igényeket van hivatva kielégíteni, mint az elme kíváncsiságát. Nem Pál hibája tehát, hogy csak maroknyi lélekre tud hatni; ezekből kettőt nevez meg az Írás. Ő maga mindenesetre hamarosan továbbmegy, és soha többé nem tér vissza a városba.
Nem esik messze a patinás ősi várostól Korintus (Korinthosz), az iszthmoszi földszorosra települt, két tengerre néző kikötőváros, amely ugyancsak dicső múltra tekinthetett volna vissza, ha a barbár római hadak nem teszik a földdel egyenlővé Kr. e. 147-ben, lakóit elhurcolva és rabszolgaságra adva. Szinte a semmiből alapította újra a várost Julius Caesar, s az hamar benépesedett részben itáliai szabadosokkal és kolónusokkal, részben a görög nyelvű provinciákból odaáramlókkal. Amikor tehát Pál partra száll a város kikötőjében, az új Korintus épp egy évszázados múltra tekinthet vissza. Sokszínű és soknyelvű, nyüzsgő embertömeg, sokan gyökértelenek, többtucatnyi vallás, kultusz és szokás vonzza, osztja meg és zavarja össze az emberek lelkét.
Az Athénban bénultan tévelygett Pál itt magára talál, elemében érzi magát. Előbb egy zsidó házaspárnál lakik, a Rómából elmenekült Aquilánál és Priscillánál, akik már hívő keresztények, valószínűleg így szerez róla Pál közvetlen tudomást, hogy a birodalom fővárosában már működik egy keresztény közösség, még ha a Claudius-féle zsidóellenes rendelet folytán sok zsidó születésű tagját elvesztette is. Hozzájuk költözik, és együtt dolgozik velük – sátrat készítenek. Később, amikor konfliktusai támadnak a zsinagóga zsidóságával, másutt vesz szállást, de ez nem jelenti azt, hogy a kedves házaspártól elidegenedett volna. Ennek bizonysága, hogy utóbb velük együtt indul haza, s együtt utaznak Efezusig, ahol aztán, harmadik útja során, megint felújítja velük való kapcsolatát.
A korintusi eseményekből az ApCsel szerzője ismét egy olyan mozzanatot beszél el, amely a zsidóknak Pál elleni áskálódásáról tanúskodik. L. Junius Gallio, Akhája tartomány prokonzula bölcs és nemes lelkű ember volt, a híres római filozófusnak, Senecának a fivére. Hiteles történelmi adatok szerint tisztét 51–52-ben töltötte be, s ez roppant fontos Pál életrajzának kronológiája szempontjából, mert így biztosra vehetjük, hogy másfél éves korintusi tartózkodása 50 ősze és 52 tavasza közé esett; aránylag könnyű ehhez viszonyítani élete egyéb adatait. Ugyancsak jelentős időrendi támpont, hogy Aquila és felesége már valamennyi ideje megtelepedtek a városban, amikor Pál megismerkedik velük, az a bizonyos császári rendelet ugyanis, amely miatt el kellett hagyniuk Rómát, 49-ben kelt, ezért Pál nem érkezhetett 50-nél előbb Korintusba.
Ahogy már megszoktuk, az ApCsel szerzője kevéssé közlékeny az apostol pasztorális sikereivel kapcsolatban. Pedig a korintusi gyülekezet bármelyik másiknál nagyobb szerepet játszott az apostol életében, a szó jó és rossz értelmében egyaránt; Pálnak tengernyi gondja, bánata és mégis sok öröme volt velük. Mint majd utóbb meglátjuk, a köztük támadt konfliktus kapcsán négy levelet intézett hozzájuk, s bár közülük csak kettő maradt ránk, a kettő együttes terjedelme nagyobb, mint négy-öt másik leveléé együttvéve, ha a rómaiakhoz írtat nem számítjuk ide.
Talán megbocsátható írói fogás, hogy a főrészben, a szöveg élénkítése céljával, Pál korintusi igehirdetését olyan szövegrészletekkel jelenítettem meg, amelyek nem biztos, hogy elhangzottak, valójában csak az ottani híveihez intézett első levelében íródtak le. (Ilyet más esetekben is elkövettem abban a szilárd meggyőződésben, hogy Pál hiteles szövege ilyen enyhe csúsztatással is sokkal többet ér, mintha bármit konstruálni próbálnék.)
Most viszont szenteljünk némi figyelmet annak, amit az apostol a házasságról, a szüzességről és a végső dolgokról ír korintusi híveinek.
Szembeszökő elsőként, milyen fenntartással szól a nemiségről, és milyen szűk horizontú a házasságról vallott felfogása. A testi vágy realitását elfogadja, de világosan kijelenti, hogy boldog, akit – mint őt – Isten kegyelmi ajándék gyanánt megkímél ettől az üdvösség szempontjából kedvezőtlen késztetéstől. Boldog, aki nőt nem érint, illetve aki női mivoltában őrzi meg szüzességét. Pál azonban semmiképp sem fanatikus. Tudja, hogy erre csak kevesek képesek, a hívek lelkiismeretére nem akar terhet rakni, nősüljenek hát, mondja, és menjenek férjhez, hogy így a paráznaság veszélyét elkerüljék.
A házasság kizárólagos célja vagy inkább létjogosultsága tehát Pál szerint, hogy a nemi ösztönt kordában tartsa. Kétségtelenül realista, de talán túl józan és igencsak illúziótlan álláspont. Nemcsak az érzelmek, a szerelemből fakadó lelki gazdagodás szempontjai hiányoznak belőle feltűnő módon – ezt még magyarázni lehetne egy saját vallomása szerint teljesen aszexuális ember egyoldalúságával. Annál jóval meghökkentőbb, hogy a gyermekáldásra – amely a máig érvényes keresztény álláspont szerint a házasság legeslegelső célja, és amelyet minden kor és társadalom profán felfogása is igen fontosnak tekint – Pálnál a leghalványabb utalás sem található!
Igen, ez a hiány zavarba ejthet, de csak addig, amíg fel nem figyelünk a fontos kitételre a szüzesség tanácsa kapcsán: az idő rövidsége miatt! Közel a vég, az Ítélet, a paruzia, a feltámadás, erre kell készülnie mindenkinek, aki él – újabb nemzedékeket világra segíteni már nem elsődleges tennivaló, inkább még hátráltatja is a hívő korlátlan odaadását a magasabb cél iránt.
Ismerjük már az evangéliumokból is az első keresztények várakozásait, Jézus ígéretét: „nem múlik el ez a nemzedék”. Pál igehirdetése erre vonatkozólag teljes összhangban van a másunnan ismert eszkatologikus eszmékkel. A tesszalonikaiakhoz írt második levelében az apostol józanságra inti ugyan a híveket, ne hanyagolják el kötelességeiket, írja, ne henyéljenek, mert a végítélet még nem áll a küszöbön – előbb be kell következnie a nagy elpártolásnak, amikor az Ellenség, a Kárhozat Fia (János első levelében ő az Antikrisztus) még rövid időre kezébe kaparintja a világ feletti uralmat –, ám nem cáfolja, amit első levelében írt nekik, hogy a végső nap legtöbbjüket még életben fogja találni.
A feltámadás mikéntjéről egyedülálló részleteket köszönhetünk Pál leveleinek (1Kor, 1Tessz). A leglényegesebb közlése, hogy nem az anyagi testünk fog feltámadni, mert a romlandóság nem öltheti fel a romolhatatlanságot. Akik élve érik meg az Úr napját, azoknak a teste is elváltozik egy szempillantás alatt, az érzéki test szellemivé lesz, és a felhőkön túlra, Jézus elé ragadtatik, s attól fogva minden test mindörökre az Úrral marad. Ez a leírás nem teljesen felel meg azoknak a mozzanatoknak, amelyeket az evangéliumok a feltámadt Jézus testéről írnak – hogy tapintható, hogy ételt s italt képes magához venni –, de a teológiai szükségszerűséggel teljes összhangban van. Aligha lehet pusztán spekuláció terméke, a lényeget inkább misztikus kinyilatkoztatások sugallhatták. A racionalista Pál leveleiből fojtott izzással ragyognak ki ezek az apokaliptikus szárnyalású híradások.
Hazatérőben Pál egy napot Efezusban tölt, és mivel ez a nap éppen szombat, felhasználja az alkalmat, hogy szóljon a zsinagógai közösséghez. Rokonszenvező hallgatókra talál, s ígéretet tesz, hogy ha Isten is úgy akarja, még visszatér közéjük.
