IV. »Nem tágitani!« – a jelszó. – Primási jubileum.
IV.
»Nem tágitani!« – a jelszó. – Primási jubileum.
»Nem tágitani!« – a jelszó. – Primási jubileum.
S a magyar mozgalom, mely ekként »magától jött«, nemcsak nemzetiségi, hanem a szó teljes (politikai) értelmében: nemzeti jelleggel birt.
A Kazinczy-ünnepélyen az akademia elnöke: gróf Dessewffy Emil (ki a conservativ párthoz számittatott) zárbeszédében arra buzditotta a nemzetet, hogy vegye jelszavául: nem tágitani bármely körülmények közt a haza iránti szeretetben, a reményben jövője iránt s a hitben ügyünk igazsága és szentsége iránt.
E szavak, ily ajkakról ejtve (irta egyik tudósitónk) mint történelmünk intő jelszava, mély gyökeret vertek a szivekben s a haza azon jövőjének értelme felől, melyben reményleni minden becsületes embernek jelszava lőn, oly áramlat hullámzott akkoron az ébredő nemzet életében, hogy minden tudósitás, mely a hazából hozzánk érkezett, arról tett bizonyságot, miként a nemzet el van határozva nem tágitani, mig hazánk szent s igaz ügyének diadalt nem szerez a honszeretet.
A közszellemnek sürün fel-feltünedezö nyilatkozványairól a lapokban nagyon keveset lehetett olvasni. Azoknak sajtórend-reform czim alatt kiadatott a rendelet, hogy ha oly hireket közölnek, melyek alkalmasaknak látszanak a kormányt compromittálni, a hivatalos tekintélyt kisebbiteni vagy ingerültséget támasztani, vagy a kormány iránti bizalmat csökkenteni: hát ilyen meg ilyen fogsággal s ennyi meg ennyi birsággal és cautió-vesztéssel fognak büntettetni. E reform-rendeletet a magyar lapoknál sokkal »merészebb« bécsi »Wanderer« azon megjegyzéssel közölte, hogy e szerint alig képzelhető lap »Austriában«, melynek minden száma elitélhető nem lenne.
A lapok tehát bizony nem voltak hű tükrei a nemzet életének. Nem egy fontos mozzanatot vagy épen nem, vagy csak hűtlenül juttattak tudomásra. Példát idézek, mely az akkori helyzet megitéléséhez nagyon tanulságos adatul szolgál.
Kevéssel a Kazinczy-ünnepély után Scitovszky bibornokprimás félszázados papi jubileuma tartatott meg Esztergomban. Ez ünnepélynél természetesen a »magas körök« hivatalos s kiválólag »conservativ« elemei szerepeltek. Jelen voltak: Albrecht főherczeg császári kormányzó, Thun császári miniszter (a septemberi protestans-pátens aláirója,) Rauscher bécsi érsek és az egyházi s világi méltóságok és conservativ notabilitások hosszu sora.
A történetiró, ki e sok tekintetben nevezetes ünnepély lefolyása felől (melyhez hasonló Eszterházy Imre primásnak 1738-ban tartott arany miséje óta elő nem fordult) az akkori napi sajtó hasábjain adatokat keresend, – azt fogja találni, hogy »az ünnepély a legszebb rendben, a legépületesebb lelkesedéssel és legméltóbb fénynyel szerencsésen véghez ment,« hogy „Albrecht főherczeg császári főkormányzó ur ő császári Fensége magyar nyelven méltóztatott ő császári és királyi Felsége nevében és parancsára azt az áldomást elmondani, hogy »Isten éltesse Eminentiádat még sokáig« s hogy ő császári Fensége méltóztatott ez áldomásával az összes jelenvoltakat magas lelkesültségre ragadni.«”
Ennyit tanulhat az akkori szájkosarazott lapokból a történet-iró s nehány hónapot tovább lapozva, azt is megtanulhatja, hogy b. e. Kemény Zsigmond lapja, melyet vakmerő szabadosságról legnagyobb ellensége sem vádolt soha* november 8-ikai számának az esztergomi ünnepélyt tárgyazó czikke miatt (mely napvilágot sem látott soha, mert még a kiadás előtt lefoglaltatott) január végén közcsend-háboritás czimen vád alá helyeztetett.
