VIII. Egy nevezetes adat a harcz végének történelméhez. – Az angol kormány magaviselete Magyarország iránt.
VIII.
Egy nevezetes adat a harcz végének történelméhez. – Az angol kormány magaviselete Magyarország iránt.
Egy nevezetes adat a harcz végének történelméhez. – Az angol kormány magaviselete Magyarország iránt.
Miként küzdöttünk? miként harczoltanak névtelen félisteneink? mi módon buktunk el? – azt tudják önök; de egyről talán nincs tudomásuk.
Ámbár az oroszok czárja, minden rendelkezésére álló erejét, még szentpétervári gárdaezredeit is ellenünk inditotta, s ámbár ez s az elhagyottság érzete a közhangulatra kétségtelenül leverőleg hatott, hazánk ügye mindazonáltal teljességgel nem volt reménytelennek tekinthető, midőn Görgey, rég forralt árulását végrehajtandó, seregét, a szükségnek még csak árnyéka nélkül is, Világosra vezette, s ott a fegyvert letette.*
Lásd a 4. szám alatti jegyzetet a fejezet végén.
Mondám: »a szükségnek még csak árnyéka nélkül is.« Mert legrosszabb esetben nyitva volt előtte az ut fel egész Komáromig, melynek bevehetetlen erődjeiben Klapka tábornok vezérlete alatt harminczkétezer főnyi ép s még az utolsó napokban is győzelmes hadseregünk volt s hazánk dunántuli megyéinek bő erőforrásai még ugyszólván teljes épségben rendelkezésünkre állottak. De maga az ellenség sem tekintette Magyarországot legyőzöttnek, annyira nem, hogy mikor Görgey magát magadta, az orosz hadsereg azon ponton volt, hogy Magyarországból hadműködési alapjára: Galicziába visszavonul. Paskievics herczeg, orosz fővezér már utnak inditotta hivatalos jelentését Szentpétervárra, urának tudtára adva, hogy (ha a czár ugy akarja) jövő tavaszszal ujra felveheti a háborut, most azonban kénytelen a visszavonulást megkezdeni, mielőtt az őszi esőzések beállanának, mert különben, mindenütt ellenséges lakosságtól körülvéve s a saját honukban könnyen mozgó magyar seregek által folyvást zaklatva és szorongatva, nem kezeskedhetnék, hogy ellenséges földön csak nehezen mozogható s a sár és tél miatt kiszámithatlan szenvedésekkel küzdendő seregét a teljes elpusztulástól megóvhatja.
Én e tényt Du Plat ezredes, volt varsói angol főconsultól tudom, ki, midőn az utóbbi krimi háboru alkalmából Varsót elhagyni kénytelenittetvén, Angliába visszatért, ezt Milner Gibson urnál, számos parlamenti tag jelenlétében, azon hozzáadással beszélte el, hogy azt magától Paskievics herczegtől tudja, kivel, mint Lengyelország kormányzójával, a legbizalmasabb viszonyban volt.
Vegyék önök tekintetbe, hogy Görgey fegyverletétele idején még mintegy százezer emberünk volt fegyver alatt; Komárom, Pétervárad, Arad várai kezünkben: és el fogják képzelhetni, minő más volna most hazám sorsa, ha azon lelkesitő befolyás alatt, melyet az orosz hadak visszavonulása ugy seregünkben, mint a népnél a közszellemre gyakorlandott, még egy telünk volt volna fegyverkezésünket kiegészitenünk s honvédeinknek véres csatákban megritkult sorait kipótolnunk!
S ha e mellett még tekintetbe veszik önök a világszerte mindenütt, itt önöknél már hatalmas népies tüntetésekben is nyilvánulni kezdett rokonszenvet; ha meggondolják, hogy az orosz interventio a franczia nemzetgyülésen immár határozatilag a »szabadság jövőjére veszélyes«-nek lett kijelentve, az észak-amerikai köztársaság pedig már meg is tette függetlenségünk elismerésére az előkészitő diplomatiai lépéseket: bizonyosan nem fogják önök a vérmes conjecturák közé sorozni állitásomat, hogy ha Görgey, ugy katonai mint politikai tekintetben teljesen indokolatlan, fegyverletételével hazánkat el nem veszti, a magyar szabadságharcz azon egy tél folytán még a diplomatiai téren is számithatott volna azon politikai előnyökre, melyeket semmi »fontos európai esemény«-től nem lehet sokáig megtagadni, pedig ilyennek volt már az oly dicsőségesen védett magyar ügy az angol parlamentben még maga lord Palmerston által is elismerve.
