I. Teleki László elfogatása. | KOSSUTH LAJOS ÖSSZES MUNKÁI

I. Teleki László elfogatása.

»Multis ille bonis flebilis occidit
nulli flebilior quam mihi.«

Teleki László Genfből 1860. november 26-kán irott levelét a következő értesitéssel rekesztette be:

»Nekem most sürgető személyes ügyben vagy tiz napig, talán tizenkettőig is utaznom kellend. Ne vedd rossz néven, ha a legközelebbi két hét alatt nem veendesz tőlem hirt. Mihelyt visszakerülök ide, azonnal irok, s azontul minden tekintetben számithatsz reám; fogok járhatni-kelhetni; a mint az ügy kivánandja, ha t. i. lesz szükség reám. – Isten veled! Mostani utam köztünk maradjon. Megnyugtatásodra mondom, hogy nem veszélyes és nem párbaj.«

Az ut, melyet veszélyesnek nem is gyanitott, őt tragicus végzetü catastrophába sodorta.

Deczember 22-kén a londoni »Times« reggeli kiadása a következő távirati tudósitást hozta:

»Drezda, pénteken. – A hivatalos drezdai hirlap mai számában ez foglaltatik: – Gróf Teleki László, magyar menekült, ki hamis angol utlevéllel érkezett ide, elfogatott és Austriának kiadatott.«

Villámcsapás gyanánt hatott rám e borzasztó hir, de összeszedve lelki erőmet, siettem egy percz elvesztegetése nélkül mindent megtenni, a mit csak tennem lehetett.

Nyomban irtam Párisba, a mint következik:

Kossuth – Kiss Miklósnak Párisba.

London, deczember 22. 1860.

Kifejezhetlen bánat és aggodalom közt irok.

A mai »Times táviratai közt ez áll (a mint fentebb)

Irtózatos! Nem hinném, ha a hivatalos drezdai lapra nem hivatkoznék.

Feszitse meg minden erejét a herczegnél, Thouvenelnél, a császárnál a megsértett humanitási jog nevében, hogy lépjenek közbe:

Mondom: a megsértett humanitási jog nevében, mert: ál-utlevéllel utazott-e? nem tudom,* de becsületemmel kezeskedve teszek bizonyságot, hogy szorosan magánügyében utazott: utjának a politikával semmi köze nem volt; általában semmi czélja, tárgya, a mi akár az osztrákot, akár a szászt, akármi kormányt a világon csak a legtávolabbról is érdekelhetne, aggaszthatna.

Erre nézve Puky Miklóstól Genfből deczember 28-ról a következő felvilágositást kaptam: »Szegény Laczit a loyalitása veszitette el. Én kértem őt, hogy ne a más névre szóló angol, hanem a saját nevére kiállitott franczia utlevéllel menjen oda; ha ezt teszi, nem lehetett volna bántalma; mert a drezdai franczia követ bizonyosan közbelép, ha a szász a franczia utlevelet nem akarja respectálni. De Laczi lovagias érzetből nem engedett kérésemnek, nehogy a német és franczia kormányok közti surlódás szaporitására esetleg alkalmat nyuthasson.«

Hiszen ha politikai czélból utazott volna, én tudnám. De ez nem elég. Elutazása előtt nekem Genfből, november 26-ról világosan megirta, hogy »sürgető személyes ügyben vagy tiz-tizenkét napra elutazik.«

Tehát hogy nem politikai czélu volt útja, becsületemmel erősithetem. Hová szándékozott? – nem irta.

S im kiadták az osztráknak!

Ilyes még nem történt soha, sem töröknél, sem kereszténynél. Fegyverrel kezünkben menekültünk török földre nem adtak ki; a szultán háborura volt inkább kész, mintsem hogy kiadjon s az angol és franczia pártolt az emberiség jogai nevében.

Pártoljon most is.

Ha ál-passzussal utazott, ám büntette volna a szász kormány, törvényei szerint, vagy tolonczoztatta volna vissza, ha tetszik; de kiadni az osztráknak, csak azért, mert magyar: ez kebellázitó barbárság!

Ki legyen az emberiség jogainak védője, ha nem a franczia kormány?

Én dolgozom Londonban, otthon, mindenhol.

Ön dolgozzék Párisban.

Bár kezem reszket, duplicatumot irok Párisba és St.-Angeba, hogy biztosan kapja levelemet.

(Aláirva)

Kossuth.

E levelet postára küldve, az angol miniszterelnöknek, lord Palmerstonnak az itt következő levelet irtam:

London, 1860. deczember 22.

Mylord! A ma reggeli »Times« a következő távsürgönyt hozza (mint fentebb):

Vajjon az, a mit a drezdai hirlap (mindenesetre nem szabatosan) hamis utlevéllel utazásnak nevez, igaz-e vagy nem? –– arról nem szólhatok; de azt teljes bizonyossággal állithatom, hogy Teleki utazásának czélja szorosan és kirekesztőleg magán-, személyes jellegü volt, politikával a legtávolabbról sem függött össze s teljességgel nem volt oly természetü, hogy akár Austriának, akár Szászországnak vagy a világ akármely más kormányának aggodalomra, gyanura vagy megütközésre az oknak még csak árnyékát is adhatta volna.

Teszem ez állitást egy levél alapján, melyet szerencsétlen barátom, utraindulása előtt november 26-án Genfből irt nekem s melyben a nélkül, hogy megmondaná, hová szándékozik, tudtomra adta; miként egy – nagyon sürgős, szorosan személyes ügy miatt kénytelen nehány napra elutazni.

Ifjusága óta ismervén gróf Teleki László jellemét (kinek szerencséje van Lordságod által is személyesen ismertetni), becsületemet kötöm le, hogy minden vizsgálat és tudakozódás Drezdában teljesen igazolni fogja állitásomat, miként utazásának czélja szorosan magán- és személyes jellegü volt.

Ha Szászország kormánya a miveltséggel, melynek azon ország hirében áll, össze gondolta egyeztethetni azt, hogy egy magyar menekültnek meg ne engedje Saxonia levegőjét csak nehány napig is szihatni: szabadságában volt gróf Telekit kiüzni az országból. Ha a gróf hamis utlevéllel utazik vala felelősségre vonhaták s megbüntetheték az ország törvénye szerint. De arra nem volt joga a szász kormánynak, hogy őt Austriának kiszolgáltassa, csak azért, mivel tizenkét év előtt Magyarország nemzeti kormánya őt választván ki hazája érdekeit Anglia s Francziaország kormányai előtt képviselni, ő, miután e megbizatásánál fogva a magyar függetlenségi harcz egész lefolyása alatt a külföldön tartózkodott, azóta folyvást számkivetésben maradt.

Bármi titkos szerződések létezzenek is az osztrák és a szász kormányok közt, azok e kiadatás embertelen tényét nem igazolhatják, mert politikai menekülteknek e polgáriasult kor szelleme által elitélt kiadatása sérti az emberiség jogait s a nemzetközi jog elveivel ellenkezik.

Valóban a szász kormány embertelen cselekedete előzmény nélkül is áll korunk történelmében.

Tizenegy év előtt egy nagy nemzeti szerencsétlenség engem s balsorsom osztályosait menedéket kényszeritett keresni Törökországban, Austria és Oroszország, szerencséjük által elkapatva, követelték kiadatásunkat s követelésük támogatásaul a határok közelében hadirendben felállitott hadseregeik erejére mutattak. De azért ő felsége, a szultán, senkit sem adott ki közülünk ellenségeink boszujának, sőt elhatározá, inkább háborut is koczkáztatni, semhogy az emberiség szent jogainak személyeinkben megsértésével becsületét beszenynyezze.

S a sokféle viszontagság után, melyeket a magyar emigráczió azóta szenvedett, a keresztény szász kormány volt az első; mely arra vállalkozott, hogy megtagadja a nemes példát, melyet tizenegy év előtt egy mohamedán uralkodó állitott fel s azóta minden kormány a világon kivétel nélkül követett.

Anglia már akkoron is kiváló részt vett azon elvek fenntartásában, melyeknek alapján a magas porta az emberiség jogait a mi esetünkben megvédelmezte.

Ugyanazon jogokra és elvekre hivatkozva, terjesztem azoknak szivháboritó megsértését Lordságod megfontolása alá és teljes bizalommal vagyok, hogy bárminők legyenek is ő britt felsége kormányának nézetei Magyarország nemzeti aspirátióit illetőleg: azt nem fogja megtagadni, hogy Anglia tekintélyét erélyesen mérlegbe vesse, miszerint megóva legyenek az emberiség jogai, melyek szerencsétlen hazám legnemesebb s legérdemesebb fiai egyikének személyében oly kegyetlenül megsértettek.

Mély aggodalommal esedezve Lordságod pártfogasáért, van szerencsém stb.

(Aláirva)

Kossuth.

(Angolból.)

Erre titkára: Barrington által, lord Palmerston azt adta válaszul, hogy levelemet a kellő lépések megtétele végett, lord John Russel külügyminiszterhez ajánlólag áttette.

Ugyancsak deczember 22-én lépéseket tettem a főbb angol lapoknál, hogy a nemzetközi jog és humanitás védelmére határozott állást foglaljanak s irtam Jósikának Brüsszelbe és Szarvadynak Párisba, hogy ugy franczia, mint német lapokban zajt üttessenek; megadtam az indokokat, melyekre támaszkodni kell s kiemeltem, hogy német lapokban különösen a megsértett nemzeti becsület nevében kell szólani.

Jósika által haza Magyarországba is sürgős felhivást intéztem, hogy a törvényhatóságok fogják fel az ügyet erélyesen s hogy a nemzeti becsület nevében megvárom, hogy ha országgyülési követválasztásokra kerülne a dolog: Teleki Lászlót, akár lesz akkor fogva, akár nem, több helyütt meg fogják követül választani. Egyszersmind felkértem Jósikát: kösse szivére legmeghittebb barátainknak, hogy szerezzenek s adjanak biztos tudomást Teleki letartóztatása helyéről s helyzetéről, miszerint kiszabaditását minden áron, szükség esetén erőhatalommal is, megkisérelhessük.

Az időszaki sajtó Angliában és Skócziában az ügyet melegen felkarolta; a közönségben az indignatio általános volt. Szándokom volt ezt meetingek tartására felhasználni, az angol kormány-körökben volt barátaink azonban tanácsolták: ne siessek a meetingek tartásával, hagyjak egy kis időt lord John Russelnek a külnyomás nélküli eljárás érdemére. Engedtem e tanácsnak, de megtettem az előkészületeket, hogy szükség esetén a meetingek idővesztés nélkül birodalomszerte megtartathassanak; egyelőre pedig tanácsosnak láttam a kiadatási kérdés jogi oldala s diplomatikai előzményei felől a közvéleményt egy nyilvános felszólalással tájékozni, annyival inkább, minthogy némely bécsi és drezdai lap sietett a kiadatás szintoly jogellenes, mint embertelen tettét a német szövetség tagjai közt fennálló kötelezettségekre s Austria és Szászország közt kötött külön szerződésekre hivatkozással fedezgetni.

A drezdai hivatalos lap, például, azzal állott elő, hogy miután Austria a kiadatást forma szerint követelte, Szászország azt ép ugy nem tagadhatta meg Austriától, mint a miként Appenzel canton nem tagadhatná meg Zürichnek egy oly személy kiadatását, ki a zürichi törvények szerint lett elitélve. Hivatkozott a német szövetségi kötésre, egy 1833-iki törvényre s az 1836-iki s 1854-ikei szövetségi határozatokra, melyeket Szászországra nézve egy 1854-ben kelt szerződés Austria irányában még kötelezőbbekké tett. Előzményi például pedig fölemlitette, hogy a 20-as években Cousin nevü franczia, ki Drezdában tartózkodott, azért, mert egy szabadelvü porosz comitéval összeköttetés gyanujában állott, a berlini hatóságoknak mindamellett is kiadatott, hogy, franczia lévén, a német szövetséghez tartozó egyik hatalomnak sem volt alattvalója. Felemlitette azt is (a miről nekem akkorig nem volt tudomásom), hogy midőn 1849-ben még nem lehetett tudni, vajjon én nem Poroszország felé fogom-e a menekülést megkisérleni, elfogatásomra a parancsok Poroszországban már előre ki voltak adva.

