I. Viszonyunk a turini kormánynyal.
I. Viszonyunk a turini kormánynyal.
Az országos forradalmi bizottság küldöttjének jelentése, ennek folytán Cavourhoz irt levelem s a tőle Pulszky utján kapott válasz, melyek fentebb (193–200. lap) közölve vannak, bizonyságul szolgálnak, hogy okunk volt helyzetünket az októberi diploma folytán sem a turini kormány irányában, sem benn a hazában megváltozottnak nem tekinteni.
A hazai küldött biztositott, hogy, a szeptemberi egyezség alapján, a nemzet harczkészségére feltétlenül számithatunk. Cavour pedig biztositott; hogy a háborut Austriával kivánja is, kikerülhetlennek is tartja s hogy politikai positiónk egymás irányában szeptember óta nem változott; a turini kormány szándoka ugyanaz, a mi előbb volt: »a magyar háborut akarják, becsületesen, minden erővel.«
Hanem a körülmények e szándok valósitásának idejére és módjára nézve változást idéztek elő; Cavour részén annyiban, hogy a nápolyi viszonyok miatt a háborunak késni kellett »márcziusig, vagy valamivel tovább is,« (mint magát kifejezé); a mi részünkön pedig annyiban, hogy a fegyverszállitásunkat ért szerencsétlenség, mely nemcsak a moldvai, hanem még a szerbiai alapnak is elveszését vonta maga után; lehetetlenné tette a három oldalról összevágó támadás kivitelét, melyre szeptemberben megállapitott hadműködési tervünk, mint sarkalapra fektetve volt.
Minő nézetben voltam én e változás folytán a teendők felől – azt kifejezve találom egy levelemben, melyet Teleki Lászlóhoz 1860, deczember 3-án, tehát akkor irtam, mikor még végzetterhes drezdai utjáról nem voltam értesülve s a fegyverszállitást ért szerencsétlenség egész hordereje felől is csak sejtelmem lehetett, tudomásom még nem. E levelemben következők állanak:
»Ha a három oldalról tervezett kezdeményezés lehetetlenné válik, a következés az, hogy a tengerparti expeditióra nagyobb erőt kell sürgetnünk, minthogy ott tömegesebb osztrák erővel találkozandunk.
»Türr által pedig meg kell inditanunk az alkudozást Garibaldival, hogy azon királyi seregen kivül vagy királyi sereg mellett, mely az adriai parton kikötend, miszerint Magyarorszájra vonuljon, – vállalja magára önkénteseivel Dalmatiát (a mire Cavour november 30-ikai válaszában is van vonatkozás) és összeköttetésünknek a tengerrel biztositását; vagy pedig általunk kisérve, jőjjön önkénteseivel s az itt künn alakitandó magyar légióval hazánkba; a királyi seregekre bizván hátunkban a közlekedés fentartását.«
Ezen szempontból indulva ki, irtam az itt következő két levelet
1. Kossuth – Türr tábornoknak.
London, deczember 8. 1860.
– – – – – – – – – – – –
Cavour szavát adta nekünk, hogy Garibaldinak s barátainak az önkéntes elemü haderők szervezésében nemcsak akadályt nem teend, hanem segitséget is nyujt: de a kormányon kivüli Bertani-féle bizottmányokat nem türendi. Ez természetes is. Két kormány nem lehet egy országban, s az osztrák háboru egészen más természetü lesz, mint a nápolyi.
Az a kérdés: mi szándokkal van a hős Garibaldi irányunkban, vagy hogy helyesebben szóljak: a jövő lehető osztrák háborura nézve? – Ha szándoka, olyan, hogy az minket nem illet, (például, ha az osztrák állást hátoldalban, Dél-Tyrol felé szándékoznék megtámadni) ugy természetesen nem szükséges, és tárgya sem volna a köztünk való értekezésnek. De ha netalán szándokaiban hazánk érdekelve van; ugy okvetlenül szükséges, hogy összevessük terveinket, – annyival inkább, mert (mint tudja Ön) az ő dicső nevét az én szerény nevemmel együtt hangoztatja a magyar nép.
Én szerencsétlen földrajzi helyzetünknél fogva a harczban való részvétünkhöz Olaszhon királyának kénytelen valék feltételül szabni, hogy minket egy expeditionális segédsereggel segitsen. Megigérték. Ez alapja egyezkedésünknek. Tudattam a nemzettel. Nemcsak helyeselte, hogy ezt feltételül tevém, de tudtomra is adta, hogy csakis e feltétel alatt kötelezhetem magam a nemzet nevében, hogy fel fog kelni, mint egy férfiu. Ezen alapon rendelkeztem a hazában a tacticai szervezésről. Ezen alapon történik az nagyban.
Én legelső alkalommal is azt mondtam Cavournak, hogy azon auxiliaris királyi (de királyi, ez nemzetünk akaratja) sereget Garibaldi vezesse. Roppant volna az eredmény.
A gróf az eszmét helyeslé!
Ha Garibaldi erre ráállana, itt az idő, hogy a dolog iránt tisztába jőjjünk, s előkészületet tegyünk egyetértőleg.
De meglehet, hogy Garibaldi nem akarandja a királyi sereg fővezérségét, mi őt természetesen a turini kormánynak rendelné alá. Meglehet, hogy ő csak mint független vezér akarna saját önkéntes-seregével működni.
Ez esetben kettő közt kellene választania, ha rajtunk segiteni akar, s ha felfogja azt, hogy Olaszhont voltaképen Magyarhonban lehet felszabaditani (mint Scipio Afrikában szabaditá fel Rómát).
Vagy Dalmácziát kell magára vállalnia, s azt, hogy mig mi a királyi segédsereggel behaladunk magyar földre, ő Horvátországon át az összeköttetést a tengerrel számunkra nyitva tartja: vagy pedig azt, hogy Horvátország elfoglalását (a dalmát partokat is odaértve) s közlekedésünk nyitvatartását a királyi segédseregre és hajórajra bizzuk, mi pedig Garibaldival, az ő önkénteseivel és a mi légiónkkal nyomuljunk sebes menetben magyar földre, mig Ön Szerbiából, s ha nem lett lehetetlenné, Klapka Moldvából nyomul be.
Én e második tervet jobban szeretném, mert tudom, hogy Garibaldi megjelenése a hazában, ha a nép engem lát oldala mellett, minő lángra gyulasztaná a nemzetet. Nem sziciliai nép az, és nem nápolyi.
Tisztába kell jönnünk vele: számithatunk-e reá vagy sem? s ha igen: miben és mennyiben? Mert a siker biztositása a tervek és erők combinatióját kivánja. Ne áltassuk magunkat: e háboru, ha lesz, óriási lesz.
Addig, mig a keleti viszonyok tábornok urnak rendeltetési helyét elfoglalni megengedendik, nem tehetne nagyobb s fontosabb szolgálatot a hazának, mint ha a hős Garibaldival a fentebbi eszmék alapján értekeznék és tisztába jönne.
Erre kérem fel stb.
(Aláirva)
Kossuth.
Pulszky értesitett, hogy Türr tábornok Caprerában levén, neki csak visszatértekor fogja e levelemet átadhatni; én pedig a dolgot oly fontosnak tartottam hogy Pulszkyt rögtön felkértem, küldje (ha másként nem lehet, külön futár által is) levelemet Türr után Caprerába, ha még nehány napig ottidőzése valószinű; s e kérésemet a következő sorokkal kisértem:
»Ha pedig ez, a tábornok netaláni visszatérése miatt nem eszközölhető, megvallom, annyira fontosnak tartom az értekezést Garibaldival, miszerint bizván képviselő ur hazafias készségében, nem tartózkodom megkérni, hogy miután (a nyomban alább közlendő utasitás alapján) Cavour gróffal értekezendett s feltéve, hogy a grófnak utasitásom tárgyára adandó válasza olyan nem lesz, miszerint akadályul szolgál ne sajnáljon maga Caprerába átrándulni s Türr tábornokhoz irott levelem tartalmának és Cavour válaszának alapján az olasz hőssel értekezni. Nagyon kivánatos volna, ha Türr tábornokkal együtt mehetnének, mert ő kétségtelenül a leginkább »grata persona« Garibaldinál, mig Ön az én nézeteimet jobban ismeri s a külső és a hazai dolgok ismeretében avatottabb. Együtt kellene, egymást támogatva, a hazának e nagy szolgálatot megtenniök és sikerével a nemzetet hálára kötelezniök.«*
Azért bocsátkozom ez apró részletekbe, mert a következő szakasz szükségessé teszi annak kitüntetését, hogy mennyire szivemen feküdt Garibaldi közreműködésének biztositása, hanem természetesen combinatióban a kormánynyal, s nem annak mellőzésével vagy épen ellenére.