* * *
A nemes lord nevének emlitésével értekezésem azon fejezetéhez értem, melyben arról kell szólanom, hogy minő bánásmódban részesült szegény szerencsétlen hazám az angol kormány részéről.
Szomoru emlékü fejezet! Nem is idézném fel ez emlékezetet, ha az nem állana előttem, hogy tanácsos feleleveniteni a multak tapasztalatainak tanulságait, mert a jövendőnek oly árnyékát látom előrevetve az európai helyzet tükrére, mely azt gyanittatja velem, hogy a szabadságszerető brit nemzet a közelgő események mérlegébe közvéleményének sulyával belenehezedni nemsokára hivatva leend. Ismernie kell azt, a mi nem jó történt a multban, hogy ismétlésének elejét venni képes legyen.
A mint az osztrák álnokság vihara szülőföldem felett kitört, nemzetem parancsa a kormány élére engem állitott.
Intézkedtünk a támadás visszaverése iránt, de óhajtók, ha lehetséges, elejét venni a háboru iszonyainak.
E czélból egyrészt az amerikai egyesült államok bécsi követéhez fordultam, kérve őt: vetné magát közbe, hogy fegyverszünet negotiáltassék, – másrészt pedig hazánknak még a volt nádor-királyi helytartó által a német szövetséghez küldött egyik diplomatiai ügynökét Londonba utasitottam különös küldetésben a brit kormányhoz.
E küldetésnél egy nevezetes előzményre hivatkozhattam.
A magyar nemzet a mult század kezdetén kényszeritve találta magát a halhatatlan emlékü Rákóczy Ferencz fejedelem vezérlete alatt fegyverhez nyulni az osztrák-ház kiállhatatlan zsarnoksága ellen.
Már emlitettem, hogy Nagy-Brittania kormánya önként közbenjárónak ajánlkozott.
A magyar forradalom vezérei nemcsak nem kérték a közbenjárást, de sőt kinyilatkoztatták, hogy azt el sem fogadják, hacsak az ajánlat oly szavakba foglaltatik, melyek a fegyverben álló magyarok részére a hadviselő fél népjogi állását világosan elismerik.
A brit kormány nem vonakodott e kivánságot tekintetbe venni, s a megbizó leveleket a magyarok elégedésére módositva, Sunderland Károly grófot (earl) és a hires Stepney Györgyöt ő brit felségének, Anna királynénak teljhatalmu követeiül Magyarországba küldötte azon megbizással, hogy mint közbenjárók a magyar nemzet s az austriai ház között, tisztességes békét eszközöljenek.
Nem lehetett fel nem tennem, hogy önök most uralkodó királynéjának külügyminisztere ismeri ezen történelmi előzményt s a hires Stepney-iratok sem lehetnek előtte ismeretlenek.
