A NEGYEDIK KÖTET.
A NEGYEDIK KÖTET.
Több mint tiz éve, hogy szerencsém volt Kossuth Lajos iratainak első három kötetét sajtó alá rendezni.
Akkor a dicső szerző e szavakkal bucsuzott el olvasóitól (lásd III. kötet 740-ik l.): »Legyen az olvasó elnézéssel irántam, – a nyolczvan éves öreg ember iránt irói gyarlóságomért.«
Hálát adok a gondviselésnek – s velem együtt bizonyára az egész magyar közönség – mely megengedte érnem, hogy ime most a kilenczvenegy éves Kossuth Lajos ujabb három kötetének elsejét, vagyis összes Iratainak IV-ik kötetét terjeszthetem a magyar olvasó közönség elé.
S az olvasó örömmel fogja tapasztalni, hogy az ujabban lefolyt 11 év daczára, e legujabb kötet, ugy a tartalom belértéke és változatossága, mint az előadás ifjui élénksége s az irály utánozhatlan szépségénél fogva, méltán sorakozik az előző három kötethez.
Sőt némi tekintetben felülmúlja amazokat. A történész mellett, aki szigorú lelkiismeretességgel megállapítja az eseményeket, ott látjuk a modern bölcsészt, aki ritka elmeéllel kutatja az ok és okozat közti lefinomabb szálakat, azokat tömöríti, egyöntetü egészszé forrasztja, s így állítja aztán az olvasó elé a rajzolt eseményekből folyó nagy tanulságokat.
Olaszország ujjászületésének története, vagyis helyesebben e történet bölcselme, képezi e kötet tartalmát.
És konstatálnom kell, hogy maga az ujabbkori olasz irodalom nem mutathat fel művet, mely oly híven, kimerítően s az egész korszak szellemét felölelve rajzolná Olaszhon függetlenítésének és egységesítésének történetét, amint az meg van rajzolva Kossuthnak ez egy kötetében.
Pedig neki e történet leirása nem czél, hanem csak eszköz a szeme előtt folytonosan lebegő czél elérésére.
A mű vezérgondolata ugyanis ez: Olaszország egységes állammá alakulását jóformán senki sem akarta. Nem akarta III. Napoleon, azért állott meg Villafrancánál, s azért ellenezte, ameddig csak lehetett, az annexiókat. Nem akarta az európai diplomatia, sőt (az angol kabinetet kivéve) lépten-nyomon akadályokat gördített elibe. De, noha óhajtotta, nem merte akarni maga az olasz diplomatia sem; annyira nem, hogy még Közép-Olaszország annexiója után is azon fáradozott, hogy nemzeti bár, de dualistikus alapon (meghagyván Dél-Olaszországot önálló államnak) biztosítsa Olaszhon függetlenségét. Mindezt czáfolhatatlan történelmi adatokkal bizonyítja. S ki alkotta meg tehát mégis az olasz egységet? Felelet: megalkotta az olasz nép szívós akarata, megalkuvást nem ismerő férfias elhatározása. Ez imponáló akarat az, mely elnémította az európai diplomatiát, s kényszerítette az olasz kormányt, hogy nyiltan magáévá tegye az olasz nép programmját: »l’ Italia una, con re Vittorio Emanuele« (Egységes Olaszország Victor Emánuel királylyal). Tanuljatok tehát, ti függetlenségre törekvő népek, s különösen te, jó magyar népem, az olasz nép példájából!
E gondolat vonul végig mint vörös fonal az egész művön, s ezért szentelte e kötetet Olaszország független, egységes állammá alakulása történetének. Olaszországról ir Magyarországnak.
Fokozzák a mű becsét s érdekességét az apró kitérések, reminiscentiák, jegyzetek s különösen az eszmetársulatos reflexiók. Ez utóbbiak közűl méltán magára vonandja a katonai körök figyelmét a Bonaparte 1796–97-ki olasz hadjáratot tárgyazó csatolmány; a politikai körökét a hármas szövetségre vonatkozó reflexió; az irodalmi világét a szövegbe szőtt Dante, Petrarca s Machiavelli közti összehasonlitás, mely önmagában véve egyike a legsikerültebb essayeknek.
Általában mondhatni, hogy e kötet valamennyi között a legtanulságosabb.
Az utána következő két kötet tartalmát maga a szerző jelzi előszavában. Amint azoknak majdnem egészen kész anyagját ismerem, azon biztos reményt nyujthatom az olvasóknak, hogy aránylag rövid idő mulva birtokában lesznek mind a három kötetnek.
Kelt Budapesten, október havában 1893.
Helfy Ignácz.