Nehogy tehát ez és ehhez hasonló mosakodások a közvéleményt félrevezessék, tanácsosnak itéltem a kérdés felvilágositásához az angol lapok által teljes készséggel közlött, itt következő czikkemmel hozzájárulni, melynek legalább az 1849-ben Törökföldre menekült magyarok s lengyelek kiadatásának követelésére vonatkozó diplomatiai adatai, azt hiszem, a történetiróra nézve érdekkel birhatnak:

Politikai menekültek kiadatása.

Az angol sajtó nemesen felemelte szavát az emberiségi jogok azon sértésének karhoztatására, melyet gróf Teleki László esetében az osztrák és szász kormányok elkövettek; az első az által, hogy kiadatását követelte, a második az által, hogy őt kiadta.

Az eset sokkal botránkoztatóbb, mintsem hogy az egész polgáriasult világon felháborodást ne keltett volna s én azt hiszem: nemzeti megelégedés érzetére szolgáltatok a Britt közönségnek alkalmat, ha emlékezetébe hozom, miként az elvek, melyeket Nagy-Brittannia kormánya egy nevezetes előzménynél felállitott, a közvélemény ez ügy körüli érzelmeivel teljesen összhangzanak.

Előadásom hitelességéről a parlamentnek 1850. február 28-án a magyar menekültek ügye felöl előterjesztett kékkönyvek szolgáltatnak bizonyságot.

A szomoru katasztrófa után, mely a magyar függetlenségi harcznak véget vetett, 1849. augusztus havában sok magyar és lengyel Törökföldön keresett menedéket. Austria és Oroszország szerencséjükben elbizakodva s nagyszámu hadseregek által támogatva, melyek részben a határoknál voltak felállitva, részben magukban a dunai fejedelemségekben állomásoztak, – a menekültek kiadatását követelték. (Augusztus 28. és 29. 1849.)

Anglia nagykövete a portánál: Sir Stratford Canning következőleg irt lord Palmerstonnak (szeptember 3. 1849.): »Emberiségi alapon, melyhez a porta jellemét s jövendő politikáját érintő tekintetek is járultak, nem kétségeskedtem a kiadatási követelés ellenében határozott ellentállást tanácsolni. – – Szerencsésnek éreztem magamat, meggyőződhetni, hogy Aupick tábornok (franczia követ) nézetei az enyémekkel tökéletesen megegyeztek. – – A diván (császári kormánytanács) augusztus 30-án összeült és elhatározta, hogy a porta becstelenség nélkül ki nem adhatja a menekvőket.«

Szeptember 4-én Radzivil herczeg megérkezett Konstantinápolyba Miklós czár sajátkezű levelével a szultánhoz, mely levél nagyon kemény hangon követelte a kiadatást, s ugy az orosz, mint az osztrák követek kijelentették, hogy egyetlen egy menekültnek elillanása hadüzenetnek fog vétetni. (Stratford Canning – Palmerstonhoz, szeptember 5.)

Szeptember 16-ig a kérdés nemcsak igen komoly alakot, hanem halaszthatlan sürgősségi jelleget is öltött.* Austria és az orosz el voltak határozva a menekülteket minden áron kézre keriteni, s képviselőik a diplomatikai megfélemlités egész fegyvertárát kimeritették, miszerint a porta kezeit erőszakolják; jegyzéket jegyzékre halmoztak, melyekben előbbi követeléseiket megujitva, kijelentették, hogy szeptember 16-án este minden diplomatikai viszonyt megszakitanak a portával, hacsak időközben föltétlenül kielégitő választ nem kapnak.

Lásd az e fejezethez csatolt Adalékok 1-ső számát a 318. s a következő lapokon.

Helfy.

Sir Stratford Canning mindamellett, hogy el nem titkolhatta magától, miként »a követelés sokkal komolyabb módon tétetett, semhogy a felől kételkedni lehetne, hogy ellenállás esetén a legrosszabbra is készen kell lenni,« mégis arról értesitette Palmerston lordot, miként »a legnagyobb mértékben rosszalást érdemlőnek tekintette volna magát, ha eltitkolta volna meggyőződését a porta előtt, hogy ha a fennhéjázó követelésnek engedne: magát is, országát is meg fogná becsteleniteni s az emberiesség közönséges elveit megsértené.« Aupick tábornok tökéletesen osztozott e nézetekben s mindketten elhatározák: támogatni a portát e kérdésben, melyet a jog, az emberiesség s a becsület kérdésének tekintettek.

A dolgok e helyzetében a porta némely kérdéseket terjesztett az angol és franczia követek elé, azon nyilatkozattal, hogy határozata nagyrészben az adandó választól függend. A kérdések negyedike ez volt: »Mi szempontból tekintenék a dolgot Anglia és Francziaország, ha az orosz háborut üzenne Törökországnak s vajjon ez esetben számithatna-e a porta e két hatalom közreműködésére?« – E kérdésre Sir Stratford Canning és Aupick tábornok azt adták feleletül, miként tisztán fel lehet tenni, hogy a két kormány határozottan rosszalaná Oroszország ily eljárását, s ha a szükség ugy hozná magával, nem fognák a portát támogatás nélkül hagyni.

Erre a magas porta megujitotta határozatát, hogy nem fogja a magyar és lengyel menekvöket kiadni; egyszersmind utasitotta londoni követét, kijelenteni lord Palmerstonnak, miként a szultán komoly veszélynek tevén ki magát, miszerint becsületét fenntartsa s az emberiesség törvényeihez hű maradjon: az ottomán kormány teljes bizalommal számit reá, hogy Nagy-Brittannia kész leszen őt szükség esetén erkölcsi s anyagi segitséggel támogatni.

Lord Palmerston e közlés vételével október 6-kán utasitást küldött Sir Stratford Canningnak, kijelenteni, hogy a porta számithat Anglia támogatására; hogy ő britt felségének kormánya azonnal értekezésbe bocsátkozik a franczia kormánynyal, miszerint a közös eljárás módját megállapitsák s nehogy véletlenségek által meglepettessenek, rögtön rendeletet fog küldetni Sir William Parker tengernagynak, hogy hajóhadával a Dardanellákhoz siessen s a szultán megkeresésére Konstantinápolyhoz felmenni magát készen tartsa, miszerint a török fővárosnak és területnek minden támadás ellen megvédésében segítséggel lehessen.*

Lásd az e fejezethez csatolt Adalékok 2-dik számát a 341. s következő lapokon.

Helfy.

És valósággal lord Palmerston még ugyanaz napon, ez utasitások haladéktalan elküldetése végett, rendeletet adott az admiralitás lordjainak; egyszersmind lord Bloomfield által Szent-Pétervárra s lord Ponsomby által Bécsbe értesitést küldött ő britt felsége kormányának érzelmei s kivánatai felől egy sürgönyben, melyből szószerint közlöm az itt következő kivonatot:

»Ha van szabály, mely inkább, mint akármely más, a civilisált világ minden, ugy nagy mint kis független állama által az ujabb korban megtartatott: ez a szabály az, hogy politikai menekvőknek nem szabad kiadatniok. A vendégszeretet törvényei, az emberiesség parancsai s az emberi nemzet általános érzelmei tiltják az ily kiadatásokat s minden független kormány, mely szabad akaratból ily kiadatásokra vetemednék: méltán és általánosan mint lealacsonyitott és megbecstelenitett lenne megbélyegezve.«

E lépések és utasitások közöltettek a franczia kormánynyal, mely azokat egészen magáéivá tette s Normanby őrgróf párisi angol követ már október 11-én értesitette Palmerston lordot, miként utasitások küldettek a franczia hajóhadnak, mely akkoriban a Hyčres szigeteknél horgonyzott, hogy Smyrnához menjen s magát Sir William Parkerrel összeköttetésbe tegye.

Az angol és franczia kormányok e szerint erélyes támogatást nyujtván a magas portának, ellentállani Austria és Oroszország nem kevésbé embertelen mint garázda követelésének: az eredmény az volt, hogy a két kormány felhagyott a kiadatás sürgetésével.

Az ekként felállitott előzmény s a nemzetközi jog elveinek a politikai menekültek kiadására nézve mind az angol, mind a franczia kormány által ily nyomatékosan történt elismerése és erélyes fenntartása –– nem hagynak kételkedni, hogy e két kormány, hiven saját előzményéhez, hasonló határozottsággal és erélylyel fenn fogja gróf Teleki László esetében tartani a nemzetközi jog elveit s az emberiség jogait, melyeket Austria és Szászország kormányai oly botránkoztatólag megsértettek.

Valóban, miután lord Palmerston oly határozottan kijelentette, hogy a mely kormány ily kiadásra vetemednék, az lealázottnak és becstelennek volna tekintendő: én nem tudnám belátni, hogy miként lenne Anglia becsületével és méltóságával megegyeztethető, barátságos diplomatiai összeköttetésben maradni oly kormányokkal, melyek a gyalázat és becstelenség jegyével ekként meg vannak bélyegezve.

Igaz ugyan, hogy lord Palmerston, midőn a politikai menekültek ki nem adását az egész mivelt világon elismert szabálynak jelentette ki, e kijelentéshez azon fenntartást ragasztotta, hogy »hacsak valamely állam nincs szerződésileg kiadásra kötelezve;« ehhez azonban ő lordsága, igen helyesen, azt is hozzátette, hogy »ily szerződési kötelezettségek igen ritkák, ha ugyan csak egy is létezik.« (Sürgöny Bloomfield és Ponsomby lordoknak, október 6. 1849.)

Hogy időnkint minő egyezkedéseket főztek vagy főzhettek ki nagy titokban egymás között a Habsburgok, Bourbonok s a kik hozzá hasonlitanak? – azt természetesen senki sem mondhatja meg; de az bizonyos, hogy nyilvános érvénynyel semmi oly stipulatiók nem birhatnak, melyek a világ egyetemes érzelmeivel, az emberiesség parancsaival s a nemzetközi jog általánosan elfogadott elveivel ellenkeznek. Nem is hiszem, hogy az efféle koronás conspiratorok akármi politikai menekült kiadásának igazolása végett ilynemü »titkos« egyezkedésekre merjenek hivatkozni, azt pedig megczáfoltatás félelme nélkül állitom, hogy nyilvános szerződés, melylyel politikai menekültek kiadása köteleztetik, az ujabb korban egyetlen egy, de csak egyetlen egy sem létezik.

Innen van, hogy Wheaton, miután a kiadatás kérdésében kötött minden szerződést szorgalmasan átvizsgált; – kétségbe nem vonható elvnek állitja fel »Nemzetközi jog«-ában azt, hogy:

»Oly szerződések kötésénél; melyek világosan körülirt bünökkel vádolt vagy bünökben elmarasztalt személyek kiadatását kötelezik, bizonyos szabályok követeltetnek. E szabályok azon elv következményei, hogy soha és semmi esetben nem lehet oly személyek kiadását megengedni, kik politikai vétségek miatt vádoltatnak vagy elmarasztaltattak. Kiadatási szerződések politikai vétségekre nem alkalmazhatók.« (Wheaton: Nemzetközi jog elemei, II. rész 2. fejezet.)

