Timkó Józsefnek
Timkó Józsefnek
1874. június 15.
Uram!*
Timkó Józsefnek, az »Abaúj-Kassai Közlöny« szerkesztőjének. K. F.
– – – – – – – – – – – – – – – A Felsőmagyarországi Múzeum-Egyletről szólva, engedje Ön kérdeznem: van-e már az egyletnek természethistóriai gyüjteménye a felsőmagyarországi ásványokból s növényekből (a fanemüeket különféle átmetszetü törzsdarabokban is értve)? Nagyon czélszerü dolog az ily vidéki terménygyüjtemény. Minden megyében kellene lenni. Melléjük kellene tenni példányokat az iparmű-czikkekből, melyekre ama nyers termények anyagul szolgálnak. Ily gyüjtemények nemcsak a vidék produktivitását ismertetik meg, hanem, ha gyakorlati irányu felolvasások berendezésével hozatnak kapcsolatba, igen előnyös tényezők lehetnek a hasznos ismeretterjesztés áldásos munkájában. – Nagyon örvendenék, ha értesülnék, hogy e szerény figyelmeztetésem későn jött.
Régóta bánt, boszant, keserít, hogy akadnak emberek az országban, kik nem átallanak, igénytelen nevemmel visszaélni. Azonban Ön becses lapjának 20-ik száma egy oly visszaélést hozott tudomásomra, mely már mégis csak minden mértéket meghalad.
Nagy sajnálatomra azon különös gondolat villant fel egy-két ember agyában, hogy mozgalmat indítanak, az én hazahivásomra aláirásokat gyüjteni.
Képzelheti Ön, Uram, mit kellett éreznem, midőn a lapok országgyűlési rovatában Majoros István zentai képviselő egy interpellatiója folytán a mostani belügyminiszter azon hivatalos állításával találkoztam, hogy a nevezett képviselő két megbizottja azon hitegetéssel iparkodott Torontál megyében amolyan hazahivási aláirásokat gyüjteni, hogy, ha haza jövök, fel fogom osztani az uradalmakat azok közt, kik a hazahivó levelet aláirják.
Jól volt-e a miniszter értesítve? tényen alapszik-e eme megdöbbentő állítás? természetesen nem tudhatom. De ha csakugyan történt, a mint állítá hogy történt, nagyon igaza volt, midőn azt mondá, hogy ez reám nézve valóban nem érdemlett meggyaláztatás. Sőt szégyen, gyalázat a magyar névre; mert valóban pirulnunk kellene a világ előtt, ha fajunk milliói közt csak egyetlen egy ember is akadna, ki (ha csak nem valamely tébolyda kosztosa) eléggé depravált, egyszersmind eléggé bolond, miszerint agyában ily bűnös, egyszersmind eszeveszett gondolat megteremhet. – A dolog úgy depravatio, mint eszeveszettség tekintetében annyira kirivó, hogy én alig hihetem lehetségesnek, s hinni szeretem, hogy Majoros úr csak még sem állott volna ki interpellatiójával az egész ország szine előtt egy ily revelatiót provokálni, ha bizonyos nem volt volna felőle, hogy ily botrány nem történt. Sajnálatomat azonban nem titkolhatom, hogy a miniszter súlyos állítására adott válaszát kielégítőbbnek nem találhattam, legalább a mennyire azt az, »Egyetértés és Magyar-Újság« s a »Hon« rövidke jelentéseiből megitélhettem (mert más fővárosi napilapot régóta nem látok). S Majoros úrnak bizonyosan érdekében is, kötelességében is állana, a súlyos imputatiót alaposan megczáfolni – ha képes. Különben a dolog biró előtt lévén, arról most többet nem szólok.
Hanem abstrahálva ezen felháborító incidenstől, annyit mondhatok, hogy az egész mozgalom, mely az én hazahivásomra megindíttatott, a legfonákabb, legtapintatlanabb valami, mit az absurditások logikája kiokoskodhatna. Határozottan kárhoztattam, mihelyt tudomásomra jutott.