Erre Pulszky deczember 20-án azt felelte, hogy fel fogja Türrt Milanóban keresni, miszerint vele a caprerai ut iránt tisztába jőjjön. »Ugy hallom azonban,« – irja ennek folytában – »hogy ő azért, mert Cavourral többször találkozott, távolról sem oly persona grata Garibaldinál, mint azelőtt volt, mivel a gyülölség e két férfiu közt még mindig a legnagyobb. Az olasz hős csak Farinit gyülöli még mélyebben. Megvallom, hogy mindez neheziti feladatomat.«
Kevéssel alább látni fogja az olvasó, hogy pár rövid héttel később, miként látta jónak Pulszky ur feladata nehézségeinek csomóját kettévágni.
Türr tábornok deczember 18-án azt adta válaszul fentebbi levelemre, hogy pár hét mulya Caprerába megyen s elvégzi, a mire felkértem; de ismerve Garibaldi nemes jellemét s tudván, mennyire szereti a magyart, előre is teljesen bizonyosnak mondhatja, hogy el fog velem menni Magyarországra s mindenben egyhangulag fog velem hazánk felszabaditására közreműködni.
Kossuth – Pulszkynak Turinba.
London, deczember 14, 1860.*
A levél eleje már a 219. s következő lapon közöltetett. Emlitve van ott a szent-pétervári cabinet azon nyilatkozata is, hogy orosz seregek küldetnek a dunai fejedelemségekbe, ha Couza a magyar forradalmi betörést szervezni megengedi; mint szintén az angol kormánynak ezt helyeslő jegyzéke is. Utasitásaim itt közlött 3-ik pontja ehhez csatlakozik
– – – – – – – – – – – – –
3. Szomoru, mit fentebb az orosz és angol jegyzékekről irtam, de tény. A sajnálkozás nem használ; határozatra van szükség. Én már most tudom, hogy bármennyire hajlandó is Cavonr gróf a nehézségek csomóját Velencze megvételével megoldani, s bár tudom, hogy ha erre legkisebb kilátás nyilnék, London, Páris, Szent-Pétervár erősen támogatnák: erre észszerüleg nem lehet Cavournak számitani; Velenczéről pedig az olasz nem mondhat le, a háboru tehát kikerülhetlen; azt Cavour akarja, nem is lehet nem akarnia; mert ha nem akarná is, megtörténnék; s ha a nemzetnek okot adna azt hinni, hogy nem akar Velencze felszabaditása végett háborut: megbuknék s a forradalom által túlszárnyaltatnék. A kérdés tehát csak az: mikorra akarja Cavour a háborút?
No már én, mint tényt mondom: ha tavaszra nem lesz háboru, Magyarországra ne számitsanak; mert ott azon állapot, melyet Cavourhoz intézett minapi jelentésemben leirtam, függőben tavaszon tul fel nem tartható, sem a törvényes ellenzék, sem a forradalmi szervezés terén. Vagy kitörés (hihetőleg elnyomandó kitörés) vagy alku lesz belőle.
A kérdés tehát az: akar-e Cavour Magyarországra számitani? (Meg kell pedig jegyeznem, hogy még Párisban is azt hiszik, miként nemcsak Olaszország egyedül, de még franczia segitséggel sem igen lenne képes Austriát legyőzni Magyarország nélkül, s ez világos; mert franczia segitség az olasznak – orosz, porosz s hihetőleg angol segitséget is adna az osztráknak.)
Ha akar Cavour Magyarországra számitani, kettőt kell akarnia: 1-ször háborut tavaszra; 2-szor azt, a mi elkerülhetlenül szükséges arra, hogy Magyarország egész ereje mozgásba hozassék s igy az osztrák hatalma (mit Olaszföldön megtörni soha sem lehet) Magyarországon megtöressék.
Ennek pedig – hiába csürjük-csavarjuk az állapotot – a dunai szerencsétlenség, a reá következett orosz nyilatkozat és angol jegyzék után csak egyetlen lehetősége van, s ez: a velenczei háboruval egy időben a változott körülményekhez arányositott erejü expeditionalis sereggel kikötni a dalmát partokon, verekedni, győzni és utat törni Magyarországba. Más mód nincs.
Már most az alternativák ezek: vagy a kormány kezdi meg a háborut Olaszföldön vagy politikai tekintetekből Garibaldi által kezdeti meg s aztán »a közvélemény nyomásának engedve«, fellép őt támogatni.
Ha a kormány kezdi meg Olaszországban a háborut, Magyarországnak csak ugy vehető haszna, ha Garibaldinak mód nyujtatik Dalmátiában kikötni s ott a harczot megkezdeni – – – – – s ha Garibaldi ott a harczot megkezdte, a kormány ismét »a közvélemény nyomása alatt« segitségére küldi a flottát és harminczezer embert, – amazzal a partoknak lesz ura, a harminczezer emberrel pedig előrenyomul Károlyvárosig, azt beveszi, arra támaszkodva, megáll, Horvátországot e középponti állásából megszállva tartja, a közlekedési vonalat a tengerrel biztositja s Garibaldinak utat nyit és hátat fedez önkénteseivel, a mi legiónkkal s velünk a Dráván áttörni s a mennyi fegyvert, munitiót csak lehet, az országba bevinni. – Ez az egyik vagylagosság.
A másik ez: ha Garibaldi által kezdeti meg a kormány a háborut Olaszföldön, Magyarország csak ugy hasznositható, ha a kormány küld egy erős, ez esetben legalább ötvenezer főnyi sereget a dalmát partokra s flottát nemcsak a kiszállást biztositani, hanem a parti városokat is meghóditani; az ötvenezer emberrel (a partvárosi őrségeket kivéve) Károlyvárosig előnyomul, azt beveszi, reá, támaszkodva, állást veszen harminczezer emberrel, a közlekedést biztositja, nekünk módot ad Horvátországot fegyverbe állitani s ott a horvátok által kormányt alakittatni, huszezerrel pedig s velünk és anynyi fegyverrel, a mennyivel csak lehet, a Dráván áttör.
Csakis igy lehet Magyarország utilisalható; de ha igy utilisaltatik, oly haderőt adand a grófnak, a minőt nem Nápoly és Sziczilia, de egész Olaszország sem képes neki adni, a mellett, – hogy bomlást vetend az olasz seregbe; s bizony aligha csalódom, ha azt mondom, hogy az ily villám még Bécsben, Prágában is mennydörgést idézne elő.
Én nem akarom a grófot capacitálni, akármire is rábeszélni. Ő Olaszország első államférfia és hazafi, tudja, mi van hazája érdekében s mi lehető.
Határozzon.
De határozzon. A keleti csapás után általánosságokban, bizonytalanságokban nem maradhatunk többé, Kell tudnia hazánknak: mihez tartsa magát, mert függőben a helyzet három-négy hónapig is alig, azontul semmi esetre sem tartható. Én minden perczben várom a küldöttet hazulról az ordre de bataille-lal. Azt általánosságokkal haza ereszteni annyi volna, mint mindennek véget vetni. Bizonyost kell neki mondhatnom; vagy azt, hogy ne számitsanak semmire, vagy határozott haditervvel kell előállni.
Tudom én, hogy a hatalom nem szereti a sok sürgetést; tudom, hogy alkalmatlankodni, unszolni kellemetlen dolog de a helyzet élire van állitva; vagy dőlnie kell, vagy biztos határozat által támogattatnia. Minden más tekintet csekély a helyzet parancsoló kénytelenségével szemben.
Azért képviselő urnak sokszor tanusitott hazafias buzgalmát veszem igénybe, s kérem: vagy szóval vagy irásban (az első jobbnak látszik), a most emlitett mentség előrebocsátásával, ezen nézeteimet adja elő a miniszterelnöknek s azon méltósággal, mely a helyzetünkkel össze nem férhető kérelmező szereptől idegen, a gróftól biztos határozatot kivánjon, – kedvezőt, kedvezőtlent, akárminőt, de positiv határozatot.
4. Azon esetre, ha a miniszterelnök határozata oda ütne ki, hogy kivánja is, de lesz is okunk a szervezetet a hazában fenntartani, – kénytelen vagyok képviselő urat annak kellemetlen, de nélkülözhetetlen sürgetésére utasitani, hogy a napról-napra várt hazai küldöttet elláthassam azzal, a mire a mozgalom vezérei a hazában deczember végén számot tartanak, mire a grófot annak idejében figyelmeztettem.