És valóban, az emberiség jogainak ama durva megsértése, melyet gróf Teleki László személyén Austria és Szászország, az egész mívelt világ kárhoztatásától sujtva, elkövettek: nem hogy enyhittetnék, de sőt sulyosittatik azon ürügy haszontalansága által, melylyel a tényállás és józan ész megvetésével garázda bünöket mentegetni merészkednek.

Ugyanis az osztrák brutalitás és szász becstelenség hivatalos közlönyeiben az hozatik fel, hogy a szász kormány köteles volt Telekit Austriának kiadni 1. a német szövetségi gyülés által megszabott szövetséges kötelezettségek következtében; 2 mert Austria és Szászország közt a bűnösök kiadása egy külön szerződéssel is kötelezve van, mely 1854. november 28-án köttetett s 1855. január 10-én miniszteri rendelet utján kihirdettetett.

No már az emberi oktalanság ama vadonat elavult gyuradéka, melyet Németország szövetségi gyülésének neveznek, sok mindenféle bámulatosnál bámulatosabb szabályzatokat gyárthatott s gyárthat össze saját alattvalóit illetőleg, de gróf Teleki László nem a német szövetség alattvalója, ő magyar ember, s azt Európában minden iskolás gyermek tudja, hogy Magyarország a német szövetséghez soha nem tartozott s nem is tartozik; mindenki tudja, hogy az osztrák császár nem mint Magyarország tettleges uralkodója, hanem csak mint osztrák császár tartozik a német szövetség tagjai közé! Hát minő arczczal képesek a fennforgó esetben német szövetségi kötelezettségekre hivatkozni? A mi pedig az 1854-ben kötött kiadási külön szerződést illeti: nem kevesebb, mint aljas hazugság azt állitani, hogy azon szerződésben csak egyetlen egy szó is van, mely bárminő csűrés-csavarással nem mondom: igazolhatná, de csak a legcsekélyebb mértékben is enyhithetné azon alávaló erőszakoskodást, hogy gróf Teleki László kiadatása kéretett s végrehajtatott.

Az 1849-iki esetnél, melyet fentebb idéztem, legalább volt egy kétértelmü kifejezés egy régi szerződésben, az 1739-iki belgrádi békekötésben, mely a multak porából kikaparva, Austriának ürügyül szolgálhatott vérszomjas szándokainál. Azon békekötés XVIII. czikkében ugyanis ez mondatik: »Jövendőben nem lesz jogos pártütő és elégedetlen alattvalóknak menedékhelyet adnia.« Mindazáltal Palmerston lord, hiven az ujkori nemzetközi jog emberséges elveihez, határozottan elvetette az erre történt hivatkozást, elvetette azon kijelentéssel, hogy »erőszakolt magyarázat volna e szerződési czikket a magyar hadsereg tisztjeire és katonáira alkalmazni, kik Magyarország alkotmányos jogaiért küzdöttek az osztrák és orosz hadak ellen.« De gróf Teleki László esetében nincs egyetlen egy szó, semminemü akár uj, akár régi szerződésben, melyre mint ürügyre lehetne hivatkozni.

Szászország, hogy az angol kormány saját szavaival éljek általánosan és méltán meg van bélyegezve, mint lealacsonyitott és becsületvesztett. De mit mondjunk Austriáról, mely e lealacsonyitó, becstelenitő kiadást nemcsak elfogadta, de még követelte, sőt parancsolta is, és pedig parancsolta, miután tizenegy év vonult el Magyarország legjobb, legnemesebb hazafiainak sirjai felett, kiket hidegvérrel legyilkoltatott; tizenegy év mult el azon ezereknek fejei fölött, kiket számkivetésbe üzött vagy büzhödt börtöneiben sanyargatott csak azért, mert hazájuk jogait védeni merészelték – s e tizenegy év után ujra hozzányul az üldözéshez, hozzányul azon perczben, midőn az igazságos meglakolás mélységének szélén remegve, el akarná hitetni a világgal, hogy megbánva a multak büneit, vissza kivánja helyezni Magyarországot elrablott alkotmányos jogaiba?

De szabad remélnünk, hogy nem fog neki megengedtetni, lábbal tapodni az emberiség jogait; nem fog megengedtetni, hogy számba ne vegye az általános felháborodást, mely végigrezeg a polgáriasult világon, melynek Austria már csak puszta létezésével is végtelen bajok, czivódások, háboruk, szerencsétlenségek forrását képezi.

Okom van hinni, hogy a francziák császárja immár komoly lépést tétetett e tárgyban az osztrák kormánynál; és biztosan reménylem, hogy az angol kormány, hiven saját nemes előzményeihez, nem fog hátramaradni abban, hogy érvényt szerezzen azon elveknek, melyeknek tizenegy év előtt ugy hirdetésében, mint erélyes fenntartásában Anglia legelől járt.

Kossuth Lajos.

(Angolból.)

E felszólalás (melyet Jósika sietett több példányban Magyarországba is eljuttatni, hol egész terjedelmében, hol lényeges kivonatban egész körutat tett az európai sajtóban s kedvező érvelésekkel kisértetett. A franczia lapok mondhatni egyhangulag oda nyilatkoztak, hogy hiában igyekszik a szász kormány mosakodni, mert Teleki elfogatása s kiadása oly embertelen piszkos tett, mely alól nem lehet kimosdani. A drezdai hivatalos lap által emlitett azon előzményt, hogy a porosz kormány 1849-ben az én elfogatásomra parancsot adott: még a tulóvatos »Journal des Débats« is azon kérdéssel torlotta vissza, hogy hát miért nem követte a szász kormány Poroszország példáját, a mely 1849-ben Klapka tábornokot Düsseldorfban elfogatván, beérte azzal; hogy őt a német területről kiutasitotta? Még egy német (porosz) lap is akadt, a mely megütközését fejezte ki a fölött, hogy ugyanazon Drezdában, a hol gróf Telekit, a »magyar menekültet« elfogták, II. Ferencz volt toscanai nagyherczeget, az »olasz menekültet«, háboritlanul engedik élni s nem jut eszükbe őt Toscanának kiadni.

Magyarországon nagy volt az izgatottság. Jósika, ki kéréseimet sietett az országba eljuttatni, már deczember 30-án értesithetett, miként minden oldalról azt kapta válaszul, hogy nem is volt szükségük a mi figyelmeztetéseinkre, mert Teleki esete miatt a szó szoros értelmében az egész ország fel van bőszülve s nincs kétség benne, hogy megye megye után, város város után követni fogja Pest város példáját, mely deczember 27-én tartott közgyüléséből, Lukács Móricz inditványára, báró Vay Miklós cancellárhoz egyhangulag elhatározott feliratában kijelentette, hogy Teleki László ügyét nem személyes, nem magánügynek, hanem az egész haza és minden egyes honpolgár közügyének tekinti.

Általában olyan volt a közvélemény mind Magyarországon, mind az egész művelt világon, hogy Pest vármegyének teljes joga volt 1861. január 7-én tartott közgyülésének jegyzőkönyvébe a következő nyilatkozatot iktatni:

,,Alig hangzott el a táviró sodronyának rezgése, mely gróf Teleki Lászlónak a szász kormány által lett elfogatását s az osztrák hatalom kezeibe lett kiszolgáltatását jelenté Európa, sőt a polgárosult világ összhangzó szózata az elitélés kemény hangjain röpité vissza ugyanazon sodronyokon az érdeklett hatalmak füleibe, hogy ezen tény a közjognak gyáva megsértése. Pest megye közönsége nyiltan kijelenti, hogy a mivelt világ itéleteiben osztozik; feljegyzi, hogy a legyőzöttek menekülési joga s az államokra nézve a menekültek megtürésének kötelessége a nemzetek által elismert s megszentesitett nemzetközi jogok közé tartozik; és kijelenti, hogy a nemzetközi jogok megsértését semmi szerződésre hivatkozás ki nem mentheti, sőt az ily szerződés már maga is a nemzetközi jog megsértését képezi.«

Hozzájárult a közkárhoztatás összhangzó nyilvánulásához az, hogy párisi képviselőnk: Kiss Miklós ezredes közbenjárása folytán deczember 25-ről kelt jelentése szerint, Napoleon herczeg a dolgot nagyon szivére vette, tüstént elment a császárhoz, ki egészen dühbe jött (était furieux) az eset fölött, azt infamiának bélyegezte s külügyminiszterét erélyes eljárásra utasitotta, Thouvenel külügyminiszter pedig, ki képviselőnk jelenlétében nyomban még deczember 24-én éjjel igen határozott szavakban távsürgönyözött a bécsi franczia követnek, a következő napon, a császár egyenes parancsából; utasitását táviratilag még keményebb modorban megujitotta s igéretet tett, hogy a párisi osztrák követet haladéktalanul fel fogja szólitani, hogy tüstént irjon Bécsbe s Teleki szabadonbocsáttatását erélyesen tanácsolja.

Vajjon lord John Russel hasonlóan sietett-e Anglia részéről közbenjárni? – arról bizonyosat nem tudok, de valószinűnek tartom, mert turini képviselőnk: Pulszky Ferencz deczember 29-ről azt jelentette, hogy Teleki elfogatása ügyében elmenvén az ottani angol követhez sir James Hudsonhoz, ez oda nyilatkozott, hogy a grófnak baja nem leszen; mert a közvélemény és a kormányok szavát Austria sem vetheti meg.

Ekként állott a dolog, midőn 1861. január 2-án a lapok azt a távsürgönyt hozták, hogy »az osztrák császár gróf Teleki Lászlót fogadta s tudtára adta, hogy neki tökéletesen megkegyelmez azon föltétel alatt, hogy ezentúl magát mint hű alattvaló fogja viselni. A gróf ezt megígérte és szabadon hagyta el a palotát.« – – – –

Teleki László az osztrák háznak hű alattvalója!! – – az a Teleki László, a ki 1849-ben a függetlenné nyilatkoztatott Magyarországnak Franczia- és Angolországban diplomatiai képviselője volt! – – az a Teleki, kit azért, mert e hivatalos megbizatását szintoly hűen mint dicsőségesen teljesitette, az osztrák halálra itéltetett s képletileg felakasztatott,velem együtt, ki magamat e társaságra büszkének éreztem! – – az a Teleki, ki mint számüzött, a 49-iki zászlót tizenegy éven át magasan lobogtatta a világ előtt; ki lovagias jellemének egész erélyével osztozott azon meggyőződésemben, hogy a magyar nemzet az osztrák császári házat királyának semmi föltétel alatt vissza nem fogadhatja; mert ez annyit tenne, mint az ezredéves Magyarországot az önálló államok sorából kitörölni! – – az a Teleki László, a ki ez elvhez az alkunak még csak képzeletét is kizáró határozottsággal ragaszkodva, a magyar haza függetlenségének visszaszerzésére irányzott gondjaimnak, törekvéseimnek legmeghittebb osztályosa volt; kit a franczia és olasz uralkodók és kormányok a magyar függetlenségi aspiratiók egyik vezérképviselőjének tekintettek, vele mint ilyennel alkudoztak, a legszorosabb meghitt viszonyba bocsátkoztak s őt ezen aspiratiók valósitása czéljából alakitott háromtagu M. N. Igazgatóság egyik tagjává maguk jelöltek ki!!! – – Ez a Teleki László tett volna igéretet, hogy az osztrák császári háznak hű alattvalója, jobbágya lesz?