Megbizásom tárgyát nem fogják önök érteni azon jegyzék itt következő kivonatából, melyet megbizottam 1848. decz 11-én lord Palmerstonhoz intézett:
»A magyar korona és Austria közti viszonyok mindig a nemzetközi jog körébe tartozóknak s azon kérdések egyikének tekintettek, melyeknek a nagyhatalmak hozzájárulásával kell elhatároztatniok.«
»Ez alapon alulirt, Magyarország ideiglenes kormányának elnökétől megbizást kapott Londonba jönni s a brit kormánynak hiteles értesitést nyujtani a magyar királyság jelenlegi állapota felől, miszerint alkudozások indittassanak meg a végett, hogy a rend a magyar korona területén megszilárdittassék s az oktalan cselszövények által erőszakosan megzavart nyugalom helyreállittassék, mely cselszövények Európa állapotára érzékenyen visszahatandó forradalommal fenyegetnek, hacsak a törvények és lekötött hit iránti tisztelet egy reactionarius s egyszersmind forradalmi politikának vakmerő törekvései felett érvényre nem emeltetnek.«
»E kérdés európai szempontból való megoldásának szüksége sürgős levén, alulirt ő brit felsége külügyi fő államtitkárától mihamarébbi kihallgatást szorgalmaz.«
Ezenkivül utasitva volt a magyar ügyviselő Nagy-Brittania kormányának szabad kereskedési alapon kereskedelmi szerződést ajánlani, mely ajánlatnak fontosságát el fogják önök ismerni, ha meggondolják egyrészt, hogy gabnanemüek; bor, olajmagvak, kender, len, épületfa, festék-anyag, gyapju, dohány s mindennemü ércz és ásvány tekintetében Magyarország egyik legtermékenyebb, mondhatnám legtermékenyebb országa Európának, s ha meggondolják másrészt, hogy műipari fejlődése mesterségesen lefojtatván a bécsi kormány által: Magyarország közel tizenöt milliónyi lakosságával többnyire földmivelő ország s mint ilyen, tág térrel is ajánlkozik az angol tőkének iparvállalatokra, tág piaczot is nyujthat angol iparáruk számára, minek fontosságát maga azon egy tény is eléggé illustrálja, hogy a háborunkat megelőzött évben mintegy huszonöt millió forintot adtunk ki csupán csak gyapotárukért, mely mennyiségben alig volt egy rőf angol áru, minthogy a Magyarországot Austria javára kizsaroló kormány magas, ugyszólván: tilalmi vámokkal annyira elzárt minden egyenes beviteltől a külföldről, hogy jobbadán a hazánk piaczát monopolizáló Austriára voltunk szoritva s anyagi jólétünk egy valóságos gyarmatrendszeri mostoha politikának áldoztatott fel.
Felhivom a gyülekezetet, megitélhetni: vajjon a magyar ügyviselő által előterjesztett szorgalmazás nem volt-e szintoly mérsékelt és illemes, mint a minő békés szellemü, tisztességes és jogszerü volt?
Emlékeztetem önöket, hogy mi sem nem csináltunk, sem azon időben nem szándékoltunk forradalmat. Mi a megtámadott fél voltunk, megtámadottak a legünnepélyesebb diplomatiai kötések ellenére, melyek az európai közjog kiegészitő részét képezik s melyeknek fentartására Anglia erkölcsileg kötelezve volt, mert emlitett önkéntes közvetités által Anglia lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy a magyar nemzet megálljon győzelmeinek közepette, midőn – ha azon mediatio közbe nem lép – hatalmában volt örökre szakitani a bécsi udvarral, melyet őseink akkoron szintoly tökéletesen legyőztek, mint a miként mi legyőztük kilencz év előtt.
És emlékeztetem önöket arra is, hogy mi védtük ugyan magunkat a támadás ellen, melyet sem nem provocáltunk, sem reá okot nem szolgáltattunk, – de összeköttetésünket az osztrák-házzal megszakitani azon időben nem kivántuk, még csak bármely uj jogot sem követeltünk. Mi csupán öröklött nemzeti szabadságainkat kivántuk fentartani, ugy, miként pár hónap előtt királyunk által szabad akaratából szentesitett azon törvényeink által ujból meg lettek erősitve, melyek annyira mérsékelt körre szoritkoztak, hogy – a mint már emlitém – az austriai ház Lombard-Velenczének önként hasonlókat ajánlott, lord Palmerston pedig elfogadhatlanul keveseknek nyilatkoztatott. Mi legfölebb csak annyit kivántunk, hogy ez a »kevés« további sértések ellen biztosittassék.
És miként fogadta lord Palmerston a magyar nemzet e loyalis szorgalmazását? Megtett-e még csak annyit is, hogy ha már hivatalosan nem akarta, legalább magánlag meghallgassa a felvilágositásokat, melyeket a magyar ügyviselő neki nyujtani ajánlkozott?
Nem tette. Alállamtitkára: lord Eddisbury által decz. 13-án a következő választ adta:
»Lord (viscount) Palmerston nem fogadhatja el önt. A brit kormánynak Magyarországról csakis mint az osztrák császárság egyik alkatrészéről van tudomása (the British government has no knowledge of Hungary except as one of the component parts of the Austrian Empire) s a mi közleni valója lehet önnek ő brit felsége kormányához, annak az osztrák császár képviselője utján kell történni.«
Gondolják meg, uraim, Anglia külügyminisztere minket azon ellenség képviselőjéhez utasitott, mely Magyarországot irtó-háboru iszonyaival boritotta el.
Anglia külügyminisztere volt az első széles e világon, a ki azon eszmének hivatalos kifejezést adott, hogy Magyarország az osztrák császárság egyik alkotó-részévé degredáltatik.
Pedig a nemes lord sokkal jelesebb államférfiu, mintsem ne tudta volna, hogy Magyarország az osztrák császárságnak nem alkatrésze s az sohasem is volt. Lehetetlen volt nem tudnia, hogy az osztrák császárság nagyon uj alkotás (akkor még csak 42 éves volt), Magyarország pedig közel ezer év óta szabad és független országul foglal helyet Európa államai között. Lehetetlen volt nem tudnia, hogy maga az osztrák császárság keletkezése s az európai közjognak még ma is alapját képező bécsi congressus is elválasztó-vonalat huztak azon császárság és Magyarország között; lehetetlen volt nem tudnia, hogy Nagy-Brittania kormánya Magyarországot nemcsak mindig önállónak tekintette, hanem Austriától megkülömböztetett állami létére az utóbbi franczia háboruk alatt még különös diplomatiai sulyt is helyezett. És ha – megfoghatlanul – sem ezekről, sem Magyarország közjogáról nem volt volna is tudomása: arra legalább lehetetlen volt nem emlékeznie, hogy alig hét hónap előtt ő maga ünnepélyes hivatalos értesitést kapott V. Ferdinánd magyar királytól, ki egyszersmind Austria császárja is volt, mely szerint ő brit felsége kormányának tudtul adatott, hogy Magyarország törvényes függetlensége egy független magyar felelős miniszterium alakitásával ujabb megszilárditást nyert s hogy jövendőre Magyarország mind vizen, mind szárazon saját külön szineit használandja.
De mindez semmitsem használt, valamint az sem használt, hogy a magyar ügyviselő sietett ő lordsága járatlanságának s emlékező tehetségének egy ujabb jegyzékkel (decz. 15-én) segitségére lenni, melyben neki kétségbevonhatlan adatokkal bebizonyitotta, hogy Magyarország nem alkatrésze az osztrák császárnak, hanem független, szabad ország.
Lord Palmerston, mintha csak nem Anglia, hanem a Magyarországnak az osztrák birodalomba beolvasztása végett forradalmi eszközökhöz nyult Austria minisztere volna, mindezt nem vette tekintetbe, hanem ugyancsak lord Eddisbury által decz. 19-én adott második válaszában, előrebocsátva, hogy »nem vehet tudomást a Magyarország s az osztrák tartományok (dominions) közti belkérdésekről«, ujra csak a mellett maradt, hogy »a brit kormánynak nincs diplomatiai viszonya Magyarországgal, kivéve: mint az osztrák császárság alkatrészeivel és Magyarországot illető közléseket csak az osztrák császár diplomatiai organuma által fogadhat el.«
S ha valaki a formaságok slendriánját a jognak, igazságnak, erkölcsiségnek fölibe helyezve, azt hozná fel lord Palmerston e szivháboritó eljárásának mentségére, hogy másként nem lehetett, mert Anglia nem állt külön diplomatiai viszonyban Magyarországgal, én erre, mellőzve minden más okot, magát Palmerston lordot állitanám fel czáfolatul, mert hiszen Anglia Szicziliával nem állott Nápolytól elkülönitett diplomatiai viszonyban, de ezt nem tekintette akadálynak arra, hogy Sziczilia forradalmi kormányával formaszerü diplomatiai összeköttetésbe becsátkozzék; nemcsak elfogadta a forradalmi Sziczilia biztosait, hanem még angol hajót is küldött értök, mely őket Angliába szállitsa, az admiralitásnak pedig parancsot adott, hogy Sziczilia forradalmi zászlaja ünnepélyesen üdvözöltessék.
Minket pedig, kik a rend, nyugalom, béke szent érdekében kopogtattunk az angol külügyi hivatal ajtaján, minket vérig sértő gunynyal a hazánkat vérbe-lángba boritott ellenséghez küldött!
Bizony bizony mondom: az angol kormány az igazságot nagyon külömböző mértékkel méri.
Pedig van még más, van még nagyobb sérelmünk is.
Az utóbbi nyolcz év alatt kiszivárgott diplomatiai felderitések semmi kétséget sem hagytak fenn azon történelmi tény felől, hogy Magyarország megtámadtatása elhatározott szándokkal ki volt csinálva Austria és Oroszország között.
Hogy mi inditotta az orosz autocratát e lépésre? – könnyü belátni. Érezte, hogy szomszédjában az alkotmányos élet példájának lehetetlen lesz ébresztőleg nem hatni saját birodalmának szolgaságra kárhoztatott népeire. Ha 1848-iki törvényeink gyakorlati érvényre jutni engedtetnek: az alkotmányos élet Austriában is valósággá válik s ebben és különösen Galiczia szabadabb életének a szomszéd Lengyelországra visszahatásában az orosz autocrata veszély forrását látta saját kényuralmának biztosságára. Ezért volt kész az osztrákháznak Magyarország leigázására segédkezet nyujtani. Tudta, hogy Magyarországgal az osztrák-ház birtokaiban: a szabadság fellegvára esik el s ennek elestével vagy nyiltan visszatér az osztrák-ház öröklött absolutisticus hajlamaihoz, vagy ha alkotmányos alakoskodásra szorulna is, ez csak a valóságnak és állandóságnak minden garantiáját nélkülöző amolyan parodiája lenne a szabadságnak, mint az volt, melyet Sándor czár a bécsi congressus után Lengyelországban eljátszatott. Egy ily Austriának sem példája, sem befolyása nem fenyegetheti földindulással az orosz autocratia rengeteg épületét.
Az absolutisticus elvnek épugy megvan a maga érdeksolidaritása, mint a szabadság elvének. A mi tért emez nyer, amaz elveszti, és megforditva. Fájdalom, a népek nem érzik oly elevenen ez érdeksolidaritást, mint a kényurak. Amaz átkai az emberiségnek, kik magukat istenkáromló szójárással az »isteni jog« letéteményeseinek hirdetik, egy »kölcsönösen biztositó társulat«-ot (mutual insurance company) képeznek.
Ez volt egyik indok, a másik az volt, hogy az orosz czár czinkost akart magának biztositani az osztrák császárban a török birodalom felosztására, mint biztositott Lengyelország felosztására.
A Magyarország ellen kifőzött terv az volt, hogy Austria lázitsa a nemzetiségeket, tudjon ámitani, de ne koczkáztasson egyenes támadást a magyar nemzet ellen, mielőtt egy orosz sereg elhelyezkednék a szomszéd moldva-oláh fejedelemségekben, miszerint szükség esetére kéznél legyen.
Oroszország ez elhelyezkedésre azon izgalmat használta ürügyül, mely a franczia forradalom erkölcsi lökése folytán a két oláh fejedelemségben is forrongott.
Mi magyar miniszterium, a mint az orosz seregeknek a Pruthnál összpontositása tudomásunkra jutott, siettünk annak értelme felől kérdést tenni a bécsi orosz követségnél. Azt kaptuk válaszul, hogy az csak szorosan önvédelmi vigyázatból történik; igaz ugyan, hogy ha Oroszország a fejedelemségek kormányai által a forradalom ellen segédkezésre szólittatnék fel, e felszólitásnak az adrinápolyi békeszerződésben elvállalt kötelezettségnél fogva eleget tenni magát indittatva találhatná, de azt teljességgel nem ellenséges szándékkal tenné a porta iránt, minket pedig biztosit ünnepélyesen, hogy Magyarországgal jó szomszédsági viszonyban kiván állani s barátságos indulatán csak az változtathatna, ha a szomszéd moldva-oláh fejedelemségekből Oroszország ellen intézett fegyveres csoportosulásokat engednénk saját területünkön.
E figyelmeztetés egyenesen a moldva-oláhországi menekültekre vonatkozott. (Lengyel csapatról még akkor szó sem volt hazánkban.) Mi siettünk kijelenteni, hogy a magyar nemzet vendégszeretőleg fogad ugyan mindenkit, a ki nála menedéket keres, de azt sohasem fogja megengedni, hogy a menekülők a vendégjoggal visszaéljenek, – s hogy igéretünket tettleg is valósitsuk, az oláh menekülteket a határok közeléből bellebbeztük.
Az orosz seregek csakugyan bevonultak Moldva-Oláhországba. Mi akkor saját királyunk által országgyülésre öszszehiva, a szerb lázadás és horvát pártütés ellenében a rend és törvény védelmének eszközeiről tanácskoztunk. A magyar jellem őszintesége képtelen volt feltenni saját uralkodó-háza felől, hogy álnokul vesztünkre tör. Az, hogy maga a király szólitott fel katonaállitásról s pénzről gondoskodni, elég volt arra, hogy összeütközést Austriával nemcsak közelnek nem, de még csak lehetségesnek se vélje nemzetünk, s ennél s az orosz követtől nyert biztositásnál fogva még csak nem is képzeltük, hogy az orosz seregeknek Moldva-Oláhországba bevonulása voltaképen nem más, mint bevezető hadi-mozgalom az ellenünk tervezett támadásra.
De lord Palmerston tudta, hogy az. Ott van a kék könyvekben sürgönye sir Stratford Canning-hez, Anglia konstantinápolyi nagykövetéhez, mely sürgönyben következők olvashatók:
»Az oroszok előnyomulása a dunai fejedelemségekbe nincs összefüggés nélkül a magyarországi eseményekkel. Az orosz czár tekintetbe vette a lehetőséget, hogy az osztrák kormány által fel fog szólittatni, miszerint legyen segitségére a rend helyreállitásában Pesten.«*
»The advance of the Russians in the Danubian principalities is not unconnected with the events in Hungary. The Emperor of Russia has contemplated the possibility of his being asked by the Austrian government to assist them in restoring order to Pesth.« (Palmerston – Stratford Canning-nek nov. 7. 1848.)
A hit szentségének megtörésével támadni meg Magyarországot, hogy alkotmányától, szabadságától, függetlenségétől erőszakkal megfosztassék: ezt Anglia alkotmányos külügyminisztere »a rend helyreállitásának« nevezte.
Ez értesités folytán sir Stratford Canning, bölcsen előrelátva a rettenetes következéseket, melyek a török birodalom jövendőjére hárulandnak, ha területe hadmüködési alapul engedtetik használtatni egy senkit nem bántó szomszéd barátságos nemzet ellen: tanácsolta a portának, hogy tartsa fenn semlegességét. De lord Palmerston rosszalta e tanácsot s kötelességévé tette követének egyenesen odahatni, hogy a porta, területének semlegessége végett összeütközést Oroszországgal és Austriával ne koczkáztasson. S midőn az orosz invasio czélja s természete felől a parlamentben interpelláltatott, Anglia külügyminisztere nem mondta meg a parlamentnek, hogy az orosz invasio czélja: Magyarország szabadságának s függetlenségének eltiprásában Austriát segiteni, – hanem azon nyilatkozattal ütötte el az interpellatiót, hogy a dunai fejedelemségek invasiója tökéletesen rendén van s teljességgel nem bir semmi fontossággal.
Ezekből láthatják önök, uraim, hogy szerencsétlen hazám mennyire le van lord Palmerstonnak kötelezve. A nemes lord (bocsássanak meg e trivialis, de a ténynek egészen megfelelő hasonlatért) az orosz és osztrák autocraták irányában egyenesen azt a szerepet játszotta, melyet az ökölharcz terminologiája »palaczktartó«-nak (bottle holder) nevez.
E tények folytán az erdélyi szászok parancsot kaptak Bécsből, hogy invitálják be az orosz seregeket a szomszéd Oláhországból. Az oroszok minden szó nélkül benyomultak Erdélybe. Egyelőre csak tiz-tizenkétezernyi sereggel. Tapogatózás volt: hogy mit mond a népjog e megsértéséhez Európa? mit különösen az alkotmányos elv nagy képviselője, a hatalmas Anglia?
Erdélyi seregeink halhatatlan emlékü fővezére: Bem tábornok megverte az egyesült osztrák-orosz hadat, s itt mellettem ülő vitéz barátomnak: Ihász ezredesnek, ki egy kis csapat élén Verestoronynál állott, egy szép estve a következő classicus parancsot küldte:
»Meghagyatik önnek az ellenséget holnap reggel az országból kidobni.«
És vitéz barátom másnap délben jelentést tett, hogy »kidobta«.
És az orosz várt, hogy mit fog azon Anglia mondani, melynek nevében alig husz év előtt, midőn a portugal nép szabadságharczát külavatkozás fenyegeté, lord Palmerston dicső elődje: Canning György e szavakkal kiáltott »megállj«-t az avatkozásnak:
»A mig Nagy-Brittania kart emelhet fel, e kar fel fog emeltetni minden hatalom ellen, mely erőszakhoz merne nyulni, hogy a nemzetek szabad választásának utjába álljon s belügyi függetlenségüket béklyóba verje.«* – –
»While Great Britain has an arm to raise, it shall be raised against the efforts of any power, that shal lattempt forcibly to control the choice and fetter the domestic independence of nations.«
Ha lord Palmerston, e dicsőséges példával szeme előtt, csak e pár szót irta volna fel egy szelet papirosra: »Orosz, megállj! Nagy-Brittaniának ellenvetése van minden további avatkozásod ellen Magyarország házi dolgaiba«, – a minő igaz, hogy a nap világit, oly bizonyos, hogy többé egyetlenegy kozák lába sem szentségtelenitette volna meg martyr hazánknak vérrel áztatott szent földjét.
Ámde e helyett lord Palmerston szóról-szóra ezt irta Szent-Pétervárra:
»Ő brit felségének kormánya nem tekinti az alkalmat olyannak, a mely Nagy-Brittania részéről valamely formális véleménynyilvánitást tenne szükségessé az ügy felett.*
»Her Majestys government have not considered the occasion to be one which calls for any formal expression of the opinions of Great Britain on the matter.«
E nyilatkozat egy valóságos büntetlenségi diploma (charter of impunity) volt! Ekként felbátoritva, mondhatnám: neki biztatva, az orosz czár kétszázezer főnyi fris sereget dobott fényes győzelmek közt megritkult sorainkra és midőn Anglia magatartásának váratlan gyászhire, midőn a tapasztalás, hogy ellenünk mindenkinek minden szabad, a közszellemre lehangolólag hatott s e lehangoltság utat egyengetett amaz árulásra, mely nélkül Magyarország »névtelen félistenei« végre is azt tették volna az orosz hordákkal, a mit vitéz barátom előhadukkal tett: akkor, uraim, alig hogy bukásunk hire Londonba érkezett, Nagy-Brittania kormánya sietett a bécsi udvarnak »elégedését«, az orosznak meg épen »örvendezését« jelenteni a háboru »szerencsés« bevégzése fölött!!!! . . .
A »királyok erkölcsiségének« nemes áldozatát, a szerencsétlen lengyel nemzetet kivéve, nincs példa az ujabb kor történelmében, hogy egy nemzet életének eltiprása körül a népjog égrekiáltó megsértése annyi conniventiával találkozott volna Európa hatalmainál, különösen az angol kormánynál!
Pedig a reánk mért kehely nem csupán az elnyomatás kelyhe; mi nemcsak szabadságunktól: mi nemzeti létünktől fosztattunk meg; kitörülve az élő nemzetek sorából, nemzetből nemzetiséggé sülyesztve, az ezeréves Magyarország, melynek a keresztény polgárisodás annyi hálával tartozik, Európa conniventiája folytán már nem is ország, hanem csak egy természetellenes gyuradék egyik szeletje; »koronaföld«-nek nevezett majorság, melyen az önkény féktelenül garázdálkodik.
És mennyi martyrvér, hidegvérrel kiontott martyrvér még a harcz után is! minő kielégithetlen boszuszomj! mennyi bitófa, golyó, tömlöcz, számüzetés, vagyonelkobzás! minő megtagadása minden emberi érzelemnek, mely még a hölgyek nyilvános megvesszőzésétől sem borzad vissza! mennyi nyomor! mennyi siralom! mennyi szétdult boldogság! mennyi szentségtelenség! mennyi szenvedés!
Bizony-bizony mondom: ha valaha volt nép, mely elmondhatta, árva nemzetem elmondhatja a Próféta siralmainak ama szivrázó szavait:
»tekintsétek meg és lássátok, ha vagyon-e olyan bánat, mint az én bánatom!«
És miért mindez? Irgalomnak istene! miért?
Csak azért, hogy az, a mit Austriának neveznek, azt mondhassa: »Felemeltem hatalmam egységének épületét a magyar nemzet sirhalmán. Igaz, hogy nem magam erejével emeltem fel, de felemeltem. Mit jog! mit eskü! mit szerződések! A népek csak kövek családi hatalmam egységének épületéhez, a czél én vagyok!«