5. Képviselő ur szives volt engem Cavour gróf azon meghagyásáról értesiteni, hogy iparkodjam hazánk ügyének a franczia hatalom rokonszenvét biztositani. Követtem tanácsát, s okom van hinni: nem siker nélkül. Ámbár meg kell vallonom: én is azon impressiót nyertem, hogy a háboru kiütését óhajtják messzebbre tolni, de nyertem azt az impressiót is, hogy a háborut kikerülhetlennek s annak esetére a magyar-olasz szövetséget a helyzet logicájában fekvőnek találják. A rokonszenvnek meleg biztositásait vettem. És midőn ennek folytán szabadságot vevék magamnak, azt kérdeztetni, miként történik mégis, hogy a turini kormány – kénytelen magát a magyar ügy segélyezésében párisi intések miatt feszélyezve érezni? (mint nekem ezt képviselő ur gyakran tudtomra adta, az idegen legió elmaradását, a magyar csapatnak csak titkon, tehát gyengén nevelését stb. illetőleg) meglepetésemre azon válasz adatott, hogy a gróf félreérti a császár akaratát; a császár bizonyosan nem örömest látta, hogy Olaszhonban mindennemü forradalmi harczosok alkalmaztatnak; de a mi ügyünket nem azonositják az európai forradalmi mozgalmakkal; ezt nemzetiségi ügynek, a népakarat ügyének idegen bitorlat ellenében, nem politicai és sociális tanok zavarforrásának, hanem nemzeti élet kérdésének tekintik, szintugy, mint az olaszt; azért biztossá tesznek, hogy a császárnak nincs és nem volt akaratában Cavour grófot a magyar ügy erélyes fölsegélésében akadályozni, s határozottan erősitették, hogy semmi jegyzék nem küldetett a legió-szervezés ellen Turinba.*
Mindezek felől párisi képviselőnk; Kiss Miklós ezredes, Thouvenel miniszternek s magának a császárnak is Napoleon herczeg által közlött positiv nyilatkozatai folytán értesitett.
Legyen szives képviselő ur a gróffal ezeket közölni, azon megjegyzéssel; hogy ezt azért teszem, miszerint alkalma, legyen bizalmas ügynöke: Vimercati gróf által (ki 12-én indult Párisból Turinba) a császárnál reánk és hazánkra nézve egyenes kérdést tenni, mely kétségnek, félreértésnek véget vessen. Mert Isten őrizzen, hogy mi a király kormányának nehézségeit szaporitani kivánnók; de azt károsnak tartanók, ha ügyünk segélyezése a helyzet kénytelenségében nem fekvő feszély miatt nem nyerhetne annyi kifejlődést, mint azt a gróf előrelátó politicája különben óhajtaná. *
Levelem többi része a Türr tábornokhoz irott levelemre vonatkozó ponton kivül alkalmi felhasználás végett nézeteimet közli a felől, hogy miként kellene a kormánynak a nápolyi tartományok pacificatója körül eljárnia; hol a reactio annyira garázdálkodott s az anarchia oly borzasztó fokra hágott, miszerint attól lehetett tartani, hogy ott törhetnek meg Olaszország szépen indult jövője s a mi kilátásaink. – – –
( Aláirva)
Kossuth.
Pulszky e levelem vételével értesitett, hogy tekintve utasitásom fontosságát, azt szóval fogja előadni, mert a hosszabb, irott közlemények Cavour bizalmas titkárának; Artom urnak kerülnek kezébe, a ki azokat kivonatban szokta, referálni, hacsak fontosságukról maga is meg nem győződik. Az ily ügyeket pedig nem akarja Artom úr itéletétől függővé tenni, tehát személyes kihallgatást kért s annak lefolyásáról hivatalos jelentést tett, a mint következik:
IX. jelentése a turini képviselőnek.
Turin, december 22. 1860.
Reggeli hét órára levén rendelve a grófhoz, palotájába mentem, előadtam utasitásom (deczember 14-ről) 3-dik pontját, s kértem: határozzon; adja tudtunkra, mihez tartsa magát hazánk: hogy megmondathassék a küldöttnek, vagy az, hogy ne számitsanak semmire, vagy hogy positiv operationális tervvel álljunk elő. Erre a gróf hivatkozott azon feleletre, melyet utolsó találkozásunknál adott; hogy t. i. számithatunk szövetségére, ha háborura kerül a dolog. Nagyobb a kérdés, mikor kerül arra? Ez nem függ Olaszországtól, mert ámbár novemberben uj conscriptio volt s januárban még egy categoriát hivnak fegyver alá: az mostani seregüket csak 60,000-rel szaporitja s ezeknek nagy része nem lesz használható első vonalban, mert akár Velenczében, akár Dalmátországban viseltessék a háboru, mindenütt egy megedzett sereggel, erődökkel, jó positiokkal találkozik, nem lehet várni, hogy egy pár ezer önkéntes egész seregeket tegyen tönkre s 200,000 lakosu városokat vegyen be, mint Szicziliában; e háboruban sem nápolyiakkal, sem Lanza-féle tábornokokkal nem találkoznak. Nápolyból lehetne ugyan 100.000 embert szerezni, azonban az oly demoralisalt sereg csak gyengeséget képviselne, nem erőt; mert az olasz sereget is demoralisálná, melynek nem lehetne bizodalma az ily ezredek bátorságában. Tehát legföllebb 40–50,000-et lehet ott szervezni, sőt ezek is csak harmadik vonalban volnának használhatók. E szerint tehát a grófnak őszinte meggyőződése, hogy Olaszország nem képes márcziusban támadólag megkezdeni a háborut. Austria ellenben a késedelem által gyengül. Már most sem foghatja meg a gróf, hogyan fizetheti ezen hatalom az olasz sereget. Az agio 40%-ot emészt el; Magyarországból vagy semmi, vagy kevés az adó. A birodalom vesztének rohan: Bécsben minden két hónap alatt változik a kormányrendszer; a magyarokat sem ki nem elégithetik, sem erővel le nem győzhetik a nélkül, hogy Olaszországból a sereg egy részét ki ne huzzák, mi aztán a támadást olasz részről lehetségessé tenné. Schmerling pedans doctrinair ki nem fogja átalakithatni a birodalmat.
»Nem kell továbbá feledni« – mondá Cavour – hogy »aprés la conduite de la Russie plus qu’ équivoque« nem lehet remélni, hogy a legközelebbi háboru localisáltathassék. Ez kétségkivül európai lesz s azért csak ugy kezdethetik meg, ha a franczia császár akarja. Ily esetben aztán Olaszország mostani készületlensége mellett sem fog visszarettenni a következményektől s bátran megkezdi a háborut; hanem csak az ily esetben. Mit akar a császár? – azt még miniszterei sem tudják; nem mondja meg nekik. Tehát a külügyi miniszter még kevésbbé tudhatja. Annyi bizonyos, hogy semmi egyéb, mint a császár egyenes befolyása akadályozta meg a háboru kitörését a varsói értekezlet alkalmával s a franczia flotta magaviselete Gaeta előtt összeköttetésben van bizonyos feltételekkel s igéretekkel, melyek akkor az orosz politikát arra birták, hogy Austriát ne támogassa.«
»A mi a dalmát ügyet illeti, bárki által történjék a támadás főfeltétel, melytől az olasz segitség és szövetség függ, hogy se Montenegrónak, se Bosnyákföldnek, se semmi török résznek haszna ne vétessék, minthogy ez az angolt tüstént Olaszország ellenségévé alakitaná át. Igaz, hogy nehéz az angolt tettre buzditani, de ha egyszer elsütötte az első ágyut, nem hagyja el könnyen a háborut s nem végzi be, mielőtt czéljait kivitte volna. Csak oly nehezen köt békét, a mint háborut kezd; a török birodalomért azonban mindig kész sikra szállani. Corfunál nyolczszáz ágyus flottát gyüjtött össze, mely féltékeny szemmel őrzi az Adriát s minket tönkre tehet; elégséges arra, hogy partjainkat dominálja. Alig szükséges Önnek előadni; hogy egy nagyobbszerü seregnek tengeren átvitelére mily nagy számu flotta szükséges s mennyi idő. Garibaldinak összesen harminczezer embere volt Olaszországból Szicziliában s átszállitásukra szükséges volt négy hónap, jóformán szabad tengerrel; pedig nem voltak specialis corpsjai, tüzérsége, lovai, élelmi szerei. Már csak harminczezer fegyver s négy üteg elszállitására szükséges vagy nyolcz-tiz hajó; harminczezer ember elszállitására, azoknak minden készletével (az élelmi szereket is beleszámitva) kell harmincz-negyven transport-hajó: s ezeknek védelmére egy nagy flotta. Mindez nem történhetik egyszerre; a felrakatás is hetekbe kerül; ily expeditio titkon s a háboru kiütése előtt nem eszközöltethetik, sem elő nem készittethetik. Már a flotta concentratioja is az Adriában, mielőtt a béke megtört, az angolnál akadályra találna. Ezzel kezdeni lehetetlen.«
»Garibaldival jelenleg értekezni nem lehet. Ő nem Klapka; nem oly ember, mint önök. Vele nem lehet okokkal szólni; ö impulsusait követi s ha előre belegondolja s elhatározza magát: sem Önökkel, sem velünk nem gondol, s maga fejéből vesztének indul. Mi pedig nem engedhetjük, hogy ő, a ki valóságos hatalom, megrontsa magát s hogy őt elveszitsük. Hibás lépés, mely legyőzésére vezethetne, roppant csapás volna egész Olaszországra. Szükséges, hogy Önök, talán Türr által, vele jó egyetértésben maradjanak s hiuságának hizelegjenek, mert minden nagysága mellett ő hiu ember; hanem veszélyesnek tartom, vele már most operationális tervek felől értekezni. Ha ön Caprerába megy, felzudul az egész diplomatia; mert lehetetlen, hogy ez titokban maradjon. Várni kell, ez a feleletem, várni itt, várni az országban; visszatartani a mozgalom kitörését, nem serkenteni.«
Határozottabbat nem mondhat, mert Páristól függ minden, a hol ugy tudják, hogy a localisált háboru jelenleg lehetetlen.
