3. A lotharingiai ház Toscanában.
3.
A lotharingiai ház Toscanában.
A lotharingiai ház Toscanában.
Midőn Ferdinand, Toscana nagyherczege (amint az előbbi fejezetben előadtam) megmondta testvérbátyja Ferencz császár magyar király követének, hogy Flórenczben, a Pitti palotában nem osztrák főherczeg, hanem Toscana olasz fejedelme lakik, nem csak személyes érzelmeinek adott kifejezést, hanem azon szerződésnek is megfelelt, a melynek Toscana feletti uralkodását köszönheti; ő ugyanis nem mint a nőágra szállott Habsburg-ház tagja, nem mint austriai főherczeg, hanem mint a lotharingiai herczegi ház ivadéka jutott Toscana nagyherczegi trónusára, és pedig jutott oly nemzetközi szerződés folytán, mely világosan kikötötte, hogy Toscanát nem szabad az austriai ház birodalmával egyesíteni.
A VI-ik Károly császár (mint magyar király III-ik) és XV-ik Lajos franczia király közt 1735. október 3-án kötött békeelőzményekben, meg lett állapítva, hogy Ferencz Lotharingia herczege (Mária Terézia férje, tehát a mostani ausztriai ház ősatyja) családi fejedelemségét, Lotharingia és Bar herczegséget XV-ik Lajos ipjának Lesczinszki Staniszló (névleges) lengyel királynak adja át, annak halála után Francziaországra – szállandót (ez volt egyik bére a pragmatica sanctio elfogadásának Lajos király által), s Ferencz herczeg kárpótlásul Toscana nagyherczegséget fogja kapni, majd ha az a Medici-ház utolsó ivadékának, Gaston Jánosnak magtalan halálával gazdátlan marad (kérem! »gazdátlan« mint valami juhnyáj). Ha az ember a történelem nélkülözhetlen kútfejében, Martens »Recueil des Traités«-jében kutat, lehetetlen, lelke mélyében fel nem háborodnia annak szemlélete felett, hogy a koronás útonállók miként hányták, vetették, dobálták a népeket, mint amolyan konczot, egyik kézről a másikra, a népek hire, tudta, megkérdeztetése nélkül. – És ez a rablás még korunkban is tart! E békeelőzmények az 1738. november 18-ki békekötés által megerősittettek.
Igy jutott, nem a leányágra szállott Habsburg dynastia ősanyja Mária Terézia, hanem annak férje, Ferencz Lotharingia fejedelme (később német császár) Toscana birtokába, de jutott azon kikötéssel, hogy Toscanának és az austriai ház országainak és tartományainak uralkodója ugyanazon egy személy nem lehet. Mária Teréza férje, Ferencz tehát az utolsó Medici halálával Toscana birtokába jutván, azt secundageniturává alakitotta, s másodszülött fiának Leopoldnak adta át. Ez, magtalan bátyja II. József császár halálával, ennek, örökébe lépve, úgy, maga mint trónörökös első szülöttje Ferencz (előbb magyar és cseh király, utóbb német s végre osztrák császár) a szerzeményes kötés értelmében szintúgy lemondtak Toscana birtokáról, s az Leopold császár és király másodszülött fiának, Ferdinánd nagyherczegnek kezére került, és ennek halálával 1824-ben fiára, II. Leopoldra szállott, aki azt birtá is addig, mig Toscana legitim tulajdonosa, a nép, egyenesen azért, mert megtagadva derék atyjának Ferdinándnak példáját, olasz fejedelemből osztrák főherczeggé lett, őt el nem kergette és szép hazáját az egységes Olaszország alkatrészévé tette.*
II-ik Leopold nagyherczeg uralkodása első 24 éve alatt még olasz fejedelemnek mutatta magát, 1848-ban még csatlakozott Piemonthoz a lombard-velenczeiek szabadságharczának támogatására, nem nagy erélylyel ugyan, de csatlakozott; hanem (amint az előbbi fejezetben említve van) 1849-ben viszályba keseredvén népével, megszökött országából, a Rómából megszökött pápa példáját követve a nápolyi királyhoz Mola di Gaetába menekült, s onnan könyörgött Ferencz József császárnak, hogy méltoztassék őt fegyveres avatkozásával nagyherczegi székébe visszahelyezni. Ferencz József császár ezt meg is tette, hanem visszaemlékezett arra, hogy Leopold nagyherczeg 1848-ban Austria ellen foglalt állást, erre őt 1849 márczius 27-ki levelében e szavakkal emlékeztette: »Önnek soha sem kellett volna arról megfeledkeznie, hogy az Ön uralkodási joga egyesegyedül (unicamente) azon alapszik, hogy ön a mi családunknak tagja.