ISMÉT JERUZSÁLEMBEN
ISMÉT JERUZSÁLEMBEN
A sátoros ünnepek eredetileg a szüret és az őszi betakarítás örömteljes időszakához kapcsolódtak, később a pusztai vándorlásról is megemlékeztek a hétnapos időszak alatt, s ezért költöztek erre az időre lombokból összerótt sátorokba. Az ünnepet Tisri hónap derekán, tehát kb. szeptember végén tartották.
János evangéliumából kisejlik, hogy Jézus nemcsak húsvétkor, hanem ősszel is rendszeresen feljárt Jeruzsálembe, bár a szerző csak ezt az egy alkalmat említi kifejezetten. A szokásszerűség mégis kiviláglik abból, hogy „testvérei” invitálják, s nem értik, miért nem akar épp most velük menni; a szent városban pedig sokan hiányolják Jézust, tehát számítottak rá, hogy mint máskor, most is együtt jön rokonságával.
Nem világos, hogy Jézus miért késleltette felutazását; az indoklás, hogy kerülni akarja a nyilvánosságot, s hogy „még nem érkezett el az ő ideje”, érvényét veszti attól, hogy végül mégis felmegy, és a legnagyobb nyilvánosság előtt prédikál.
A templomban zajló események – a Jeruzsálembe özönlött ünneplők megosztottsága Jézus értékelése tekintetében, Jézus súlyos kijelentéseinek vegyes, javarészt ellenséges fogadtatása, a vezető körök idegessége – nem tartalmaznak meglepő újdonságot. Újra felbukkan Nikodémus, Jézus titkos híve, aki a főpapi tanácsban igyekszik érvényesíteni mérséklő befolyását, de ez vajmi kevés eredménnyel jár. A farizeusok magabiztosak, megvetően szólnak az „átkozott tömegről”, amely mit sem ért az Írásokhoz, és vakon követi a kétséges származású prófétát.
A teológiai viták közepette érdekes közjáték a tetten ért parázna asszony esete. A mózesi törvény vak parancsa szerint megkövezés vár rá; azért viszik Jézus elé ellenségei, hogy „megfogják”, rábizonyítsák, hogy le akarja rombolni a legszentebbet, a Törvényt. (Sejtik ugyanis, ismerve őt, hogy megkísérel majd mentséget találni a vádlott számára.) Erre jól számítottak, de a válaszra nem.
Mert Jézusnak nincsenek típusválaszai, mindig meghökkent, mindig valami váratlan mélységet tár fel. Mindig elevenre tapint. Egy írástudó például követőjének ajánlkozik, s nyilván szíves választ vár. De Jézus egy pillantással felméri, s csak ennyit mond: „A rókáknak lyukaik vannak és az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.” A másik ajánlkozó követné, csak előbb apját akarja eltemetni. „Hagyd a holtakra, hogy eltemessék halottaikat” – feleli Jézus.
A bűnös nő vádlóit tehát megszégyeníti, őt magát pedig a javulás intelmével szelíden elbocsátja. Annyi példával bizonyítja Jézus, hogy a bűnösök közelebb állnak hozzá, mint az igazak… de vajon miért? Erre részben válasz a tékozló fiú parabolája és a hozzá fűzött indoklás: nagyobb az öröm a mennyben egy megtért bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon. Másutt azt mondja Jézus: a betegeknek van szüksége orvosra, nem az egészségeseknek. De vannak más okai is, hogy a bűnöst pártolja, amelyekről nem szól, de a körülményekből nyilvánvalók.
Egyik ok: a bűnösök is áldozatok, akár a társadalom kivetettjei, a szegények és a sors sújtottjai, a betegek. A bűnösök nem szörnyetegek, ők az e világot hatalmában tartó Sátán karmai közt senyvednek, az akaratuknál nagyobb erő gyűrte maga alá őket, ezért szánalomra és segítségre szorulnak, nem pedig megvetésre és büntetésre.
Még egy ok: a hivatásos parázna nők és a vámosok – akiknek a társaságában gyakran és szinte tüntetően mutatkozik Jézus – a társadalomból kiközösítve élnek, minden „jóravaló” zsidó mérhetetlen magasságból néz le rájuk. Jézus pedig épp ezt a pöffeszkedést gyűlöli a legjobban, mert tudja, hogy a fitogtatott jámborság üres formalizmust takar. A bűnös előtt mindig ott a megigazulás lehetősége, csak bánnia kell vétkeit. Aki pedig megveti őt, sosem fog megigazulni, mert abban a téves bizonyosságban él, hogy ő igaz.
Jézust megkérdik tanítványai: kinek a bűnét szenvedi a születése óta vak ember. Akár a farizeusok is föltehették volna neki ezt a „fogós” kérdést – vagy ő a farizeusoknak. Ősi és még abban a korban is eleven meggyőződése volt ugyanis a zsidóságnak, hogy betegség, anyagi veszteség, erőszakos és korai halál mindig Isten jogos büntetése („a bűn zsoldja a halál”). Hiába volt Jób könyvének szenvedélyes tiltakozása, hiába a köznapok tapasztalata a minden jóban dúskáló gazemberről és a nyomorúságban élő derék emberről, e hit makacsul tartotta magát. (A görögök például másként vélekedtek, a csapásokat inkább az istenek irigységének, a végzetnek, az elődök bűnéből fakadó átoknak tulajdonították.)
S valóban Jézus is félrelöki a hamis alternatívát (hogy ti. a született testi fogyatkozás a szülők vagy az egyed bűnével magyarázható-e), és legalábbis az adott esetre kijelenti, hogy az Isten dicsőségének kinyilvánulását célozza, mivel alkalmat fog adni a csodás gyógyításra.
Hogy a gyógyítás szombatnapon történik, annak célzatosságáról már fentebb szó esett; a többi hasonló esethez képest e János által elbeszélt epizódnak többlete a hosszas vizsgálat, amelyet valamiféle farizeusi tanács ejt meg. A gyógyultat és szüleit is kihallgatják, s mivel a vallomások nyomán nehéz a szájízük szerint való konklúzióhoz jutni, előbb a csoda tényét próbálják kétségbe vonni, majd visszatérnek vesszőparipájukhoz: nem Istentől való az ilyesmi, ha az hátterében a szombatnapi szabályok megszegése áll.
Tovább gyűlnek tehát a terhelő adatok Jézus ellen.