Megjegyeztem erre párisi viszonyaink kedvező fordultát az 5-ik pont értelmében. Erre azt felelte a gróf: »Tudom, hogy az Önök mozgalmát nem tartják forradalminak s hogy rokonszenveznek vele s e szerint a magyar legio alakulása többé nehézségekre nem akad.« Ennek következtében előhoztam a legio dolgát azon levél értelmében, mely az eredeti nézet szerint Ihász ezredes által lett volna kézbesitendő. A gróf tökéletesen jóvá hagyta az eszmét, hogy a cadre-ek egy gyalog dandár és egy huszárezred alapján alakittassanak; hogy a M. N. Igazgatóság kinevezései a hadügyi miniszterium által erősittessenek meg rendes brevet által s hogy idegen elemek is vétessenek be, azon megszoritással, hogy az idegen elem között ne legyenek lengyelek s hogy az idegen elemek tulnyomó számot ne képezzenek. Arra a kérdésemre, vajjon ezentul itt vagy mint eddig, Nápolyban kezeltessék a legio ügye, – azt mondta, hogy ez oly részlet, melyre ezuttal nem felelhet. A hadügyminiszteriumnak van egy külön osztálya Nápolyban, a déli sereg organisatiója végett s meglehet, hogy a hadügyminiszter oda fogja akarni utasitani a legio ügyét. E napokban azonban megjön Farini s akkor lesz ideje ezen kérdéshez. szólni.* – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Jelentése végén Pulszky tudósit, hogy a 4-dik pontban érintett kérelmet (az otthani szervezkedés fenntartásának költségei felől) miért vélte jelenleg elhagyandónak; s hogy Nápolyból jobb hirek érkezvén, erre vonatkozó magánnézeteim előadását alkalomszerünek nem tartotta. Ez utóbbit helyeseltem, az elsőt azonban kedvetlenül vettem, minthogy minden nap vártam egy küldöttet hazulról; kinek az »ordre de bataille« kihozatalán kivül megbizatása egyenesen erre vonatkozott s rossz hatástól kellett tartanom, ha neki erre nézve semmi bizonyost nem mondhatok.
(Aláirva) Pulszky Ferencz.
A helyzetismertetés kiegészitéseül még közlendőnek tartok némi kivonatokat turini képviselőnk ezutáni jelentéseiből:
Deczember 23. 1860. – Előttem világos, hogy itt irányunkban ugyanazon helyzetbe helyezik magukat, melyet nekünk Garibaldi irányában ajánlanak: jó lábon maradni, hizelegni, s mindent elnapolni addig, mig csak a »mot ďordre« Párisból meg nem érkezik; mert az itteni politica egészen Páristól függ. Ezek szerint legalább egy hónapig nem várok semmit az itteni kormánytól. Január vége felé kezdődnek a választások (az első »olasz« parlamentre); ezek fordulatot adhatnak ügyünknek; Gaëta makacs védelme a felső-olaszországi várnégyszög bevételének nehézségeit élőre érezteti. Ha a nápolyi királyi sereg ily hosszasan tudja védeni Gaëtát, mit fog tenni az osztrák Veronában? Mindez leverőleg hat a közvéleményre s a franczia segély szükségességét még inkább érezteti. Ámbár most már nem teszik fel egy »Moriamur pro rege nostro«-féle jelenet lehetőségét Magyarországon, mégis sokkal jobban biznak a francziák császárjában s félnek semlegességétől, mint a magyar szövetségben vagy annak elvesztésétől.
Deczember 26. –– Farinit elejtik itten s keresnek alkalmat Garibaldival kibékülni. Kibékülés, várakozás: semmiesetre pedig márcziusban háboru: – ez most itt a jelszó. Bixio kérdezte tőlem, ismerem-e Mieroslavskit, ki akkor itt volt? Mondtam, hogy nem s nem is kivánom ismerni. Mire azt felelte, hogy ez csakugyan kár, mert geniális ember. Később megtudtam, hogy a lengyel sokáig volt a grófnál s nagyon jó benyomást tett rá. »C’est un homme de génié«, – ez volt a szava. Én mindezt nem tudtam megérteni, most azonban veszem a tudósitást, hogy Mieroslavski Nápolyból Caprerába ment, Latour ď Auvergne kardját az olasz hősnek átadandó. Ez azonban csak ürügy volt; titkon rá akarta beszélni Garibaldit, hogy a Balticum felöl egy lengyel expeditio vezérletét vállalja el. S ezt a gróf tudta és kivánta, örvendvén, ha Garibaldi kardja másfelé fordul, hol a mostani békés terveket Anstria irányában nem zavarja meg. Engem tartóztat, ne menjek; a lengyelt biztatta, menjen.*
Pulszky ur Cavour iránti bizalmatlanságának e kezdetleges nyilatkozványai bevezetésül szolgálnak a fordulathoz; melynek adatai a következő szakaszban lesznek közölve s annak folytán Mieroslavski terveiről is bővebb szó leszen.
Deczember 29. – Teleki László elfogatása ügyében Sir James Hudsont meglátogatván, miután erre nézve megnyugtatólag nyilatkozott; a nagykövet áttért a magyar ügyekre. Mondta, hogy mint a királyné szolgája s mint angol polgár, kötelessége: az osztrák birodalom megmaradását minden erejéből támogatni. Nevetett a kormányok balgaságán, melyek – a magáét sem vévén ki – erősen hiszik, hogy Cavour és Couza frigyet kötöttek s a Bukovina árán előkészitették a magyar forradalmat a fejedelemségekben. Sir Henry Bulwer (konstantinápolyi angol nagykövet) még azt is állitja, hogy az elkobzott fegyvereket a kormány küldte volna a Dunába, holott bebizonyitható, a mint a követ a dátumok combinatiójából be is bizonyitotta, hogy ezek Türr által küldettek.* Fel sem lehetne tenni, hogy a gróf ily ügyetlenséget követhetett volna el: az angol kormány azonban nehezen capacitálható s most is szemmel tartja Garibaldit, hogy Caprerából ne menjen Törökországba: Háboru semmi esetre sem lesz tavaszszal; sem Francziaország nem akarja, sem Angolország nem engedheti, sem Olaszország nem képes azt elkezdeni. A mi a caprerai hőst illeti, az csak Adria partjain kezdhetné meg, ott pedig őrt áll az angol flotta s nem fogja engedni a nemzetközi jog oly sérelmét, mint Szicziliában. Ottan behunyta szemét, itt nem fogja tenni. A kérdés most csak az, hogy minő alapon békülhet ki Austria Magyarországgal. Mert az angol kivánja, hogy Magyarország birjon jó nemzeti, szabadelvü kormánynyal mely példát adjon a többi tartományok kormányzásának. Az orosz sem engedné a magyar felkelést. Nincs senkinek érdekében a háboru, s azért nem lesz, nem engedhető a háboru tavaszszal. Erre megjegyeztem, hogy az olasznak csakugyan érdekében van s hogy addig, mig Velencze nem lesz kiegészitő része az országnak, a háboru kikerülhetetlen. Ez igaz, mondá a követ s ugyanazért mind a franczia császár, mind az angol kormány sürgetik az eladást s ez meg fog történni.* Kételkedésemre, melyet az ismeretes okokkal támogattam; azt jegyzé meg, hogy még az osztrák császár sem lesz képes ellentállani az erkölcsi nyomásnak, melyet a közvélemény s két nagy hatalom reá gyakorolnak. Kérdezgetett aztán a horvát, dalmát s erdélyi viszonyokról s végre kimondta, hogy az osztráknak csak egy józan politikája lehet, az t. i, melyet II. György követett; mondja meg népeinek: »Megvetlek mindnyájatokat, mint átkozott, gaz népeket, kik sem engem szeretni, sem tőlem félni nem akartok; ugyanazért végezzétek el dolgaitokat magatok kénykedv szerint, én nem avatkozom bele.« Megmondtam neki, hogy ez jó politika lenne, hanem nem osztrák; mert ez mindenbe szeret avatkozni. S elbucsúztam azon megyőződésben, hogy valódi ellenségünk most is, mint mindig, az angol kormány.
Milyen jól tudják a követek a dolgokat!
Ismét és ismét milyen jól tudják a követek a dolgokat! Mennyire megérdemlik a fizetést!
Deczember 31. – Tegnap Türr volt a grófnál, ki neki megmondta, hogy Velencze eladatása nem fog megtörténni s hogy ügyünk bizonyosan elő fog kerülni, csak legyünk türelemmel, ne praecipitáljuk a dolgokat s lehetetlenséget ne követeljünk.
Jegyzékbe véve találom irományaim közt, hogy Pulszky ez utóbbi tudósitására ily értelemben válaszoltam:
»Látom, hogy a gróf mindig csak általánosságokban marad. Azt mondani: várjunk, reánk is elkerül a sor, de lehetetlenséget ne kivánjunk, – szép lehet, de nem ér semmit. Erre a nemzet nem épithet. Annak positiv terv kell; positive kell tudnia, mire számithat. Én hazánk szerencsétlen földrajzi helyzeténél fogva más okszerü tervet nem tudok gondolni, mint a melyet deczember 14-ikei utasitásomban közlöttem. Ha ezt a gróf lehetetlenségnek tartja, mondjon mást, ha tud, olyat, mely sikerrel biztat s a nemzetet megnyugtathatja; ha, nem tud s tervemet még sem fogadja el: legyen vége mindennek. Mert egyet kivánom, hogy jól megértsen puszta diversióra használtatni fel nemzetemet 1869-ben sem engedtem, pedig ha a hatalmas császárnak nem engedtem, – neki sem fogom engedni, sőt megakadályozom. Clara pacta, boni amici« – ezt vegye Pulszky irányul s nyiltan szóljon.
Cavour halogató válasza, melyet deczember 14-ikei utasitásom közlésére adott, s turini képviselőnk azutáni jelentései még sulyositottak, kapcsolatban a fegyverlefoglalási szerencsétlenséggel, nagyon aggasztólag hatott reám, bár a szerencsétlenség egész horderejét akkor még nem is ismertem.
Egyrészt a dél-olaszországi állapotok – fájdalom! – nagyon is igazolták Cavour azon nyilatkozatát, hogy Olaszország nem képes márcziusban háborut kezdeni Austria ellen; másrészt olyannak láttam a helyzetet Magyarországban, hogy az, a mit Cavour kivánt, t. i. hogy a dolgok függőben tartassanak, hosszu időre lehetetlen.
Igaz ugyan, hogy bár egyes részletek körül nem mindenben akként jártak is el Magyarországon, mint a jogfolytonosság s alkotmányépség elvéhez ragaszkodás elmészete kivánta volna, egészben véve mégis a nyilvános közélet iránya annyiban biztató volt, a mennyiben bizonyosnak lehetett tekinteni, hogy kiegyezés nem fog létrejönni a nemzet s a bécsi udvar közt, ha ez utóbbi az októberi diploma alapelvéhez, Magyarországnak az osztrák birodalommal egy államtestté összeolvasztásához merevül ragaszkodik. Mert akkor még a törvényes téren a 48-iki törvények érvényessége volt az egész nemzet által kiindulási pontul felvéve; még Scitovszky bibornok-primás is, elnöki beszédében, melylyel mint esztergomi főispán azon megye közgyülését 1860. deczember 11-én megnyitotta, ekként nyilatkozott: »Szent meggyőződésem, hogy a 48-iki törvényeknek a körömszakadásig hű megőrzése lehet csak utmutatónk.« És valóban ez volt a vezérfonal, mely ugy a megyék s városok reconstructióján, mint a primási értekezlet megállapodásán s általában a közélet minden nyilvános mozzanatán végig vonult. Voltak árnyalatok a nyilvánitott nézetekben, de azon időben még csak árnyalatok, ellentétek nem. A nemzet közérzülete annyira imponált, hogy még a simulékony opportunismus is csak mérsékeltséget mert ajánlani, de a közérzülettel ellentétbe helyezkedni nem. Jósika egyik levelében a pártokat, a miként akkor a törvényes ellenzékiesség terén állottak, igen találólag azzal jellemezte, a mit a németek egykor a spanyolokról mondottak:
»Die serviles wollen sehr vieles;
Die liberales – lieber alles!«
Die liberales – lieber alles!«
De én a nyilvános jelenségek hátterében a kialkuvás vágyait láttam lappangani, melyek csak alkalomra várnak, hogy a nemzetet saját irányukba beletereljék. Arról meg voltam győződve, hogy a nemzet zöme az ország alkotmányának a 48-iki alapon teljes épségben helyreállitását nem mint czélt állitotta fel, hanem csak mint eszközt arra, hogy a helyzet függőben tartassék addig, mig a közelnek reménylett olasz háboruval kapcsolatban a 49-et valósithatja; de az, hogy az alkura hajlandó elemek a nemzet e határozottságát meg ne ingathassák, egyenesen attól függött, vajjon képesek leszünk-e nemzetünknek a korai háboru s tekintélyes külsegély felől positiv biztositást nyujtani?
Ezért töltötte el lelkemet leirhatlan aggodalommal Cavour halogató válasza. Én féltem az országgyülés összehivásától. A bécsi hatalom felhivására az országgyülésre egybegyülni, már magában is annyit tett, mint alkudozás terére lépni; s ha az országgyülés összejön a nélkül, hogy mi a nemzetnek ama biztositást megadhatnók s politikai barátainknak a szervezkedés fentartására módot nyujthatnánk: nézetem szerint, a ki- vagy nem-alkuvás immár csak attól leendett feltételezve, vajjon a bécsi udvar eléggé szorultnak érzi-e magát, a felé nyujtott békejobbhoz kötött feltételeket elfogadni, vagy még elég erősnek: visszavetésüket merényleni? Én nem gondoltam, hogy a bécsi udvar ez utóbbit koczkáztathassa; féltem, mindenre rá fog állani, a minek törvényes alapja van, »sauf ŕ se par jurer; comme de contume.«
Az 1861-iki év legelső napjaiban kaptam meg a hirt, hogy a primási értekezlet ajánlata folytán, a bécsi udvar elállott szándokától a választásokat rendelvényileg octroyálni, s az 1848: V. t. cz. alapján fogja az országgyülést márcziusra vagy legfölebb áprilisra öszszehivni. Erdély ugyan nem hivatik meg a magyar országgyülésre, de ezen sérelem benyomása az alkotmányos élet 12 évig zárva tartott kapujának megnyitásával s a szerb vajdaságnak és temesi bánságnak decz. 27-én történt megszüntetésével enyhittetett.
E közelitések a nemzet kivánatai felé, rossz jelek voltak az emigráczió reményeire, s az országgyülés összejövetele felől többé kételkedni nem lehetvén, mély fájdalommal töltött el a gondolat, hogy a fenyegető válsággal szemben tehetetlenségre vagyunk kárhoztatva.
Az ügyek állásának e kedvezőtlen fordulatával egyidejüleg zuhant fejemre Teleki László következésterhes elvesztése; Klapka tábornoknak Jassyból deczember 22-ről kelt leverő levele (lásd 236. l.), melyben tudósitott, hogy ott mindennek vége van; Zglinicki ezredes jelentése, mely Couza. fejedelmet kérlelhetlen ellenségünknek s árulónak rajzolta; és Ludvigh értesitése, hogy az ellenséges fordulat Belgrádra is kiterjedt.
Sok volt a csapásból egyszerre. Éreztem, hogy a mint ott azon oldalon mindennek vége lett, ugy Magyarországon is mindennek vége lehet, ha a turini kormány módot nem nyujt e csapások leverő hatását Magyarországon ellensulyozni s a nemzet hitét egy közel háboru és külsegély iránt fentartani.
E tekintet által vezéreltetve, reményfogyottan bár, de hazafiui kötelességnek tartottam megkisérleni, vajjon a helyzet hű előadásával ugy Garibaldinál, mint Párisban és Turinban, nem lehetne-e a viszonyok kedvezőtlen fordulatán segiteni?
E kisérletet az itt következő levelezés fogja megismertetni.
Kossuth –– Türr tábornoknak Turinba.
London, január 7. 1861.
Vettem becses levelét; melyben szives volt tudósitani, hogy tiz nap alatt Caprerába megyen.
Azok után, miket deczember 8-án Garibaldit illetőleg irtam, tábornok úrnak Caprerába szándékolt utját illetőleg csak azon esetre lehete szükség ujabban irnom, ha a Szerbiából s Oláhországból mindennap várt végjelentések a helyzetnek oly fordulatot adnak, hogy annak folytán módositást szenvedhet azon hadműködési terv, melyet tábornok urnak, deczember 8-án, fővázlatában, azóta pedig Pulszky Ferencz urnak deczember 14-ki utasitásomban a kormánynyal történendő közlés végett részletesebben megirtam s melynek kiviteléhez Garibaldi tábornok közremunkálása elkerülhetlenül szükséges.
E perczben kapom a rég várt jelentéseket, szomoru jelentéseket, a keletről, s igy már nem inductiók, hanem tények alapján irhatom meg, mi az, a mit én a caprerai hősnek mondanék, ha vele találkozni szerencsém lehetne.
A helyzet ez:
Magyarország oly állapotban van, hogy az soká függőben nem maradhat. Vagy ide, vagy oda dőlnie kell; azon egyszerü oknál fogva, mert a koronázó országgyülés pár hónap alatt összeül.
Ha a magyar koronáz: diplomatiai kötés ment előre. S ha ez, ugy a magyar nemzet, nem mondom: kibékült, de kialkudott az osztrákkal.
Ha pedig kialkudott, nem fog többé felkelni, hacsak azon hatalom (és pedig erős nagyhatalom) mely az osztrákkal háboruban leend, egész erejével a harcz szinhelyéül Magyarországot nem választja.
Ezt a franczia tehetné, de nem akarja. Az olasz hiában akarná, mert nem teheti. Hogy tehesse, hogy egész erejével Magyarországra vihesse át a háborut: először meg kellene az osztrákot verni olaszföldön, mit (tekintve, mennyire készen van az osztrák) nélkülünk hiában remél.
Tehát az olasz érdek azt parancsolja, hogy a magyarnak megalkuvása az osztrákkal megakadályoztassék. Ez csak úgy lehetséges, ha az országgyülés megnyitása vagy legalább a koronázási oklevél iránti megegyezés előtt 1. az olasz kormány Olaszország egész erejével az osztrákot megtámadja s egyszersmind 2. nemzetünknek a felkelést lehetségessé teszi.
A mi az elsőt illeti, a turini kormány azt mondja: az angol kormány indulatos ellenzése, a franczia kormány ellenkezése, a nápolyi állapotok, a nagy háborunak (mert ez nagy háboru ám) megfelelő sereg és flotta hiánya a háboru megkezdését tavaszra lehetetlenné teszi. Nem vitatkozom fölötte, hanem azt mondom mint tényt: ha tavaszra nem lesz háboru, győzelemre elkészült nagy háboru, akkor Magyarországot ki kell hagyni minden további számvetésből, mert minden valószinűség szerint kialkuszik az osztrákkal.
A mi a másodikat illeti, ismét mint tényt mondom, melyen a világon senki és semmi nem változtathat: hatalmas külsegitségnek Magyarország határán megjelenése nélkül, mely az (egészen fegyvertelen) nemzetet fölfegyverezze s hadirendbe állitani segitse, – a magyar nemzet fel nem kel s józan észszel fel sem is kelhet, habár háboru lenne is tavaszszal.
Mikép lehet neki ezen segitséget és fegyverzetet megadni?
Kezdetben, mint tudja tábornok ur, azon hadműködési tervben történt közöttünk megállapodás, hogy három oldalról leendő betöréssel kezdeményezzük hazánkban a harczot:: Klapka Moldvából, Ön Szerbiából (miután mindkét helyüvé fegyvert szállitandottunk s ott és onnan a szomszéd hazai széleken expeditionalis seregeket szervezendettünk) s egy olasz királyi sereggel és annak fedezete alatt a Vetter által vezénylendő, időközben egy erős dandárrá fejtendő magyar legióval a dalmát partokról.
Tekintetbe véve azt, hogy ezen olasz seregnek feladata, lenne a dalmát part-erösséget bevenni s megtartani, Mamula hadtestével ütközni, Károlyvárost bevenni, a közt és Zágráb között alkalmasint Laibachból (Ranig vasuton) elibe vetendő másik osztrák sereggel ütközni, legalább is százezer emberre való fegyverzetnek közel hatvan geographiai mérföldnyi elszállitását a Dráváig s azon átkelést fedezni és az összeköttetést a tengerrel fenntartani: az olasz segédsereg erejét harminczezer emberre, mint minimumra tettem.
De harminczezér embert elegendőnek tartottam azért, mert az egyidejü operatio miatt Móldvából és Szerbiából, az osztrák erő meg lesz oszlatva.
Ezen terv alapján az országot előrekészitők a harczra. A három oldalról való egyidejü betörésre általános népfelkelés történt volna, nemcsak, hanem az országot felosztottuk hadtestekre, hadosztályokra; dandárokba, melyekbe már hatvanezer ember van actu (persze fegyvertelenül) besorozva, tisztekkel, vezérekkel ellátva s az operationalis terv szerint ugy utasitva, hogy az ország földrajzi fekvése szerint az illető dandárok stb. a három betörő sereg felé összpontositották volna magukat, miszerint azokhoz csatlakozva, fölfegyvereztethessenek s azonnal csatarendbe állittathassanak. A felföldi dandárok időközi külön guerilla-működése el volt rendezve. Szóval, az ország ugy elő volt készitve, hogy mindig három oldalról leendő betörés feltétele alatt, általános felkelést, a mellett hatvanezer főnyi rendes hadsereget, hat hét alatt a harcz kezdetétől százötvenezer főnyire növelendőt, s annak következtében két nyert csata után az osztrák sereg felbomlását s biztos állandó győzelmet igérhettem fejem, becsületem zálogával, Victor Emanuel királynak.
Ezen biztos tervnek, fájdalom, vége van.
(Itt következik a keletről érkezett szomoru jelentések lényege.)
Szóval: ott azon oldalról vége mindennek.
Lamentatio vén asszonynak való. A férfiu szemébe néz a bajnak s azt keresi, hogy miként lehet rajta segiteni.
Minden nehéz politicai ugy mint hadi problémának csak egyetlenegy megoldása van. A jelen esetben a problema megoldása ez:
Minthogy a három hadmiveleti alap közül csak egy maradt fenn: a magyar-dalmát tengerpart; minthogy még csak fegyvert is csak ezen az egy uton lehet a magyarnak kezébe adni; s minthogy tény, ezerszer tény, hogy külsegitség nélkül a magyar fel nem kel: a három közül fenmaradt egyetlen betörési alapra már nem harminczezernyi, hanem nagyobb seregre van szükség, legalább is ötvenezernyi seregre.
Ha azt mondják: »ez lehetetlen,« – én nem vitatkozom, hanem azt mondom: »ha ez lehetetlen, a magyar felkelés is lehetetlen.« Hagyják ki a magyar nemzetet a számitásból. De ha ezt kihagyják s kihagyva, a magyart alkura kényszeritik az osztrákkal, s erre kényszeritve, az osztrák hatalmat reconstituálják: kérdem: mi jövendőt igérnek Olaszországnak? – – –
Operationalis tervem részletesen meg van irva. Pulszky Ferencz urnak deczember 14-én küldött utasitásom 3-dik pontjában. Tessék azt magával közöltetni. Abból látni fogja tábornok ur, mi az, a mit Garibaldi tábornoktól kérek s várok hazám s Olaszhon közös érdekében.
Ő a terv kivitelének senki és semmi által nem pótolható alkatrésze. Csak ő vele, ő általa lehető a terv kivitele. Másképen nem. De ő maga azt egyedül ki nem viheti; ki nem vihetné; ha még tizszer oly hatalom volna is, mint a minő. De ha ő s a kormány kezet fognak azon operationalis tervem kivitelére, mely a fenforgó körülmények közt az egyedüli mód arra, hogy a magyar a harczban részt vegyen: a győzelem bizonyosnak tekinthető, mert én e segitség jutalmául oly viszontsegitséget biztosithatok az olasznak a közös ellenség ellen, mely a Garibaldihoz mult szeptemberben irott levelemben előadottak szerint több s fontosabb, mint egész Olaszország ereje, még ha egy volna is, pedig nem az.
Kérésünk hát három, Garibaldihoz:
1. Nézze át operationalis tervemet; helybenhagyja-e?
2. Ha igen, használja fel állásának hatalmát a királynál s a királyi kormánynál, hogy azon terv, mint az egyedüli lehetséges, elfogadtassék s végrehajtása előkészittessék.
3. Határozza el magát, mit választ magára nézve az alternativák közül s vegye annak előkészületeit munkába.
A fentebbiekből önként következik – fájdalom, – hogy tábornok ur többé nem mehet Szerbiába.
Isten ne adja, hogy midőn legbiztatóbbak voltak kilátásaink, akkor legyünk kénytelenek hazánk független jövőjéről lemondani; lemondani még a reményről is, hogy hazánk földjében alvandjuk az örök álmot. – – –
(Aláirva)
Kossuth.
Türr tábornoktól a következő levelet találom irományaim közt:
Türr – Kossuthnak Londonba.
Milano, febr. 1. 1861.
– – – – – Azt már alig lehet hinni, hogy a kormány harminczezer embert adhatna. Én átlátom, hogy K. urnak tökéletesen igaza van ezt követelni, s ha ezt meg lehetne kapni, akkor teljes biztossággal lehetne a munkához fogni; de ha ez nem megyen, akkor is csak kell tenni valamit. Garibaldi a legnagyobb készséggel fog velünk jönni, de akkor nem kell egyébre számitani, mint négyezer emberre. Többet is lehetne, de akkor a dolgot dobra kellene ütni, és azzal az ügynek nagyot ártanánk. Nekem minden működésem arra van irányozva, hogy miként szerezhessem meg ügyünknek a legszükségesebbet. Ha egyszer mindent, a mit lehet, combinaltam, teljes értelmü jelentést fogok tenni K. urnak s fel fogom kérni, hogy segitségét tőlünk meg ne vonja.* – – – – –
Négyezer ember! ezzel még csak fegyvert sem adhatnánk a fegyvertelen nemzet üres kezeibe! ez nem oly alap, melyet elfogadnom lelkiismeretem s a roppant felelősség érzete megengedhetett.
(Aláirva)
Türr.
»Minden Páristól függ!« ez hangzott felém minden lépten-nyomon Turinból.
Vázlatilag följegyezve találom irataim között, hogy 1861. január 7-én felkértem Kiss Miklós ezredest, kövessen el mindent, tisztába jönni a felől, hogy mi szándékkal vannak ügyünk iránt Párisban?
Utasitásom e pontok körül forgott: Teleki esete megingatta hitelünket. Biznak-e még bennünk Párisban? Ha biznak, mi végett biznak? Akarnak-e független Magyarországot, vagy nem? Ha nem akarnak, legyenek annyi méltányossággal, – könyörülettel, ha igy kell neveznem – egy szerencsétlen nemes nemzet iránt: mondják meg. Ha igen, ne zárjanak szemet a helyzet imperativus állása előtt. A magyarországi állapot a válság állapota, melynek ide vagy oda dőlni kell s dőlni fog, az országgyülés által. Ha a magyar koronáz: a magyar kialkudott az osztrákkal; s ha ő kialkudott, az osztrák ismét erős nagyhatalommá lesz.
Akarja ezt a császár?..... Különös volna, ha akarná.
Az angol akarja minden áron, és meg is mondja, miért: hogy contrapondiumul szolgáljon az orosz és franczia ellen.
Akarhatja a császár azt, a mit ellene contrapondiumul akarnak? Ha igen, ugy öngyilkos; ha nem, hát miért tartja vissza a lábat, mely azt a contrapondiumot felrughatná? Pedig a császár tartja vissza. Az olasz nem mer támadni, mig a császár ellenzi. És ő ellenzi. De az olasz nem is támadhat, mert nincs mivel, minthogy a császár fedezi Gaëtát a tenger felől. Mig Gaëta áll, Dél-Olaszországban a reactio remél s Nápoly oly állapotban van, hogy erő helyett Viktor Emánuelre a gyengeség forrása. A császár műve, hogy az olasz sem nem támad, sem nem támadhat tavaszszal. Tehát a császár menti meg az osztrákot, contrapondiumul önmaga ellen, a keleti kérdésben, a német kérdésben, mindenütt. Lehet-e nagyobb biba, mint az ellenség kezére játszani?
Ezen észrevételekkel kapcsolatban közlöttem párisi képviselőnkkel keleti dolgaink szerencsétlen fordulatát s a hadműködési tervet, melyet ennek folytán felállitani kénytelen valék; s minthogy a tervnek Garibaldi közreműködése lényeges részét képezi, különösen felkértem, tájékozza magát, mit mondanának Párisban, ha Garibaldi ekként lépne fe.
Kiss Miklós ezredes e levelem vételével január 9-én tudósitott, hogy rögtön Napoleon herczeghez sietett, de nem találta, mert Meudonba ment. Azért jegyzéket fog hozzá intézni, utasitásom értelmében. Időközben a következőkről értesit:
1. Tinan tengernagyhoz már elment a rendelet, hogy rögtön hagyja el Caëtát, ha II. Ferencz a ma (január 9-én) Piemont által teendő fegyverszüneti ajánlatot el nem fogadná; ha pedig elfogadná.; maradjon ott a fegyverszünet lefolytáig (január 19.), de akkor mindenesetre hagyja el Gaëtát. Ez tehát bevégzett tény.
2. A császár ezt mondta Vimercatinak: »A magyarok keresztül akarnak menni a törvényes phasison. Azután majd meglássuk, mit teszünk. »Nous verrons.«
3. A herczegnek pedig ezt mondta: »Neked a magyar mozgalom élére kellene állnod.« – »Édes örömest,« felelé a herczeg« je ne demande pas mieux, hanem biztositson On, hogy nem fog elhagyni.« – »Nous verrons cela,« (majd meglátjuk) mondá a császár és ezzel vége.
Mindig ez a »nous verrons.« Horatius parasztja, a ki várja, mig a folyó lefolyik.
4. Viseletük irányunkban egy cseppet sem változott. Irántam a herczeg ép oly szivességet tanusit, mint mindig, és sürgőleg izeni, hogy irjak a császárnak.
Kiss Miklós azt fogja jegyzékében sürgetni, hogy fogadjon el a császár személyesen. A felelet, a mit erre-adnak, a legjobban tisztázni fogja a helyzetet; mert ha elfogad, háborut jelentend; ha el nem fogad, határozatlanságot, várakozást.
Január 11-kén Kiss Miklós csakugyan el is küldte Napoleon herczegnek jegyzékét, melynek érvelés-gazdag szerkezete felől nem lehetett a legnagyobb elismeréssel nem nyilatkozom. Megismertette a helyzetet s kitüntetve a kialkuvás valószinüségét, melylyel a háboru halogatása fenyeget, okadatolva kimutatta, hogy az osztrák hatalomnak a kialkuvással azonos reconstructioja mennyire ellenkezik Francziaország s különösen a Napoleon-dynastia érdekeivel s mennyire maga alatt vágja a császár a fát, ha az olasz háboru hátráltatásával az osztrák karjai közé kergeti a magyart, kiben késhető, de el nem háritható conflictusok esetére senki más által nem pótolható, hü, biztos és hasznos szövetségest veszit. Aztán megemlitve, hogy a nemzet fölfegyverzésére a kelet felől tett intézkedéseink, a császár pártfogásának hiánya miatt, Couza rosszakaratán hajótörést szenvedtek, nemzetünk pedig fegyver nélkül nem kelhet fel: alkalmat vőn (hadműködési tervemmel összhangzólag) elmondani, hogy csak a dalmát partok felől lehet egy, a körülményeknek megfelelő expeditio segélyével a magyar nemzetet oly karba tenni, miszerint siker reményével fölkelhessen. Megemlitette, hogy mennyire fontos tényező lehetne ennél Garibaldi; s figyelmeztette a herczeget, hogy mennyire czélszerü volna, hogy nekem engedelem adassék, a császárt mindenek felől személyesen felvilágositani, kérdéseire felelni s előfordulható scrupulusait eloszlatni.
Napoleon hcrczeg pár nap mulva magához hivatta Kiss Miklós ezredest. Azt mondta, neki, hogy levelét nagyon fontosnak találta. Közölte azt a császárral s ö rendelé, hogy beszéljen Kissel bővebben a dolgok állásáról.
Kiss azon megjegyzésére, hogy nem vele kellene a herczegnek, hanem Kossuthtal kellene a császárnak beszélni: a herczeg oda nyilatkozott, hogy »bármennyire szereti is a császár a magyar nemzetet és személyesen Kossuthot: jelenleg nem fogadhatja el, mert nincs háboruban Austriával s mert óhajtja, hogy tavaszszal még ne üssön ki a háboru (s tudja Ön: ľempereur est entęté comme un mulet). De arról biztosithatom; hogy a mint a háboru el lesz határozva a császárnál, Kossuth lesz az első, a kivel értekezni fog. Én elmondtam a császárnak, hogy száz esztendőben egyszer akadhat ily jó alkalom, mint most, Austriát megsemmisiteni s ha én volnék franczia császár, meg is tenném. De a császár nem mer belevágni a nagy dologba.«
»Végre tán nem is óhajtja Austria bukását«, – jegyzé meg Kiss.
»De már arról kezeskedem,« felelé a herczeg, »hogy Ön sem örvendene inkább Austria bukásán, mint a császár.« »Hát Garibaldi iránt mi a válasz?« – kérdé Kiss.
»Cela dépendra du succčs« (az a sikertől függ); volt a felelet.
Különben a herczeg ugy vélekedett, hogy nincs okunk annyira lehangolva lenni: Austriát megölik a legalitás és a concessiók.
»Sőt megmentik,« veté ellen Kiss, »mert ha Ferencz József megkoronáztatik, kibékiti és magához csatolja a magyar nemzetet.«
»Az lehetetlen,« mondá a herczeg, »hogy a magyar nemzet azért, mert azt a vén koronát valaki fejére teszi, annak mindjárt dévoué alattvalója legyen. Hiszen akkor a magyar nemzet gyermekekből áll, a kikkel nem lehet komolyan szerződni.«
Kiss: »Ellenkezőleg, ép azért lehet és becses vele szerződni, mert van benne pietas az adott szó és eskü iránt. Ha a magyar egyszer valakit megkoronáz, annak jóhiszemü hive marad, mig csak a megkoronázott durván meg nem sérti esküjét. Mondom: durván, mert a magyar oly kevéssé szereti államéletében a franczia-féle örökös kormányforma- és dynastia-változásokat, hogy nagyon sokat elnéz királyának, mielőtt elcsapja. Ezt történelmünk tanunitja s azon szomoru körülmény is, hogy a magyar nemzet a habsburgházi királyok által lassan-lassan, szép módjával annyira ki hagyta magát vetkőztetni erejéből és jogaiból. Ezen érzeménynél fogva mentette meg Mária Teréziát; ezért nem hallgatta meg I. Napoleon 1809-iki felszólitását. De ép ezért becses a magyar nemzettel való szövetség s épen ezért vétkezik III. Napoleon, hogy e »száz évben egyszer előforduló alkalmat« birodalma és dynastiája érdekében fel nem használja.«
»Beh kár, hogy a császár nem hallja ezeket,« – mondá a herczeg.