Nem, ezerszer nem!!! Ez lehetetlenség!! hiszen még csak kevéssel elutazása előtt történt, hogy egy bizonyos (még életben levő) urra nézve a hazában, ki Teleki által minden titkainkba beavatva, otthon a függetlenségi, vagy ha ugy tetszik: forradalmi bizottmány vezértagjai közt kiváló helyet foglalt el, nekem kételyeim támadván, kérdést intéztem Telekihez: vajjon jót merne-e állani a kérdéses ur jellemszilárdsága felől? – és erre Teleki novemberi egyik levelében azt válaszolta hogy: ő azt az urat jó hazafinak ismeri, de politikai, szilárdságra s tántorithatlan forradalmi kitartásra nézve csak maga magáért áll jót! – Ez a Teleki adta volna szavát, hogy az osztrák háznak hű alattvalója leszen? – ez lehetetlen.

Mialatt ily érzelmek közt töprenkedném a lelkem mélyeig felháboritó hir folytán teendők fölött, kezemhez érkezik Thouvenel franczia külügyminiszternek párisi képviselőnkhöz: Kiss Miklóshoz január 2-án irott levele, melyet Kiss ezredes nekem eredetiben átküldött s melyben szóról-szóra a következők foglaltattak

»Mon cher ami!

Je vous annonce la mise en liberté du Comte Teleki, ĽEmpereur ďAutriche ľ a fait venir devant lui et lui a dit ŕ peu prčs ceci: Vous conspirez contre moi depuis 1848; je sais tout ce que vous prépariez encore. Malgré tout cela je vous pardonne. Vous es gentilhomme; promettez moi seulement de rompre vos relations ŕ ľétranger et vous ętes libre.

D’aprčs mon informateur le Comte Teleki, trčs touché des paroles de ľEmpereur, aurait non seulement promis ce qu’on lui demandait, mais déclaré qu’il serait ŕ ľavenir un sujet fidéle, tout en restant un bon hongrois« stb.

(Aláirva)

Thouvenel.

(Forditás: Drága barátom! Értesitem Önt, hogy Teleki gróf szabadon bocsáttatott.. Az osztrák császár őt maga elébe hozatta s neki körülbelül ezeket mondotta.: »Ön conspirál ellenem 1848 óta; tudok mindent, a mi legközelebb is készülőben volt. Mindezek daczára én Önnek megbocsátok. Ön nemes ember; csak igérje meg, hogy megszakitja külföldi viszonyait és Ön szabad.« – Értesitőm szerint gróf Teleki, mélyen meghatva a császár szavai által, nemcsak azt igérte volna meg, a mi tőle kivántatott, hanem még azt is kijelentette volna, hogy jövendőre hű alattvaló leszen, mindamellett, hogy jó magyar marad.)

A levél berekesztő pár sorában csak annyi volt, hogy Kiss ezredes be fogja látni, miként a dolog e helyzetében a további közbenjárásra sem alkalom nincs; sem arra magát a miniszter hivatottnak nem érezheti, hanem e kijelentés oly rideg módon történt, hogy reám azt a benyomást tette, mintha, Thouvenel restellené, hogy a dologba avatkozott.

Itt tehát többé nem valamely kósza hir forgott fenn, melyet valamely névtelen ujdonság-hajhász bocsát világra, hanem egy hivatalos szinezetű értesités, mely a franczia külügyminisztertől kikért diplomatiai közbenjárásra adott válasz jellegével birt. És e válasz azt adta tudtunkra, hogy Teleki László még csak nem is kénytelenségből, nem mintha ez szabadsága visszanyerésének föltételéül követeltetett volna, hanem önként szabad akaratból, a már tudtára adott császári bocsánat viszonzásául jobbágyi hűséget fogadott az osztrák háznak a nélkül, hogy ez tőle csak kivántatott volna is.

Bármennyire ki látszott is zárni minden kétséget a kutfő hitelessége: szivemnek minden dobbanása föllázadt a gondolat ellen, hogy ez megtörténhetett. Nem akartam hinni, nem hittem. Görcsösen kapaszkodtam e reménybe, hogy itt hazugság, álnokság vagy félreértés forog fenn.

De ha mégis igaz volna! – – Aki tekintetbe veszi, minő szent kötelékek szétszakgatásának kisérteties képét idézte szemem elé e tudósitás és a ki számba veszi, hogy ha a hir valósul, minő fonák állásba jutok én, jutnak elvrokonaim a hatalmak előtt, melyekkel hazánk függetlenségének érdeke viszonyba hozott: az lehetetlen, hogy lélektani kénytelenségnek ne tekintse a fájdalmas keserüséget, mely lelkemet elöntötte s mely az itt következő levélben tört ki:

Kossuth – Jósika Miklósnak Brüsselbe.

London, 1861. január 3.

Azon ponton vagyok, hogy szégyeneljem magamat a napvilág előtt, mivelhogy embernek születtem.

Tudod, mit hozott tegnap a táviró szerencsétlen barátunk: Teleki László elfogatási drámájának befejezése felöl.

Nőm s gyermekeim halálsápadtan rohantak a lépcsőn szobámba, a hirlappal kezükben: de halálsápadtan is azt kiálták mindannyian: »Rágalom, borzasztó, szemtelen rágalom, árulás volna a haza, az emberiség iránt ilyesmit csak egy perczig is lehetségesnek hinni Teleki Lászlóról!« Ő róla, kit én a tántorithatlan elvhűség, a sziklaszilárd jellem s lovagias becsület, megtestesült eszménye gyanánt szoktam felmutatni fiaimnak.

Sürgettek nőm s fiaim: szólaljak föl tüstént a lapokban s nyilatkoztassam rút koholmánynak, rágalommak az egész hirt.

Olvastam. Meghült bennem a vér, s lelkem égető fölháborodásában már-már tollat ragadtam; szavakba önteni lelkemnek megtörhetlen hitét.

A hideg ész várásra intett.

S im ma közöltetik velem Thouvenel franczia külügyminiszter egy levele párisi képviselőnkhöz: Kiss Miklóshoz eredetiben, s benne e sorok: (a mint már fentebb közölve vannak).

Hiszed te ezt?.....

Bennem a lélek föllázad csak a gondolatra is. Nem hiszem, nem akarom hinni. Megverekedném a pokolbeli ördöggel is e hitemért.

De ha mégis valósulna a lehetetlen! Mi maradna fenn egyéb szétzuzott lelkemnek, mint kétségbeesni az emberiség fölött!

Sok fájdalmat, nagyobbat, mint a minek jellemzésére szó van, éreztem ez életben, A legnagyobb az volt, melyet akkor éreztem, midőn külső erőszak s belső árulás szirtjén hazánk szabadsághajója széttörött. De még akkor is, midőn zokogva hullottam le hazám határán, földje porára nyomni bucsucsókomat: erőt adott fölemelkedni a gondolat, hogy leszünk egy maroknyi hontalan nép, kik tanuságot teszünk a magyar jellem felől Isten és világ előtt; kik fentartjuk veszély, inség, nyomoruság közt a magyar név becsületét szeplőtlenül; kik hitet, becsülést, bizalmat ébresztünk nemzetünk iránt, mig a magból, mit elvetendénk s a sarjból, mit hü kezekkel ápolandottunk, a honszabadság élőfája, bár hamvaink fölött, ujra fölvirul.

Azon irtózatos fájdalom sulya alatt még csak hazám fölött sem estem kétségbe.

Ha az, a mit Thouvenel ir, igaznak bizonyulna, nemcsak nemzetünk, de még az emberiség fölött is kétségbeesném. Nincs ír, mely lelkemen a sebet meggyógyithatná.

Ha e hir valósul, gyanithatod, hogy összeköttetéseinknek vége van. Hogyan bizzanak bennünk; hogyan épitsenek nagy terveket nemzetünk hajthatatlanságára; miként ne higyjék, hogy a magyar nemzet elhagyja szövetségeseit s kialkuszik az osztrákkal: ha még egy Teleki Lászlónak is elég egy pár mézes szó az osztrák császár ajkairól, miszerint a hazánknak s hazánk legjobbjainak vérétől párolgó kezekbe alattvalói hűséget fogadjon?

Isten óvja szegény fejemet a tébolyodástól.

Ha nem igaz a borzasztó hir: siessen Laczi azt nemcsak szóval, hanem tettel is megczáfolni.

A czáfolatnak pedig, hogy az irántunk s a nemzet iránt megroncsolt hitet helyreállitsa, csak egy módja van: kijönni.

Isten vigasztaljon. Engem semmi sem vigasztalhat, csak a czáfolat.

(Aláirva)

Kossuth.

U.-i. Most veszem leveledet január 1-ről.* Nem tehetek róla: az én keblemben is van egy hang, mely hangosan kiáltja: »Nem igaz! lehetetlen! Metternich hazudott Thouvenelnek, miszerint Teleki jellemét gyanusitva, a hitet s bizalmat irántunk aláássa.«*

Jósika e levelében az állott, hogy ő a hirlapokban megjelent távsürgönyre azt adta válaszul: Canard! impossible! A tüzbe meri kezét tenni, hogy ha Laczi kiszabadult, az feltétlenül történt.«

Erre nézve párisi képviselőnk, Kiss Miklós, január 5-kén kelt levelében ezeket találom: »Thouvenel értesitője nem Metternich. Emlékszik K. ur, hogy már két hónap előtt kivittem Thouvenelnél, egy bizalmas emberének Magyarországba küldetését, ki őt saját észleletei alapján az ottani helyzet felől tudomásban tartsa. Kötelességévé van téve a magyar ügyekről a miniszternek hetenkint s ha kell, gyakrabban is, jelentést tenni. Két első jelentését olvastam. Én sem irhattam volna sem kimeritőbben, sem melegebben. Ez az egyén folyton utazik Magyarország főbb helyei s különösen Pest és Bécs közt. Ő küldte Bécsből a jelentést Teleki szabad lábra tételének történelme felől. Bajos kételkedni. Mindamellett, a mint K. ur, ugy én sem merek pálczát törni.«

Hasonló értelemben irtam Kiss Miklósnak Párisba, azon hozzáadással, hogy tudassa a miniszterrel, a herczeggel és a császárral, mi benyomást tett rám Thouvenel tudósitása s hogy ha az valósulna, még csak rossz néven sem vehetném, ha többé nem biznának senkiben, a ki magyar.

Ugyanily értelemben irtam Pulszky Ferencznek Turinba, utasitva őt, mondjon hasonlót nevemben Cavournak.

Fentebbi levelemre Jósika Miklós a következő válaszszal felelt:

Brüssel, január 4. 1861.

Értem és együttérzem veled mindazt, a mit irtál. Hogy én is igy érzek, hogy én is mint a vizbehaló a lenge galyon csüggök s a remény utolsó szálához fogódzom, az természetes. Laczinak egész multja e hitet kötelességünkké teszi, mig erre az alapnak egy árnya mutatkozik. Én még tegnap is, a telegrammok daczára is, azt adtam Hornnak utasitásul, hogy: nem, ezerszer nem! Irtam, hogy nem tartanám barátomnak azt, ki rólam, ha tele torokkat orditják is a lapok, ily – hogy is mondjam csak a legudvariasabban? – ily gyengeséget képes feltenni. Ne vegye nekem senki rossz néven, hogy a mit én, Isten előtt mondom: teljes erkölcsi lehetetlenségnek hiszek, azt legjobb barátim egyikéről el nem hiszem. Én tettem lépéseket, hogy a tényállás felől leveleimre az illetőktől egyenes választ kapjak. Aztán tettem valamit, a miért talán meg is neheztelsz reám: én leveled alá nem irott postscriptumát elküldtem a legbiztosabb uton magának Laczinak. Ez őt semmi esetre sem compromittálhatja s talán mindennél többet tesz arra, hogy kijőjjön. Mert százszor igazad van: ez az egyetlen döntő czáfolat, melyet egy T. L.-tól várunk.

Hát reméljünk, várjunk, s mig a bizonytalanság tart: hallgassunk. – –

(Aláirva.)

Jósika Miklós.

Reméltünk, vártunk, hallgattunk. E közben előbb bécsi távsürgönyök után az a hir lett az európai sajtóban körözve, hogy az osztrák császár Telekinek három feltételt szabott: 1. hogy Teleki minden összeköttetéseit a külfölddel megszakitsa; 2. hogy a birodalom határait át ne lépje; 3. hogy minden részvételtől a politikában tartózkodjék – s hogy Teleki ezekre szavát adta. Majd badarnál badarabb változatok jelentek meg némely bécsi lapban; tragicomicus jelenetekről, sirásról, ájuldozásról pletykáztak. Mások azt hiresztelték; hogy Teleki, amint szabaddá lett, Rechbergnél és Schmerlingnél látogatásokat tett. Boszuság volt a sok badar pletykát olvasni, s bár azoknak hitelt az emigráczióban senki sem adott, mégis jól esett látnunk, hogy e »tragicomicus vénasszonyi tempókat« (miként Jósika magát egyik levelében kifejezte a »Pesti Napló« január 6-ikai számában meghazudtolta, »biztos forrás után hitelesen és teljes határozottsággal« kijelentvén, hogy »mindazon szavak, sirások és ájulások, mikkel némely lapok, mint pl. az »Oestr. Ztg.« és »Presse« a dolgot felczifrázták, mind csupa koholmány.

E czáfolat igazságot szolgáltatott a magán férfias jellemnek, mely Teleki Lászlónak az élet minden viszontagságai közt kitünő sajátja volt, de közügyi szempontból a lapokban felmerült különféle versiók egyike sem hozott számunkra vigasztalást.

Legenyhébb volt ezek közt a bécsi »Wanderer« tudósitása, mely szerint Ferencz József császár Telekinek nem három feltételt tett, hanem csak ennyit mondott volna: »Reménylem, hogy Ön ezentúl a haza ügyét csak alkotmányos uton igyekezendik előmozditani«, hogy csak ez volt volna, a mire Teleki reáállt s hogy csakis igy kell a hivatalos »Wiener Zeitung« nemhivatalos részében megjelent feltételeket érteni.

Körülbelül ily értelemben irt Jósikának gróf K... lyi Sándor is Pestről, január 2-ról, azon hozzáadással, miként Teleki azt hitte, hogy báró Vay Miklós cancellárnak érette küldött kocsiján őt Vayhoz viszik, de nem ennek szállására, hanem a Burgba vitték, s ott nem Vayhoz, hanem oly helyre vezették, a hol egészen váratlanul a császár előtt találta magát.

A »Pesti Napló« már emlitett számában azonban a »Wiener Zeitung« három feltétele következő nyilatkozat kiséretében lett megerősitve:

»Határozottan állithatjuk, hogy köztiszteletben álló hazánkfia semmi olyast nem tőn az egész dolog folyama alatt, a mi nemes, lovagias, hazafiui jellemére a legkisebb árnyat vetné. Hitelesen és teljes határozottsággal mondhatjuk, hogy gróf Teleki ama válságos napon, melyen szabadságát visszanyerte, sem azt nem tudta, hová viszik, sem azt, miért viszik. Az ő részéről semmi lépés nem történt arra, hogy az történjék, a mi történt. Azt, hogy a külfölddel minden ellenséges szellemü összeköttetésről lemond, hogy a monarchia határait át nem lépi s egyelőre minden politikai tevékenységtől tartózkodik, meg kellett igérnie s meg is igérte. Minden egyéb csupa koholmány.«

E részleteket a hivatalos sürgöny még azzal egészitette ki, hogy »a gróf meghatva a fejedelem nagylelküsége által, becsületszavának lekötése mellett igéré meg a két első feltételt s azon kérdést tevé, vajjon ő Felsége megengedi-e, hogy az ország politikai tevékenységében részt vehessen? – Óhajtom, hogy Ön attól egyelőre tartózkodjék, – válaszolá a fejedelem s gróf Teleki elfogadá ezt. A császár ekkor el akart távozni, de gróf Teleki nehány lépésnyire követé őt s mély megindulással fejezé ki háláját.* A fejedelem nagylelkü elhatározása a kevésbé beavatott egyénekre olyan meglepő volt, mikép azon rendőr-hivatalnok, ki a grófot a várlakba kisérte, őt elbocsátani nem akará, mig a császár egyik segéde azon parancsot nem hozta, hogy Teleki gróf teljes szabadságba helyezendő. – A gróf alig ismerhető meg: hosszas számüzetése, betegeskedés, utazások s az utóbbi idők kedélyingerültsége nagyon megtörték.«

Erről a »Pesti Napló« bécsi magánlevél után a következő versiót hozta: »A kihallgatás befejeztetvén, gróf Teleki az ajtó felé haladt, midőn megfordult s az uralkodótól e szavakkal vett bucsut: Bocsássa meg felséged elfogultságomat, mely indoka annak, hogy majdnem feledém köszönetemet nyilvánitani.« – Ezt a versiót Teleki lelkiállapota valószinűbbé teszi amannál.

A »Pesti Napló«-nak biztos forrásra hivatkozó fentebbi hiteles tudósitása annyiban enyhitőleg hatott fájdalmunkra, hogy hallgatott az »alattvalói hűség fogadásáról,« a minek hire a legkeserűbb méregcsepp volt a szomoruság poharában, melyet Teleki László balesete reánk mért; másrészt azonban véget vetett minden reménynek, hogy szerencsétlen barátunk semmi oly igéretet nem tőn, mely őt akadályozná, hogy kijőjjön s mint a 49-iki zászló eventualis érvényesitése szempontjából, a barátságos hatalmak kivánságára alakult Igazgatóságnak általuk kijelölt tagja, az emigráczió soraiban vezérállását ujra elfoglalhassa.

Az e reményeknek végetvető fájdalmas tudósitást Jósika Miklós január 10-én a következő sorok kiséretében közlötte velem:

»Telekit elvesztettük! – – Szomoru kimondani, de nem lehet magunkat többé illusiókban ringatnunk. Elvesztettük! A mig csak egy hajszálhoz akaszthattam hazafias reményemet s baráti hitemet: le nem vettem kezemet Lacziról. Felzaklattam az egész európai sajtót; elárasztottam a hazát hirlapi czikkekkel a külföldi lapokból; értésére adtam Laczinak magának, mit várunk attól, kivel tizenkét évig osztottuk a számüzetés kenyerét s kit szeretetünk és bizalmunk égig emelt, mint keveset mást: mind hiában! itt az evidentia, itt a tény, – el kell némulnunk.«

És elnémultunk.

Pár héttel később szerencsétlen barátunk maga is megirta Jósika Miklósnak azt, a mi vele történt. E levél az egyetlen, melyet tőle vettünk. Eredetiben birom. Azt hiszem, a magyar közönség, melynek annyi oka van a hazáját oly hőn szeretett hazafi szomoru sorsát keseregni, bánatos megilletődéssel olvasandja a fatalitás e nemes martirjának előadását, mely lelkiállapotára is világot vet, de a balvégzetü esemény történelméhez leghitelesebb forrásul is szolgál.

A levél bevezető részére, mely indokolatlan, de lélektanilag nagyon megfogható személyes érzékenykedés körül forog, alább lesz helyén visszatérnem; a tényállásra vonatkozó előadás szóról szóra itt következik:

Teleki László – Jósika Miklósnak Brüsselbe.

Gyömrő, január 28.

Édes Miklós!

Kérettél, irnék neked esetemre nézve, hogy mindent körülményesen tudj. Irtak, tudom, mások is; de hát én is teszem, ez becsületi kötelesség. Julie báróné azt irta ugyan ángyomnak, hogy jobb hallgatniok azoknak, kik nekem, nem akarnak ártani; te azonban azt mondod, jobb szólani: tehát szólok, hogy en pleine connaissance de cause irathass ügyemben s czáfolhass minden balvéleményt.

Azokról, miket minden hirlapból tudhatsz, nem irok. Drezdai elfogatásom története eléggé ismeretes. Azt is tudják talán, hogy mielőtt teljes bizonyossággal kisült volna, miként én T. L. vagyok, azt erősité nekem a nálam kollegájával együtt inquiráló Polizeirath Pirard, hogy Teleki László biztosan jöhetne Drezdába s neki ott semmi bántódása nem volna, mert hiszen oly helyzetü ember, minő ő, elég lakott már ott. Még azt is gondolom, tudják, hogy minden időhaladékot megtagadva, betegen czipeltek át az osztrák határon, mintán az ő szász rendőri orvosuk azt jelentette, hogy noha beteg vagyok, mégis utazhatom. Fölteheti rólam mindenki, hogy ily körülmények között mondtam nekik: »dass sie Fluch und Schande ärnten werden.« Jogomban voltam több efféle kellemetlenségeket mondani: mondtam. Josephstadtba vittek. Ott nyolcz napot töltöttem. Ez alatt találtam alkalmat Vay Miklósnak megüzenni, miszerint én két dolog közül egyet kérek: vagy hogy miután én egészen hibámon és akaratomon kivül léptem át az osztrák határt, onnan ismét egyszerüen kiutasitsanak külföldre; vagy pedig, ha ez lehető nem volna, azt, hogy Magyarhonba vitessem és ott törvényes, illetékes biró elébe állittassam. Ennek az üzenetnek, mely, mint bizonyosan tudom, Vay Miklósnak megvitetett, következése az lőn, hogy két nap mulva Bécsbe vittek át s ott a Landesgerichtnek szolgáltattam kezébe.

Mindjárt vallatásomhoz fogtak, de azzal nem boldogultak, mert minden feleletem csak abból állott, hogy semmi kérdésükre nem válaszolandok, mivel én az ő competentiajukat magam fölött teljességgel nem ismerem el; mely nyilatkozatomat aztán irásba foglalva, alá is irtam.

Börtönömben eszembe jutott, hogy talán mégis lehető, miszerint Vay Miklós ne tudná, hogy én a Landesgericht birtokába jutottam. S minthogy nem engedték, hogy magyarul irjak neki, következő franczia sorokat intéztem hozzá: »Le Comte Ladislas Teleki a ľhonneur de porter ŕ la connaissance de S. E. le Baron.N. de Vay qu’il se trouve ici écroué dans la prison du landesgericht de Vienne, dont il ne peut aucunement reconnaitre la compétence quant ŕ sa personne.« Vay Miklós (tőle tudom), még ugyanazon napon megkapta e levelet.