Azonban mikor már azt gondoltam, hogy az, ki az eszmét megindította, rosszalásom felől értesülvén, a dolog nem fog tovább füzetni, fogja magát Majoros úr s azt újra szőnyegre hozza; levelet intéz hozzám s azt nem épen dicséretes gyöngédséggel még nyomtatásban is körözteti. – Nem ösmervén Majoros urat, nem tudom megitélni, mennyire akart vagy nem akart e nyilvánossággal reám pressiót gyakorolni, hanem látván, hogy hozzám több hazahivó levelek érkeznek, hol százak, hol ezerek aláirásával ellátva; még pedig néha (mint különösen Pátkáról 515 aláirással) a népies érzelem romlatlan jámborsága által sugallott oly kifejezésekkel fogalmazva, hogy lehetetlen volt olvasásuk felett érzékenyen meg nem illetődnöm, nem lehetett a dolgot tovább ignorálnom; tehát jó népünket a jóhiszemü csalódás továbbfüzésétől megóvandó, kényszerülve valék Majoros úr levelére egy magánlevélben* felelni; neki megirni okaimat, melyeknél fogva a megindított mozgalmat határozottan rosszalom; sőt felszólítani, hogy rosszalásomat ugyanazon úton köztudomásra hozza, melyen levelét nyilvánosságra hozta volt.
Ez a levél nem volt feltalálható. K. F.
Ő ezt valami »Riadó« czímü lapocskában tette meg, melynek létezéséről nekem ekkorig tudomásom nem volt. A mit belőle valaha láttam, azon egyetlen példány, melyet nekem Majoros úr megküldött bizonyságul, hogy helytelenítésem közzététele iránt kivánságomat teljesítette. Bár megvallom, nem gondolom, hogy megfelelő módon teljesítette, egy oly lapot választva közlönyül, melynek aligha lehet nagy közönsége, miután létezésének hire hozzám nem jutott el, a ki pedig a hazai dolgokat figyelemmel szoktam kisérni.
Azonban Ön becses lapjának 20-ik számában Simonides aláirással egy czikk jelent meg, melyben leirhatlan megbotránkozással azt olvasom, hogy annak a Riadónak szerkesztője Szini Károly annyira ment üzérkedő vakmerőségében, miszerint nevem alatt leveleket, táviratokat tenne közzé lapjában, mint állítólag általam lapja érdekében neki irottakat.
Mondanom sem kell, hogy én bizony neki sem levelet nem irtam, sem táviratot nem küldtem. – Biz’ én még azt sem tudtam, hogy Riadó existál.
Hát ez már nagyon komoly dolog. Itt már nemcsak a legszemtelenebb üzérkedés non plus ultrája, hanem egyenesen hamis levélkoholás forog fenn, a mi bűnvádi eljárást is kivánhat.
Bátorkodom is Önt felkérni, méltóztassék a Riadó azon számait, melyekben Simonides állítása szerint ily koholt levelek megjelentek, előkeríteni s nekem megküldeni,* miszerint megitélhessem, vajjon csak az undornál s megbotránkozásnál maradhatok-e, vagy pedig a büntető törvénynek is kell-e munkát adnom.
Timkó megküldte a »Riadó« megfelelő számait, mire egy levelet kapott, melynek azonban csak egy pár sorát tudtuk megszerezni, és az így szól:
»Igen nagyon köszönöm szivességét. Hogy mit fogok azzal a … Szinivel csinálni? még alig tudom. A dolog annyira mindent meghalad, a mit csak képzelni is birtam, de hogy szárazon el nem viszi, az bizonyos, valamint az is, hogy, ha honn volnék, a rendreigazítást k … l kezdeném.« K. L.
Pedig kell lenni valaminek a dologban, mert már levelet is kaptam a Riadó egy olvasójától Bács megyéből, a ki ama (koholt) táviratra vagy levélre hivatkozva tudtomra adja, hogy, ha »szándoklott körutamban!?« arra vetődöm, szegény háza ajtaját befogadásomra nyitva találom!!
Hogy a nevemmeli visszaélések engem nagyon elkedvetlenítenek, azt nem tagadhatom. De ha netalán (mit nem tudok) e visszaéléseknél valahol azon számítás is találna lappangani, hogy a boszantások, elkedvetlenítések engem oda vihetnek, hogy a közügyek iránti érdeklődéstől visszavonuljak, megmondom kereken, hogy e számításból semmi sem lesz. Kettőt mentettem meg az élet viharából. A lelkiismeretem nyugalmát s a kötelességérzetet. S míg eszemet tudom s tagjaimat birom, nem adhatja magát elő az elkedvetlenítésnek oly özöne, hogy a másodikról megfeledkezve az elsőt feláldozzam.
A közügyre vonatkozólag:
A kép – – – bizony nem vigasztaló. Megerősíti azon benyomást, melyet a közjogi ellenzék kassai gyűlésének gyakorlati eredménye felől a hirlapokból merítettem. – Hiszen a mennyi történt, helyesen történt; de én megvallom, többet vártam. Vártam annak a bizonyos szervesen beosztott összevágó munkásságnak berendezését, melyhez a hangyák meg a méhek oly jól értenek, de mit mi a magyarok istenének ingyen kegyelmére támaszkodó nép, úgy látszik, még saját kárunkon sem tanultunk el. Én legalább a kassai gyűlésnek az akczió terén nyomát nem igen látom. Lehet, hogy rossz szemem nem jól lát a távolba, de biz’ én nem látom.
És én ezt nagyon sajnálom. A mostani választás nem olyan periodikus restaurationalis alkalom ám, melynél az ember azon megnyugtató érzéssel sürög-forog, hogy végre is »kurta szám a három« – majd helyrehozzuk 78-ban, a mit 75-ben elhanyagoltunk.
Nem ilyen alkalom ez. Nagyon válságos időket élünk. Az uralkodók ölelkeznek, de lábaik alatt vulkán forr; a gőz feszül, s csak, a ki a boldogok álmát aluszsza, az nem érzi, hogy reng a föld s »az itélet közelg« – a mint az órajelző muezzin mondja.
Nem valószinü, hogy az európai »fegyverzett béke,« ez a nagy kaszárnyaállapot, melynek terhe alatt a népek roskadoznak, még a most választandó országgyűlés végeig feltartható legyen. Láttuk csak e napokban is, mi pókháló-szálakon függ ez a béke, melyet ép azért emlegetnek annyit, mert senki sem hiszen benne.
És én a dolgot akként látom, hogy, ha a mostani választásoknál a nép józan esze s hazafias ösztönszerüsége nem mutat fel Európa előtt egy legalább igen tekintélyes számu pártot, mely az állami függetlenség zászlaját kiemeli a sárból, melybe a volt balközéppárt képviselőinek a Deák-párttal összeolvadása azt megbocsáthatlanul belegyűrte; ha e választásokból nem kerül ki párt, elég erős arra, hogy felelevenítse Európában a most már jóformán kivesztett hitet, miként Magyarország állami függetlenségének kérdése még mindig oly kérdés, mely a magyar nemzet egy legalább nagyon is tekintélyes részének aspiratióiban elevenen él; – ha ezen nemzeti aspiratiók nem lesznek annyira számbavehetőleg képviselve az országgyűlésen, miszerint nyilvánvaló legyen a világ előtt, hogy daczára minden közösügyes alapu fuzióknak, bizony Magyarország csak még sem lett Austriává; ha hazánk személyesítése csak a házi szennyes mosóteknője körül lesz észrevehető s nem egyszersmind akként is, miszerint lássa a világ, hogy Magyarországon, melyet a közösügyes bús magyarkák (mint hajdan Metternich Itáliát) geographiai elnevezéssé degradálták, nemzet él, mely állami egyéniségét nem adja fel, s melyet mint ilyet kell számba venni, a világpolitika combinatióiban; nem pedig csak mint bárkát, melyet a nagyon kétes jövőjü Austria vontat: – bizony, bizony mondom, ha a nemzet a mostani választásoknál nemzeti fenmaradásunk e feltételéről kellő erélylyel nem gondoskodik, sokan élnek hazánkban, a kik megérik azon keserves napot, melyen a történelem kérlelhetlen logikája elmondandja hazánk felett az itéletet: »finis Hungariae«.
Aztán meg, ha eléggé fatalisták lennénk is, hogy a magyarok istenébe vetett bizalommal ne gondoljunk a láthatáron föltornyosuló sötét fellegekkel, azt legalább nem kellene felejteni, hogy, ha semmi nagyobb válság nem zökkenti ki az események kerekét a vágásból, hát annyi bizonyos, hogy a jövő országgyűlés cyclusába a quota kérdése beléesik. No hiszen majd meglátja a nemzet, miként oldja meg számára a közösügyes Deák-Tisza-párt, ha a választók nem gondoskodnak, hogy a Bécs iránti alázatos condescendentia erélyesen fékezve legyen.
Végtelenül csodálkozom, hogy eddig a választási mozgalmakban e fontos körülmény még csak szóba sem hozatott.
Az mondatik, hogy Magyarországon a hatályos működéshez legalább is vidéki tekintély kell. – – –
Hja! ez persze baj.
Én a helyzetet oly világosan látom, s a magyar nép józan esze felől tapasztalás után oly jó véleménynyel voltam, miszerint azt hinném, hogy a kérdés nem olyan bonyodalmas, hogy tekintélyre legyen szükség választ tenni a pártok közt.
Az ország zilált háztartásáról annyit legalább is mindenki tud, hogy e ziláltság s a közösügyes rendszer behozatala közt a legszorosabb kapcsolat van; nemcsak a rettenetes terhek miatt, melyeket ez a nemzet nyakába rótt, hanem azon szembetünő pressio miatt is, melyet az ország pénzügyeinek s közgazdászatának egészséges berendezése ellen gyakorol. – Ha Shakespeare Julius Caesarja elmondhatta, hogy ő s a veszély egy napon született ikertestvérek; – bizony Magyarországnak a tönkrejutás fokáig nőtt bajai is elmondhatják, hogy ők s a közösügy egy napon született ikertestvérek. Idősebb ez. (Ez nagyon mérsékelt felfogás. Én a közösügyes rendszert a bajok anyjának tartom.)
A dolog tehát így áll: hazánk hajója a közösügyes szirttől egy léket kapott, s ezen annyi viz tódult be, hogy a hajó már sülyedő félben van. – A hajó legénysége két pártra oszlik. – Az egyik azt mondja: álljunk neki, dugjuk be azt a léket, mert azon több viz tódul be, mint a mennyit kézi szivattyuinkkal kihuzhatunk; így el kell vesznünk. A másik azt mondja: nem szabad ahhoz a lékhez nyulni; azt hagyni kell; az »kétoldalu szerződéssel« van garantirozva. Hát csak maradjunk a kézi szivattyuknál.
Kell ahhoz tekintély, hogy, a ki veszni nem akar, meg tudja választani, melyik párthoz álljon?
De ha mégis tekintély kell, nem úgy van már ma, hogy a tekintély örökbe száll. Most a tekintély a tett szülöttje. Hát nem azért van semmit sem tevés, mert nincs tekintély, hanem azért nincs tekintély, mert nincs cselekvés. Tenni kell és lesz. Nem rossz jelige az: »Veletek, általatok, ha nektek tetszik; nélkületek, ellenetek, ha kell.« Én elmondhatom: probatum est«.
Van szerencsém, Önt tisztelettel üdvözleni.
Kossuth.