« Ezen állításnak határozottan ellentmond a történelem. Nem Leopold nagyherczeg köszönhette uralkodási jogát annak, hogy Ferencz József családjának tagja volt, hanem ő (a császár) köszönhette a fiágon kihalt Habsbnrgok örökségének reászállását annak, hogy Mária Terézia férje Lotharingiai Ferencz a »pragmatica sanctio« elismerésének béréül lemondott családja, (nem a Habsburg, hanem a Lotharingiai ház) ősi birtokáról s helyébe (ismét nem a Habsburg, hanem a Lotharingiai ház számára) Toscanát elfogadta. – Nem uralkodási jogát, hanem annak elvesztését köszönhette a Lotharingiai ház annak, hogy az austriai háznak tagja. A villafrancai békeelőzményben meg lett állapítva, hogy a Lotharingiai dynastia visszatérend Toscanába s e jogát a zürichi békekötés világosan fentartottnak nyilatkoztatta. III. Napoleon mindent elkövetett, hogy Toscanát a Lotharingiai dynastia restauratiójának elfogadására reábírja; erre a toscanai nemzetgyűlés azzal felelt, hogy Toscana volt dynastiáját, a Lotharingiai családot, egyhangúlag örökre trónvesztettnek jelentette ki, még pedig – amint e határozat indoklásában ismételve hangsúlyoztatott – egyenesen azért, mivel a Lotharingíai család az austriai császári család tagja.
A derék Ferdinánd nagyherczeg már a franczia forradalom alatt bebizonyította, hogy ő osztrák főherczeg létére sem akasztja magát Austria vontató kötelére; már 1794-ik évi novemberben kilépett a bátyja, Ferencz császár által vezetett királyi coalitióból; első volt minden európai fejedelmek közt, aki a franczia köztársaságot elismerte, még pedig nem Bonaparte bámulatos hadjárata folytán, hanem másfél évvel előbb, azon nevezetes helyzetváltozás következtében, melyet a coalitio vezérei által gúnyolt, lenézett nadrágtalanok (sans-culottes) hősiessége előidézett.
A korszakalkotó események nem körülzárolható mozzanatok; kapcsolat van a világtörténelem folyamának habverései közt, a mult tanulságok tárháza a jövendő számára, meminisse juvat.
Hadd tekintsek futólag vissza a franczia forradalom első szakára. – – Ki gondolt minálunk, magyaroknál a nemzet s az uralkodóház közti kapocs megszakítására, midőn 1848-ban, a szolganépet szabaddá téve s az osztályszabadalmakat a jog és kötelesség egyenlőségévé fejlesztve, hazánk lakosainak millióit polgárokká, a népet nemzetté tettük s hazánk ezer éves alkotmányosságát biztosítékokkal vettük körül? Ki gondolt nálunk akkor detronisatióra? Ki gondolt forradalomra? Senki! Nem meglazitani akartuk, hanem megerősíteni reméltük a kapcsot a nemzet és uralkodóház közt. Mi csinált negyvennyolczból negyvenkilenczet? A királyi esküszegés; a minősithetlen erőszak, a mesterségesen felszított belháború, az ezeréves magyar államnak az europai államok sorából kitörlése, a birodalom egységesítésének fondorlata s a népjogot lábbal tipró külavatkozás!
Tökéletesen ilyen helyzetben volt Francziaország azon korszakban, midőn meggyújtá magának a szabadság fáklyáját, hogy világítson az emberiségnek kiolthatatlanul. Világít is.
Ha az egyházi és világi aristocratia, sajnálva szabadalmas garázdaságai húsos fazekának cserepekre törését, nem conspirál hazájának szabadsága ellen az absolutismussal Coblenzben, ha a »Rómaiak« (már hogy a Rómaiak) császárja és a porosz király nem avatkoznak fegyveres hatalommal a francziák belügyeibe, a franczia 1789 nem lett volna 1793-má.