A mi ezután való napon történt, arról, mint későbben tudtam meg, Vay Miklósnak két nappal előbb teljes tudomása volt. Beszélte többeknek, hogy az fog történni, a mi történt, de többszöri kérések után sem akarta, hogy preveniáljanak engem, ugy nyilatkozván, mint ha nem tudná, hol vagyok? Azután való napon tehát, hogy tőlem Vay az emlitett levélkét kapta, egy Landesgerichtsrath nekem jelentette, miszerint neki parancsa van, engem három órakor Vay Miklóshoz vinni; s azt is, hogy Vayval együtt Majláth, a tárnok, is várand. Délutáni három órakor tehát én, ama Landesgerichtsrath és még egy hivatalnok kiséretében, kocsiba ültem. Látva, hogy a Burgba megyünk, csodálkozásomat fejeztem ki. Az volt a válasz, hogy Vay azon teremben vár reám, a hol a Reichsrath szokta volt üléseit tartani. Hittem. Kisérőim is igazán hitték, a mit mondtak. Csak akkor tudtam meg a valót, mikor a császár előtt állottam, ki mögött Vay Miklós és Crenneville tábornok voltak. – Ezen gyönyörü surprise-re és mise en scčne-re egy szegény fogoly irányában két napig készültek! – A császár elmondta nekem, minő ellensége vagyok én neki s egész dynastiájának s hogy én egész az utolsó időkig elkövettem ellene mindent, a mi hatalmamban állott; conspiráltam, szövetkeztem; hogy neki erről bizonyságai vannak: de mindemellett is három föltétel alatt kibocsát: 1., hogy nem megyek többé külföldre; 2., hogy a külfölddel ellenséges szövetségeket nem folytatok; 3., hogy a hazában minden agitatióról és politikai tevékenységről lemondok. Én ily helyzetben csak arra ügyelhettem, hogy semmi olyat ne mondjak, mi multammal, elveimmel ellenkezésbe hozhatna. Azon ellenséges indulatra és működésre nézve, miről a császár beszélt, alávalóságnak tartottam volna, csak egy mentegetődző szót is mondani. Ilyformán alakultak gondolataim: Azt, hogy ha szabadlábra állittatom, megszököm, nem mondhatám. Ilyet soha egy fogoly sem mondana, akár hadi, akár más. Ily körülmények között azt mondani a császárnak: Nem, én a külfölddel Ön dynastiájára nézve ellenséges levelezéseket akarok folytatni,« haszontalan is volna, nevetséges is volna, mert még sem folytathatnék ily levelezéseket, ha már Austriában vagyok és szigoru rendőri ügyelet alatt. Minden, mit megmentheték, hazámra nézve leendő politikai tevékenységem és hatásom volt. Az ellen emeltem tehát szót, hogy erről lemondjak. Mire az volt a válasz, hogy azt legalább ideiglenesen, pillanatra, vor der Hand tegyem. Ezt tehát igy megigértem. Mit tehettem egyebet? miután Josephstadtban kijelentett kivánságomnak, hogy vagy kiutasittassam, vagy törvényes biró elébe állittassam, ez lett az eredménye s mindezt a magyar cancellár hozzájárultával, végül jelenlétével sanctionálta?

Azt is meg kell itt emlitenem, hogy igen aggódtam (fogságom ideje alatt) azon levelek fölött, melyek külföldi postákon vártak reám, például Genfben és Párisban s hogy szabadon bocsáttatásom módot nyujtott nekem arra, hogy azokat minden elorozás ellen biztositsam.

Az a vigaszom, hogy politikai hatásomra nézve az áldozat csak ideiglenes s ezen ideiglenesség értelme immár senki más akaratától nem függ, mint az enyémtől. Pár hónapnál semmi esetre sem lehet több. Mondtam ezt Vay Miklósnak.

Ily körülmények közt, természetesen, nem lehete szó jószágaim visszaadásáról és én épen nem akartam, hogy arról szó legyen. Hiszen ez nem megkegyelmezés, nem amnestia, csupán mise en liberté sur parole, a mint hadi foglyokkal is gyakran történik. Az austriai császár szemében és szavai szerint nem lehetek egyéb, mint szabadon bocsátott ellenség. Ha valami vár parancsnoka tenne egy fogolynak ily föltételeket, ki nem fogadná el? Maga Vay is elismerte, hogy én sem amnestiálva, sem megkegyelmezve nem vagyok, csupán szabadlábra állitva. És habár fel is van függesztve ellenem a poursuite, az minden órán ismét meginditható, de akkor minden legkisebb lekötelezettség is ipso facto megszünik.

Ez a valóság; minden egyéb, mi rólam iratott, alaptalan koholmány. Igaz, hogy sok részben kedvezőbb volna helyzetem, ha föltétlenül bocsáttattam volna szabadon, de az aztán igazán megkegyelmezés lett volna.

Én semmi oly szót nem mondtam, mely elveimmel ellentétbe hozhatna. Ha ezelőtt vörös republikánus lettem volna, szintugy lehetnék az most is. Egy simpathiámat, egy antipathiámat sem dementáltam. Constatáltam ezt minden nap még Bécsben is, ép ugy, mint itt. Soha oly szót, mintha már most hinném, hogy a császár hazám javát akarja vagy eszközli, nem mondtam, soha azt, hogy hű alattvaló vagyok vagy leszek ezentul. Az én lelkiismeretem tiszta és én fölemelt fővel járhatok mindenütt. Az én helyzetem kivételes, csak részben kellemetlen, de lealázó az épen nem, sőt inkább annak ellenkezője.

Valóban lehetnek, kik a mondottakban gáncsot találnak? Azokon kivül, miket mondék, minden, mit egy vagy más hirlap emlithetett, akár szó, akár mozdulat, akár tett hazugság; szintugy minden sirás vagy ájulás csupa koholmány. Soha sem mutattam magamat hidegebbnek; nem is tudtam volna sirni. Vay Miklós, igenis, sirt; de én mit tehetek róla, hogy utánam futott sirni (gondolom örömében), Vay Miklós, igenis, kérdezett: nem akarnék-e vele Rechberghez menni; de én mit tehetek róla? Elég az hozzá, hogy én azt feleltem neki: bizony nem. Ha valaki azt kérdezné tőlem, vajjon bensőleg is nyugodt voltam ott a császár előtt? – kezemet szivemre téve, talán nem mondhatnám, hogy igen. Miként is ne jutott volna eszembe hazámnak tizenegy évig tartó állapota ezen uralkodás alatt, meg annyiak közt, kiknek tisztelem s dicsőitem emlékét, az is, hogy Batthyáni Lajos legjobb barátom volt? – De magamba fojtottam indulataimat.

Ime ennyi, mit neked megirni hasznosnak hiszek. – Használd.

Isten veled, veletek!

Hű barátotok

E levélben, melynek olvasása annyi év után is a mély megilletődés búskomor sohaját idézi föl szorult keblemből, az olvasó előtt fekszik a lélekküzdelmes érvelés, melylyel szerencsétlen bajtársunk keble viharát lecsillapitani törekedett.

Tekintve az állást, melyet Teleki László a 49-iki zászló képviseleténél általában, de különösen egyrészt a hazai befolyásosabb körökkel, másrészt a barátságos külhatalmakkal folytatott bizalmas érintkezéseinkben elfoglalt: mi, magyar emigráczió, Teleki levelének érveléseiből megnyugvást nem meritheténk. Ezt a mi álláspontunk kényszerüleg magával hozta: a mit e dolog megitélésénél nem kell szem elől téveszteni.

Abban tökéletesen igazat adtunk neki, hogy ott a bécsi Burgban nem modhatta az osztrák császárnak sem azt, hogy dynastiájára ellenséges levelezéseket akar folytatni, sem azt, hogy megszökik, ha szabadlábra állittatik. Hanem ugy hittük, hogy mondhatott mást. Valamint a bécsi Landesgerichtnek minden faggató kérdésére csak egy felelete volt: az, hogy illetékességét el nem ismeri, ugy a császárnak is mondhatott ennyit »hatalmában vagyok Felségednek, tehet velem, a mit akar, de az egész mivelt világ által elismert nemzetközi jog megsértésével kerültem hatalmába; én e jog szentségére hivatkozom s annak élvezetébe visszahelyezésemet várom Felségedtől.«

Mi a Telekivel közösen elfoglalva tartott álláspont logikájánál fogva ezt vártuk volna tőle. S e várakozástól még csak azon tekintet sem tartóztathatott, mely barátot barátjának sorsa fölött aggódni ösztönöz. Politikai téren a véres megtorlások szomjára nagyon rossz szél fujt akkoron. A mit az emberiesség és erkölcs mindig kárhoztat, az akkori körülmények közt még fatális ostobaság is volt volna. Tehát lehetetlen. Teleki fejének hajszálai fölött nemcsak a haza ébredő szellemének osztatlan részvéte, mely ügyét a nemzet ügyévé tette, hanem az egész mivelt világnak indignatióig fokozott figyelme is őrködött. Nagyon jól jelzette a helyzetet Sir James Hudson, midőn azt mondta Pulszkynak »A grófnak baja nem leszen, mert a közvélemény és a kormányok szavát Austria sem vetheti meg.« Ha azt teszi Teleki, a mit tőle vártunk volt, a legrosszabb, a mi érheté, az lehetett, hogy egy ideig fogva tartatik. De ez sem tarthatott volna sokáig, Igy vagy amugy kiszabadul, vagy kiszabadittatik s mint semmi igérettel le nem kötött szabad ember foglalta volna el előbbi helyét az emigráczió soraiban, megszilárditva hajthatatlan magatartása által a magyar nemzet hajthatatlansága iránti bizalmat, s a nagy és szent ügy religiójának, melyet képviselénk, még fogsága alatt, még fogsága által is hatalmas apostola gyanánt állott volna a világ előtt.

De különben is, ha valaki azt gondolná, hogy Telekire a személyes veszélyre való tekintet valaha a legcsekélyebb befolyást gyakorolhatott, az annak adná jelét, hogy őt teljességgel nem ismerte. »Én és a veszély egy napon születtünk, ikertestvérek, idősebb én«, – mondja Shakespeare Caesarja. Ezt magáról Teleki László is ehnondhatá. Százszor nézett hunyoritás nélkül a halál szemébe, sokszor igen csekély okért is. Egy görbe tekintetet sem türt el a nélkül, hogy halálveszély árán meg ne torolná. Az indulatnak egy sértő szava sem lebbent el ajkáról a nélkül, hogy elégtételül életét koczkára dobná.* S e mellett hazafi volt; hű, igaz, határozott, mint hivebb, igazabb, határozottabb ember nem lehet. Nincs s nem lehet, ki készebb lehessen, mint ő volt, hazájáért életét, vagyonát akármely perczben habozás nélkül feláldozni.

S volt egy ritka, sajátságos vonás Teleki jellemében melyet méltó fölemliteni. A kik párbajba keverednek, rendesen gyözni akarnak. Teleki csak akkor akart, ha érezte, hogy igazsága van. Volt egyszer egy párbaja, melyről azt mondta nekem: »Gyülölöm ezt az embert (ellenfelét); meglőhettem volna; de nem tettem, mert én voltam a hibás, nem volt igazságom. Én a párbajt isten-itéletnek tekintem, melyben az igazságnak kell győzni.« – Ha megtörtént rajta, hogy indulat hevében valakit méltatlanul megsértett, nem vette ugyan a párbajnak bocsánatkéréssel elejét, nehogy félni látszassék, hanem odatárta mellét ellenfele golyójának, kiállta a lövést, s aztán ismerte el hibáját s kért bocsánatot. »Sans peur et sans reproche,« – mint a lovagkor regéje Bayardról mondja.

Hát bizony nem a személyére hárulhatott veszélyre való tekintet volt oka annak, a mi rajta a bécsi Burgban megesett, hanem egyszerüen a meglepetés. Ő nagyon ideges ember volt. Nem egyszer tapasztaltam, hogy váratlan meglepetés közben néhány perczre volt szüksége, mig idegességét legyőzheté, s az a jól kiszámitott, gyönyörü »surprise és mise en scéne«, melyről levelében szól s melyre két napig készültek a »szegény« idegbeteg »fogoly« ellen, kit a drezdai elfogatás, a Josephstadtba s onnan Bécsbe hurczoltatás és ottani faggatás több napon át folytonos lázas ingerültségben tartott, bizony nagyon is alkalmas volt arra, hogy őt pillanatnyilag annyira elfogulttá tegye, miszerint majdnem még a mindennapias udvariasságról is megfeledkezzék.

Ez a dolog lélektani magyarázata. Én ma is meg vagyok győződve; hogy ha Teleki László csak öt perczczel is előre tudja, hogy a császárhoz vitetik: nem azt felelte volna, a mit felelt, hanem azt, – ha nem többet – a mit mi vártunk tőle.

