5. Austria Lombardiában és Velenczében az olasz szabadságharcz leveretése után.

Teljes szövegű keresés

5.
Austria Lombardiában és Velenczében az olasz szabadságharcz leveretése után.
A novarai catastrofára következett békealkudozásokban Piemont meghatalmazottjai erélyesen sürgették, hogy a forradalmi mozgalmakban részt vett lombardok számára általános amnestia iktattassék a béke feltételei közé, s hogy Austria olasz birtokaiban olasz nemzeti jellegű liberális kormányzat iránt igéret tétessék. – Austria meghatalmazottjai mind a két kivánságot visszautasították; a liberalis kormányzat igéretét azon indokolással, hogy Ferencz József császár már 1849. márczius 4-én alkotmányos kormányzatot engedélyezett egész birodalmának, s ha ez a magyar- és olaszországi háboru miatt még életbe nem léptetett is, minden esetre biztosításúl szolgál olasz alattvalóinak is, hogy megkapják a kivánt nemzeti szabadalmak által mérsékelt kormányzatot, a mennyiben ezt az összes monarchia egységének érdeke megengedi; az amnestiának a béke feltételei közé iktatását pedig azért ellenezte Austria, mivel a kegyelmezés a császár szuverén előjogaihoz tartozik, Ferencz József császár hajlandó is, fogja is ez előjogát szabad akaratból gyakorolni, de annak szerződésileg reá kényszerítése sértené uralkodási jogának teljesen szabad gyakorlását.
Az amnestia nem is vétetett fel a szerződésbe, hanem hosszas vitatkozás után abban lett a (szóbeli) megállapodás, hogy Austria amnestiát fog hirdetni a szerződés aláirása után, de annak ratificatiója előtt. A békeszerződés 1849. augusztus 6-án aláiratván, Radetzky tábornagy augusztus 12-én rendeletet bocsátott ki, melyben kijelentette, hogy mindazon lombard-velenczei alattvalók, akik az utóbbi politikai zavarok miatt elhagyván hazájukat még haza nem tértek, a következő szeptember végeig szabadon és büntetlenül visszatérhetnek s a már visszatértekkel egyetemben oly bánásmódban részesülendnek, mint minden többi alattvalók, kivéve a rendelethez csatolt lajstromban megnevezett 87 egyént,* akik »megátalkodott forradalmias viselkedésük s felforgató törekvéseik miatt« a közbéke és nyugalom érdekében a császári királyi államokban még el nem türhetők. Akik vissza nem térnek, folyamodhatnak kivándorlási engedelemért.
Az amnestia alul kivett 87 egyén közt voltak a tudományok és irodalom leghirnevesebb kitünőségei, mint Correnti Cesar, Mauri Achilles, Maestri Péter, Negri Kristóf, Dall Ongaro Ferencz s több mások és az aristocratia szine-java, mint a két Borromeo gróf, Litta herczeg, Raimondi Rosales, Pallavicini Trivulzio őrgrófok, Casati, Duzini, Arese grófok, Belgiojoso Cristina herczegasszony stb. stb.
Ferencz József császár születésnapja (augusztus 18.) évfordulójának alkalmából Radetzky, a császári felhatalmazásra hivatkozva, az amnestiának oly kiterjedést adott, hogy az 1848-49. politikai viszontagságok miatt felelősségre többé senki se vonattathassék, a fogságban levők szabadon bocsáttassanak, a folyamatban levő perek és vizsgálatok beszüntettessenek, ezen »kegyelem« alól azonban kivétettek a forradalmi mozgalmakban részt vett császári királyi katonatisztek és tisztviselők; a hasonló minőségü papokra, tanitókra és községi hivatalnokokra nézve pedig elrendeltetett, hogy hivatalaikban fen nem tarthatók. – Az amnestia kiterjesztetett a kisebb politikai vetségekre is, melyek ekként jellegeztettek: politikai vélemények nyilvánitása, pártjelvények viselése, »ugynevezett hazafiui dallamok éneklése«, forradalmi iratok és nyomtatványok terjesztése stb.; annak meghatározása, hogy mi esik ezen categoriába, mi nem? a katonai biróságokra bizatott; – leginkább bántotta a félénkebbeket a rendelet azon része, hogy, ha valaki idővel valamely újabb politikai vétségbe esnék, annak büntetéséhez az 1848–49-ki amnestiált büntetés is hozzá adatik, ugy hogy, ha például olyas valakit, aki 1848–49-ben a hadi törvényszék által mint forradalmár halálra itéltetett, de külföldre menekült s aztán az amnestia részesévé lőn, később az osztrák katona-birák egy szabadabb szó, egy pártjelvény, vagy hazafias dallam miatt politikai bűnösnek nyilatkoztatják, annak volt kitéve, hogy rajta az amnestiált 49-ki halálos itélet is amugy ráadásul végrehajtatik, kivált ha történetesen gazdag ember volt, tehát az amnestiált halálos itélet felelevenítése vagyonelkobzásra is nyujtott alkalmat, a mi Austria pénzsovár kormányrendszerének Olaszországban sokáig legkedveltebb, állandó vonása volt.
Azonban nehogy a lombardok kétségben lehessenek a szellem felől, melyben az augustus 18-ki császári kegyelmesség alkalmaztatni szándokoltatik, az osztrák katonai hatóságok mindjárt azon napon ugyancsak brutalis módon adták meg Milanóban az útba-igazitást.
A császár augustus 18-kai születése napját megünnepelték az osztrákok a szokott katonai parádéval Te Deummal és a többi; de a milanói nép sehogy sem mutatott hajlamot lelkesülni, hát hogy a látszat megmentessék, meghagyatott a milanói lakosságnak, hogy »loyalitásának« kitüntetéseül az ablakokat és erkélyeket, olasz szokás szerint, szőnyegekkel stb. diszítse fel. Egy népes piaczon, szemben az osztrák tisztek által látogatott kávéházzal, lakott egy Olivati Mária nevű keztyűsleány, a ki kéjhölgy hirében állott s a tiszt urak jó ismerőse volt. Ez a »loyalis« személy egy császári szinű s a császári czimerrel diszített selyemszövetet lobogtatott ablakából. A szemközti kávéházban időző tiszt urak riadó »hoch«-okkal s tapsokkal üdvözölték a tüntető »loyalis« örömleányt; a piaczra gyülemlő nép füttyökkel felelt s gyalázó szavakat kiabált a szemtelen felé; a lármára egy tiszt katonaságért szaladt, lovasság tiporta, szuronyok rohanták meg a fegyvertelen néptömeget; egy rakás embert elfogtak; tizenötöt közülük, birtokosokat, kereskedőket, művészeket, tanulókat, a kastélypiaczon deresre fektetve nyilvánosan megbotoztattak, hármat (kiket az orvosok a botra gyengéknek itéltek) megvesszőztettek. A nevezett kéjhölgy lakásával szomszéd házban két tisztességes fiatal dalművészhölgy lakott: Galli Ernesta (20 éves) és Conti Mária (18 éves); ezek nem mentek ki lakásukról; hanem néhány osztrák tiszt azzal vádolta őket, hogy a császári szineket és czimert kinevették, hát kihúzták őket az utczára, s félmeztelenre vetkőztetve, nyilvánosan megvesszőztették, s még csak az sem engedtetett meg nekik, hogy bérkocsit hozassanak maguknak, hanem véres háttal, fél meztelenen gyalog kellett haza vánszorogniok. – Radetzky tábornagy pedig ráparancsolt a milanói municipiumra, hogy annak a kéjhölgynek, kinek »loyalis« selyemrongyát a nép egy kissé megtépázta, 30,000 forint kárpótlást fizessen; a város katonai parancsnoka, Lichnowsky herczeg pedig a megbotozottt polgárok sebeinek gyógyítására kiszolgáltatott jég és a verés közben eltört botok és vesszők árának fejében a község által 33 forintot és 9 krajczárt fizettetett. Persze mindezt a császári kegyelmes »legitimitas« nagyobb dicsőségére.*
Midőn 1858. január 5-én Radetzky meghalt, Milano podestája Sebregondi parancsot kapott, hogy a városi tanács élén vegyen részt a temetési tisztelgésekben; a város tanácsnokai kikerestették a levéltárban Radetzky rendeletét az Olivari keztyűs leány 30,000 forintjáról s Lichnowsky nyugtáját a 33 forint 9 krajczárról s elküldték Sebregondinak, hogy szolgáljanak neki kiséretül a temetkezési ünnepélyeken, mert a város tanácsnokai őt nem kisérendik. Sebregondi elment egyedül a temetésre, de csak amugy suttyomban, hivatalos állásának minden jelvénye nélkül, közönséges polgári öltönyben vegyülve a tömegbe, amiért a császári királyi helytartó Burger őt keményen le is hordta.
Ily brutális módon lettek a milanóiak tájékozva a felől, hogy minő szellemben fogják Radetzky kezéből Austria császárjának kegyelmességét élvezhetni.
E brutalitás összeesett a világosi catastrófa és Velencze capitulatiója felőli »örömhireknek« megérkezésével s azoknak megünnepléséhez tartozott épp úgy, mint Róma elestének megünnepléséhez tartozott az, hogy julius 9-én Haynau Bresciában tizenkét polgárt felakasztatott az aprilisi felkelés miatt.
* * *
Kevéssel a milanói brutalitás után, október 20-án Ferencz József császár provisorius változást rendelt el Lombardia s Velencze kormányzatában, azt hozván fel okul, hogy ha egyrészt az ügyek állása Olaszországban a kormányzati hatalomnak egy kézbe egyesítését parancsolólag megköveteli, másrészt a helyreállított béke a kormánynak kötelességévé teszi akkép szervezni a polgári közigazgatást a lombard-velenczei királyságokban, hogy az a »birodalom elveinek« megfeleljen. – Mondanom sem kell, hogy ez alatt Bécsben a birodalom egységét értették, nemcsak politikai, hanem közigazgatási tekintetben is, a mi egyértelmü volt azzal, hogy a birodalomban minden, még a legnyomorultabb falusi ügy is, a mindenható bécsi kormánytól függjön. Grün Anastasius (Auersperg gróf) osztrák költő azt irta volt akkoron Radetzkyról, hogy »in deinem Lager ist Österreich, wir übrigen sind Fratzen«. – Radetzky érezte e hatalmát, nem sokat gondolt a bécsi ministerekkel; kormányzott kénye-kedve szerint katonailag, – sőt roszul beszélek, nem is csak kormányzott, hanem országolt, uralkodott, még megvalósítva a költő szavait, a hadseregről is mint »meine Armee«-ról beszélt. – A császár ezen nem akadt fel (a mint most sem akad fel a túlcsapongó soldateskai hetvenkedéseken, sőt fedezi, mert hát még mindig az járja, hogy »Austria a hadseregben van«); miért is akadt volna fel? hiszen kezében volt a hatalom, hogy elcsaphatta Radetzkyt, ha ennek eszébe jutna, nem az ő szive, lelke szerint országolni, a mit Radetzky soha sem tett, hive volt a Habsburgoknak, attól nem lehetett tartaniok, hogy eszébe juthat magát Wallensteinre játszani, s ha mégis megtörténnék, majd akad Piccolomini, – hát a császár hagyta; de ministerei a dolgot restellették. Innen az 1849. október 20-kai provisorium. Az egyesített lombárd-velenczei királyság két helytartóságra osztatott fel, az egyik (Lombardia) Schwarzenberg Károly herczeget, a ministerelnök unokaöcscsét, kapta helytartóul, a másik (Velencze) pedig báró Puchner Antal tábornokot, azt a »nullát«, a kit mi Erdélyből kivertünk; de a kinek megvolt az a »nagy érdeme«, hogy az erdélyi szászok által »beinvitáltatta« az oroszokat a szomszédból. (Boldog Isten, minő emlékek ezek!)
A polgári közigazgatásnak e kettéosztása mellett azonban az október 20-kai császári manifestum* első szakasza (a kormányzati hatalom egy kézbe egyesítésének elve) is fentartatott, még pedig úgy, hogy Ferencz József császár Radetzky tábornagyot a lombard-velenczei királyság polgári és katonai kormányzójává nevezte ki. Radetzky e kineveztetése közhírré tételét október 25-én azon nyilatkozattal kisérte, miként büszkének érzi magát, hogy ura, császárja, a ki boldognak és elégedettnek kivánja is, akarja is lombard-velenczei királyságát, őt választotta e kegyes akarata végrehajtásának közegeül; biztosította a lakosságot, hogy második hazája gyanánt szereti az országot, melynek kormányzata legkegyelmesebben reá bizatott, kijelentette, hogy, utasításához híven, a multakért megbocsátás és feledés leszen jelszava, s bizalomra és közreműködésre szólította fel a lakosokat, miszerint életet adhasson hazájuk javára s boldogságára szentelt szándokainak.
Október 20-ka! (nem az olasz provisorium, hanem »október 20«) is emlék a magyaroknak, azon tojás portentum emléke, a melyből (a miként »Irataim« III. kötetének 124-ik lapján megírám) »a kitartást mállasztó időnek nyolcz éves incubatiója az úr 1867-ki esztendejének csirkéjét keltette ki«.
* * *
Tehát megbocsátás és feledés azért, hogy az olaszok szabadnak s idegen uralomtól függetlennek akarták hazájukat.
Ez 1849. októberben, tehát épp akkoron történt, midőn ugyanazon fejedelem, a ki megbocsátó feledést hirdettetett a multakért a maga erejével legyőzött olaszoknak, mindenható ministerét, »a vértől csurgó« Schwartzenberg Felix herczeget s annak vérengző kegyetlenségben kéjelgő eszközét Haynaut, a gyűlöletes emlékű hóhért, a történelemben példátlan rémuralom oly féktelenségével engedte dühöngeni a nem saját erejével eltiport magyar nemzet ellen, hogy annak hazája a gyász és siralom honává lett úgy, hogy reá illettek a próféta keserveinek szívrázó szavai; »Tekintsétek meg és lássátok, ha vagyon-e oly bánat, mint az én bánatom?«
Rettenetes emlékek ezek! hiábavaló minden igyekezet; lehetetlen az, hogy a míg magyar él e föld hátán, e bánat, e siralom emlékezete elenyészszék. A viszonyok nyomásával számítgatás »bölcsesége« egy dolog, a teremtő által az emberi szívbe oltott érzelem egy másik dolog.
Hanem a történelmi bölcselet egy különös problemája áll előttünk. Az olaszok (és bizony méltán) mindig ellenségei voltak az Austriának nevezett hatalom idegen uralmának, a magyarok ellenben a Habsburg-dynastiának nehéz napjaiban erős, loyalis támaszai voltak, s ha diplomatiai szerződésekkel s királyi eskükkel megerősített jogaik erőszakosan meg nem támadtatnak, hű és lojális támasza maradandottak. Ezen ellentét daczára, mely határozottan Magyarország előnyére szólt, az olaszoknak a megbocsátó feledéssel kecsegtetés, a magyaroknak az akasztófák, főbe lövések, a tömlöczöknek tele zsufolása s ezreknek, mintegy második Izraelnek, hontalanul a föld minden részeibe szétszóratása jutottak ugyanzon egy uralkodó hatalomtól osztályrészül.
Honnan ez a különbség?
A szabadságharczok leverésével beállott helyzet nem nyujt e különbséghez magyarázatot. A nemzeti fájdalom a szivekben, az átok villáma a szemekben, az idegen uralom gyűlölete, a fogcsikorgató néma düh forrongása, a buzgó imákban epedő vágy, hogy surgat ex ossibus ultor (keljen fel a csontokból a boszútálló) mind a két helyen egyenlő volt, s a fegyveres erőszak nyomása alatt csend is borult mind a két helyre, amolyan Paskevits-féle varsói csend-rend, mely felett Magyarországon a soldateskai szigoron kivül még a Bach-huszárok s az osztrák tartományokból, legbővebben Csehországból importált s mesterlegényekből polgármesterekké, megyefőnökökké felrugtatott idegen csőcselék is hivatalos hatalommal őrködött; mind megannyi csendbiztosítók, rendcsinálók, kik mint sáskasereg lepték el az országot.