A franczia alkotmányozó gyülés (assemblée constituante) történelme (1789 junius 28 – 1791 szeptember 30) nem enged kételkedni a felől, hogy, ha Austria s Poroszország, és velök a német birodalom, nem avatkoznak fegyveres erőszakkal a francziák belügyeibe, nem csak XVI-ik Lajos király nem került volna a vérpadra, de a franczia nemzet sem ment volna akkoron túl az alkotmányos királyság korlátain. Mit tett a franczia alkotmányozó nemzetgyülés? Felszabaditotta a földmivelő népet a feudalismus maradványainak szolgasága alól, eltörlötte a földesúri hatóságot, eltörölte a papi tizedet,* véget vetett az osztályszabadalmaknak és kiváltságoknak, helyökbe a jogegyenlőséget s a közteherviselést állitotta, behozta a népképviseletet, a miniszteri felelősséget; biztositotta a gondolat és lelkiismeret szabadságát, szóval alkotásaival egészen azon körben mozgott, melyben mi késedelmező magyarok ötvenkilencz év mulva mozogtunk; és ezen körön az alkotmányozó nemzetgyűlés még az ellenséges indulatu külhatalmakkal conspiráló királyának otromba megszökési kisérlete, sőt még az impertinens pilniczi nyilatkozat által sem engedte magát túlragadtatni. De a coalitio hadvezére, Brunsvig herczeg, mindezek daczára azon nyilatkozattal kezdte meg a franczia nemzet ellen a háborut, hogy mint rebellissel fog bánni minden franczia várossal, a mely magát védeni merészlendi, agyonlövet minden francziát, aki fegyverrel kezében fogatik el; Párist prédára bocsátja katonáinak s tökéletesen elpusztitandja, amire aztán a francziák azzal feleltek, hogy királyuk fejét dobták oda a harca elfogadásának jeléül a királyok lábaihoz. És aztán, mint a megtámadott haza megvédésének rettenetes, de sikeres módszere, elkövetkezett a rémuralom.
E szó »papi tized« egy visszaemlékezést elevenít fel agyamban 1848-ból, hadd említsem meg. Mi is üléséztünk Pozsonyban éjjelenként is, mint híres elődünk, a franczia constituante, az emberiség történelmében örökre nevezetes augusztus 4-én. A jobbágyság felszabadítása, már meglévén szavazva, én egy éjjel szép csendesen oda sompolyogtam az emelvény elé, melyen a káptalanok követei ültek és szép csendesen azt mondám nekik: Urak, a földesúri dézsma megszünt, természetes dolog, hogy a papi dézsmának is meg kell szünni, szerezzék meg önök a magyar katholikus clérusnak azt a dicsőséget, hogy maga mond le róla; ne várják, hogy én tegyem meg az indítványt, tegyék meg önök; erre egyik közülök (ha nem csal emlékezetem, a pécsi káptalan követe) ennyit felelt: »Köszönöm a figyelmeztetést, mindjárt megteszem«, és oda intett a kerületi elnökségnek, hogy szólni kíván. Még most is nevethetném amint visszaemlékezem, hogy egy pár tisztelendő szomszédja miként rángatta reverendáját, hogy »per amorem dei« ne izéljen, de a derék ember bizony csak izélt. Megmondta, hogy káptalanja nevében örökre lemond a nép javára minden kárpótlás nélkül a dézsmáról; példáját több collegái lelkes nyilatkozatokkal követték, ellene természetesen senki sem szólt, még a reverendarángatók sem, és követtársam Szentkirályi Mór, mint jegyző, egy szál faggyúgyerta pislogása mellett rögtön meg is írta, hogy »az egyházi rend minden kárpótlás nélkül lemondván a papi tizedről, a haza oltárára letett ezen áldozatot az ország rendei örök emlékezet okáért törvénybe iktatják.« Ilyen volt genesise az 1848-ki XIII-ik t.-cz, örök dicsőségének, melyet azntán Bécsből nagyon kurtára metszettek.
Rémuralom! Borzalommal tölti el az embert amaz: irtózatos kor vad őrjöngésig vitt vérengző dühének emlékezete, de a bámulatos erély, melyet akkoron a franczia nép hazája védelmében kifejtett, maradandó fényben fog a történelemben annak lélekemelő példájaként ragyogni, hogy minő csodákat képes egy jogaiban, függetlenségében megtámadott, önérzetében megsértett nemzettel miveltetni a honszeretet.
A királyi coalitio elbizakodott hadvezérei kezdetben hetyke lenézéssel nadrágtalan vargáknak, szabóknak csufolták azokat a szedett-vedett ujonczokat, kik (épp úgy mint ötvenöt évvel később minálunk) az iskolák padjairól, a hivatalok irodáiból, a boltokból, műhelyekből, az eke szarva mellől, a családi boldogság tüzhelyétől s a gondtalan kényelem otthonából a harcz mezejére tódultak küzdeni, zúgolódás nélkül türni, szenvedni, vérzeni, meghalni a hazáért.
De azok a nadrágtalanok, azok a gúnyolt vargák, szabók az amour sacré de la patrie (szent szerelme a hazának) dallamot, mint a mieink »a hazádnak rendületlenült« hangoztatva szuronyt szegezve rohanták és futamitották meg a szövetséges királyok golyózáport szóró seregeit, 17 foknyi hidegben mezítláb gázoltak át folyókon, csatornákon; szalmakötegekkel fedezgetve a fagy ellen tagjaikat, verték meg Hollandiában az angolokat, akik azelőtt még soha senki előtt sem futottak s a Texel szigeténél, a Zuyder tó jegén lóháton, kivont karddal rohanták meg és foglalták el a jégbe rekedten ágyuiból halált szóró hajóhadat.
Hja! az a »szent szerelme a hazának«, az a »hazádnak rendületlenül«, mely a gyarló emberi teremtést az istenekhez emeli (evehit ad deos), az a nemzetek életének talizmánja. Kiben bízol, kérdé szent Olaf térítő attól a bizonyos normanntól? Magamban, felelé a normann. »A haza szent szerelme«, a »hazádnak rendületlenül« adja meg a nemzeteknek azt az önbizalmat, mely megállj a helyét egy ellenséges világgal szemben, de »rendületlenül« ám, nemcsak a válságok vérmezején, hanem a derékbeadó opportunismus mocsárjában is, melybe a jellem elsülyed. Aki magát idegen mankóra szorultnak vallja, az magát rokkant sántának vallja, és rokkant sánták számára nincs a nemzeti élet pályafutásában palma nobilis.
Midőn a megtámadott francziák harczkeztyű gyanánt királyuk fejét dobták a megtámadó királyok lábaihoz, azt lehet mondani, hogy Francziaországot Európa fejedelmei a köztörvényen kívül (hors des lois) állónak, amolyan bélpoklos félének kiáltották ki, akivel érintkezni undorodnak; de a franczia nemzet életrevalóságának, az előbb gúnyolt, lenézett nadrágtalanoknak bámulatos hősiességében, nyilvánulása folytán a köztársaság tekintélye annyira emelkedett, hogy már 1794 vége felé a fejedelmek követei tolongani kezdtek Párisba, ki béke, ki semlegesség, ki véd- és dacz-szövetség ajánlatával; kezdetben néha különösen érezhette magát egyike-másika azoknak a czim- és rendjelgazdag diplomatáknak, midőn tisztelegni akarván a convent elnökénél, kinek, mint a köztársaság elnökének, kellett magukat s megbízásukat bemutatniok. Páris egy-egy mellékutczája egy-egy igénytelen házának harmadik, negyedik emeletébe kellett felfáradniok, hogy szerény otthonában teljesítsék megbízásukat a citoyen président-nál, kit nem csak megexcellentiázniok, de még csak »monsieurnek« szólitaniok sem lehetett; a citoyen président diszesebb ülőhely hiányában megkinálta ő grófságukat, herczegségüket, excellentiájukat egy-egy nádfonatú székkel, azután bevezettettek a convent üléstermébe, ott az elnökkel szemben egy karosszékben ülve elmondták mondókájukat, az elnök szintúgy ülve a maga válaszát, s a diplomatiai ünnepélyesség azzal végződött, hogy a bélpoklos hírü convent elnöke testvéri ölelkezésre (accolade fraternelle) méltatta a követet s kijelentette, hogy ez s ez a hatalmasság képviselőjéűl fogadtatik el.
A legelső, aki ez ölelkezés szerencséjében részesült, a köztársaság halálos ellensége Ferencz római (már hogy római) császár s magyar király testvéröccsének, Ferdinánd toscanai főherczégnek, ugyanazon derék embernek a követje volt, aki megüzente hatalmas bátyjának, hogy a Pitti palotában nem a császárnak engedelmes osztrák főherczeg, hanem független olasz fejedelem lakik.