Kemény Zsigmondot Kossuth tréfásan ugy is szokta hivni, hogy Lágy Gazsi.
Ennyit tudott meg a közönség a lapokból. Mi idekünn többet tudtunk. Furcsa dolgokat tudtunk.
Megtudtuk, hogy Bartakovics egri érsek, gróf Apponyi György, gróf Széchen Antal, báró Jósika Samu s gróf Cziráky János nagyhorderejü, nemzeti szellemü áldomás-beszédeket mondottak. Legerélyesebben Cziráky szólt, ki harsány éljenzésekkel háromszor félbeszakitott beszédét Vörösmarty »megfogyva bár, de törve nem; él nemzet e hazán« szavaival végezte. Oly jelenet volt, hogy Rauscher bécsi érsek elrémülve e szavakkal fordult »magas« szomszédjához: »Das ist ja eine Wühlerei!«
»Képzeljétek csak,« – irta egyik levelezőnk – »még Károlyi Lajos is, kit osztrákságáért kevésbe mult, hogy fel nem akasztottunk, még ő is hazafi akar lenni! (Mit mondand hozzá fia, az osztrák követ és zürichi biztos!) A főherczeg számára készitett emelvény mellé az egyházban Thun készült ülni, mint miniszter, s Károlyi Lajos, – épen ő!! – kijelentette neki, hogy ha ő ül oda, mindnyájan otthagyják a templomot; Thun kénytelen volt engedni s Apponyi mint volt kanczellár foglalta el a főherczeg után a főhelyet, Thun pedig azt mondá egy meghittjének: »Ich glaube, dass ich mit meiner Reise nach Gran aufgesessen bin.« – A főherczeget nehány katonai s polgári hivatalnokon kivül senki még csak le sem kisérte gőzös-yachtjához a Duna-partra. Tudtára adatta, udvarmestere által a főuraknak, hogy gőzösén mindnyájuk számára lesz hely. Hagyták menni. Orczy Györgyön s Karácsonyi Guidón kivül senkisem fogadta el a meghivást.«
A primacziális ünnepély, tekintve a szereplő személyeket, hatalmas nemzeti tüntetés arányaira emelkedett. A dolog Bécsben iszonyu sensatiót csinált. Rechberg miniszterelnök szemrehányó levelet irt Bartakovics érseknek és Jósika Samunak, amattól beszédje beküldését is követelve. Az érsek azt felelte: »rögtönöztem, – nincs meg.« Rendőri felügyelet alá vetették. Jósika egyszerüen azt adta válaszul Rechberg urnak, hogy tőle semmi leczkézést el nem fogad. Cziráky pedig, kinek Rechberg szemrehányólag csodálkozását fejezte ki, hogy miként mondhatott kamarás és valóságos belső titkos tanácsos létére oly izgató beszédet, – azt felelte, hogy ő előbb volt magyar és hazafi, mint kamarás és titkos tanácsos; tetszésükre bizza az illetőknek, tőle ez utóbbi két minőséget elvenni, a két elsőt – tessék vagy ne tessék! – meg fogja tartani.«
Ilyen volt a szellem még azon körökben is, melyek ez ünnepélyen szerepeltek s hónapokon keresztül folyvást a legkülönbözőbb kutfőkből örvendetes hireket vettünk a pezsgő nemzeti közérzület egymásra torlódó nyilatkozványairól. Tudósitóink különös magasztalással szólottak az egyetemi ifjuság szelleme s magatartása felől. »E fiatal nemzedékre« igy irtak – »méltán büszke lehet a haza. Annyi hazafiui szeretetet, annyi erélyt, egyszersmind oly jó tapintatot s korukhoz képest annyi érettséget tanusitanak, hogy az előbbi ifjuságot velük összehasonlitani sem lehet. Pedig e fiatal nemzedék Thun miniszter német rendszere alatt nevekedett. Még az sem volt képes lelküket megmérgezni. Ezekre szép jövő vár. Ezekben bizni lehet.«
Nem irok krónikát, nem követhetem lépésről-lépésre a nemzeti ébredés ez igérletes korának minden mozzanatát, hanem azt még megemlitendőnek tartom, hogy nem volt ünnepély, mely politikai szint nem öltött volna, – nem volt nyilatkozási alkalom, melynél a magyar haza szent ügyének jövője iránti hit s remény a nyilatkozatok alaphangját ne képezte volna. Országos muzeumi egyletet alakitottak az ujra elszakasztott Erdélyben s gróf Mikó Imre zárbeszédében e szavakat mondotta: »Engem is azon vigasztaló hit éltet, hogy megfogyva bár, de törve nem vagyunk – – – –. Hálára emelem kezemet a Mindenhatóhoz, hogy a midőn annyi hivei a hazának, kikkel egykor egy lobogó alatt küzdék, búban megtörve, idő előtt vigasz nélkül tüntek el a föld szinéről: nekem megengedtetett nemzetemet ily erőben látni. Szivem egész bizalmával mondom: a magyar lesz!” – Megtartatott a tudományos Akadémiának közgyülése s az elnök: gróf Dessewffy Emil figyelmeztette megnyitó beszédében hallgatóit, hogy »lehet másutt ily intézeteknél egyedüli czélul azt állitani fel, hogy tudományos eredmények szereztessenek. Nálunk nem igy van. A mi küzdelmeink végzetszerüleg önfentartási s nemzeti természetüekké lettek.« Beszélt arról, hogy Magyarország s Erdély közt lelkileg elkülönitő határ nincs, hogy egyek vagyunk nemzeti nagy ügyeink iránti hüségben és szeretetben, egyek akaratban, azokat közegyetértéssel érvényre juttatni. És beszélt arról, hogy bár azok közt, a kiknek viszontagságos idők hányattatásai közt hajaik őszbe csavarodtak, lehetnek olyanok, kik sok csalódáson menve keresztül, merészen reményleni többé nem birnak, de még ezek sem tudnak letenni a reményről, hogy a türelemben megedzett, közszelleme gyakorlatában megnemesült magyar sulyt fog vetni az idők mérlegébe »hűséget, ha csábitások fondorlatai, – állhatatosságot, ha az ingadozása után leselkedők, és egyértelmüséget, ha meghasonlására számitók környeznék.«
Képzelni lehet, hogy a nemzeti önérzetnek ily nyilatkozatai, ily helyekről jöve s ily tág keretben tartva, melybe a legmerészebb vágy is belefért; – minő hatást gyakoroltak a közszellemre.
Az mindenesetre egy jellemző vonása e kornak, hogy akárminő volt az alkalom: muzeum alakitás, akademiai gyülés, kegyeletes tisztelet a lehunyt nagyságok emlékének vagy akármi más, – az alkalom csak emelvény volt, mely a magyar kérdés kimagaslásának talapul szolgált.
És valóban már 1859. novemberben oly terjes erőre emelkedett az ébredés Magyarországon, miként még a legellenségesebb szellemü osztrák lapok is kénytelenek voltak bevallani, hogy magyar kérdés van s hogy azzal számolni kell és ha egyrészről (álláspontjuknak megfelelőleg) a magyarokkal el is akarták hitetni, hogy maguknak ártanának, ha történelmi és nemzetiségi sajátságaikat a – merevül elszigetelt különválásig vagy épen elszakadásig akarnák vinni, – másrészről nem mulasztották el a kormányt is figyelmeztetni, hogy annak megtagadása Magyarországtól, a mi jogos, a birodalomra mindig kárt hozott. Voltak lapok, (mint az »Ostdeutsche Post«), melyek egyenesen oda nyilatkoztak, hogy csak a történelmi jog nyujthat a birodalomnak biztos alapot, azt pedig kiválólag hangsulyozták, hogy a magyar kérdés megoldása a birodalomra életfontossággal bir.