Ez hát nem magyarázhatván a különbséget az uralkodó hatalom indulatában a magyar nemzet s az olaszok iránt, miben van annak magyarázata?
Abban van, hogy a bécsi udvar Olaszországban hatalmi tekintélyének növekedésével, Magyarországon pedig a megaláztatás szégyenérzetével került ki az 1848/9-ki háborúból. Az austriai ház 48-ban öt hónap alatt, 49-ben három nap alatt saját erejével leverte az olaszokat; a nemzeti jogait védelmező magyar nemzetet nem birta saját erejével leverni; annyira tehetetlennek érezte magát, hogy a muszka czárhoz folyamodott segítségért; még Görgey is nem Austriának, hanem az oroszoknak lábaihoz rakta le a világosi gyásznapon seregének fegyvereit; nem Austria hódította meg, hanem az orosz adta át neki azt a magyar sereget, melyet aztán Austria, a tiszteket is közlegényekül besorozva, katonai kényszerszolgálattal büntetett s különbség nélkül botoztatott; – nem Austriának, hanem az orosznak adták meg magukat hadi foglyokúl a halhatatlan emlékű vértanúk, kik közül aztán Austria Aradon kilenczet felakasztatott, négyet agyonlövetett; – és minő lenézést, minő megvetést mutattak a győzelmes oroszok azon Austria iránt, a melyet uruk parancsára megmentettek!
Az orosz segítséggel letiport magyar nemzet bukása daczára is nyert, emelkedett a világ közvéleményében; a Miklós czár által a bukástól megmentett Austria veszített, sülyedett.*
Tág körben ismeretes Miklós czár azon későbbi mondata, hogy két bolondról tud a történelemben, az egyik Sobieszki lengyel király, a másik ő maga, minthogy ők ketten követték el azt a bolondságot, hogy az austriai házat megmentették.
Miklós czár ezt a nyilatkozatot egy muzeumi látogatása közben a magyarországi háborúban összegyüjtött mindenféle lim-lom zászlók szemlélete közben tette a muzeum igazgatója előtt, a ki azt minden tartózkodás nélkül elmondogatja a látogatóknak; magyar utazókról is tudok, a kik azt tőle hallották.
A megaláztatás érzete a boszúállás haragos szenvedélyét keltette fel, ebben van azon különbségnek kulcsa, hogy ugyanazon uralkodó, a ki a saját erejével legyőzött lombardiaknál s velenczeieknél a bakót szüneteltette, a míg conspiratióikkal jelét nem adták, hogy az idegen uralomba semmi áron bele nem nyugszanak; a saját erejével le nem győzhetett magyaroknál pedig a hóhérnak oly irtózatosan sok munkát adott.
Tényt beszélek, nem vetem fel magamat a történelem elutasíthatlan logikájának tolmácsává. Hanem minthogy a magyar nemzet fenmaradott, ámbár azon nehéz időkben legjobbjai vagy elhulltanak a csaták vérmezején, vagy a hóhérok keze által vesztenek el, intem nemzetemet, hogy sem rettegtetés, sem csábítás által ne hagyja magát soha letéríttetni a haza iránti önzetlen hűség kötelességének útjáról, melyet dicső emlékű vértanui szent örökségül reá hagytak, és kérem Istenünket, ne hagyja soha nemzetem keblében megfogyatkozni a 49-ben oly fényesen kitüntetett erejének öntudatát.
* * *
A milanói vesszőztetés, botoztatás brutalitása* és az októberi provisorium után egy ideig a bakó szünetelt a lombard-velenczei királyságban, de a zsaroló exactor ugyancsak dolgozott kielégíthetlenül, fáradhatlanul. A mikor pénzről volt szó, akkor már a bécsi hatalom nem tett különbséget a császári kegyelmességgel kecsegtetett olaszok s a rémuralommal rettegtetett magyarok közt.
Az ily brutalitásból a magyar nemzetnek is bőven kijutott. Haynau, a hóhér; Tleba József bánhidi plebánosra és László József kocsi reformatus lelkészre ötven-ötven botot veretett, mielőtt vasra verten őket rabokul Olmützbe küldené; több megyei magyar tisztviselőt szintúgy megbotoztatott; a derék Maderspach kitűnő miveltségü nejét pedig megvesszőztette. – Uram, teremtőm, minő rettenetes idők voltak azok, s minő fenevadak körmei közé jutott a hatalom! Haynau egy évvel később utat tett Angliába s Londonban a Barclay és Perkins czég hires nagy sörgyárát is meglátogatta. A gyármunkások, amint megtudták, hogy a látogató Haynau, a nővesszőztető, megrohanták, szembe köpdösték, arczul verték s oly keservesen elpáholták, hogy az agyonveretéstől csak a rendőrség közbelépése mentette meg; hiában panaszkodott a kormánynak, azt kapta feleletül, hogy menjen a biróhoz; nem merte tenni, mert megmondták neki, hogy nincs olyan hatalom a világon, amely oly tizenkét angol polgárt tudna találni, akik, mint »esküdtszék«, azokra a becsületes érzelmü gyármunkásokra a bűnöst kimondanák. A keserves elpáholtatás rajta száradt.
A Lombardiában 1848-ban megállapított földadó 1849-ben ötven száztólival felemeltetett, a mi ezt az adót harminczkilencz millióról ötvenkilencz millióra növelte; ötven millióra ment azon vagyonosabb polgárok megbirságolása, a kik a szabadsági mozgalmaknak kedveztenek; a soha be nem váltott megtérítés igéretével kicsikart requisitiók hivatalos számítás szerint a kilenczvenkét milliót meghaladták; nem volt oly elképzelhető czím, mely fel nem használtatott volna, hogy pénzt csikarjanak ki a lakosságtól; még a nemes testőrség s mérnökkari akadémia czimén is rendkivüli adó vettetett ki, ámbár ezek már nem is léteztek; szűkében lévén a háború alatt az érczpénznek, a kormány kincstár jegyekkel fizetett, az így kényszerforgalomba bocsátott kincstári jegyek hetven millióra mentek, de a forgalomban nagy értékcsökkenést szenvedtek, s minthogy a kormány e jegyekkel névleges értékben fizetett, kénytelen volt azokat adóban szintúgy névleges értékben elfogadni, a mi bevételeinek pénzértékét tetemesen leszállította; e bajon segítendő, elhatározák e függő adósságot önkéntes kölcsön által állandó adóssággá átváltoztatni. Radetzky tehát 1850. ápril 16-án nem hetven, hanem százhúsz millió önkéntes kölcsön aláirására azon igérettel szólította fel a lombard-velenczei loyalitást, hogy a 120 millióból beváltandja a 70 millió kincstár jegyet, megtéríti a háború alatti requisitiókkal a lakosságnak okozott károkat, a kormány átveszi s bevégzi a lombard-velenczei vasutakat s a katonai parancsnokok szorosan utasíttatni fognak, hogy a községeket semminemű requisitiókkal ne terheljék, hanem minden szolgálványt készpénzzel fizessenek. Az »önkéntes loyalitás« azonban minden mesterkélés, csábítás, fenyegetés mellett is 120 millió helyett csak 13 milliót eredményezvén, annak is csak felét érczpénzben, az önkéntes kölcsön kényszerkölcsönül lett a községekre kivetve, még pedig úgy, hogy 69 milliót érczpénzben tartoznak beszolgáltatni; a 120 millió katonai szigorral behajtatott, de az értékcsökkent kincstári jegyekből egyetlen egy sem váltatott be; a háború alatt okozott károkért egy fillér kárpótlás sem adatott, ámbár a Piemontra szerződésileg kivetett s be is szedett 75 millió sarczba ez be volt számítva; ellenben a katonai erőszakoskodások, a requisitiók, zsarolások féktelen önkénynyel folytattattak; tökéletesen olyan volt a lombard-velenczei királyság állapota, mint a minőnek nekem Svájczban Danielik püspök Magyarországét rajzolá, azt mondván, hogy »nekünk nincs kormányunk, rablók azok, banditák, nem kormány«. Egyben mégis, pénzcsikarás tekintetében is kiméletesebben bántak az olaszokkal mint a magyarokkal, az olaszokra nem vetettek ki az uralkodó látogatásakor »örömadót« (Freuden-Steuer), Magyarországon ez is megtörtént.
És a tömérdek milliók, melyek Austria olasz alattvalóitól kicsikartattak, elpárologtak mint a kámfor, a nélkül hogy legkisebb hasznukat érezhetnék.
A végetlenül költséges katonai »országlás« mindazon milliókkal, a melyeket kicsikart, s minden fegyveres erejével, a melylyel rendelkezett, még csak arra sem tudott reá menni, hogy bár csak is tűrhető közbiztonsági állapotot tartson fenn.* A lopások, rablások, útonálló fosztogatások, különösen a rovigoi, vicenzai és paduai tartományokban, oly mérveket öltöttek, hogy a közbiztonság helyreállítására előbb Hojos ezredes, utóbb egy tábornok elnöklete alatt* rendkivüli hadi törvényszék állíttatott fel, s vallatták bottal a vádlottakat (voltak esetek, hogy egy vallani nem akaró »makacs« kétszáz botot kapott), aztán itéltek minden figyelem nélkül az igazságszolgáltatás kellékeire; ez az eljárás 1850-től 1854-ig tartott, ez idő alatt a tömlöczökké alakított kaszárnyákban rakásra zsúfolt vádlottak közül mintegy ötszázat felakasztattak vagy főbe lövettek,* s a számosabb többit akként büntették, hogy szánalmat gerjesztettek a népnél a rablók iránt, kiktől annyit szenvedett.
A lombard-velenczei királyság közbiztonsági állapota is megerősíti azon nézetemet, melyet a Romagnáról szólva előadtam; de megerősíti azt Magyarországnak azon időbeni állapota is. Soha annyi rabló, zsivány, csaló, gazember nem volt Magyarországon, mint akkor, mikor a katonai rémuralom irtózatos emlékű alakjai »a vértől csurgó herczeg Schwartzenberg Felix parancsolt s Haynau, a hóhér, dühöngött Magyarországon«.
Azt a tábornokot az olasz történészek Farivarinak irják, s vajjon nem Fejérvári, a mostani magyar honvéd minister altábornagy atyja volt-e az a Farivari?
Nagy számnak látszik, de így irja Zini jeles nagy munkája I-ső kötetének 254-ik lapján.
Hanem (a mint említém) a milanói brutalitás után a szabadsági aspiratiók megtorlására egy ideig nem adtak munkát a bakónak.
Radetzky feledést és bocsánatot hirdetett; Austria kormányfőnöke, a Magyarországon vértől csurgó Schwarzenberg Felix herczeg pedig jó politikának itélte, a kegyelmesség ostentatiójával Olaszországban, Európa figyelmét a magyarok elleni dühöngés irtózatosságától elterelni. Ily szellemben utasította a Lombardia helytartójává kinevezett unokaöccse Schwarzenberg Károly herczeget, s politikai »vétségek« miatt 1850-ben akasztások, főbe lövések, botoztatások, vesszőztetések nem fordultak elő; hanem Radetzky s a féktelen uralomhoz szokott soldateskai clique restelték ezt a feszélyezést; a humánus érzelmű Schwarzenberg Károly helytartó minden lépten-nyomon útjában találta a katonai praepotentiát, megunta az örökös surlódások kellemetlenségeit s 1851. január elején lemondott helytartói hivataláról, és Radetzky keresztül vitte, hogy helyébe rokona, Strassoldo gróf altábornagy, Velenczében pedig Puchner helyébe Toggenburg György neveztessék ki. E változásokkal a lombard-velenczei királyság Radetzky főkormányzó soldateskai kényuralmának hatalma alá visszaesett.
Ez időközben Mazzini és követői a szellemébresztésben s az eszmeterjesztésben buzgólkodtak; rendelkezésükre állott a Svajczban, Capo Lagoban (kis városka a luganói tó végpartján) felállított nyomda, ott nyomtaták s onnan vitték be a szomszéd Lombardiába kiáltványaikat, szózataikat s Mazzininak szintúgy ott nyomatott kölcsön-jegyeit.
Radetzky azzal lépett át »szeretett második hazájában« a bocsánat és feledés politikájának rövid ösvényéről az 1850-ben szünetelni hagyott véres szigor hosszú utjára, hogy 1851. február 21-ki kiáltványával teljes erejében fennállónak hirdette ki a még a háború alatt 1849. márczius 10-én kibocsátott kiáltványát, mely a »gyújtogató« forradalmi iratoknak közlését s terjesztését halállal rendelte volt büntettetni és kijelentette, hogy büntetni is fogja kérlelhetlenül.
És szavának állott ugyancsak kérlelhetlenűl. Lapokat lehetne betölteni azoknak – köztük papoknak is – neveivel, a kik ugynevezett forradalmi iratoknak közlése, terjesztése, vagy azoknak, mint szinte a Mazzini-féle kölcsön-jegyeknek, birtoka miatt katonai statárium utján felakasztattak, vagy hóhér hiányában agyonlövettek; azokat nem is említve, a kik kegyelem útján éveken meg éveken át nehéz vasban töltött kemény tömlöczczel bünhődték meg a haza szent szerelmére s az idegen uralom lerázására buzdító egy-egy irat birtokát.
Radetzky, kérkedve hatalmával, kedvét lelte a folytonos fenyegetésekben is; 1851. julius 19-ki kiáltványában megmondta a lombard-velenczei királyság lakosainak, hogy ő a rendelkezésére álló eszközökkel elég erősnek érzi magát biztosítani minden nyilt megtámadás ellen a közrendet és nyugalmat s keservesen megbüntetni, a ki azt megzavarni merészelné; de a lakosság közreműködését kell igénybe vennie egy oly ellenség ellen, a ki titokban dolgozik, hogy feneketlen ürt ásson a lakosok lábai alatt; azért is felszólítja őket, hogy figyeljék meg a rend ellenségeinek viselkedését, s a mint gonosz törekvések jeleit veszik észre, adják fel a merénylőket a hatóságnak (azaz, hogy csapjanak fel mindannyian kémekké, delatorokká). – Ő (Radetzky ) szilárdan el van határozva egyszer mindenkorra véget vetni a sötét cselszövényeknek s ki is jelenti, hogy, ha valamely község akár gyengeségből, akár gyávaságból, akár gonoszságból nem támogatva kellő erélylyel az ő rendbiztosító intézkedéseit, szabadon hagyná a tért a törvényes rend ellenségeinek, ő az ily községgel éreztetni fogja keze sulyát s azt együttesen felelőssé téve, kötelességeinek erélyes teljesítésére a kérlelhetlen szigor legszélsőbb módjainak alkalmazásával fogja kényszeríteni.
Az olvasó megitélheti, minő a viszony az uralkodás s a nép közt, midőn az országló hatalom legfőbb közege, elbizakodva katonai parepotentiájában, ily henczegésekkel demonstrálgatja, hogy ő a legény a csárdában.
Radetzky azzal végezte e nagyon jellemző kiáltványát, hogy meg lévén győződve a szigor szükségéről, az ostromállapot minden közbejött enyhítéseit megszünteti s 1849. márczius 10-ki kiáltványát teljes érvényben fennállónak nyilatkoztatja.
Ide lyukadt ki másfél év alatt Austria engesztelődési kegyelmessége.
A fenhéjázó kényuralom e garázdaságai a kiirthatlan nemzeti érzületet a nyilvánosság mezejéről az összeesküvések rejtekeibe kergették. Olaszország régi idők óta az összeesküvések hazája volt; ez történelmében leli magyarázatát. Lombardia s Velencze el volt árasztva titkos társaságokkal a gyűlölt idegen uralom jármának megtörése végett.
E titkos társaságok létezésének 1851 végével nyomába jutottak az osztrákok; Tazzoli Henrik pap, tanár a püspöki papnöveldében Mantuában, a Mazzini által kibocsátott kölcsön-jegyek egy példánya birtokában találtatván, elfogatott és kínos faggatások alá vétetett, de terhelő vallomást nem birtak tőle sem kicsikarni, sem kicsalni; történt azonban, hogy a tömlöczből mosás végett családjához küldött fehérnemüek átkutatásánál egy titkos jegyiratú levélkére bukkantak s a jegyírás kulcsának összeállítása végett egy ahhoz értő egyénhez fordulva, azt három napon át addig botoztatták, korbácsoltatták, míg tőle a jegyírás kulcsát ki nem csikarták, melylyel aztán a Tazzoli lakásán felfedezett más jegyírások tartalmát is kibetűzve, tudomást szereztek nemcsak a titkos társaság szervezetéről s a fióktársulatoknak összeköttetéséről a mantuai központi bizottságggal, melynek Tazzoli tanár volt főnöke, hanem számos tag neve felől is. Meg kell azonban jegyeznem, hogy valamely positiv felkelés szervezésének vádja nem fordult elő, hanem csak is az, hogy a társaság tagjai kötelezték magukat részt venni a forradalomban, ha majd kiüt, s annak sikerét az összeesküvés terjesztésével előkészítni. 150-re ment a rögtön elfogottak száma, vasra veretve elhurczoltattak Mantua rettenetes tömlöczeibe, ott kínos faggatásoknak vettettek alá, melyeknek vezetésével auditori minőségben báró Krauss fiatal cseh tiszt lett megbízva, a kinek vallomásokat kikinozó, kierőszakoló, kicselszövényező, embertelen eljárásáról irtózatos adatok maradtak fenn; aztán Strauss osztrák őrnagy elnöklete alatt vagy húsz németből, csehből, horvátból (kiknek jórésze nem is tudott olaszul) rögtönitélő hadi törvényszék állíttatott össze, annak halálos itéleteit Krauss elvitte Radetzkyhez Veronába, a ki ötvenhárom halálos itélet közül tizenhármat (épp annyit, mint az aradi első vértanúk száma) megerősített s kötéllel vagy hóhér hiányában agyonlövéssel végrehajtatott; a többieket halál helyett »kegyelem« útján 8 évtől 20 évig vasban töltendő kemény börtönnel büntette, ez utóbbiak közt volt három magyar katona is, Király János, Győrfy Péter és Walla Lajos, a kik 12, 10 és 8 évi kemény börtönre lettek megkegyelmezve.*
Magyarországban is fordult elő ilynemű kegyelmezés. Csak magában Arad várában a (nem is 13, amint említeni szokásban van, hanem) 16 vértanú kivégeztetése után még 632 fogoly várt itéletre, közülök több mint 200 halálra itéltetett, ezek azonban évtizeden túl nehéz vasban töltendő börtönre lettek »megkegyelmezve«. 16-nak mondám a magyar Golgothán kivégzett marirjaink számát, mert az október 6-ai gyásznap dicső emlékű 13 áldozatához még hozzá kell adni az október 25-kén ugyanott agyonlövetett Kazinczy Lajos ezredest, Ormay ezredest és Hauch alezredest, akiket szintugy Aradon felakasztattak.
Megemlítendőnek tartom, hogy az ez alkalommal halálra itéltek közt három oly kivégzett, s a Radetzky által hosszú gályarabságra »megkegyelmezettek« közt tíz olyan volt, a kik nem Mantuában, Austria birtokán, hanem a pápa birtokán, Ferrarában lettek Austria által vád alá fogva s elitélve, hajóira gályarabokul küldve; és az uralkodói szuverenitásnak e bitorlását Austria által a pápa szó nélkül nézte. Miért is ne? hiszen gyönyörködhetett az absolutismus elvének hóhérlásokkal biztosításában, s »kegyes« védője, Austria adott neki elbitorolt fejedelmi tekintélyeért – – cserébe – – concordatumot!
A mantuai tragédia pár évig huzódott; uj meg uj elfogatásokat, vizsgálatokat, üldözéseket s börtönözéseket vonva maga után, míg végre Radetzky 1853. márczius 19-kén közhírré tette, hogy daczára a folyton megújuló összeesküvéseknek s államfelforgató forradalmi kisérleteknek, a császár ő felsége tekintetbe véve, hogy az árulás (alto tradimento) főnökei s leginkább terhelt bűnrészesei már elvették érdemlett büntetéseiket, méltóztatott a mantuai pereket s azokkal kapcsolatos minden további bűnvizsgálatot és felelősségre vonást legkegyelmesebben beszüntetni.
Mielőtt azonban e kegyelmi tény bekövetkeznék, Milanóban oly vakmerő felkelési kisérlet fordult elő, mely nem csak vérbe került, s a hóhérnak újra munkát adott, hanem forduló pontot is provocált Austriának nemcsak Piemont iránti, hanem ennek szintoly önérzetes mint kifogástalan viselkedése folytán szélesebb körű internationalis viszonyaiban is.
Mazzini (a mint már az előbbi fejezetben említém) nem volt azon nézetétől eltéríthető, hogy helyített felkelésekkel oly nemzeti forradalmat idézhet elő, mely Olaszországot szabaddá, függetlenné teszi.
Ezen kisérleteinek egyike 1853. február 6-án jutott véres kitörésre Milanóban.* Mazzini emissariusai Austriát tehetetlennek, Olaszországot a szabadságharczra előkészítettnek s a viszonyokat kedvezőknek vázolták, az idegen uralom gyülöletével eltelt nép előtt, a boszura a német ellen, a ki felette, mint rabszolgacsoport felett, uralgott; két ezernél többen beiratkoztak a február 6-ára határozott felkelésre, de a mint a cselekvésre kitűzött idő elközeledett, csak kevesen állottak helyt, a nagyobb rész meghátrált a veszély nagysága s a győzelem valószinűtlensége előtt; de a legvakmerőbbek csoportja nem hagyta magát a kitörésről lebeszélni; elhatározták, hogy egy nagyobb csapat a zárva nem tartott milanói várkastély készületlen őrségét megtámadja s lefegyverzi, a kastélyt elfoglalja; kisebb fegyveres csapatok beszáguldozzák a várost, az egyes osztrák katonákat, a kikkel találkoznak, leölik s riadó-jelül félreveretve a harangokat, néplázadást idéznek elő, mindezt azon reményben, hogy Milano lakossága felkel, Radetzkyt kiveri a városból, mint a miként 1848-ban kiverte, s a milanói felkelés hire forradalmi lángra gyúlasztja egész Olaszországot. – A vakmerő kisérlet meg is történt, de a mint a harangok riadó zúgása megkondúlt s a véres dulakodás lármája az utczákon veszélyt sejtetett, a meglepett lakosság, a helyett hogy fegyverre kelne, lakásaiba húzódott vissza s ajtait elreteszelte, Radetzky pedig, aki nem birt ugyan előleges tudomással a kitörés ideje felől, de Svajczból értesítést kapott, hogy a conspiratorok merényletet forralnak, annál fogva katonaságát készletben tartá, a lázadást könnyü szerrel vérbe fullasztotta úgy, hogy az esteli alkonyat beálltával az egész mozgalomnak már semmi más nyoma nem maradt fenn, mint néhány leölt vagy megsebesített katona, több hasonló sorsban részesült felkelő, az általános megdöbbenés s a czirkáló katonai őrjáratok, melyek a megmenekült lázadók kézre kerítése végett a házakat brutális kiméletlenséggel össze-visszadúlták, kutatták, motozták, és Strassoldo gróf altábornagy, milanói helyparancsnok, már másnap reggel azon hírrel örvendeztette meg a békés polgárokat, hogy ne féljenek semmitől, dolgozzanak, mulassanak, farsangoljanak; a katonai hatóságok őrködnek a közrend háborítlan biztonsága felett.
Ezen forradalmi kisérletnél igen rút visszaélés történt az én nevemmel. Mazzini milanói bizottmánya meghamisította egy még Kutahiában kelt iratomat azon számítással, hogy általa hatást gyakorolhat a Lombardiában tanyázó magyar katonaságra; kárhozatosan bünös visszaélés volt, mely nekem igen sok kellemetlenséget okozott; a dolog lefolyását mindjárt akkoron irásba foglaltam, mely – ha már magam nem hozhatom nyilvánosságra – majd előkerül irományaim zagyva halmazából halálom után.
És Milanó nyugalmas Varsóvá lett.
Hanem a felkelési kisérletben résztvettek statarialis megbüntetése nyakra-főre munkába vétetett.
Mindjárt február 7-én heten kivégeztettek, hatan kötéllel, egy golyóval (minthogy, a mint az itélet mondá, nem volt készletben elég akasztófa), aztán gyors egymásutánban még más kilencz felakasztatott s kevés időközökkel a hóhér munkában tartatott; e mellett Radetzky február 9-én közhirré tette, hogy: 1. Milano városa a legszorosabb ostromállapotnak vettetik alá; 2. ki fognak utasittatni minden gyanus idegenek; 3. a felkelés alatt megsebesítetteknek s a meghaltak családjainak egész életükön át ellátásáról a város köteleztetik gondoskodni; 4. a véres kihágások szerzőinek s előmozdítóinak kipuhatolásáig s megbüntetéseig a város rendkivüli illetőséget fog az egész garnizonnak fizetni; 5. a városnak a vizsgálatokhoz képest további megbüntetése s megadóztatása fentartatik.*
A piszkos pénzszomj, a zsarolás, fosztogatás szakadatlan fonalként huzódik végig Austria multján Olaszországban.
Február 14-én pedig egy több tekintetben nagyon nevezetes rendeletet bocsátott ki, a mely igy szólott:
»A legujabb események s a folyamatban levő vizsgálatok eredményei megerősítvén azon meggyőződésemet, hogy a lombard-velenczei királyság lakosai néhány dicséretes kivétellel terrorizálni hagyják magukat a felforgatás infámis pártja által, a helyett, hogy loyalisan s nyiltan a császári kormány mellé állanának, kényszerítve találom most magamat utoljára értésére adni ezen ország lakosságának, hogy mindazok iránt, a kik ő felségének kormánya ellen intézett vállalatokba bonyolódva találtatnak (si trovano complicati) a törvények teljes szigorát s a megtorlásnak tehetségemben álló módjait a legnagyobb szélsőségig fogom alkalmazásba venni.
»Különösen köztudomásra hozom, miként megparancsoltam a birói hatóságoknak, hogy mihelyt a megkivántató törvényes jelek (indiciumok) mutatkoznak, azonnal zárlat alá vegyék mindazoknak javait, a kik akármely módon az árulási (alto tradimento) törekvésekben magukat bűnrészesekké teszik, habár bűnrészességük csak annyiban áll is, hogy elmulasztották a feladást (denuncia), a mivel mindenki tartozik; és pedig mindezt a végett rendeltem el, hogy kártalanittassék a közigazgatás a rendkivüli kiadásokért, melyek a folytonos felforgató törekvésekből származnak.«
Nagyon jellemző okirat ez; Austria hatalmi állásának kitüntetése lévén e helyen kitüzött feladatom, még vissza kellend térnem ez impertinens rendelkezésre, itt csak azon cynismusra hivom fel az olvasó figyelmét, melylyel a pénzsovár zsarolás speculatiója kirí e rendeletből, melynél fogva nem kellett vizsgálat, nem kellett itélet, hanem elég volt az alkalmazott hatósági közegek kényére kedvére bizott gyanakodási »indicium« ürügy e arra, hogy az emberek vagyonukból kifosztassanak, s a jövedelmeiktől elzárt családok inségre, nyomoruságra juttassanak. El lehet képzelni, hogy mennyi rablást, fosztogást palástolt az a hitványan üzérkedő ürügy, hogy a polgárok arczverejtékének minden elgondolható czímen elszityúzásával bőven fedezett országlási pazarlás a vagyonosabb magánzók jövedelmeinek elrablására szorult.
De a mi abban a fosztogató »akárban« legnevezetesebb (mivel a lombard-velenczeiek közérzelmét Austria uralma iránt nagyon világosan illusztrálja), az Radetzky e rendeletének azon vallomása, hogy: »a függőben levő vizsgálatok megerősitették őt azon meggyőződésében, hogy a lombard-velenczei királyság lakossága, néhány »dicséretes kivétellel«, ellenséges indulattal viseltetik Austria uralma iránt (a mit Radetzky a maga frazeologiájában akként fejezett ki, hogy a felforgatás infámis pártja által terrorizálni hagyja magát)«.
Terrorizálás! természetesen nem az élet-halál korlátlan hatalmú ura, nem Radetzky tábornagy terrorizált, a kinek háta mögött a boldog Austriának isteni jogú absolut császárja állott; hogy is terrorizálhatott volna ő szegény, hiszen neki csak olyan haszontalan, szelid eszközök álltak rendelkezésére, mint egy vak engedelmességre fegyelmezett nagy hadsereg, melynek egy vezényszavával a zugolódó népre tüzelést parancsolhatott; rendelkezésére állott a policziának s a feladó kémeknek becsületes tábora, mely befurakodott a házi tűzhely bizalmas fesztelenségébe s az apát a fiú, a fiút az apa, a testvért a a testvér, a meghitt barátot a meghivő barát gondatlan szavainak delatorává tette; rendelkezésére állott a tömlöcz, a nehéz vasláncz, a faggató tortura, a botoztatás, a vesszőztetés, melyeknek czivilizáló áldását Radetzky honositotta meg a barbár Olaszországban; és rendelkezésére állottak a galerák, a gályarabok lánczai, nehezen vonszolhatott vas golyóival, durva czondrái s a sületlen kenyér hygienikus tápláléka és az akasztófák s főbelövések, melyekkel egy-egy vigyázatlan szóért, egy rozsdás vadászpuskának birtokáért, vagy Mazzini egy szózatának a falakra tapasztásaért az emberek e siralom völgyéből a paradicsom örömeibe expediáltattak, és sok mást mellőzve rendelkezésére állott a nép véres verejtékéből kicsikart milliók varázsa, hogyan lehetett volna ily szelid, humanus, ártatlan eszközökkel terrorizálni? Nem, nem Radetzky ő hatalmassága, nem ura, a hatalmas császár, terrorizálták Lombardia s Velencze népét; hanem terrorizálta az »infámis felforgató párt«, a melynek rettenes arzenálja a szó és irás fegyveréből s a honszeretet érzelmére, kötelességére hivatkozásból állott.
Radetzky idézett nyilatkozata nagyobb világot vet Austria hatalmi állására a lombard-velenczei királyságban, mint bármely krónika tehetné; ez a szabadság előharczosainak az önfeláldozás tüzébe rohanását registrálja, amaz a közérzületet helyezi világosságba; forradalmi szellemmel volt telitve a levegő, s midőn magának az országlás főközegének vallomása szerint a helyzet olyan, hogy az ország összes lakossága gyűlöli az uralkodó hatalmat, bárgyúság ezt a conspirátorok nyakába varrni; a conspiratio ily esetben nem ok, hanem okozat; nem Mazzini conspiráló követői idézték elő az általános vágyat lerázni Olaszország nyakáról Austria jármát, hanem a vágy adott Mazzininak conspirator követőket; de a közérzület és a conspiratiók közt a czél azonossága mellett a gyakorlatiasságban különbség van; amaz tűrékeny, számot vet a fennforgó körülményekkel és várni tud az alkalomra; emezek türelmetlenek, elbizakodnak az eszme hatalmában s oktalanságokat koczkáztatnak.
A conspiratio lehet bűn, lehet erény az erkölcsbiró itélőszéke előtt; e tekintetben a czél, az indok, határoz. Conspirálni hatalmi vágyból a jog, az esküdött kötelesség ellen, amint 1848–49-ben ellenünk magyarok ellen a camarillának nevezett udvari conspiratorok tették: Isten és világ előtt égre kiáltó bűn; de Mazzini követőit nem hatalomvágy, nem önzés, nem magánérdek tette conspirátorokká, hanem hazájuk függetlenségének vágya, nemzetük szabadságának önzetlen szent szerelme; hanem február 6-kai merényletük oktalanság volt, s mert oktalanság, hát leverettek, és meg vagyon irva, hogy »Vae victis« (jaj a legyőzötteknek); de vérükkel áztatták a szabadság csemetéjének gyökereit s névtelen önfeláldozásuk emlékét az olasz martyrologia könyvébe jegyezte a történelem.
Radetzky az olasz nemzeti szabadságnak vakmerő előharczosait, kiket a franczia az áldozat gyermekeinek (enfants perdus) nevez, az elfogatásnak ellentállókat leölette vagy a harcz után felakasztatta, s a conspiratiók fonalát, a mint a felakasztottak ujjai közül kiesett, mások vették fel, de a véres tragédia a helyzeten nem változtatott. Austria uralmának gyülöletét sem agyonlőni, sem felakasztani nem lehetett; hát gyülöljétek bár, gondolták a bécsi Burgban, csak ne legyen tehetségtekben a tevékenység, pénz nélkül még conspiratiókat sem lehet szervezni; Austria tehát a fosztogatás mesterségéhez folyamodott, a mi azon kivül, hogy a conspiratorok tevékenységét elbénithatja, még azon előnynyel is kecsegtetett, hogy pénzt hoz be, a minek kielégíthetlen szomja (a mint már emlitém) Austria politikai multján Olaszországban szakadatlan fonálként végig vonul. Innen a vagyonfosztogató »sequestrumok«.
Ámde azok, a kik február 6-án fegyverre keltek Austria uralma ellen Milanóban, szegény emberek voltak, a nép fiai, kik csak életükkel bünhődhették meg elbizakodott merényletüket, vagyonuk nem volt, azoktól nem volt mit sequestrálni, innen van, hogy Radetzky február 11-iki fentebb idézett rendelete a sequestrumokat nem büntetésül állitotta fel a multért, nevezetesen a február 6-kai felkelésért, hanem fékül, fenyegetésül a jövendőre; »elrendeltem, hogy mihelyt kellő indiciumok mutatkoznak, azonnal zárlat alá vétessenek mindazoknak javai, a kik árulási törekvésekben magukat bünrészesekké teszik« (nem »tették«, hanem »teszik«: igy szól a rendelet).
Ez volt az egyik körülmény, a mely figyelmet érdemel, a másik pedig az volt, hogy Radetzky e rendelete csakis a lombard-velenczei királyság lakosainak szólt.
Ez a rendelet nem elégitette ki a bécsi hatalom pénzszomját, mert százakra és százakra ment azoknak száma, a kik nem fogadták el a novarai catastrofa utáni kikötéskor felajánlott amnestiát s nem akarva elveik megtagadásának árán menekedni a számkivetés keserveitől, nem csak nem tértek vissza Austria uralma alá szülőföldjükre, hanem (még pedig, mint alább ki fog tünni, jogosan s a törvényesség formáinak szigoru megtartásával) polgárjogot kértek és nyertek Piemontban, tehát a lombard-velenczei királyság lakosainak semmi fictióval nem tekintethettek; – hanem ezen naturalizált piemonti polgárok közt több oly gazdag ember is akadt, a kinek milliókra menő javai voltak a lombard-velenczei királyságban; gazdag zsákmány, melyet a bécsi hatalomnak nem volt kedve markából kiereszteni.
Csakugyan Radetzky február 18-ki kiáltványával köztudomásra hozta, miként Ferencz József császár, »tekintetbe véve, hogy mennyire világos a lombard-velenczei királyság politikai szökevényeinek« (már hogy szökevényeinek! »profughi«) az utóbbi milanói események bűnrészessége«, méltóztatott február 13-kán kibocsátott legfelsőbb határozatával elrendelni, »hogy a mondott politikai szökevényeknek a lombard-velenczei királyságban levő minden ingatlan s ingó javai zárlat alá vetteknek tekintessenek,« és ki lett e császári rendeletben jelentve, hogy a lombard-velenczei királyság politikai szökevényeinek osztályába tartoznak nem csak azon személyek, a kik az 1850. deczember 29-ki rendelet által kiköltözötteknek lettek nyilatkoztatva, hanem azok is, a kik az amnestiából ki lettek zárva, minden tekintet nélkül arra, hogy kaptak-e engedélyt a kiköltözésre vagy nem.
Miszerint a császári rendelet jelleme felől tájékozva legyen az olvasó, meg kell emlitenem, hogy az amnestia kihirdetésekor az 1848–49-ki politikai események miatt külföldre menekült lombard velenczei alattvalóknak a hazájukba büntetlenül visszatérhetésre határidő volt kitűzve, s az eltelvén, Radetzky tábornagy polgári és katonai kormányzó 1850. szeptember 12-én elrendelte volt, hogy a kik a kiszabott idő alatt sem a császári államokba vissza nem tértek, sem kivándorlási engedélyt nem kaptak, engedelem nélkül kivándorlottaknak tekintetnek s javaik zárlat alá vétetnek.
De Ferencz József császár 1850. deczember 29-én saját aláirása alatt kibocsátott edictumával Radetzky e rendeletét beszüntette s kijelentette, hogy »mindazon austriai alattvalók, a kik a lombard-velenczei forradalmi mozgalmakban résztvétük miatt még mindig törvénytelenül külföldön tartozkodnak, s daczára az 1848. deczember 30-kán, 1849. augusztus 12-kén és 1850. márczius 7-kén hozzájuk intézett felhivásoknak a szabott határidő alatt a császári államokba vissza nem tértek, kiköltözötteknek, tehát oly egyéneknek tekintetnek, a kik az austriai alattvalóság kötelékei alól fel vannak oldva.«
Ez oly határozott nyilatkozat, a mely sem félremagyarázatot nem enged, sem kibuvást nem tűr.
Már pedig a nemzetközi jognak az egész világon elfogadott elvei közé tartozik, hogy az alattvalói viszony kötelékeiből feloldottaknak joguk is van, szabadságukban is áll maguknak uj hazát keresni s uj alattvalói viszonyba lépni, és a kik ezt megteszik, azok a volt hazájukban birtoklásra nézve csak is azon szabályoknak lehetnek alávetve, melyek ott az idegenekre nézve fennállanak.
Mindezek daczára Austria császárja mindazoknak, a kiket ő maga az irántai alattvalóság kötelékei alul feldottaknak jelentett ki, javait lezároltatta, még pedig (ami e zsarnokoskodás gyülöletes voltát a botrányig növelte) lezároltatta administrativ uton, vizsgálat, védelem, birói eljárás nélkül, egyszerüen a brutális erőszak azon fenhéjazásával, a melyet az ismeretes »sic volo sic jubeo« (igy akarom, igy parancsolom) fejez ki. – A hóditók maximája ez, de a hóditás e maximájának gyakorlásához hóditó kell; azon uralkodó pedig, a ki e maximát a lombard-velenczei kiköltözöttek ellen oly cynikus módon alkalmazásba vette, a sok csapás mellett, a melyet a sors reá mért, azzal a szerencsével ugyan dicsekedhetett, hogy a mikor bajba került, mindig akadt egy-egy könyörületes lélek, a ki a roskadozónak hóna alá nyult s az elpusztulástól megmentette; de arról nem tud a történelem, hogy lelkiismeretét hóditások terhelnék.*
Hacsak Boszniát annak nem vesszük, a hol azonban a bécsi hatalomnak még mai napság sincs joga magát hóditónak vallani; csak mint Európa állitólagos megbizottja szerepel; gazdálkodik ott egy tiszttartó, s el kell ismerni, hogy ügyesen; de hogy kinek a számára gazdálkodik, s hogy kinek a tiszttartója? azt bizon ő maga sem tudná megmondani; mert Österreich-Ungarn közt sok mindenféle »közösséget« gyurtak ugyan össze, de azért Austria és Magyarország compossessorok csak még sem lehetnek. Ez absurdum.
Eszembe jut, hogy Helfy barátom egykor interpellatiót koczkáztatott Bosznia felől a magyar képviselőházban s a bécsi akarat akkori hangcsövétől, a kit Magyarország ministerelnökének czimeztek; olyan feleletet kapott, miként a »Journal de Saint-Pétersburg« azt a megjegyzést tette reá, hogy egy kiváncsi többet kérdezhet, mint a mire tíz bölcs képes lehetne feleletet adni.
Függő kérdés az a Bosznia, nagyon is függő, aligha majdani megoldásába az ágyúk dörgése s a puskák ropogása is bele nem szól, s az is meglehet, nagyon meglehet, hogy a megoldás nagyon nem várt alakot ölt. Ez a jövendő titka, de a jelennek tagadhatatlan ténye az, hogy az a Bosznia mai napig sem »hóditás«, hanem csak amolyan administráló »occupatio« (foglalkozás).
Hanem azon »politikai szökevényeknek« czimzett egyének közt, a kiknek javait Austria a maga hasznára zárlat alá vetette, voltak naturalizált piemonti polgárok is, lombard-velenczei emigransok, kiket Austria császárja az austriai alattvalóság köteléke alól feloldott, s kik e szerint, mint maga volt uralkodójuk által hazátlanoknak nyilatkoztattak, uj hazát kerestenek s Piemont uralkodójának alattvalóivá lettenek. Ezeknek Austria által kifosztását s kifosztásukkal azon nemzetközi törvényeknek lábbal tapodását, melyek a tulajdon jogának a czivilizált nemzeteknél biztositékát képezik, szótlan elnézni annyi volt volna, mint Szardinia királyát Austria vazallusává alacsonyitani; de a turini kormány (a mint Dabormida tábornok, külügyminister, Villamarina őrgrófhoz ápril 10-kén irott levelében magát kifejezte) teljességgel nem irigyelte a többi olasz államok által élvezett osztrák boldogságot s nem akart Austria vazallusává lenni; éles diplomatiai jegyzékváltások keletkeztek a dologból, melyekben Austria a maga álláspontjának jogi tekintetben tarthatlanságát az osztrák kormányt élesen megtámadó s magát Austria császárját sem kimélő piemonti sajtószabadságnak zabolátlanul hagyása miatti panaszokkal igyekezett azon, minden szavából kitünő szándokkal leplezgetni, hogy fenyegetésekig fokozott fenhéjazásával a kis Piemontot szabadelvü intézvényeinek feláldozásába épp ugy beleviszi, mint a hogy Toscana nagyherczegét az alkotmány eltörlésébe bele vitte.
E diplomatiai jegyzékváltások ugy történelmi mint közjogi tekintetben annyira tanulságosak, s Austria olaszországi multjának vázolásához annyira hozzá tartoznak, hogy nem felelnék meg kitűzött feladatomnak, ha lényegük megismertetését elmulasztanám; ezt olvasóim a turini kormány szerény munkám e fejezetének csatolmányában közlött »Emlékiratában« fogják feltalálni, mely, érveinek megdönthetlen erejét az előadás komoly méltóságával párositva, oly hatást gyakorolt, nem csak a közvéleményre, hanem a kormányokra is, hogy azon idők legkitünőbb diplomatiai okiratának lett elismerve; közölte s magasztaló fejtegetésekkel kisérte csaknem minden tekintélyes európai hirlap; hatása oly általános volt, hogy még a török nagyvezér is ekként nyilatkozott a szárd követ, báró Tecco előtt: »Minden igazságos és humánus kormánynak veletek kell lenni egy ily igaz s oly nemesen védett ügyben. Vegyétek szerencsekivánatomat szilárd és tiszteletre méltó viselkedéstekhez; jussatok egyetértésre a svajcziakkal és kikergetitek az osztrákokat Olaszországból;* még a Ganges partjára s a birmánok birodalmába is eljutott annak hire, hogy Olaszországban van egy derék »galantuomo« király, a ki rettenthetlenül védelmezi népének jogait.*
Báró Tecco sürgönye a szárd külügyérhez ápril 25. 1853.
De Viry altengernagy jelentése a tengerészeti ministerhez.
A franczia kormány tisztelgő kifejezésekkel jelentette ki, hogy egyetért a turini cabinet nézetével s helyesli eljárását. Lord Clarendon angol külügyér pedig az emlékiratot, ugy hangulatának nemes mérsékeltségénél, mint elveinek igazságánál s az érvelés kezelésénél fogva a legnagyobb figyelemre méltó, nevezetes okiratnak nyilatkoztatva adott igazat a szárd kormánynak; megütközését fejezte ki Austria igazságtalan eljárása s megátalkodott ragaszkodása felett oly maximáknak egy nálánál gyengébb hatalom ellen gyakorlásához, melyek a társadalom alapját renditik meg, s kijelentette, hogy az álláspont, melyet Austria elfoglalt, nem csak a köz- és nemzetközi jog elveibe ütközik, hanem Európa nyugalmát is veszélyezteti; mert, hogy Austria igazolhatlan cselekménye már eddig is háborut nem vont maga után, az a szárd kormány azon mérsékeltségének köszönhető, hogy Austria kihivására visszatorlással nem felelt. Anglia nem mond le a reményről, hogy Austria tanácsaiban az igazságosság szelleme túlsulyra jut s tanácsolja ő Szárd Felsége kormányának, hogy várja be nyugodtan az események fejlődését s tartson ki tovább is a nemes szilárdságban és méltóságteljes mérsékeltségben, melylyel kivivta magának az általános nagyrabecsülést s nagyon megerősitette Piemontot azon positióban, melyet az európai államok családjában elfoglalt.
De Austriát hiában szólitotta fel Piemont, habár figyelmeztette Anglia, hogy, ha Piemont naturizált polgárai közt tud olyanokat, a kik ellen oly vádat emelhet, mely a büntető törvények alkalmazására ad okot, vegye igénybe a birói hatalmat, de ne tapossa lábbal a nemzetközi törvények azon szabályait, melyek czivilizált nemzetek közt a birtoklási jog biztositására fennállanak; ne vetemedjék azon hallatlan hatalmi kicsapongásra, hogy akár egyéni, akár edictalis idézet s concrét vád s birói eljárás nélkül, a védelem teljes kizárásával, puszta feltevésből, egy kényuralmi parancscsal egy idegen ország polgárainak egy egész osztályát javainak lezárolásával, jövedelmeinek lefoglalásával sujtsa. Austria hajthatatlanul megmaradt a mellett, hogy ő nem ismeri el a maga »szökevény« alattvalóit piemonti polgároknak, ő nem perlekedik, neki nincs biróra szüksége, ő nem bibelődik a törvényesség kérdésével, neki saját biztonsága végett a sequestrumra szüksége van, s ő szuverén jogának semmi avatkozást nem türhető hatalmával élt, midőn a sequestrumokat mint elővigyázati óvszert elrendelte a végett, hogy birodalmának nyugalmát s biztonságát megoltalmazza; neki joga van annak elejét venni, hogy a javak és javadalmak azon állam nyugalmának megzavarására s existentiájának megtámadására használtassanak, a melyben feküsznek; ő nem teszen különbséget emigrans és emigrans közt, mindannyian vétkesek, s ő lefoglaltatta javaikat, hogy zálog legyen kezében, mely az emigransokat a fondorlatoktól visszatartja és kárpótlásul is szolgál a károkért, melyeket neki a forradalmi machinatiók okoztak.
És mindez a giz-gaz oly fenhéjázó módon lett a kis Piemont szemeibe szórva, miként nem szenved kétséget, hogy Austria erőnek erejével összeütközésre akarta Piemontot provocálni, a minek abban van indoka, a mit d’Azeglio őrgróf e szavakkal fejezett ki: »Austria azon meggyőződésre jutott, hogy amig Piemont fennáll, a bécsi udvar soha sem lehet biztos Olaszország feletti uralma felől«, s Austria kedvezőnek itélte az időt Piemonttal válságra jutni, minthogy a szabadságharczok leverésével az olasz nép tettereje el volt zsibbasztva, Lombardiát, Velenczét Radetzky féken tarthatta, Toscanában, Parmában, Modenában, a Romagnában s a Markákban Austria teljhatalommal uralgott, Délolaszországot a vértől csurgó Bourbon terrorizálta, külsegitségre pedig Piemont az akkori körülmények közt nem számithatott.
Hogy nem számithatott s hogy mind a mellett is a kiegyezhetlen antagonismus válságra ez által nem került, annak abban van magyarázata, hogy a sequestrumok feletti viszály a keleti bonyodalmakkal összeesett. Miklós czár 1853-ban megtámadta Törökországot. Napoleon császár 1854. ápril 10-én szövetséget kötött Nagy-Britániával segiteni Abdul-Medjid szultánt az orosz támadás visszaverésében s Európát hasonló bonyodalmak megujulása ellen biztositani. De Napoleon császár bele ringatta magát azon halluczinaczióba, hogy reá birhatja Austriát az orosz elleni szövetséghez csatlakozásra,* ezen halluczinatio lidércznyomása alól a háboru egész lefolyása alatt sem birt kibontakozni; innen van, hogy már 1853-ban, mindjárt a mint a keleti bonyodalom jelei felmerültek, nagy előzékenységgel kereste Austria barátságát; s ez a barátság-hajhászat, melyben Anglia nagy, igen is nagy buzgalommal osztozott, az egész háboru alatt folytattatott a mi eléggé igazolja azon állitásomat, hgy a sequestrumok kérdésében Piemont legfelebb is csititó, szelid közbenjárást reménylhetett, de Austria impertinens magaviseletének tettleges megtorlására támaszt, segitséget nem.
E halluczinacziónak az lett következése, hogy üres szószátyársággá vált lord John Russelnek a háboru czélja felől az angol parlamentben tett interpellaczióra adott azon felelete, hogy ők (az angol kormány) a leghitványabb emberek lennének, ha letennék a fegyvert anélkül, hogy Oroszország hatalmát Európa szabadságára ártalmatlan arányokra leszállitanák.
Ha beszédeim, melyeket akkoron a keleti háboru felől Angliában és Skócziában tartottam (a melyeknek egy jó részét magyarra már magam le is forditottam) s az »Atlas« czimű angol heti lapba irott czikkeim mikor-akkor kiadatnak, érdekes adatokra fog azokban találni az olvasó a felől, hogy miként járatta Austria a bolondját a hatalmas franczia imperatorral s a népszabadság védőjének hirében álló Angliával.
Az 1854. april 10-ki franczia-angol szövetségi szerződés 5-ik czikkében ki volt mondva, hogy a szerződő felek más európai hatalmaknak e szövetséghez csatlakozását örömmel (avec empressement) fogadandják. – Irataim első kötetéből ismerik olvasóim az indokot, amely Piemontot a csatlakozásra inditotta. Cavour kijelentette a szövetséges hatalmaknak, hogy Piemont kész volna hozzájuk csatlakozni s az orosz elleni háboruban 15,000 emberrel részt venni, ha attól nem kellene tartania, hogy meggyengitvén a keletrei seregküldés által otthoni erejét, a sequestrumok elleni erélyes tiltakozás, a lombard-velenczei emigransoknak nyujtott oltalom folytatása s a semmi előleges censurának alá nem vetett piemonti szabad sajtó élessége miatt Austria által meg fog támadtatni; e nehézséget elháritandók, Francziaország és Anglia kötelezettséget vállaltak, hogy, ha a szárd király mint szövetségesük a keleti háboruban részt veszen, ők megvédendik őt minden megtámadtatás ellen a háboru tartama alatt s birtokterületének épségét garantirozzák; e biztositás a Piemonttal kötött szövetségi szerződésbe beiktattatott; a mi eléggé magyarázza azt, hogy, bármennyire szeretett volna is Austria Piemontba belekötni, nem mert ellene fegyverhez nyulni.
A viszonyok ezen összege inditotta a piemonti kormányt a sequestrumok ügyében s vele kapcsolatos viszályban azon megállapodásra, hogy, mivel fegyverhez nyulni oktalanság volna, repressaliákhoz folyamodni pedig annyit tenne, mint éppen azon utra lépni, a melyet Austria óhajt: egyebet nem lehet tennie, mint megszakitani a diplomatiai viszonyt Austriával és erélyesen tiltakozni Európa szine előtt.
És ugy is lőn; az erélyes tiltakozás a hires »Emlékirat« benyujtásával megtörténvén, Piemont követje gróf Revel Bécsből, gróf Apponyi Austria követje pedig Turinból visszahivatott, a diplomatiai viszony Piemont és Austria közt megszakittatott és – – nos és? ez a mi hangyabolyunk, a mit földnek hivnak, folytatta keringését idealis tengelye körül; Austria pedig zsebre rakta néhány éven át a sequestrált javak jövedelmeit; zsiros koncz volt, milliókra és milliókra ment.
A keleti háboru lefolyása alatt Anglia és Francziaország többször megkisérlették Austriát reábirni, hogy a sequestrumok miatti viszálynak valamely oly módon vessen véget, melybe Piemont belenyugodhatnék. Austria nem engedett; nevezetes szerepet játszott a szivósság indokai közt, melylyel a zsiros konczhoz ragaszkodott, az, hogy meg lévén diplomatiai viszonya szakitva Piemonttal, ez kezére szolgált Austriának a béke helyreállitása feltételeinek megállapitása végett 1854. márczius 15-ére Bécsbe összehivott értekezletből Piemontot mind a mellett is kizárni, hogy részt vevén a háboruban, a béke feltételeinek megállapitásában résztvenni még szerződésileg ki is kötött joga volt. Hanem e helyen csakis Austria multjának a lombard-velenczei királyságban megismertetése levén kitüzött feladatom, a keleti háboru történelme e feladat körén kivül esik, s azért csak annak megemlitésére szoritkozom, hogy a diplomatiai viszonynak Austria és Piemont közt a sequestrumok miatt megszakitása 1857. februárig tartott, a mikor is az Austria kormányzati rendszerében előfordult (alább tárgyalandó) változás következtében a diplomatiai viszony Bécs és Turin közt egy rövidke, nagyon rövidke időre helyreállittatott.
Diplomatiai történetirók nem mártják irótollukat az indulatosság tintatartójába. – Bianchi Nicomed ilyen iró volt s mégis e szavakba foglalta össze Lombardia s Velencze helyzetét 1847-től 1857-ig:
»Irtózatos hadi adók, törvénynyel elrendelt rablások, mindennapi véres látványok, brutális soldateskai uralom, akasztófák, botoztatások, tömlöczöztetések óhajokért, áhitatokért, s a mindenhol conspiratiókat szagláló policzia kinzásai; ezekbe foglalható össze Austria országlata Lombardiában s Velenczében 1847-től 1857-ig.«
Austria e kormányzati rendszerében szelidülés fordult elé 1854-ben. – Ferencz József császár ápril végén vette nejéül Erzsébet Amália bajor herczeghölgyet; a fejedelmi nász bevett szokás szerint amnestiát hozott a politikai okok miatt elitéltek, sanyargatottak, üldözöttek egy kis töredékének; szűk marokkal méretett az, a mit kegyelemnek neveznek; az egész egységesített austriai birodalomban, bele értve az ezer éves államiságából kivetkőztetett s amolyan császári »Kronland«-dá nyomorított Magyarországot is, csak mintegy háromszázra ment; gyenge százaléka az ezer meg ezer szenvedőnek; azok közül, a kiknek javait Radetzky az előbbi év február 11-én kiadott rendeletével felforgató szándokokbani részvét indiciumai esetén zárlat alá vétetni parancsolta, 189 egyén a zárlat alól feloldatott (az »természetesen« csak merő véletlenség volt, hogy ezek közt némelyek csak igen kevés, a többiek pedig éppen semmi vagyonnal sem birtak); hanem a lombard-velenczei királyságban a szűkmarkú császári kegyelmességet némely intézvényes megszelidülés is kisérte; az ostromállapot május elsejétől beszűntettetett,* a polgári és birói hatóságok hivatalaik gyakorlásába visszahelyeztettek; a kisebb politikai vétségekért a hadi tanácsok és különleges biróságok előtt folyamatban levő perek eltöröltettek; a közép nagyságú vétségek (mint a minő egy-egy tiltott hírlap, nyomtatvány vagy Mazzini-kölcsönjegy, avagy egy lőfegyver birtoka) a rendes törvényszékekhez utasíttattak, de a nagyobb vétségek: felségsértés, árulás (alto tradimento), lázadás, fegyveres felkelés megbüntetésére külön itélőszék állíttatott fel; hanem a policzia brutális önkénykedése mérsékeltetett, hatósága és eljárása szabályoztatott, s fenyítő hatalma (a testi büntetésnek bizonyos esetekben fentartása mellett) imígy-amúgy korlátoltatott.
Az ostromállapot Magyarországon is ugyanazon napon lett beszüntetve.
Ezen szelidülések a lombard-velenczei királyság kormányzatában alkalmat adtak Austria pártosainak az egekig magasztalni Ferencz József császár nagylelküségét, szabadelvű indulatait s humanismusát. Az Austria barátságát hajhászó azon franczia s angol halluczinatiónak lidércz-nyomása alatt, melyről fentebb szólottam, Nagy-Britannia külügyministere, lord John Russel, egy oly nyilatkozatig siklott, mely őt nevetségessé tette a világ előtt. Hire volt akkoron (s azt hiszem nem is ok nélkül), hogy Napoleon császár és Anglia, csakhogy reá birhassák Austriát a keleti háborúban hozzájuk csatlakozni, vagy már valósággal ajánlatot tettek, vagy tenni elhatározták Austriának, hogy biztosítják őt minden forradalmi mozgalom ellen olaszországi birtokán.
Monkton Milnes ezt Anglia becsületére sértőnek itélve, kérdést intézett e felől a ministeriumhoz, az angol alsóház 1854. márcziusi egyik ülésében. Lord John Russel a következő badar szavakra engedte magát ragadtatni válaszában: »A rokonszenv, melylyel az olaszok iránt viseltetem, adja ajkaimra azon meggyőződésem kijelentését, hogy nincs semmi sem, a mi jobban ellenkeznék a czéllal, melyet az olaszok maguknak kitűztek, mint az, ha revoltálnának az osztrák kormány ellen. Én azt hiszem, ha nyugodtan maradnak, eljövend az idő, hogy Austria kormánya nagyobb szabadságokat engedélyezend nekik, mint a minőket maga Olaszország adna magának, ha felkel Austria ellen.«
Bámulatos, hogy minő balgaságokat mondat néha okos emberrel is az »úgynevezett« politika.
Francziaországban pedig az akkoriban legtekintélyesebb hirlap, a józan »Débats«, magasztalásokban áradozva Austria kegyes császárja iránt, oda nyilatkozott, hogy a lombárd-velenczeieknek adott concessiók oly jelei a jog elveihez visszatérésnek, hogy jobb időkkeli boldogítást biztosítanak Ferencz József császár népeinek.
A velenczei köztársaság utolsó főnöke, Manin Dániel, a kinek az ablakaim előtti közkertben felállitott emlékére ez a felirás van vésve: »Hazájában dictator, több mint dictator a számkivetésben,« ez a Manin az Austria szövetségét hajhászó angol és franczia bókolásokra a »Presse« hasábjain e szavakkal felel:
»Nekünk nem az kell, hogy Austria humánus és szabadelvü legyen a mi házunkban, hanem az kell, hogy takarodjék a mi házunkból, Olaszországból.«
Manin e néhány szavaiban van a történelmi problema összefoglalva, mely Austria s Olaszország közt fenforgott. Az idegen Austria uralkodni akart az olaszok házában; mert hát persze Isten a végett teremtette a nemzeteket, hogy e vagy ama »dynastiának« legyen min és kin uralkodni; az olasz nemzet pedig gazda s nem szolga akart lenni saját házában.
Ennek a problemának, a szabadság és szolgaság, a függetlenség és idegen érdekek nyomása közti problemának tusáját önérzetes nemzetnél sem rettegtetésekkel nem lehet elnyomni, sem simogatásokkal nem lehet elszenderíteni; s az olasz nemzet önérzetes nemzet volt és ma is az. – Az önérzet, az önbizalom a nemzetek talizmánja.
Ezen problémának ösztöne áthatotta az olasz nép minden rétegét: ebben van annak magyarázata, hogy Mazzini (a kit elvrokonai a »próféta« czimével tiszteltek meg), folyton megujított felkelési kisérleteiben, az egymást felváltó sikertelenség s vele járó szenvedések daczára, önfeláldozásra kész követőkre mindig talált.
Austria néhány hónapig megmaradt azon szelídülés mellett, melyet pártosai mint egy humanusabb, országlás előjelét annyira magasztaltak; 1854-ben Lombardiában s Velenczében politikai okok miatt nem akasztatott (Magyarországon igen*); botoztatások kínzások hirei sem vittek irtózatot a családi tűzhelyekhez a tömlöczökből, s a közelmult évekhez mérve a bebörtönözések száma is megapadott; hanem ez csak is kis ideig tartott; a keleti nagy háború, a remények, melyeket az elnyomott nemzeteknél felkeltett a forrongás Lengyel- és Magyarországon, melyek csak úgy lesték, hogy nem vesznek-e a háború esélyei a nemzeti aspiratióknak kedvező fordulatot; s ezekkel kapcsolatban Austriának bizonytalan, kétes helyzete, izgatólag hatottak az idegen uralmat gyülölő olaszok érzelmeire; a mozgalmak tünetei megszaporodtak, s mindez együtt véve alkalmat nyújtott a bécsi hatalomnak már 1855-ben, visszatérni Olaszországban szerelme előbbi tárgyához, az akasztófához; a legelső áldozat a Velencze védelmében magát rendkivül kitűntetett Calvi alezredes volt, a kit Mántuában 1855-ben felakasztatták azért, hogy 1853-ban egy világrendítő hatalmas ármádiával, a mely három, mondom: három emberből s ugyanannyi puskából állott, Grisons svájczi cantonból áttört a Valtellinába, hogy meglássa, minő szél fúj a Cadorinai Alpesek kemény lakosainál.*
1854. márczius 10-én, tehát épp akkor, midőn Austria császárjának humánus nagylelküsége a Themze és a Szajna partján az egekig magasztaltatott, lett minden érző kebel keservesen megdöbbentve Magyarországon a gyászhir által, hogy Török János, Horváth Károly és Gálfy Mihály Nagy-Szebenben felakasztattak; miután egy évvel előbb, 1853. márczius 3-án Noszlopi Gáspár, Sárközy Soma, Jubal Károly és Andrásfy Károly estek a Magyarországon sokáig, sokáig nem szünetelő császári politikának áldozatul.
Calvi, midőn halálra itéltetése előtte felolvastatván, megkérdeztetett, akar-e folyamodni kegyelemért a császárhoz, hidegen annyit felelt: »nem kell nekem kegyelem Austriától, gyűlölöm őt s utolsó lehelletemmel is átkot mondok reá a sok gonoszért, amelylyel Italiát megszenvedtette.« Felakasztották, s naplementéig függni hagyták tetemét az akasztófán. – (Mi sokat, mi sokszor láttál ily borzasztó látványokat, szegény hazám!)
A Calvié melletti börtönszobában várt hasonló sorsra a Nagy-Szebenből, ahol elfogatott, Mantuába hurczolt Orsini Felix s onnan hajtotta végre csodameseszerű megszökését, hogy pár év mulva Párisban a nyaktiló alatt végezze 1858. január 14-én, Napoleon császár személye ellen elkövetett irtózatos merényleteért életét; – nyomot hagyva maga után rettenetes tettének lélektani befolyásával hazája történelmében.
Austria országlási rendszere lényegében 1857-ig ugyanaz maradt Olaszországban, a mi az 1854-ki enyhülésekig volt: kegyetlen üldözése a szabadság érzelmének, nem csak ha cselekvési kisérletekben, hanem még akkor is, ha csupán vágyakban, óhajokban, gondolatban, szándokban nyilatkozott; az eljárásban annyi volt a különbség, hogy nem egy-egy katonai parancsnok, hanem a politikai vétségek megbüntetésére felállított specziális törvényszék küldte a vádlottakat az akasztófára, a galerákra vagy a nehéz lánczok viselésével súlyosított börtönökbe; és a szabadság vágyának, eszméjének üldözéséhez s a policziális zaklatások nyügéhez hozzájárult a concordátumokkal praepotens állásra rugtatott clerikális hatalom és hozzájárult az anyagi sanyargatás, a rendszerré vált mindennemű önkényes zsarolás, az elviselhetlen adóteher, mely még egy ujabb úgynevezett önkéntes kényszerkölcsönnel is növeltetett, a melynek a birodalomra 500 millió forintban kivetett összegéből 69 millió forint terhelte az épp akkoron természeti csapásokkal is sujtott Lombardiát; és hogy a népboldogítás áldásaiból semmi se hiányozzék, hát megkétszerezték az ujonczállítást s a katonai kényszerszolgálatnak szokásban volt megváltására nagy árt szabtak. – Lombardiának s Velenczének ezen állapota 1857-ig tartott.