Érdemelt bók volt.
Én is elismerésemet nyilatkoztattam ki Kiss ezredesnek január 29-kei levelemben s felkértem, hogy azt, a mit kegyelet szempontjából oly szépen kitüntetett, a magyar koronázás közjogi jelentőségének kifejtésével egészitse ki. Magyarországon a koronázás nem puszta ceremonia; nem olyan dolog, mint mikor I. Napoleon saját fejére egy vén koronát felteszen. Nálunk minden koronázás egy uj, kölcsönös alku utján kötött ünnepélyes diplomatiai szerződés a nemzet s az uralkodó közt. Annak a vén koronának valaki fejére tétele nem kevesebb, mint a vallás minden szertartásával solemnisalt cselekvény, melylyel a magyar parlament a nemzetnek s a világnak tudtul adja, hogy a magyar nemzet s a fejedelem közt szerződéses alku köttetett.
Különben a herczeg tanácsa az volt (s ezt a császár tanácsának is mondotta), hogy folytatni kell az agitatiót; oly dolgokat kell követelni, melyeket Austria nem képes megadni; kényszeriteni kell Austriát, hogy államcsinyt csináljon; annak a magyar nemzet ellentálland; egész Európa közvéleménye el fogja ismerni, hogy jogosan nyult fegyverhez s ha ez igy történik, »biztositom« –– mondá a herczeg – »hogy pénzzel; fegyverrel, erkölcsi hatásunkkal, a nem-interventio elvének fenntartásával segiteni fogjuk a magyar forradalmat.«
Nekem erre az jutott eszembe: »Quod peto da Caji, non peto consilium.«
Kora háborut kértünk. Erre azt mondták: nem lesz.
Pulszky Ferencz képviselő urnak Turinba.
London, január 9. 1861.
(A levél elején közöltetnek Klapka tábornok moldvai ügynökünk s belgrádi képviselőnk tudósitásai, melyek szerint többé már kételkedni nem lehetett, hogy Moldva és Szerbia felől minden tervünknek, számitásunknak vége van. Aztán hivatkozva azon tényállásra, hogy Magyarországon a dolgokat elhatározatlanul függőben tartani lehetetlen, a levél ekképen szól:)
Az országgyülés, melynek összehivása márcziusra vagy áprilisre várható, függetlenségre nem, de az alkotmányos formákhoz való visszatérésre nyujtand a nemzetnek kilátást. Formákat mondok, mert függetlenség nélkül csak ez lehetséges, valóság nem.
Ha azt mondhatom a nemzetnek: ekkor s ekkor az osztrák meg lesz támadva s kiütvén a háboru, ötvenezer főnyi olasz segéd hadsereg jelenik meg a Drávánál, százezer fegyvert hozva számotokra, – a nemzet, mely ugy sem hisz az osztráknak, nem nyugszik meg az alkotmányos formák kilátásában, hanem oly feltételeket kötend a koronázást megelőző diplomatiai egyezkedéshez, miket az osztrák vonakodni fog elfogadni s a dolog koronázás előtt törésre kerül.
De ha erre biztositékot nem adhatok a nemzetnek, – ki nem békül ugyan, de félő, hogy megalkuszik az osztrákkal a koronázási feltételek iránt s koronázni fog. Mert az a közvélemény az országban, hogy segitség nélkül felkeléshez nyulni lehetetlen s ha segitségre nincs biztos kilátás, tanácsosabb a bel-alkotmányos életre ajánlkozó alkalmat elfogadni, mint magát a német rendszer jármának ujabban kitenni – –
Ábrándokkal kecsegtetni az olasz kormányt, mind a becsülettel, mind a jóakaratért tartozó hála kötelezettségével ellenkeznék. Mi az olasz kormánynak tiszta igazsággal tartozunk. S tiszta igazság gyanánt mondom: kora háboru s azon segitség, azon hadműködési terv nélkül, melyet deczember 14-kei utasitásomban a képviselő urnak kijelöltem, Magyarországra az olasz kormány többé nem számithat.
Azon hadműködési tervem szükségszerüségét czáfolhatlanul bizonyitja a moldvai és szerbiai alap elvesztése, nemzetünk fegyvertelen állapota, országunk fatalis földrajzi helyzete s annak folytán azon szomorú kénytelenség, hogy még fegyvert is csak a dalmát partoktól a Dráváig való hosszu uton, tehát győzelmes csatákkal lehet nemzetünk kezébe adnunk, – s megnyugtatásomra szolgál, hogy még Klapka, tábornok is, kit a keleti csalódások s a katonai szellem vérmesebb nézetekre hajlithatának, deczember 23-kai levelében határozottan kimondja, hogy »felkelésre gondolni, mielőtt segédsereg érkeznék a Drávához, bűn volna.«
Igenis, bűn, vétek volna a haza ellen. Mi nem fogjuk e vétket elkövetni s ha bárki elkövetni próbálná, hiába vétkeznék, a nemzet nem követné, hanem követné a hasztalanul feláldozott kevesek keserü átka.
Cavour miniszterelnök ur a változott körülmények által parancsolt eme tervemet lehetetlennek nyilatkoztatta.
Nem illenék hozzám a vitatkozás s hiában is volna, azért erre válaszul annyit parancsol az iránta érzett hála s hazám iránti hűség kötelessége kijelenteni: hogy ha javaslatom kivitele lehetetlen, Magyarország felkelése is lehetetlen.
Ez a tény kényszerüsége, ez nemzetem határozata, melynek bánatos szivvel, de hű tolmácsa vagyok.
Képviselő urat felkérem, hogy ezeket a mellékelt levélkivonatokkal egyetemben a miniszterelnök-grófnak irásban terjeszsze elő s kérje fel, Olaszországhoz annyi érdekkel, annyi rokonszenvel csatolt hős nemzetünk nevében: vegye bölcs megfontolásba a következéseket. Adja az ég, hogy olyan legyen határozata, hogy mind az olasz, mind a magyar nemzet áldását vonja maga után. – – –
Ily választó-ponton állván, azon körülmény, hogy csekély működési eszközeinkből már rég egészen kifogytunk, csak alárendelt fontossággal bir. Meg fogja azt Ön mégis emliteni, annak hozzáadásával, miszerint a deczemberi küldöttnek a nélkül történt hazamenetele, hogy a szervezkedés fentartására deczember végével igényelt financziális segélyt haza vihette volna, otthon igen lehangolólag hatott.
(Itt előadatnak nézeteim arra nézve, hogy az angol kormány tiltakozásainak, s Napoleon császár tartózkodásainak sokkal nagyobb fontosság tulajdonittatik Turinban, mint a mennyit Anglia helyzetének ismerete s a császár saját érdekeinek logicája igazolhat s ezek után levelem ekként folytattatik:)
Midőn még szeptemberi állapodásaink annyi reményekre jogositottak, lépéseket tettem a horvát határőrezredek megnyerésére. Most tudósittatom, hogy ez sikerült s hogy egy horvát főnök utban van, velem a dolgot személyesen elintézni, s mert reméli, hogy én fel fogom őt ruházni azon financziális eszközökkel, melyek a határőrezredekben tett igéreteinek – egyes befolyásos egyének irányában – teljesitésére szükségesek: a dolog annyira fontos, hogy ha működési tervem elfogadására kilátás s a szükséges pénzalap birtokomban volna: nagynak semmi áldozatot nem tartanék. Igy a mint a dolog áll, félek, a horvát főnök kijövetele csak ujabb compromissiot okozand, nagyobbat, veszélyesebbet, mint a deczemberi magyar küldött kijövetele okozott. A horvát vagy kétszázezer frankkal remél visszamehetni, s én üres kézzek leszek őt kénytelen visszaereszteni. Ő hirt remél hazavihetni az olasz segéd-expeditio felől s én, félek, azt leszek kénytelen neki mondani, hogy nem lesz semmi expeditio.
Ez azonban a miniszterelnök ur határozatától függ, Aggódó kebellel várom azt. Ha kedvezőtlen lesz, alig maradand egyéb fenn számomra, mint megkérni Olaszhon királyát: adjon menedékhelyet a szegény számüzött magyarnak maroknyi hátralevő napjaira. Mert ha már poraim hazám porával nem vegyülhetnek: Olaszföldön óhajtanám fejemet az örök álomra lehajtani.*
Milyen az emberi sora! A »szegény számüzött magyar« minden óhaja közül csakis ez az egyetlen egy – a legszomorubb! – – megyen teljesedésbe!! Ellenségemnek sem kivánok oly felkaczagást, mint a minő e gondolatra ajkaimról elrebben.
( Aláirva)
Kossuth.
E levelem tartalma már nem közöltetett Cavourral; a minek okát a következő szakaszból fogja az olvasó megismerni.