Innen van, hogy mi Teleki elfogatásának váratlan megoldását mély fájdalommal vettük ugyan, mert azt ügyünkre s az emigráczió consistentiájára végzetterhes csapásnak tekintettük (a mint hogy annak is bizonyult), de bár magunk között magán-levelezéseinkben érzelmeinknek kifejezést adtunk is, nyilvánosan Teleki eljárása ellen az emigráczió köréből, tudtomra, soha egy rosszaló szó sem emeltetett. Jósika irta egyik levelében, hogy az egyedüli, a mit tehetünk s a mit tennünk kell: »hallgatni, mint a sir«. Mi elfogadtuk e nézetet és hallgattunk.

De hallgattunk bár, nékünk, kik religiónknak a haza függetlenségének kivivását vallottuk, lehetetlen volt rettenetes csapásnak nem tekintenünk azt, hogy Telekit igy vesztettük el. Hogy elvesztettük, a felől Teleki levele sem hagyhatott fenn kétséget. Ő nagy sulyt helyezett arra levelében, hogy mennyire ügyelt, nehogy csak egy szót is mondjon, mely őt multjával, elveivel ellentétbe hozhatná; nem desavouálta sem rokon-, sem ellen-szenveit; nem mondta, hogy hű alattvaló leszen. Ez utóbbit jól esett ő maga által megczáfolva tudnunk, mert ép e hir volt az, mely mindnyájunkat – engem különösen lelkem mélyéig – felháboritott; a többire nézve nem volt az ő biztositására szükségünk, miszerint tudjuk, hogy ő »in foro conscientiae«, elveiben, meggyőződésében nem változott. De ennek reánk nézve gyakorlati értéke nem lehetett. Adott szavával volt kötve, hogy ki nem jön s hogy a külfölddel, tehát velünk, törekvéseinkkel s a hatalmakkal, melyekkel viszonyban voltunk, minden összeköttetésről lemond. S ő azon emberek közé tartozott, kiknél az adott szó szent. Egy német költő irta egy valakiről, miként ha szavát adta volna az ördögnek, hogy elkárhozik, habár csak egy »miatyánk«-ot kellene is elmondania, miszerint üdvözüljön: nem mondaná el azt a »miatyánk«-ot. Mi Telekit ilyen embernek tudtuk. S azért fájdalmas érzéssel kellett magunknak bevallanunk, hogy őt elvesztettük, »Ha előbb veres republicánus volt volna, az maradhatott volna azontúl is« – mint levelében irta. Lehetett akármi, csak törekvéseink bajtársa nem. Tehetett akármit, csak egyet nem: velünk többé, adott szavánál fogva, Magyarországnak az osztrák uralkodó-háztól függetlenitésére nem conspirálhatott. A rendithetlen elvhűségnek, melyről levelében is szól, s melynek hirdetésében Hont, Bars, Bihar, Nógrád, Zemplén és Heves megyék üdvözlő irataira adott gyönyörű válaszaiban a megtorlást mintegy czélzatosan kihivó nyiltságig ment,* csak az lehetett következése, hogy a fejedelemnek adott szavánál fogva oly önmagával ellentétes helyzetbe jutott, melyből oly jellemes embernél, a minő Teleki László volt, csak az önkéntes halál nyujthatott menekülést. Öngyilkossága megrenditő, de világra kiáltó bizonyságot tett rendithetlen elvhűsége felől. Ha ő képes volt volna, mint mások sokan, »elveit szögre akasztani«: nem vetett volna saját kezével véget életének.

Ezekből alább az e fejezethez csatolt Adalékok 3-kában némely idézetek olvashatók.

Lehetetlen, fentközlött levelét olvasva, megilletődés nélkül szemlélni, hogy mi kinos tusakodással erőlködött Teleki magát azon hitbe belevigasztalni, miként a császárnak adott szavával semmi oly kötelezettség alá nem került, mely őt akadályozhatná, hogy hazafiui tevékénységében ne jőjjön ellentétbe multjával s elveivel, melyek őt a 49-iki zászló egyik legkitűnőbb bajnokává, avatták. E kinos lelki tusában még azt is erőlködött magával elhitetni, hogy ő »nincs is amnestiálva, nincs megkegyelmezve, ő csak amolyan szavára (sur parole) szabadlábra állitott hadifogoly, ki ellen ugyan fel van függesztve a vád alá helyezés (poursuite), de az minden órán ismét meginditható.« Lelkéből óhajtotta s a megyékhez irott leveleinek a hatalom iránt kihivó hangja világosan mutatja, miként az adott szóval elébe szabott körben minden lehetőt el is követett, hogy az a poursuite meg is történjék, mert érezte, hogy a lelkét nyomó minden legkisebb kötelezettség csakis ez által szünhetnék meg (miként erre levelében is hivatkozik). Az a búskomor alaphang, mely a megyékhez irott válaszain végigvonul, s a hirek, miket kedélyállapota felől Jósika Miklós utján a hazából kaptunk,* megannyi bizonyság gyanánt állnak előttem, hogy erőlködése nem szerezte meg számára az önmagával kibékülést, nem mentette meg annak kinos érzetétől, hogy visszás helyzetbe jutott, melyet szószegés nélkül (a mire jelleménél fogva képtelen volt ) multjával, elveivel összhangzásba hozni teljes lehetetlenség. Annak az ábrándnak, hogy ő nincs megkegyelmezve, hanem csak szavára szabadságba helyezett fogoly, – a királyi levél, melylyel mint magyar mágnás az országgyülésre meghivatott, természetesen végetvetett. Fogolynak nem küldenek »regalis«-t, s általában a kiengesztelhetlen ellentétek kiengesztelhetése iránt táplált önáltatás mindenesetre csak addig tarthatott, mig mint megválasztott országgyülési képviselőnek az általánosságok mezejéről a szabatosan körülirt tevőlegesség terére kellett átlépnie s az álláspontot, melyre az országgyülésen helyezkedik, meg kellett határoznia.

Jósikának 1861. január 29-én kelt levelében ezeket olvasom: »Miszerint Telekinek mostani lelkiállapotáról itélhess, elmondom, a mit nekem irnak. Sógorom (P. Frigyes) betüszerint azt mondja, hogy olyan, mint az őrült. Lukács Móricz egy levelében azt állitja, hogy egészen meg van zavarodva; hol a börtönbe vágyik vissza, hol agyonlövésről szól.« stb.

A helyzet e kényszerüségének különbsége meg is látszik nyilatkozatain. Hont- és Barsmegyék üdvözlő irataira január 31-én adott válaszaiban érzékenyen elpanaszolva a felett érzett fájdalmát, hogy »erőszakosan kiragadtatott feledhetlen társai és barátai köréből, kikhez annyi év óta közös küzdelmek, szenvedések, közös elvek s remények csatolják«, – azon kijelentésben keresett vigasztalást, hogy midőn pár hónap mulva a működési tér előtte ismét megnyilik, »mindig és mindenütt övéinek vallott elveit, irányát s rokonszenveit szabadon fogja követhetni.« Ez vonul végig mint egy alaphang többi nyilatkozatain is, egészen addig, mig országgyülés hivatván össze, Abonyban képviselővé választatott.

De már akkor választóihoz tartott programmbeszédjében kénytelen volt a 48-iki törvények visszaállitásának, alkotmányos és democratiai fejlesztésének s az absolutismus visszatérése ellen bővebb garantiákkal biztositásának követelésére szoritkozni; tehát az osztrák császári házzal kialkuvás lehetőségének álláspontjára helyezkedni.

Ez kétségenkivül ellenkezett az elvvel s iránynyal, melyet, mint az emigráczió egyik vezértagja, elfogatásaig magáénak vallott; azonban ha szavát nem adja Bécsben, hogy forradalmi összeköttetéseivel végkép szakit, ez magában véve még nem helyezte volna őt oly lélektani dilemmába, melyből élve kibontakoznia nem lehetett. Hiszen a programm, melyet minden legkisebb lealkuvást kizáró határozottsággal felállitott, épen az volt, melyet a békés törvényes téren működésre nézve politikai barátainknak a hazában én magam is folyvást ajánlottam. Hanem ezen politikai barátaink és Teleki László helyzete közt az a végzetterhes különbség volt, hogy amazok a törvényes téren azt programmjuknak vallhatták a nélkül, hogy erkölcsileg kötelezve volnának azt végczélnak tekinteni, melyen túl menni semmi esetben sem akarnak. Tekinthették a »restitutio in integrum« követelését végczéljuknak, ha ugy tetszik; de tekinthették módnak, eszköznek is, melylyel a helyzet forradalmi combinatiók számára nyitva tartható. Ők nem voltak adott szavak által lekötve, hogy velünk, a magyar emigráczióval, a 49-iki zászló felemelésére kezet nem fognak, náluk tehát ama programnak a törvényes téren működés számára felállitása a forradalmi politikával szakitást nem involválta. Teleki ellenben, adott szavánál fogva kötve, kötelezve volt velünk, kik külháboru segitségével forradalmat akartunk, semmi összeköttetésbe nem lépni s a forradalmi politikával szakitani.

Ez annak a lélektani örvénynek a magyarázata, melynek Teleki áldozatul esett.

Ismeretes azon befejezetlen beszédterv, mely halálakor iróasztalán találtatott s melynek berekesztését a szivébe röpitett pisztolygolyó képezte. Egy hatalmas vádlevél az a hatalom ellen, melylyel az ország szemben állott; egy rettenetes bűnlajstrom, melynek logicai corollariumát csak a fegyverre hivatkozás képezheté. Meg van világosan irva ama beszédben, hogy »a kötés, melyen a magyar hazában az uralkodási jog alapszik, végkép széttépetett« és meg van ott irva, miként »világos, hogy mi az, a mi a széttépésből önként következik.«

Ámde midőn ezeket a hazafi leirta: az ember előtt felvonult a Bécsben adott szó rémképe, mely őt az adott szóhoz kötött becsület nevében ama következtetéstől eltiltotta.

És e lekötöttség lidércznyomása a természetes következtetés helyett e szavakat adta tolla alá:

»és midőn mi ezt nem teszszük, midőn mi a lábbal taposott kötést mindannak daczára, mi annak megsemmisitésére történt, nem akarjuk megsemmisitettnek tekinteni, hanem, bár nem feledve a multat, készek vagyunk mindazon lélekrázó tények után, melyekre utaltam, azt, mint még fennállót tekinteni, – – – akkor mi sok mindennel vádoltathatunk, de mérséklet hiányával, de túlzással, de forradalmi tendenciákkal bizony nem.«

Bizony nem!

Ez nyujt kulcsot Teleki halálához, melynek hire mint villámcsapás sujtott a nemzetre.

Ha egy ember jellemének alapvonását ismerjük, lelkében, mint nyitott könyvben olvashatunk.

Midőn Teleki, beszédének vázlatát olvasgatva, az idézett sorokat vette fontolóra, gondolatainak ekként kellett alakulniok: »Ha szólok, ezt mondanom kell, mert ennyire adott szavam kötelez; de lehetséges-e, hogy én, Teleki László, azon multammal, melynek emléke szivemben hangosan dobog, azon elvekkel, melyeket Isten és világ előtt hirdeték s melyek szivvéremmel összeforrvák, lehetséges-e, hogy én a kialkuvás szekerének kerekét toljam, hogy odaálljak nemzetem elé, melyet szóval, tettel annyiszor buzditottam, hogy legyen készen fegyverrel vetni véget az osztrák császári ház és Magyarország közti kapcsolatnak, lehetséges-e, hogy én, az, a ki vagyok, oly szavakat mondjak nemzetemnek, melyek a forradalmi irányt megtagadják? Nem, ez lehetetlen; ezt nem tehetem. Igen, de ha szólok, tennem kell; adott szavam becsülete kötelez.« – Igy alakulhattak gondolatai, igy kellett alakulniok s a kiegyenlithetlen ellentét kibonthatlan csomóját azzal vágta ketté, hogy pisztolya után nyult és sziven lőtte magát.

»A hosszu martirolog,« irá Jósika május 9-ikei levelében, »ujra azon nevek egyikével szaporodott, melyekhez reményeink kötve valának. Borzasztó, iszonyatos!«

Helyén láttam e fejtegetésekbe bocsátkozni, mert megütközéssel tapasztalom, hogy e tragikus nemzeti csapás felől még most is igen ferde értelmezések terjesztetnek.*

Lásd a 3. számu Adalékot a 343. s a következő lapokon.

Hogy végeredményben miként alakultak volna a viszonyok, ha Teleki életben marad? – az a bebizonyithatlan conjecturák ködébe tartozik; hanem tekintve egyrészt Teleki jellemét, másrészt azt, hogy tetőpontján állott népszerüségének, melyhez talapzatul számüzetési multja szolgált,* annyit bizonyosnak lehet mondani, hogy ha ő életben marad, a hazai viszonyok nem ugy alakultak volna, mint a mikép alakultanak. Mindenekelőtt a többségben volt határozati párt, melynek Teleki az egész nemzet osztatlan tisztelete és bizalma által környezve, elismert vezére volt, bizonyosan nem követte volna el azt az önfertőztetést, hogy miután hangosan dictiózott a felirás eszméje ellen (melyet az akkori Ivánka Imre találólag »folyamodás«-nak nevezett), a szavazás perczében maga-magát, saját kezeivel többségből kevesebbségre lecsonkitsa. Nem pusztán alaki kérdés volt az, hogy felirásban vagy határozati alakban mondja-e el az országgyülés azt, a mit Deák Ferencz oly remekül összeszerkesztett. Felirási alakban az alattvalósság beszélt; határozati alakban a népfelsőség szólott volna. Most, midőn szélcsend van, a helyzet befolyása alatt álló emberek bajosan itélhetnek a felől, hogy akkor, midőn az osztrák ház körül annyi viharos hab tornyosult, minő befolyással lehetett volna az események alakulására az, ha a világ azt látja, hogy a 12 éven át oly rémületesen sanyargatott magyar nemzet annyira határozott is s annyira érzi is magát erősnek, miszerint a tettleges hatalommal még csak szóba sem áll, még csak érintkezésbe sem bocsátkozik, hacsak a nemzetnek szerződéses jogait teljes épségükben el nem ismeri s bünbánólag a törvényes alapra nem helyezkedik.

Számos bizonyitványát találom ennek mind hatósági, mind magánlevelekben. – Igy például Hontmegye üdvözlő levelében Telekihez ezek olvashatók: »ha classicai korban élnénk, ugy Ön, polgártárs! egyike volna hazánk azon férfiainak, kiknek elébe, mint hajdan a római senatus; Terentius Varro consul elébe az egész haza járulna, köszönetét nyilvánitani, hogy Ön a legnehezebb időkben sem kételkedett nemzete jövőjén, s miként Cátoról irva van, hogy Ön jellemével, viseletével a magyar név becsületét fenntartotta.

Gróf K...lyi Sándor pedig Jósika Miklósnak (miként ez utóbbinak 1861. január 29-ről kelt levelében olvasom) ezeket irta »Telekiről sok ellenkező hir kering Magyarországon. De ha a többség hajlandó Gnade für Recht ergehen zu lassen, ez azért s egyedül azért történik, mert Teleki emigráns és barátotok, különösen Kossuth barátja volt.«

Aztán ismerve Teleki jellemének azon alapvonását, hogy ő a mint magára nézve szentnek tekintette az adott szót, ugy annak megtartását másoktól is meg szokta kivánni: én nemcsak azt tartom bizonyosnak, hogy Teleki maga a nemzetnek minden idegen avatkozást kizáró önállását szentesitett 48-iki közjogi alapból soha egy hajszálnyit nem engedett volna le, hanem azt is több mint valószinűnek tartom, hogy Teleki a számszerinti többségben volt határozati pártot későbbre is együtt tudta volna tartani s ha ő életben marad, azt bajosan értük volna meg, hogy a Deák által 1861-ben felállitott alapon megválasztott országgyülésen a többség, választóinak adott szavát megszegve, a minden idegen avatkozást kizáró 48-iki törvények helyébe az osztrák birodalommal közös miniszteriumot, közös delegatiót s annyi sok más mindenféle közöst, le egészen a közös bankig, iktasson a magyar törvénykönyvbe.

Szóval: én nemcsak azt tartom bizonyosnak, hogy Teleki, mert szavát adta, sohasem lépett volna ugyan összeköttetésbe azon »feledhetlen társai s barátai« forradalmi törekvéseivel, kikhez »közös elvek és közös remények csatolták,« de mindent elkövetett volna, hogy ez elvek s remények valósithatása előtt a nemzet az utat saját kezeivel be ne vágja, – hanem tekintve az állást, melyet a nemzet közvéleményében épen multjánál fogva elfoglalt, azon nézetben is vagyok, hogy e törekvése nem maradt volna eredménytelen s két dolog közül egy történt volna: vagy az, hogy a kérdés nyitva tartásának a küleseményekre visszahatása folytán amaz »elvek s remények« valósultak volna; vagy pedig legalább az, hogy a határozottságban meg nem ingó nemzet jobban számot vetett volna az előnyökkel, melyekbe a bukófélben levő hatalommal szemben a körülmények helyezék s ha kiegyezésre határozza magát, államjogainak épségben tartásával köti meg a reá nézve épen nem, de a hatalomra nézve nagyon is kényszerü kiegyezést.

Ily nézetben vagyok Teleki halálának következései felől a magyar hazára nézve.

A mi pedig az emigrácziót illeti, ez, felejthetlen bajtársa tragikus kimultát a legmélyebb fájdalommal fogadta; de a változás, mely az emigráczió sorsában Teleki balesetével vette kezdetét, nem annyira halálára, mint már elfogatási drámájának a bécsi burgban adott szavával történt megoldására vezethető vissza. Ez az, a mi az emigráczió történelmében egy végzetterhes mozzanat sulyával birt. Hiában mondogatták nekünk Turinban s Párisban, hogy ez nézeteiken, bizalmukon semmit sem változtat. Rohamos haladványokban volt alkalmunk tapasztalni, hogy változtatott. A magyar nemzetnek minden alkut kizáró hajthatatlanságában többé nem hittek. E hit, e bizalom tőből megingott. S a mi végeredményben talán még ennél is sajnosabb: a forradalmi politikával szakitás igérete, melyet a meglepetés Teleki ajkairól Bécsben kicsikart, kezdetét jelöli a magyar emigráczió azon elzilálódásának, mely lassan-lassan tovább harapózva, tökéletes elmállással végződött.

Magyar politikai menekültek, kik a 49-iki függetlenségi nyilatkozat zászlaját Isten és világ előtt lobogtassák, immár nincsenek. Még csak én sem vagyok az. Nemcsak hontalan, hanem a nemzeti kapcsolatból is kitagadott pária vagyok. S a kitagadott pária fiaival egyedül áll. Már most a szó szoros értelmében egyedül, mióta oldala mellől páratlan hűségű barátját, a hontalanság keserüségében harminczkét éven át tántorithatlan osztályosát a halál elragadta. – –

Amint az egyedüllét sivár magányában emlékezetem a multakba visszabolyong, megilletődéssel akad meg elmém a gondolaton: miként nem tudok esetet a világ történelmében, hogy politikai emigráczió akként szünt volna meg létezni, mint a magyar.

Fennen hirdeté szóval, irásban, röpiratokban, hogy kiegyezést az osztrák császári házzal semmi feltétel alatt el nem fogad, nem még akkor sem, ha a 48-iki alkotmány teljes épségében visszaállittatnék.

Nem programmjának megvalósulása nyitá meg számára a hazatérés kapuját; sőt még csak a 48-iki alkotmány sem lett visszaállitva; de azért magyar emigráczió nincs.

Egyesek mindig s mindenütt akadtak, kik vagy megváltoztatták nézeteiket vagy a körülményekkel megalkudtak, de politikai emigrácziónak, mint testületnek történelméről eddig csak három vagylagosság egyike volt följegyezve: vagy az, hogy halhatatlan, mert uj meg uj elemekkel tölti be sorainak ürjeit, mint a lengyel már öt negyedszázad óta; vagy az, hogy megszünt létezni, mert vezér elve győzelmet aratott; vagy az, hogy megszünt létezni, mert kihalt.

A magyar emigráczió sem nem pótolódott, sem ki nem halt, sem elvei nem jutottak érvényre; hanem elmállott, elpárolgott, mint a kámfor – nyomtalanul.

Legyen fatum, legyen életbölcseség, de példátlan eset.

Az ember hite az ő mennyországa. Nem igénylek csalhatatlanságot magamnak. Nem censorius szellemben irok. Tényt constatálok. S a tény az, hogy példátlan eset.

A mint Teleki elfogatott, bánatunkhoz azon aggodalom is csatlakozott, nehogy irományai valamikép ellenséges kezekbe kerüljenek, a mi sokakra a hazában nagy szerencsétlenséget hozhatott volna. Aggódtunk e felett annyival inkább, mert Klapka távol levén a Keleten, tartottunk tőle, hogy Genfben az osztrák consul vagy a berni osztrák követ valamely rut cselhez folyamodhatik. Irtam ez iránt Puky Miklósnak Genfbe, a ki e sorokkal nyugtatott meg: »Légy nyugodt Laczi irományai iránt. Mind nálam vannak s azokból olyas, a mi valakit compromittálhatna, tőlem ugyan ki nem kerül. Elmenetele alkalmával feljogositott azokkal belátásom szerint cselekedni és ezen hatalommal élni fogok.«

Ezt utmutatásul emlitem arra nézve, hogy Teleki irományai, melyekben sok érdekes adat lehet a kor történelméhez, biztositva lettek.

Jósikánál is voltak (a mint irta) Telekinek iromámányai s egy tele ládája. Ez is természetesen biztonságban volt.

Aztán, a mint Telekit elvesztettük, azon kérdés adta magát elő: kell-e vagy nem az ő helyét az Igazgatóságban mással vagy másokkal betölteni. Klapka már Konstantinápolyból oda nyilatkozott, hogy kell, még pedig három taggal. Mások ötöt kivántak.

Lehet, hogy az emigráczió tömörségére ez egy ideig tán némi hatással lehetett volna; de az is meglehet, hogy ép ellenkezőleg a kiegészitésnek már csak kisérlete is czivakodást, szakadást idézett volna elő, mert susceptibilitásokat ingerlett volna. A volt háromtagu Igazgatóságnak is elég baja volt e susceptibilitásokkal; sok, néha valóságos botrányig fajult kellemetlenségekkel találkozott, de végre is azon tekintet nem hagyta a bajt elmérgesedni, hogy az Igazgatóság három tagja nem maga tolta fel magát az emigráczióra, hanem a barátságos hatalmak által lett a velük való érintkezésre kijelölve, – ő tőlük s nem mi tőlünk függött az, hogy kiket akarnak a velük való viszony titkaiba beavatni.

Ebből meritette az Igazgatóság a maga tekintélyét. Ezt az alapot teljességgel nem látszott tanácsosnak megváltoztatni; én pedig tapogatózásomra mind Turinban, mind Párisban azt kaptam válaszul, hogy hagyjuk a dolgokat, a mint vannak; ők nem hajlandók magukat uj comitével érintkezésre kötelezni.

Ez a kérdésnek természetesen véget vetett. Maradtunk a mint voltunk – a mig maradtunk.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem