4. A változás, melyet Austria 1821-ki erőszakoskodása az olasz közérzületben előidézett.
4.
A változás, melyet Austria 1821-ki erőszakoskodása az olasz közérzületben előidézett.
A változás, melyet Austria 1821-ki erőszakoskodása az olasz közérzületben előidézett.
Ami kifürkészhetlen van a gondviselés útjaiban, az a hit országába tartozik, melynek határa az egyénről egyénre különböző azon vonalnál kezdődik, amelynél a tudásé végződik; a tudás országában pedig az, amit a hit gondviselésnek nevez, örök törvényekben nyilatkozik, melyekkel a mindenség megfoghatatlan végoka »se quoque legetenens« (magát is törvényhez kötve) nemcsak az anyagi természet tüneményeit, hanem a történelem folyamát, az erkölcsi világ rendjét is szabályozta. »Ilyen ok, ilyen okozat« igy szól a törvény.
Bámulatot keltő preczisioval látjuk a világrend ezen törvényét teljesedésbe menni azon hatásban, melyet az Ausztriának nevezett hatalom szabadságirtó garázdaságát Olaszországban előidéztek.
A római birodalom bukása óta (474-ik év a keresztény időszámítás szerint) nem volt eset, hogy Olaszország népei egy mindannyiakat átható eszmében egyesültek volna, sohasem csoportosultak egy mindnyájukkal közös czél elérésére ugyanazon egy zászló alá; a czél- és erőszaggatottság nemcsak anynyira gyöngékké tette őket az ellentállásra, hogy prédáivá lettek annak, aki kezét feléjök kinyújtotta, hanem annyira bele is szoktak a másoktól függésbe, hogy szinte óhajtották s a kül imperium, vagy a vele versenyző szentszék fényéből merítettek szolgaságuk gyalázatára vigasztalást. Volt ugyanazon egy időben Frank, Lombárd és Görög Olaszország. Német, franczia, spanyol versenyeztek birtokáért s mindenik talált követőket; Guelfek és Ghibellinek tépték, szakgatták, marczangolták; amely részei idegen uralom alá nem kerültek, vagy egymást rabolgató apró tyrannusok zsákmányaivá lettek, vagy a függetlenség szárnyain hatalmakká emelkedve, mint Pisa, Genua, Velencze, irtózatos háborúkat vívtak egymás ellen a hatalmi túlsulyért a tengereken s birtokhódításért Olaszországban és a Keleten, s ez eszeveszett versengésben ott kerestek támaszt, ahol találhatni véltek, nem gondoltak vele, hogy olasz-e, vagy idegen, csak ellensége legyen ellenségüknek; egy közös czél, egy közös érzelem sohasem egyesítette közös aspiratióra, közös cselekvésre az olaszokat. Népek hazája volt Italia, de nem nemzeté, és teljesedett rajtuk, amit Pozsony polgárai egykoron városuk kapuja főibe vésettek: »domus in se ipsam divisa desolabitur« a maga magával meghasonlott ház pusztulásra jut. Szomorú igazságot mondott Metternich, midőn azt mondta: hogy Itália csakis földrajzi elnevezés. Ferencz császár 1821-ki s 1831-ki garázdasága idézte elő a változást, hogy egész Olaszországot egy érzelem, egy meggyőződés hatotta át; azon érzelem s azon meggyőződés. hogy a mig Ausztria ki nem űzetik Olaszországból, ott nem csak önálló nemzeti lét, de még csak maga az alkotmányos kormányzat sem lehetséges; hiában rázza le nyakáról akármely olasz állam népe fejedelme korlátlan uralmának jármát, azt Ausztria újra nyakába veti s mint az ugynevezett legitimitás őre, a melynek elve az, hogy »az erő a jog«, büntetlenséget biztositva, pártfogása által a fejedelmek kényuralmának a jármát még nyomasztóbbá, kinosabbá teszi, mint előbb volt. E meggyőződést a nápolyi és piemonti mozgalmak elnyomására következett évek keserves tapasztalásai annyira megerősítették, hogy abban a reformisták s a forradalmárok, az aristokraták s a democraták, a monarchisták s a republikanusok, az unitariusok s a federalisták, szóval kivéve a szabadelvüség orgyilkosait, a Sanfedistákat, minden párt, minden politikai véleményárnyalat egyesült ugy, hogy az olaszok imádságából sohasem maradtak ki többé II-ik Gyula pápának halálos ágyán hangoztatott azon szavai: »fuori lo straniero« (ki az idegennel Olaszországból), csakhogy az a katonás pápa, aki személyesen vezényelte Mirandola ostromát s kardot villogtatva ment be a falrésen a városba, nem azért hangoztatta a »fuori lo straniero«-t, hogy Olaszországot szabaddá, hanem azért, hogy a maga szolgájává tegye, most azonban Olaszország népei azért vették fel nemzeti aspiráczióik legelső hitágazatává Austria kiűzését, mert szabadok akartak lenni. Szabadokká pedig azon pártfogás miatt, melylyel Austria a vazallusaivá tett olasz fejedelmek kényuralmát fedezte, az olaszok nemcsak nemzeti egészben nem, de még csak részletenként sem lehettek; innen van, hogy Austria szabadságirtó uraskodásának gyülölete s a vágy annak jármától Olaszországot megszabadítani, az Alpesektől Sziczilia végcsúcsáig oly általános érzelemmé lett, a minővel Itália addigi multjának egész történelmében nem találkozunk. Csodálatosak a gondviselés utjai, mondja a hit,- »ilyen ok, ilyen okozat« mondja a tudomány. – – Hanem persze az ok és okozat közti kapcsolat azoknak hiába kinálkozik, a kik, Petőfivel szólva, azt várják, hogy Isten kegyelméből az idegen uralom lánczát a rozsda rágja le kezükről. »Segíts magadon, Isten megsegít.« Az olaszok az 1821-ki tapasztalások óta soha sem szűntek meg arra törekedni, hogy magukon segítsenek és Isten őket megsegítette. – Náluk igazolva lett a történelem bölcselmének azon tanítása, hogy a népek elnyomása az elnyomók számitásaival ellenkező gyümölcsöt érlel. Megérdemlették.