Hanem akkoron változás jött a bécsi udvar álmaira. E változást a krimi háború bevégeztével az európai béke helyreállításával foglalatoskodott párisi congressuson felmerült viták s az el nem intézett keleti bonyodalmak miatti internationalis villongások idézték elő.
A 240,000 ember életébe és 7000 millió frankba került háború befejeztetvén anélkül, hogy Napoleon császárnak és Angliának sikerült volna Austriát a háborúban részesülésre reá birni, barátságának minden áron hajhászatát egy neme a neheztelésnek váltotta fel, a mi segitségére volt Cavournak kieszközölni, hogy (amint már Irataim I-ső kötetének első fejezetében említve van), Napoleon császár rendeletére, Walewski gróf, franczia külügyminister s a congressus elnöke, az olasz ügyeket is szóba hozza a párisi congressuson s az egybegyült hatalmak figyelmének az Olaszország állapotára is kiterjesztését az európai béke biztosításának érdekében kivánatosnak nyilatkoztassa.
A mint már munkám I-ső kötete első fejezetében említém, e kérdésben Austria felhatalmazottjai, Buol-Schauenstein gróf külügyér és Hübner báró, Cavour előadása ellenében oly visszataszító, hetyke arrogantiával léptek fel, hogy támogatásra senkinél, lord Clarendonnál, Anglia első felhatalmazottjánál, pedig oly erős ellenre találtak, hogy az ingerült jelleget öltött szóváltás közben Clarendon fenyegetőleg megintette Austriát, vigyázzon magára, hogy mit csinál, mert az a keztyü fel fog vétetni, melyet Austria kihívólag a szabadelvű Európa elé dob,* s Buol gróf azon csüggesztő érzéssel volt kénytelen a congressusról haza menni, hogy az olasz kérdésben Austria mindig (amint mi magyarok is keservesen tapasztaltuk* a legrészrehajlóbb előszeretetet tanusított Anglia támogatására sem számíthat. Az olasz kérdésben Austria támasz nélkül, barát nélkül, elszigetelten, egyedül állt, szemben a hatalmas rokonszenvvel találkozott Piemonttal, melynek sikerült a congressuson az olasz ügyet a megoldást követelő európai kérdések közé avatni. Hanem a congressusra következett hónapok alatt a viszony Anglia és Austria közt ez utóbbira nézve kedvezőbbé fordult.
Lásd »Irataim« első kötete 42-ik lapját.
Lásd »Irataim« II. kötetének 224–226. lapjait.
A békeszerződés a keleti ügyekben márczius 30-án iratott alá; annak egyik pontja szerint az orosz határvonalnak ki kellett volna igazíttatni Bessarabiában, a Fekete tengertől kezdve a Pruthig; s az új határvonal részleteinek megállapítása, aztán a Kigyó-sziget birtokának s a Duna torkolatainak s hajózási szabályainak kérdése, különösen pedig Moldva és Valachia egyesítése,* melyet Austria oly hajthatlan kitartással ellenzett, miként kinyilatkoztatná, hogy készebb háborút koczkáztatni, mintsem hogy abba beleegyezzék, viszályba hozták a párisi szerződés aláiróit; egyik részen Anglia, Austria és Törökország; a másik részen Francziaország, Russia és a porosz állottak, s a viszály a két hatalomcsoport közt annyira elmérgesedett, hogy az alig megkötött európai béke fentarthatása egy perczről a másikra mindinkább kétségessé vált. – Anglia már hadi hajókat is küldött a Fekete tengerre, Austria pedig megtagadta a háború alatt megszállott dunai fejedelemségek kiürítését. A kis Piemont azon helyzetbe jutott, hogy az elkövetkezett értekezleteken ő billenthette szavazatával jobbra vagy balra a mérleget. Cavour helyzete nehéz volt; mindenek felett Olaszország érdekeit tartván szem előtt, vigyáznia kellett, hogy sem Francziaországot meg ne sértse, sem Angliát el ne idegenítse; Cavour fényesen bebizonyítá, hogy igaza volt Metternichnek, midőn azt mondá, hogy »csak egy élő diplomatát tud s az Cavour«: mint közvetítő lépett fel, módját találva az ellentétek kiegyenlítésének, mint békebíró szerepelt s annyi ügyességgel úszott a két víz között, hogy egy barátot sem tett Piemont ellenségévé, egy hatalmas ellenséget pedig kiengesztelt, a muszka czárt, aki neheztelt Piemontra a miatt, hogy a krimi háborúban ellenségeihez csatlakozott.
E fontos kérdés elintézésének lefolyása felől tájékoztam olvasóimat »Irataim« I. kötetének 372-ik és következő lapjain.
Cavour sokat köszönhetett e sikerében követtársának a párisi congressuson, Villamarina őrgrófnak, aki akkor Párisban Piemont képviselője volt; az ő tapintatos eljárása mentette meg a felbomlástól a Napoleon császár és Anglia közti szövetséget, amely Olaszország sorsára oly nagy befolyással volt.
Az akkori bonyodalmaknak e kiegyenlítése szolgált bevezetésül a plombičresi értekezlethez, először azért, mert Napoleon császár annyira lekötelezettnek érezte magát Villamarina és Cavour iránt eljárásukért, hogy hálájának kijelentését azon biztosítással kisérné, miként tapasztalni fogják, hogy a jó szolgálat, melyet neki tettenek s melyet ő soha sem felejtend el, nem fog viszonzás nélkül elveszni; másodszor pedig azért is bevezetésül szolgált a plombičresi értekezlethez, mert Napoleon császár jóformán attól tette függővé jó indulatának az olasz kérdésben megvalósítását, hogy ne jőjjön miatta kocczanásba a szentpétervári cabinettel; e nehézséget pedig Cavour a fenforgott bonyodalmaknak Sándor czár és kormánya megelégedésére kiegyenlítésével annyira elhárította, hogy a czár személyesen is kijelentette Szardinia követének, miként reményli, hogy a barátságos viszony Oroszország és Piemont közt mindinkább meg fog szilárdulni; Gortsakoff herczeg pedig az orosz cabinet teljes megelégedésének Piemont eljárásával kijelentését azon biztosítással kisérte, hogy megtörténvén a kiengesztelődés, Oroszország politikája Piemont iránt hűségesen barátságos maradt.*
Piemont pétervári követe Sauli sürgönyei Cavourhoz. Január 27. és február 7. 1857.
Hozzá adva Franczia- s Oroszország ez állásfoglalásához a bécsi és berlini udvarok közt a németországi primatus miatt fenforgott ellentétet, Austria azon helyzetben volt, hogy elszigetelten állandott Európában, ha a viszonyok kedvezőbb fordulatát, melyet az érdektalálkozás a keleti bonyodalmakban közte és Anglia közt előidézett, elmulasztja arra felhasználni, hogy elenyésztesse a kedvezőtlen benyomást, melyet az olasz kérdésben lord Clarendonnal a párisi congressuson összetüzése maga után hátrahagyott.
De Angliában a kormánynak a közvéleménynyel számolnia kell; az angol nép pedig sokszor tüntető módon jelét adta kárhoztató felháborodásának a Radetzky soldateskai brutalitásával tetézett kényuralom felett, melylyel Austria lombard-velenczei alattvalóit sanyargatta.
Austria érezte, hogy csak úgy számíthat Anglia támogatására, ha humanusabb eljárással és szabadelvü szinezetü concessiókkal kedvezőbbre hangolja maga iránt az angol közvéleményt.
Ez idézte elő 1856-ban a bécsi udvar álmaiban azt a változást, hogy elszánta magát olasz tartományaiban emberiesebb s czivilizáltabb módon uralkodni.
El lett határozva Bécsben, hogy Ferencz József császár, jó indulatát személyesen bebizonyítandó, ifjú deli neje, Erzsébet császárné által kisérve, látogatásával örvendeztesse meg olasz alattvalóit, s el lett terjesztve a hir, hogy a császár kegyelmességének és szabadelvüségének áldásaival fogja őket látogatása közben elhalmozni.
A jó fogadtatás előzetes biztosítása végett november elején helyre állíttattak a két olasz tartomány központi gyülései, melyek nem birtak ugyan rendelkező hatósággal, de tanácskozhattak a közügyek felett, s tolmácsai lehettek a közkivánatoknak s közóhajoknak. – Aztán november 25-én Ferencz József császár nejével s fényes kísérettel útra kelt olaszországi birtokaiba. Velenczében s Milanóban tartózkodása alatt elengedte a hazafiui erényre, melyet a hatalom felségsértő bűnnek nevez, kiszabott büntetéseket, beszüntette a politikai vádpereket és vizsgálatokat, feloldotta a politikai okok miatt külföldre menekültek javainak zárlatát s jövedelmeik elzsarolását (ami a diplomatiai viszonynak Piemonttal helyreállítását vonta maga után); elrendelte, hogy a politikai emigransok – ha kérik – visszahelyeztessenek az osztrák alattvalók polgári jogaiba, az anyagi jólét fejlesztése iránt meleg érdeklődést tanusított és jó indulata komolyságának zálogául a gyűlölt agg Radetzkyt nyugalomba helyezte s a lombard-velenczei királyság főkormányzójául 1857. február 28-kán saját testvéröcscsét, a népszerű Miksa főherczeget nevezte ki, meghagyván neki, hogy kipuhatolva a kormányzatára bizott ország szükségeit, minden gondját annak »anyagi és értelmi« előmenetelére fordítsa.
A császári kegyelmesség e lobbanatai sok könyet töröltek ki a szenvedő családok szemeiből s a lezárolt javak és elfoglalt jövedelmek felszabadításával sok házi tűzhelynél megenyhítették a mindennapi kenyér keserves gondjait; hát igaz, hogy valamint a szomjas földre, ha jótékony esőt nem kap, a harmat is hat, úgy azok a császári könyörületességek is pillanatilag csendesítőleg hatottak az érzületekre; csendesítőleg, de nem megnyugtatólag. Nem könyörület kell nekem, hanem szabadság, gondolja magában a megkínzott rabszolga; a kit ura szelídebb uralommal biztat. Midőn (amint már említém) Manin megirá, hogy »nekünk nem az kell, hogy Austria nálunk humánus és szabadelvü legyen, hanem az kell, hogy takarodjék Olaszországból; urai akarunk lenni saját házunknak«, e szavaival nemzete közérzületének s eltökélt akaratának adott kifejezést.
Hanem az tény, hogy a császári humanitás pillanatnyilag csendesítőleg hatott a kedélyekre; a fogadtatás, melyben a császári pár részesült, nem volt ellenséges jellegű, az aristocratia soraiban, amint nálunk magyaroknál, úgy másutt is mindig és mindenütt akadtak a nemzeti szabadságnak magasztos jellemű hires hősei, vértanúi, de egészben véve az udvaroncz szellem, a hizelgés a hatalomnak az aristocratiának, mint castnak (osztálynak), vérében van; – kéz kezet mos – hát az, hogy Ferencz József császárt »kegyelmes« látogatásakor az aristocratia tüntető hódolattal, bókolattal vette körül, magában érthető; a középosztály illedelmesen, de nem servilisül viselte magát; a nép pedig bámulta a pompát, parádét és hallgatott.
De a szomszéd Piemontból kellemetlen szellő fujdogált Milano felé. Victor Emanuel király még csak arra sem méltatta Ferencz József császárt, hogy valakit elküldene üdvözletére Milanóba; a turini municipium pedig épp azon a napon, mikor a császári pár ünnepélyes bevonulását tartotta Milanóba, elhatározá, hogy a nemzeti ügyközösség jelvényeül s a jobb jövendő zálogául Turin városának egy szembeötlő helyén felállítja a márvány-szobrot, melyet a milanói nép a közösen vívott szabadságharcz emlékeül küldött volt Piemontnak.
Ez (amint Bianchi irja) figyelmeztetés volt a Ticinon túli olasz testvéreknek, hogy tartsák fenn az ünnepies fogadást azon szerencsés napra, a mikor a Novaránál legyőzött király hős fia hős serege élén Lombardia földére lépend, fennen lobogtatva a nemzeti zászlót, melyet a milanóiak által Piemontnak ajándékba küldött márvány-szobor harczias alakja nemzeties czélzatossággal kezébe szorít.
Az üdvözlés udvariasságának elmulasztását megapprehendálták, de a turini helyhatóságnak kihívó merényletnek tekintett határozatáért megharagudtak a császári lakban, Milanóban, s a milanói s veronai hivatalos lapok indulatosan megtámadták a rendes békét s jó szomszédi viszonyt háborgató piemontiakat, kormányt és népet egyiránt. Cavourt Cromwellhez s Robespierrehez hasonlították s lázadások szítogatásával vádolták; a piemonti szabad lapok nem csak nem maradtak adósok, hanem azt véve szabályul, hogy »aki engem kővel, én azt mennykővel«, éles invectiváikban még a császár személyét sem kimélték.
Az ingerült szóharcz közben Ferencz József császár magában milanói lakásában is egy váratlan meglepetésben részesült; amint egy éjjel hálószobájába lépett, asztalán egy kőnyomatot talált kiterjesztve; egy triumphalis ív volt rajta ábrázolva, melyet a milanóiak emeltek a monarcha tiszteletére, aki őket meglátogatni kegyeskedett; a császári triumphalis menetet az idegen uralom vérengző erőszaka által idő előtt az örökkévalóságba küldött polgárok árnyainak szomorú csoportja nyitotta meg; utána a császár alakja lóháton, akként ábrázolva, hogy lova csak bukdosva haladhatott előre a koponyákon s embercsontokon, melyekkel a föld be volt hintve; a triumphalis ív homlokzatán az éhes kétfejű sas csapkodta szárnyait, a tyrannismus szerszámait szorítva karmaiba; a triumphalis ív felett huhogó baglyok megvisító vércsék gubbaszkodtak embercsontokon, s az oszlopok vágányaiban az utóbbi időkben felakasztott vértanúk alakjai függtek. – Mestermű volt. Turinban készült s nyomatott, de hogy ki rajzolta s nyomtatta és hogy miként került Ferencz József császárhálószobájába? azt a policzia soha sem birta kisütni, ámbár sokan tudták. Valóban bámulatos példákat tudunk arról, hogy az olaszok mennyire vitték azon időkben a titoktartás mesterségét!
Nem hallottam, hogy Austria császárja dicsekedett volna e mesteri kőnyomat ajándokával, az udvarnál nem volt szabad róla szólani, a hirlapoknak hallgatás parancsoltatott; de a lélektannak megvan a maga logikája, s nem szenved kétséget, hogy a turini kőnyomat, mely a hódolatok közben oly drastikus módon emlékeztette véres multjára Austria ünnepelt császárját, ingerlőleg hatott az udvari körökre s befolyást gyakorolt az indulatos megtámadásra, melyet a bécsi kormány Piemont ellen intézett s mely élesen viszonoztatva, végleges szakadásra vezetett.
Két nappal az után, hogy a milanói hivatalos lap a piemonti ministereket lázadásokra izgatással vádolta s Cavourt a királygyilkos Cromwellhez és Robespierrehez hasonlította, gróf Paar, Austria turini követ, alig hogy visszatért székhelyére Milanóból, ahova kirándult volt, hogy hódolatát uralkodójának bemutassa, egy Milanóban 1857. február 10-én kelt rendkivül éles sürgönyt kapott Cavourral közlés végett főnökétől, gróf Buol-Schauenstein osztrák külügyértől, mely bevezetésül hivatkozott arra, miként követje személyesen meggyőződhetett a meleg kitüntetésekből, melyeknek Milanóban tanuja volt, hogy Lombardia lakosai minő hálaérzettel fogadták császárjuk kegyelmességének számos bizonyítványait, s mennyire megszilárdult a kölcsönös bizalom az uralkodó és az alattvalók közt; aztán az öntetszelgés ez ömlengése után bevallja sürgönyében a minister, hogy bizony csak mégis akadnak oly kétségeskedő szellemek a lombard-velenczei boldog országban, a melyek nem adják át magukat tartózkodás nélkül a bizalomnak, a kétségeskedés azonban nem annyira az ország belső állapotából, mint inkább a külföldről jövő folytonos provocatiókból származik; – és kereken kimondja Austria külügyministere, hogy főkép a piemonti tartomány magaviselete az, a mi a császár érzelmeit megsértette.
E kijelentését indokolandó, Buol gróf keserüen szemére veti Cavournak, hogy Austria iránt táplált ellenséges indulata által elragadtatva, az alexandriai erődök számára száz ágyúnak beszerzésére a többi olasz fejedelmek, különösen és legbővebben Austria olasz alattvalóitól adakozásokat fogadott el* s Turin városának helyhatóságát a milanóiak által ajánlott emlékszobornak oly provocáló módon elfogadásától el nem tiltotta; de legélesebben azért emelt vádat az osztrák minister a piemonti kormány ellen, hogy a napi sajtónak a császári kormányt folyton gyalázni, bántalmazni, sőt magát a császár személyét is sértegetni büntetlenül megengedi; a miért is, előre bocsátva, hogy Austria császárja saját méltóságának tartozik ez eljárás feletti neheztelését a turini kormánynak tudtára adni, kereken kijelentette, hogy a császári kormány a maga további eljárását attól teszi függővé, hogy minő módokat fog Cavour alkalmazni, miszerint e fájdalmas benyomások eltöröltessenek, a jövendő pedig biztosítva legyen az eltűrhetlen helyzet tovább huzódása ellen, ami lehetetlenné tenné a két kormány közti viszonynak a császár által óhajtott fentartását.
A bécsi congressus 99-ik czikke a parmai és piacenzai herezegséget Mária Luiza császárné austriai főherczegasszonynak adta élethossziglani birtokul s a halála utáni birtoklás meghatározása külön szerződésre tartatott fenn; ezt az öt nagyhatalom és Spanyolország 1817. junius 10-kén akként intézték el, hogy Parma, Piacenza s Guastalla birtoka Mária Luiza császárnő halálával a Bourbonok spanyol ágára szálland, de minthogy a piacenzai vár Olaszország védelmi rendszerében különös fontossággal bir, ő császári s apostoli királyi osztrák felsége számára ott a puszta és egyszerű őrségi jog (droit pur et simple de garnison) fentartatott, – de minden országlási és polgári hatalom a parmai uralkodó számára reserváltatik. E puszta és egyszerü őrségtartási jogot Austria arra használta fel, hogy a piacenzai várat oly elsőrendü erőddé alakítsa át, mely neki Piemont megtámadására hatalmas támpontul szolgálhatott.
A turini kormány képviselői az 1856-ki párisi congressuson (Cavour és Villamarina) a congressus bevégeztével Clarendon lordnak és Walewski grófnak april 16-án benyujtott emlékiratukban panaszt emeltek a miatt, hogy Austria, visszaélve a bécsi congressus határozatával, mely Olaszország biztonságára volt számítva s nem arra, hogy Austriának Piemont megtámadására támpontot nyujtson, Piemontra azon költséges kénytelenséget hárítja, hogy a veszély ellen, melylyel Austria az elsőrendü erőddé fejlesztett Piacenzából fenyegeti, határainak védállapotba helyezéséről gondoskodjék. És csakugyan e szükség által indíttatva, Victor Emanuel király, amint serege Krimból visszatért, Piemont Komáromának, az alexandriai várnak megerősítésére és kibővítésére egy millió frankot utalványozott. Ennek folytán egy turini hirlap (a Gazetta del Popolo) felszólalt, hogy a kibővítendő erődök csak ugy biztosíthatják Piemontot Austria támadása ellen, ha ágyukkal kellő számban felszereltetnek, s minthogy a krimi háború költségei által kimerített államkincstártól ez most nem telik, aláirást nyitott száz ágyunak közadakozással beszerzésére; s mivel Piemontnak Austria támadása ellen biztosítása nem csupán piemonti, hanem olasz nemzeti érdek, reményét fejezte ki, hogy az aláiráshoz a nemzeti ügy hivei Italia más részeiből hozzá fognak járulni.
Nem csalatkozott reményében; gyültek az adakozások Olaszország minden részéből, legbővebben a vagyonos Lombardiából; hogy ez nem mutatott Austria olasz alattvalói részéről nagy lelkesülésre a bécsi császár »népboldogító« uralma iránt, az bizonyos, de hogy Buol-Schauenstein gróf azt kivánta, hogy Cavour ez adakozásokat ne fogadja el, s rosz néven vette, hogy elfogadja, az csakugyan különös észjárásra mutat.
Cavour e fenyegető hangú sürgönyre február 20-án nyugodtan, de azon méltósággal felelt, amely egy szabad ország alkotmányos ministerének jogában is áll s kötelességét is képezi. Elismerte, hogy a piemonti sajtó néha kicsapong Austria császárja elleni nyilatkozataiban, de a király kormánya azt mindig nyiltan kárhoztatta, s az e kicsapongásokkali solidaritással csak akkor lehetne vádolható, ha elmulasztaná alkalmazásba venni a megtorlás azon módjait, melyekre a törvény felhatalmazza; ez pedig nem csak soha nem lett elmulasztva, de sőt a sajtóvétségek megbüntetésére oly rendelkezések lettek törvény által megállapítva s a végrehajtó hatalom által foganatosítva, melyeknél szigorúbbak semmi más alkotmányos országban fel nem találhatók. Austria császárja előtt nyitva áll a törvény útja, vegye igénybe a birói eljárást a bántalmazóknak tekintett sajtóvétségek megtorlására, amint Franczia- és Spanyolország igénybe veszik, s bizonyos lehet felőle, hogy elégtétel fog számára szolgáltatni; de figyelmezteti Cavour Austriát, hogy Piemontban a sajtószabadságot az alkotmány garantirozza, s ha Austria nem elégelve a sajtó kicsapongásainak törvényes megtorlását, Victor Emanuel királyt és kormányát az előleges censura behozatalába gondolja beleriaszthatni, Cavour értésére adta Buol grófnak, hogy ez hiába való törekvés, mert Piemont királya s kormánya sokkal nagyobbra becsülik a hazájuk dicsőségét képező s jólétét és boldogságát biztosító alkotmányos életet, mintsem hogy legfőbb biztosítékának, a sajtószabadságnak, előleges censurával megsemmisítésébe bármi veszélynek is kilátásba helyezésével bele engednék magukat riasztatni. Különben – megjegyzé Cavour – olvasva a keserű panaszt, melyet Buol gróf a piemonti sajtó ellen emel, az ember azt gondolná, hogy az austriai sajtó az idegen uralkodók s kormányok irányában soha sem lép túl a mérséklet és illem határain, annyival inkább nem lép túl, minthogy az austriai kormány által kezelt előleges censurának van alávetve. Pedig a dolog éppen ellenkezően áll; a Lombardiában megjelenő lapok tömve vannak a szárd kormányt gyalázó támadásokkal; még magának a királynak s családja tagjainak személyét sem kimélik; s a politikai egyének gyülöletes sértegetéseit a szárd királyság politikai intézvényeinek folytonos gyalázásával tetézik. Piemontban, ha a támadás szabad, a védelem is szabad; Lombardiában Piemontra nézve csak a támadás szabad. – S ez még nem elég, Buol gróf azzal vádolja a király kormányát, hogy közömbös marad a hirlapok heves polemiáinál – no ezt nem lehet Austriáról mondani; a császári kormány által sugalmazott hivatalos hirlapok czikkei bizonyítványul szolgálnak, hogy a bécsi cabinet sanctionálja, igazgatja a Piemont ellen intézett támadásokat. Cavour tényekre hivatkozással erősítette meg mindazt, amit Austria ellen felhozott, azután áttért Buol azon vádjának megczáfolására, hogy a turini kormány felbátorítja a forradalmi tanok terjesztését s aláássa a trón és a monarchiai érzelem alapjait; e vádat Cavour a piemonti kormány által követett politika eredményeire hivatkozással czáfolta meg, felhozván, hogy a monarchikus elv, melyet az 1848–49-ki események megrendítettek, visszanyerte erejét és szembetünőleg megszilárdult, aminek bizonyságául szolgálnak a ragaszkodásnak önkéntes tüntetései, melyekben Victor Emanuel király iránt a közérzelem nemcsak saját alattvalóinál, hanem még ott is nyilatkozik, ahol a savoyai ház iránti szeretet és tisztelet hagyományos kapcsai nem léteznek.
Miután ezek után Cavour még az alexandriai száz ágyúra tett adakozásoknak elfogadását s a milanói emlékszobor ügyében követett eljárását is igazolta, nem mulasztá el megjegyezni, hogy, kimutatván Buol gróf vádjainak, szemrehányásainak alaptalanságát, most rajta volna a sor elszámlálni a bántalmakat, melyekkel Austria Piemontot elhalmozta, a törvényesen szárd alattvalókká lett lombardok s velenczeiek javainak sequestrálásától azon legujabb brutalitásáig, hogy a szárd királyság senatusának egyik legtiszteltebb tagját minden ok nélkül Milanóból erőszakosan kikergette;* de nem akarja Buol gróf példájának a recriminatiók mezejére követésével a vitatkozást elmérgesíteni s azon nyilatkozattal rekeszti be válaszát, hogy Piemont kormánya el van határozva minden áron fentartani a szabadelvü intézvényeket, melyek hazájának dicsőségét képezik s jólétet adnak, e mellett azonban szilárd szándokában van teljesíteni szomszédai iránt a kötelességeket, melyeket a nemzetközi jog s a szerződések elibe szabnak.
Plezza Jakabot, köztiszteletben állott piemonti senatort, két nappal Ferencz József császárnak Milanóba bevonulása előtt a császári s apostoli királyi policzia onnan erőszakkal kikergette a nélkül, hogy az ostromba insultust még csak valami ürügy felhozásával is indokolná.
Austria külügyministere időt vett magának ez érvelésben hatalmas, előadásban nyugodt jegyzékre válaszolni; csak Ferencz József császárnak olaszországi útjából Bécsbe visszatérése után, márczius 16-án küldte meg Turinba válaszát. Buol gróf azt vette fel e válaszában kiindulási pontul, hogy Cavour elismeri ugyan a piemonti sajtónak sajnálatos excessusokra vetemedését, s azokat határozottan rosszalja is, de megfékezésökre semmit sem teszen: hanem a felelősséget magáról elhárítva, Austriát oda utasítja, hogy, ha sértve érzi magát, keressen birói úton elégtételt. Ez a rendszer szorosan véve elégséges lehet oly esetleges sajtóvétségeknél, aminők a legtisztességesebb hirlapoknál is előfordulnak, de itt egy megállapított rendszer forog fenn, mely Austria ellen az ellenséges indulat folytonos kitüntetését a legnagyobb fokra viszi s annyira sérti a nemzetközi szerződéseket, hogy Austria kénytelen a turini kormány szenvedőlegességét a sajtó gyalázatos viselkedése czélzatos felbátorításának tekinteni; hozzá járul ehhez, hogy az egymást érő állítólagos küldöttségek Austria s a többi olasz fejedelmek birtokaiból, melyek, amint Cavour állítja, egyszerűen csak is a testvéries indulat nyilvánítása végett zarándokolnak Turinba, oly fogadtatásra találnak magánál Cavour grófnál is, miként a dolog, ha nem is egyenesen felkelésekre izgató, de legalább a törvényes uralkodók és alattvalóik közti kapocs meglazítására számított tüntetések jellegét ölti fel.
Buol gróf tehát utasította Austria turini követjét, Paar grófot, jelentse ki Cavournak, hogy, a míg ez a helyzet nem változik, ellenkeznék a császár méltóságával diplomatiai ügyviselőt hagyni Turinban, aki annak lenne kitéve, hogy naponként tanuja legyen az uralkodóját sértő s a szerződésekbe vetett hitet megrontó tüntetéseknek; minélfogva Buol meghagyta Paarnak, hogy azonnal hagyja el Turint s térjen vissza Bécsbe, de jelentse ki Cavournak, hogy Piemont követje, Cantono őrgróf, nem levén hasonló kellemetlenségeknek kitéve, bizvást Bécsben maradhat.
Paar gróf márczius 22-én olvasta fel főnökének e sürgönyét Cavour előtt, aki azt az illedelmesség által parancsolt sajnálkozás kijelentésével vette tudomásul, s kikérve királya parancsát, márczius 24-én megirta Cantono őrgrófnak, hogy Victor Emanuel király nem találja conveniensnek a bécsi udvarnál diplomatiai ügynököt tartani, mialatt Austriának Turinban ily ügynöke nincs, s azért meghagyta Cantono őrgrófnak, hogy azonnal hagyja el Bécset s térjen vissza az egész követségi személyzettel Turinba. Az osztrák alattvalók pártfogására Piemontban a berlini kormány, a szárd alattvalókéra pedig Austriában a franczia császári kormány lettek felkérve. Elfogadták.
És ezzel a szakadás Austria és Piemont közt megtörtént. – Több mint tíz év a savoyai házra dicsőségesen szerencsés, a habsburg-lotharingiai házra veszteségekkel és megaláztatással teljes eseményeinek kellett közbe jönni, hogy a megszakított diplomatiai viszony helyre állíttassék, s midőn helyre állíttatott, a kis Piemont királya már a független, szabad, egységes nagy Olaszországnak királyává lett; a nagy Austria császárja ellenben kirekesztetett Németországból, melybe Magyarországot is bele akarta olvasztani; Olaszországban pedig, melyen éveken át, mondhatni 1821 óta, dictatori hatalommal uralgott, egy talpalatnyi földje, egyetlen egy vazallusa sem maradt! Sic transit gloria. – S nem akadt-e oly könyörületes lélek, aki neki e roppant veszteségekért kárpótlást nyujtson? Akadt, Magyarország megkoronázta királyának! – És vajjon méltányolva van-e becse és értéke szerint ezen kárpótlás? – Oh igen, hiszen csupa merő hálából csináltak Árpád és szent István Magyarországból »Österreich-Ungarnt«! – – – – – – – – – – – – – – –???! – – – – – –
* * *
A rövid idő alatt, mely a diplomatiai viszonynak Piemonttal megszakítása s az 1859-ki háború közt lefolyt, Austria országlása a lombard-velenczei királyságban zsaroló maradt, de a vérengző rettegtetéssel fenhagyott. Miksa főherczeg felvilágosodott, humánus érzelmű ember emlékét hagyta hátra maga után az olaszoknál, kiknek kormányzójává lett bátyja Ferencz József császár által kinevezve. Eléggé értelmes ember volt belátni, hogy az olasz nemzeti aspiratiók s Austria uralma közt annyira kiegyeztethetlen az ellentét, miként arra teljes lehetetlenség reábirni az olaszokat, hogy Austria idegen uralmához vonzódjanak, de okkal-móddal annyit elérhetőnek gondolt, hogy tűrjék.
A dölyfös katonai oligarchia azt véve fel maximájául, hogy gyülöljenek bár, de féljenek, rettegtető szigorral, statariumokkal, akasztófákkal, gályarabsággal, bottal, vesszővel, torturás tömlöczökkel, kiüzésekkel, vagyonzárlatokkal törekedett az úgynevezett rendet biztosítani s hatalmának tekintélyt szerezni, és oda vitte a dolgot, hogy Austria hatalma nem honolt Olaszországban, csak táborozott, kioltás helyett olajat öntött az idegen uralom gyülöletének tüzére; szelet vetett és viharokat aratott. Miksa főherczeg humánus eljárással s az anyagi érdekek gondozásával reményelte kormányzatát népszerűvé tehetni; – a lombardok s velenczeiek becsüléssel viszonozták a tisztességes szándokot, de Manin programmját vallották politikai hitvallásuknak; különben is, még a mérsékelt pártiak is csakhamar igazolva látták az ismeretes mondatot, hogy a pokol udvara jó szándékkal van kikövezve. Miksa főherczeg a maga jó szándokaival csak odáig juthatott, hogy felállította a lombardiai bankot, némi kedvezéseket nyujtott a leccoi selyemfonódáknak s a veronai nagy völgyek mocsárainak kiszárítási munkáit segélyezhette; magukban véve hasznos dolgok, de nem olyanok, hogy az Austria és az olaszok közt fenforgott problemán csak egy hajszálnyit is módosíthattak volna. Miksa főherczeg attól sem volt volna idegen, hogy az osztrák absolutismus egy-egy csipetnyi önkormányzattal intézvényileg mérsékeltessék, s a rideg bécsi centralisatio egy kis decentralisatióval szelidíttessék, de erről Bécsben hallani sem akartak; e nem-akarásban volt része azon hiú ostobaságnak, hogy az ő méltóságukon üttetnék csorba, ha oly reformokat engednének meg, melyek az általuk követett rendszernek rosszalását jelentenék, hanem ellenkezésüknek főbb rúgója az a birodalmat egységesítő konokság volt, mely a Habsburg-dynastiát már az enyészet szélére sodorta, s mely, ha irányzatáról le nem mond, halála is lesz, bármi czafrangokkal ékesgesse is.
Miksa főherczeg jó szándokainak még az is útját állta, hogy hatósági köre soha sem lett akként meghatározva, miszerint magát akármiben is önálló tevékenységre felhatalmazottnak érezhetné; mindenben a bécsi udvar előleges engedelmét kellett kikérnie, ép úgy, mint most Magyarországon az úgynevezett ministerek,* s hogy kezei még inkább kötve legyenek, a helyett, hogy rá biznák a belföldi értelmiség köréből választani maga mellé az ország helyzetét s szükségeit ismerő, megbizható közegeket és segédeket, oly idegeneket toltak nyakára, kiknek a helyzetről eszméjük sem volt s kik azzal még csak meg sem ismerkedhettek, mert (mint például báró Kübek, kit a kormányzói iroda főnökévé neveztek ki) még csak azt a fáradtságot sem vették maguknak, hogy a nemzetnek, melylyel dolguk volt, nyelvét, nem mondom beszélni, de még csak érteni is megtanulják;* sőt vannak adataink, melyek arra mutatnak, hogy azok az emberek nem a végett küldettek Milanóba, hogy a kormányzót jó szándokai megvalósításában támogassák, hanem a végett, hogy a bécsi kormánynak kémekül szolgáljanak. – Bécsben rosz szemmel nézték, hogy a fiatal főherczeg népszerűségre törekszik; Milanóban s Velenczében pedig azon meggyőződésre jutott a közvélemény, hogy az a humánus fiatal ember, akit »fenséges kormányzó úrnak« czimeztek, csak névleg kormányzó, valósággal pedig alig egyéb, mint a bécsi idegen német uralom közegeinek személyileg urbánussá csiszolt oly új kiadása, melyet nem a kormányzati rendszernek jobbra változtatása, hanem csak a diplomatiai képmutatás gyakorlása végett küldtek Olaszországba. E meggyőződés folytán a tűrhetőbb idők reménye által felkeltett rokonszenv elpárolgott, s Miksa főherczeg egyszer csak azon vette magát észre, hogy fogadó termeiből az olaszok elmaradtak, s ő idegen osztrák környezetével egyedül maradt.
És ezt ott nemzeti önkormányzatnak nevezik! Az »imperium és libertas« összeegyeztetése sarkalatos maximájának tartja a tudomány azt, hogy alkotmányos monarchiában a fejedelem uralkodik, de nem kormányoz, ha kormányozni is akar, úgy nem alkotmányos uralkodó, mert alkotmányos országban a kormányzásnak felelősséggel kell járnia; a monarchikus elv szentsége (úgy mondják) megkivánja, hogy az uralkodó ne legyen személyesen felelősségre vonható. – No, aki felelősségre nem vonható, az uralkodjék, de ne kormányozgasson. Mint uralkodónak megvan a hatalma elcsapni ministereit, ha nem tetszése szerint kormányoznak, érje be e hatalommal, de amig őket el nem bocsátja, hagyja ministereit saját felelősségükre kormányozni; ha kormányváltozás szüksége fordul elő, követeljen attól, akit ki akar nevezni, programmot, ha helyesli, nevezze ki, ha nem helyesli, keressen olyat, akinek programmjával egyetért, de maga ne akarjon kormányozgatni, mert az álczázott absolutismus. Igy tanítja ezt az alkotmányos államtan elmélete, s nemcsak a nemzetnek, de még maguknak az uralkodóknak érdekében is jó elméletnek mutatja azt a gyakorlat is azon államokban, melyek (mint Anglia és Olaszország) igazán alkotmányosan kormányoztatnak; de Bécsben a császári »praxis« persze hogy más; s a legkülönösebb az, hogy ezen a császári »praxison« az emberek nem csak hogy fel nem akadnak, hanem még magasztalják is, mint, annak jelét; hogy »legfelsőbb helyen« milyen nagy az érdeklődés a közügyek iránt; kiváncsi volnék tudni, hogy azok a magasztaló körök minő adatra hivatkoznának feleletül azon kérdésre, hogy mit köszönhet az ország annak a császári »praxisnak«? mert Isten bocsássa meg tudatlanságomat, én ilyen adatról nem tudok, olyanról ellenben többről tudok, midőn a nemzet hő vágyainak hajója annak a »praxisnak« szirtjein hajótörést szenvedett, vagy homoktorlaszain zátonyra került, – bizony tudok!
Éppen mint Magyarországon a dualistikus, tehát nemcsak osztrák, hanem osztrák-magyar monarchiának külügyministere nem veszi magának azt a fáradságot, hogy magyarul megtanuljon, sőt külföldi közegeitől, a, helyett, hogy megkivánná, tanulják meg a kettős monarchia magyar felének, mely őket fizeti, állami nyelvét, még csak azt sem követeli meg, hogy a magyar hatóságoknak az uralkodó által szentesített törvény parancsa szerint magyar nyelven hozzájuk intézett leveleit a maguk emberségéből elolvasni a megérteni képesek legyenek. – Mutasson nekem valaki a föld kerekségén ilyen botrányt. Olyan nincs.
Hát még az, a még ennél is botrányosabb botrány, melylyel az alkotmányosság bécsi »praxisának« paizsa által fedezve, a szintúgy közös, tehát nem csupán Austriának, hanem Magyarországnak is magyarul nem csak nem tudó, de tudni nem is akaró hadügyministere a magyar államot insultálni büntetlenül merészelhesse.
Nem száguldozom ki a részletekre, de el nem mulaszthatom csodálkozásomnak adni kifejezést nem is a felett, hogy ez türetik, hanem a felett, hogy »legalkotmányosabb« országlásnak magasztaltatik. – Ez már mégis csak különös tünemény. Nagyon különös!
A főherczeg tűrhetlennek találta helyzetét, 1858. áprilisban Bécsbe utazott (amint bizalmasabb körökben kijelentette) a végett, hogy magát a bécsi ministereknek mindenbe avatkozó s őt nevetséges tehetetlenségre kárhoztató kotnyeleskedése alól felszabaditani megkisérelje s bátyját, a császárt figyelmeztesse, hogy veszélynek teszi ki uralmát Olaszországban, ha késik kielégiteni a várakozásokat s megvalósitani a reményeket, melyeket olaszországi utjával s politikai reformoknak kilátásba helyezésével felkeltett.
A főherczeg elutazásával Lombardia s Velencze kormányzatát a testestől-lelkestől osztrák Burger vette kezébe. Gyulay tábornok pedig, ki mint katonai parancsnok Radetzky helyébe lépett, Veronából Milanóba tette át székhelyét annak jeléül, hogy a katonai uralom visszalép a törvény fölibe helyezkedő s a polgári hatóságokat fitymáló felsőségének gyakorlásába. A főherczeg távolléte három hónapig huzódott, már el is terjedt a hir, hogy lemondott, vagy lemondatták, nem tér többé vissza; azonban juliusban mégis visszatért, de annak semmi jelét nem adta, hogy szabadabb tevékenységi hatalmat nyert, vagy figyelmeztetései Bécsben tekintetbe vétettek volna; az osztrák uralom a nemzeti szabadságra vágyó olaszoknak a pokol maradt. Miksa főherczeg jó szándokai pedig e pokol udvarának kövezeteként ékeskedtek.
1858. augusztusban a főherczeg egy körlevelet intézett a közhivatalnokokhoz és hatóságokhoz, melyben kijelentette, hogy, valamint a kormánynak joga van alattvalói hűséget követelni az országtól, ugy az országnak is joga van megkivánni a kormánytól, hogy az ország okszerű várakozásainak megfeleljen s igazságos és megvalósitható kivánatait teljesitse; az ország e jogát ő a maga kötelességének ismeri el, s megvárja a közigazgatási hatóságoktól és hivatalnokoktól, hogy szem előtt tartva, miként ők nem urai, hanem szolgái az államnak, őt az ország javára intézett törekvéseiben támogassák; tudtukra adta, hogy önkényt, mint maga nem gyakorol, ugy nem is tűr, de gyengeséget sem enged meg; minden kihágást, minden visszaélést szigoruan meg fog büntetni, s a közhivatalnokoktól maga iránt teljes, meztelen igazságot, a közönség iránt illedelmes magaviseletet (contegno manieroso), lelkiösmeretüktől igazságosságot és méltányosságot, becsületöktől kötelességeik buzgó és szorgalmas teljesitését követeli s azon szilárdsággal biztosítani el is van határozva, mely Háza jellemének örökségéhez tartozik.
Becsületére váltak ez érzelmek, hanem felötlött, hogy a javitások, melyeket kilátásba helyezett, főképpen csakis az anyagi jólét fejlesztésére szolgálandó nagy munkákra (opere grandiose) szorítkozott, ezeken kivül megigérte ugyan, hogy a szépmüvészetnek, Olaszország e dicsőségének, érdekeire, a közegészségi ügyre, az akademiákra, közoktatásra különös gondot fog forditani, a mi mind szép és hasznos dolog volt, de a szabadságnak, az önkormányzati engedményeknek és a politikai intézvények szabadelvü reformjainak még csak emlitésétől is gondosan óvakodott; ugy látszik, nagyon erősen figyelmeztették Bécsben, hogy ne szabadelvüsködjék, s tartsa emlékezetében, hogy a birodalmi egység dynasticus érdekének főherczegi kötelessége mindent alárendelni. Hát bizony a helyzet olyan maradt, mint a minő előbb volt, azon különbséggel, hogy a főherczeg viszonya Gyulay tábornok iránt olyanformává lett, mint a minő a magyar ministerek viszonya a katonai főparancsnok iránt (nem irigylendő állapot); az ország lakosainak minden osztályra kiterjedő elégedetlensége pedig, a közterhek megsulyositása s az ujonczozásnak minden mértéket meghaladó s a családok boldogságát minden kimélet nélkül felduló rendszere folytán terjedett is, növekedett is.
Azon állitásomnak igazolására, hogy Miksa főherczeg emlitett programmjával Austria olaszországi birtokain a helyzet nem változott, Cavournak az olasz állapotok felől a londoni és berlini kormányokhoz 1859. márczius 1-én (tehát mintegy hét hónappal későbben) intézett »Emlékiratából« idézni akarom azt, a mi a lombard-velenczei állapotokat ecseteli.
Előre bocsátva, hogy Austria birtoklásának törvényességét sem veszi tagadásba, minthogy az 1814-ki szerződések, melyek azon népek sorsával, a melyekkel rendelkeztek, nem igen törődtek, a lombard-velenczei királyságot Austriának adták; de ez a törvényesség, melyet Cavour elismer, nem akadályozta meg azt, hogy Austria birtoklása a legsajnálatosabb következéseket vonja maga után s oly állapotot idézzen elő, melyhez hasonlóra az ujabb kor történelmében nem találunk.*
Hát Magyarország? az ezer éves állami önállásából s nemzeti jogaiból Austria által népjogellenes idegen fegyveres intervenczio segitségével kivetkőztetett s vérbe-lángba boritott szegény Magyarország! – melynek eltiprása annál istentelenebb bűn volt, minthogy ott nem a magyar nemzet, hanem a támadó Austria tiporta lábbal a szerződéseket, melyek neki Magyarországon uralkodást adtak s az európai közjog által megállapitott államrendszernek integrans részét képezték.
Tény, hogy az egyedüli érzelem, melyet az Austria uralmának alávettetett olaszok rengeteg többsége ez uralom iránt táplál, a legyőzhetlen ellenszenv és gyülölet.
Honnan ered ez? Austria kormányzási módja kétségtelenül hozzájárulva bureaucratikus pedantsága, policziájának zaklatásai, az elviselhetlen közterhek, ujonczozásainak minden más országénál keményebb rendszere, mértéktelen szigora, embertelen erőszakoskodásai még a nők iránt is a legkellemetlenebbül hatottak olasz alattvalóira; de a fő ok még sem ebben van.
A történelem még az osztrákénál is rosszabb kormányokra is tud példákat, melyek még sem voltak oly általánosan utáltak.
Az igazi oka a lombard-velenczeiek mély elégedetlenségének az, hogy idegen uralkodik felettük, hogy oly népnek vannak alárendelve, melylyel sem faji, sem nyelvi, sem szokási, sem viselési tekintetben az olaszoknál semmi analogia fen nem forog.
A mint Austria a közigazgatási központositás rendszerét kormányzatában alapul vette fel, az idegenkedés, a gyülölet érzelme növekedett; s most, hogy e rendszer tetőpontjára emeltetett, most hogy az osztrák centralisatio még a francziánál is absolutabb, s minden helyített cselekvés elfojtatván a legszerényebb helyzetü polgár is mindenben örökös érintkezésbe kerül a közhivatalnokokkal, kiket sem nem szeret, sem nem tisztel, az ellenszenv, gyülölet Austria kormánya iránt általánossá lett.
A felvilágosodás haladása, melyet Austria egészen nem képes megakadályozni, a lombard-velenczeieket még érzékenyebbekké teszi szomoru sorsuk iránt, a kik közülök oly országokat látogattak meg, melyek nemzeti kormányzat alatt állanak, az idegen járom megalázó nyomását még elevenebben érezik.
– – – – – –
Ez okok következtében a lombard-velenczei tartományok a legszomorubb látványt, egy nép látványát nyujtják, mely azok iránt, akik által kormányoztatik, nyiltan oly ellenséges állást foglal el, melyet sem rettegtetések el nem nyomhatnak, sem hizelgések el nem csábíthatnak. – Elég végig futni Lombardián és Velenczén, miszerint az ember meggyőződjék, hogy minden ház, a legszegényebb laktól a legpompásabb palotáig, zárva van a kormány ügynökei előtt; a nyilvános helyeken, szinházakban, utczákon a legteljesebb elkülönzés van köztük s az ország lakosai közt, az emberre a dolog azt a benyomást teszi, mintha egy oly ellenséges hadsereg által megszállott vidéken járna, amely fenhéjázása és indolencziája által gyülöletessé tette magát.
És ez nem kivételes körülményekből származott mulékony állapot, melynek közelebb vagy távolabb megszünése előrelátható volna, már egy fél század óta tart s oly okokból származik, miként bizonyos, hogy mind rosszabbá lesz, ha Európa polgárosító mozgalma ennek a helyzetnek véget nem vet.
Ezen állapot nem ellenkezik a szerződésekkel, de ellenkezik az igazság és méltányosság nagy elveivel, melyeken a társadalmi rend nyugszik; ellentétben van az újkori czivilizáczió által proclamált azon parancscsal, hogy csak az a kormány törvényes, melyet a népek, ha nem is hálával, de legalább resignáczióval elfogadnak.
Cavour e nevezetes emlékiratának többi része általában az olasz ügyekkel s különösen Austriának az 1815-ki restauratio óta minden hatalmában álló módok alkalmazásával folytatott azon törekvésével, foglalatoskodik, hogy praeponderans hatalmi állást vívjon ki magának egész Olaszországban, – én Cavour emlékiratának higgadt, szenvedélytelen hangú fentebbi kivonatával befejezem Austria állapotának Lombardiában s Velenczében 1849-től az 1859-ki háboruig megismertetését, melyet e helyen feladatomul tűztem ki.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Adatbázisok

Arcanum Újságok

Arcanum Kézikönyvtár

Arcanum Térképek

Hungaricana

Technológiák

Digitalizálás

Mesterséges intelligencia

Történelmi térképek

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem