A debreczeni függetlenségi pártnak

Teljes szövegű keresés

A debreczeni függetlenségi pártnak
Turin, 1875. május 2.
Tisztelt Uraim!*
A debreczeni függetlenségi pártnak. K. F.
Szives köszönetet mondok azon megtisztelő megmegemlékezésért, hogy pártalakulásukat külön levélben tudtomra adni elrendelték.
Keseredés emlékezetek rezgettek végig lelkemen a kiváló jóakarattal s megható szivélyességgel irott sorok olvasása közben, melyekkel tisztelt elnökük és társai e megbizásnak eleget tettek.
Mert hát bizony nagy idők voltak azok, melyek engem egykor a tettek mezején Debreczennel közvetlen viszonyba hoztak s Debreczen évkönyveibe szerény nevemet bejegyzették.
Oly idők voltak azok, a minőkkel az, a mit a vallásos ember isten újjának nevez, a történelemben korszakonként mérlegtálczába teszi a nemzeteket, hogy megmérje, ha megütik-e vagy nem az életrevalóság mértékét.
Nemzetünk megméretett és akkor bizony könynyünek nem találtatott. S hogy könnyünek nem találtatott, abban Debreczennek nagy része van. Bécsben azzal kecsegtették magukat, hogy, ha a jog és törvény fölibe helyezkedett erőszak fővárosunkat hatalmába keríti, a jogvédő ellentállásnak vége lesz.
Hatalmába kerítette. – Országgyűlés s kormány Debreczenben kerestek menhelyet.
Ha Debreczen akkor a romboló vész lehangoló dühöngése közben csak kétségeskedik is, a nemzetnek akár erélye, akár határozottsága felett, ha férfia, nője, apraja, nagyja magasztos hazafisággal nem veszi körül a kormányt és országgyűlést, kik nem kegyet oszthatni, hanem áldozatot kivánni jöttek hozzájuk, a honvédelmi erőködés tehetetlen parodiává sülyed, s a világ birája, a történelem pálczát tör a magyar nemzetnek nemcsak élete, hanem becsülete felett is.
Hogy nem így történt, hogy a honvédelmi harcz nemzetünk életrevalóságának a világ rokonszenves csudálatától kisért hatalmas revelatiójává fejlődhetett, ezt jórészt azon támogatásnak köszönhetjük, melylyel Debreczen a kebelébe menekült országgyűlést és kormányt körülvette, ez tette lehetségessé azon szerves erőkifejtést, melynek következtében »névtelen félisteneink« a Tisza mögé szorult védelmi állásból rövid pár hó alatt a támadóra mehettek át diadalmasan.
S én, ki ama válságos időkben a kormánynak élén állottam, de nemcsak én, hanem a nemzet is ezért Debreczennek örök hálával tartozunk.
Hanem a kitünő történelmi állás kitünő kötelességekkel is jár.
Önök, Uraim! érezik a kötelességeket. De bizony, úgy látom, vannak Debreczenben olyanok is, kiknek szükségük volna el nem felejteni, hogy Debreczenre a nevéhez kötött emlékeknél fogva kiválólag alkalmazható amaz ismeretes mondás: »a nemesség kötelez« (noblesse oblige).
Midőn a haza függetlenségének kérdése forog fenn, Debreczennek történelmi hivatásához tartozik az első helyet igényleni magának e zászló alatt s azt még akkor sem hagyni el, ha (mitől az ég óvjon) más mindenki elhagyná.
Példátlan – unicum – a parlamentarismus történelmében, a mi legközelebb hazánkban történt.
Egy egész tekintélyes párt, a közjogi ellenzék képviselőinek legszámosabb árnyalata, beolvadt azon pártba (vagy, nehogy tiltakozásokat halljunk, mondjuk inkább: összeolvadt ép azon párttal), melynek ellenében ellenzékül volt az országgyűlésre küldve.
Szomoru jelenet! tartok tőle, hogy ily példák nagyon meg fogják ingatni nemzetünk érzelmeiben a képviseleti rendszer iránti hitet, s bizonyosan nem alkalmasak arra, hogy megszilárdítsák a politikai erkölcsiséget, mely egyedül képes az intézményekbe életet lehelni.
Hogy a képviselő kötelezve van híven ragaszkodni a programmhoz, melynek alapján képviselőül lett megválasztva, ez oly igazság, mely a képviseleti rendszernek sarkalapját képezi. – E nélkül a »képviseleti kormány« (mint az angolok helyesen nevezik) megszünik »képviseleti« lenni s parlamentaris formák mezébe burkolt absolutismussá változik; a mi a palástolatlan absolutismusnál még kárhozatosabb, mert mind a kettő nyomás, de az első hozzá még csalás is.
Azonban, ha már arra voltunk kárhoztatva, hogy ezt az imparlamentaris parlamenti unicumot csakugyan megérjük, nekem, nem tagadhatom, különösen rosszul esik, hogy az Debreczen képviselői mandátumának auspiciuma alatt hajtatott végre.
Mert hát »noblesse oblige«.
Alig egy éve, Uraim! hogy Tisza Kálmán úrnak már volt alkalma a miniszteriumba lépni, senki sem állíthatandja, hogy az ország pénzügyi bajai kevésbbé nyomasztók, s velök kapcsolatban a közigazgatás gyökeres rendezésének szüksége kevésbbé szembetünő volt már akkor, mint ma. Hisz’ épen e nyomasztó helyzet e szükség érzetének pressiója alatt lett kiküldve a 21-es bizottmány; s a debreczeni beszéd is azt mondja az akkori helyzetről, hogy »majdnem oda jutott volt már az ország, hogy napi tartozásait ne birja fedezni«. És mégis a helyzet ez égető szükségével szemben Tisza Kálmán úr kötelességének ismerte (a mint hogy »képviselői« kötelessége is volt) oly elvi kikötéstől feltételezni a miniszteriumba lépését, melyet a közjogi ellenzék álláspontja elengedhetlenül megkivánt.
És pártja – az akkori balközép – ezen elvhűséget, ezen kikötést hangos helyesléssel fogadta.
Azóta semmi váratlan nem jött közbe, a helyzet ugyanaz, a mi akkor volt; és Tisza Kálmán úr, daczára annak, hogy választóinak tett fogadása most ép úgy kötötte, – mint egy év előtt, – mégis megengedhetőnek vélte magának, hogy adott szaván magát túl tegye, s a párt jellegét képezett közjogi ellenzéki állást egyszerűen félretéve, minden kikötés nélkül kormányba lépjen.
És követői, a volt balközép, most szintoly hangosan tapsolnak ennek, – mint egy év előtt az ellenkezőnek.
Mi türés-tagadás, ez aztán bizony ázsiai állapot. Valóságos Mandarin-Wirthschaft.
Én, ki Tisza Kálmán úr egy év előtti eljárásának nagyrabecsülésem kijelentésével adóztam, az igazságnak tartozom kijelenteni, hogy én egy kitünő államférfiunál a meggyőződésnek ily minden indokot nélkülöző változását, a mily meglepőnek, szintoly szomorítónak találom.
Pedig van még egy súlyosító körülmény is, mely nézetem szerint igen nagy figyelmet érdemel.
A körülmény az, hogy a meggyőződés e meglepő változásainak egy oly új párt alakításával nyilvánítása, melynél a közjogi ellenzéki programm egyszerüen félretétetett, az országgyűlés végén történt 3–4 hónappal az országos új választások előtt.
Ez, Uraim, tagadhatlanul annyit teszen, mint praeoccupálni egy bevégzett tény nyomása által a nemzet akaratának szabad nyilvánulását. Már, kérem! képviselőknek, a kik, mert képviselők, nem urai, hanem szolgái a nemzetnek, mandatumuk lejáratának előestéjén ily parlamentaris álamcsinyt csinálni, egy menthetetlen usurpatio. – Nagy szót mondottam, de távol minden indulatos heveskedéstől, komoly megfontolással mondottam.
És hozzá teszem, hogy e szó súlya egyenesen és kirekesztőleg a volt balközéppárti képviselőkre s első sorban azok vezérére esik vissza. Mert a volt Deák-pártiak eljárása tökéletesen correct. Ők a fuzio által semmit sem adtak fel, semmit sem tettek félre programmjukból, mely pártjuk jellegét képezte, sőt annak sikerét biztosították. Az usurpatio egyenesen a fuzio másik részére esik vissza. Ezeknek tette jogtalan is, illoyalis is.
Nem is lehetne azt mással mentegetni, mint azzal, ha elmondhatnák, hogy azon három hónap alatt, mely még mandatumaik lejárásáig hátra volt, megmentették a hazát azon súlyos bajoktól, melyeknek orvoslását annyira halaszthatlannak itélték, hogy hazafiui kötelességüknek tartanák a hazát még mandatumaik megszegésének árán is megmenteni.
Ámde mit beszélnek a tények?
Hiszen igaz: midőn a catilinai összeesküvés elnyomása után Metellus Nepos tribunus azt kivánta Cicerótól, esküdjék meg, hogy megtartotta a törvényeket, nagy hatást idézett elő Cicerónak eme válasza: Juro, quod servaverim rem publicam. (Esküszöm, hogy megmentettem a köztársaságot.«)
Fog-e Tisza Kálmán úr consulatusa végén hasonló esküt mondhatni? nem tudom, sőt minden elismerés mellett, melylyel úgy szándokainak tisztasága, mint kitünő tehetségei iránt viseltetem, nem is hiszem; egyszerüen azért, mert oly rendszer talapjára lépett s oly elemekkel szövetkezett, melyen s melyeknek társaságában a hazát megmenteni »en principe« lehetetlen. – Érezni fogja e talap e társaság zsibbasztó hatását mihamar. Sőt már is érzi, a mint debreczeni beszéde világosan mutatja.
De akármit is hozzon a jövendő, hogy lefolyt három hónapi minisztersége végén még amolyan cicerói esküt nem mondhatott, azt tudjuk, hogy mondhatni nem is praetandált, azt igéretekben szerény debreczeni beszédéből látjuk.
A mit a lefolyt országgyűlés alatt tett az új fuzionális miniszterium, az vagy olyan, hogy letörölte a részben meglehet tiszta, de nagy részben bizony nagyon üszögös gabonát, melyet a volt miniszterium öntött a garadra (ilyen maga a budget is), mit hát bizony nélküle is leőrhettek volna azok, kik a garadra öntötték, vagy pedig olyan, hogy el lehet rá mondani: adtál, uram, esőt, de nincs köszönet benne.
Ilyen ma két monstruosus felhatalmazás, mely annyira ellenkezik a parlamentaris rendszer természetével, hogy hasonlóra nincs is példa az egész világon a parlamentarismus történelmében.
A mi magát az állítólagos honmentési munkát illeti, az alphától omegáig a jövő országgyűlésre vár. Meg is mondotta dicséretes őszinteséggel miniszter úr maga is egyik beszédében, hogy az új miniszterium még nem tud tetteket felmutatni, s hogy organikus vagy hosszasabb tanulmányozást igénylő változtatásokat még csak szóba hoznia is egyáltalán nem lehet.
Ez tökéletesen igaz. De mert igaz, mert maguk is tudták, hogy az ország sulyos bajain a mult országgyűlésből még hátra volt három hónap alatt segíteni, még csak meg sem kisérelhetik; hát – istenért! – miért nem vártak változott meggyőződésük nyilvánításával a választásokig, mikor már mandatumaik kötelezettsége megszünik?
A képviselői kötelezettség parancsolta, hogy várjanak, ok pedig, mint mondám, nem volt reá, hogy ne várjanak, mert a hazát eddig bizony nem mentették meg. Ha az új választásoknál nem egy bevégzett tény nyomásával, nem a hatalom prestigével, hanem csakis okokkal jelennek meg választóik előtt s ezek az ő változott meggyőződésüket helyeslik, én sajnálottam volna, hogy hazánk függetlenségének szent ügye ily kitünő bajnokokat elveszít, de az eljárás tökéletesen correkt és loyalis volt volna; míg így a mint történt, sem nem correkt, sem nem loyalis, sem nem jogszerü, sem a halaszthatatlanság tekintetével nem menthető.
Hallottunk ezerféle változatokban magyarázgatni, – hogy miért kellett már a lefolyt országgyűlés végén ama csodaszövetségü új pártalakuláshoz folyamodniok.
E magyarázatokat a képviselőház volt elnöke megéljenezett bucsubeszédében e szavakban foglalta össze: szükséges volt az új pártalakulás, mert »a volt kormány azon eseményeknek állván előestéjén, hogy a ház többsége ellene fog nyilatkozni, csaknem bizonyosnak látszott, hogy a pártárnyalatokra szétoszlott házban oly többség nem is alakulhat többé, – mely bármely kormánynak biztos támaszul szolgálhasson.«
Talán a tényt magát is kétségbe vehetném, de ha a dolgok csakugyan akként állottak, hát következik abból, hogy akár szükséges, akár szabad volt magán az országgyűlésen oly pártalakításhoz folyamodniok, mely egy egész tekintélyes párt részéről a választási programm legsarkalatosabb ágazatának félretételére lett alapítva?
Hiszen ez a következtetés egy oly veszélyes alkotmánytani heresis, mely a képviseleti rendszert alapjából kiforgatja!
Hogy a képviseleti rendszer valóság legyen, akkor így nem a képviselőház, – hanem a választási urna az ily pártalakulás szinhelye. A képviselőházban gruppirozhatják magukat a pártok, a mint a választási urnákból kikerültek, tömörülhetnek az egyes homogen töredékek, melyek egy alapelven lettek megválasztva, miszerint a megválasztatásuk által hűségükre bizott elveknek tömörülésükkel nagyobb súlyt szerezzenek, de a képviselőház nem arra van szánva, s a képviselőknek nem az a rendeltetésük, – hogy ők ott saját képviselői pártjellegük félretételével pártokat alakítgassanak, minőkről megbizóik nem is álmodtak, hanem rendeltetésük az, hogy képviseljék a párt megkülönböztető jellegét, mely őket képviselőül megválasztotta, képviseljék tántoríthatlan hűséggel adott szavukhoz, mely képviselői minőségüknek szolgál alapul.
Ha csakugyan nem volt többség, mely bármely kormányzatnak biztos támaszul szolgálhatandott, ez olyan baj volt, melynek orvoslására fel lehetett találni az útat az alkotmányosság legelemibb fogalmaiban. Szétoszlatni a tehetetlen országgyűlést, hivatkozni a nemzetre, nem vágni elibe határozatának, hanem reá bizni a többség alakítását, a mint joga is hivatása is. Hiszen a debreczeni beszéd is elismeri, hogy, ha nem volt is kormány, mely haladni tudjon (hiszen az új kormány sem tudott azon az országgyűlésen – maguk bevallják), de volt kormány, mely helyét megállani tudta, tehát a mely perczben kitünt, hogy többség nincs, melylyel akárki is kormányozhasson, meg kellett volna szavazni egy ideiglenes budgetet, miszerint az új országgyűlésig az államháztartás fel ne akadjon s aztán rögtön hivatkozni a nemzetre. Ez lett volna az alkotmányos orvoslat. Nagyon hátra kellett volna esni nemzetünknek az alkotmányos ismeretekben is, érzelmeiben is, ha akadna ember, a ki ez állításom igazságát csak kétségbe is vonná.
Igen, de azt mondta Tisza Kálmán úr Debreczenben, hogy »félni lehetett, miszerint, ha a képviselőház úgy oszlik el, hogy nem lesz egyöntetüség, nem lesz egyöntetü párt sem, hát a legközelebbi választások ismét egy oly házat fognak eredményezni, melyben nem lesz homogen többség«.
Ha a dolog oly szomoruan komoly nem volna, hogy a derültséget bizony kizárja, fel kellene kaczagni azon egyöntetüség, azon homogeneitas felett, mely a volt Deák-párt s a volt balközép közt fenforog. Látjuk! – Mikor a korhely Trinculo – a (Shakespeare »Vihar«-jában) Caliban mellé kuporodik, imígy kiált fel: »a nyomoruság az embert különös hálótársakkal hozza ismeretségbe«. Biz’ igaz az!
Hanem Tisza miniszter úr vallomása nagyon épületes vallomás. Itt fekszik a nyul a bokorban, Uraim! praeoccupálni kellett egy bevégzett tény nyomásával a választók véleményét, miszerint a többség biztosíttassék.
Ez már aztán érthető érvelés. – Nagyon.
De hiszen ez egy felfordított világ, Uraim! Minő alkotmánytan szerinti hivatása az országgyűlésnek kortestanyává lenni? – Mióta lett a képviselőház azzal megbizva, hogy a képviselteket vontató kötélre fűzze?
Már most persze mondhatják (a mint mondják is), hogy szabad a választás; senki sem gyakorol hivatalos pressiót, a nemzet szabadon nyilatkoztathatja akaratát.
Ez szóbeszédnek szépen hangzik s egy bizonyos mértékig valóságnak is megjárná, ha nem hagyott volna nyomot hátra a nemzet erkölcseiben azon korrupczió, mely nyolcz éven át rendszer volt a hazában. Hanem hagyott! Hogy a mostani miniszterium nem fog oly eszközökhez folyamodni, mint a minőkhöz a Lónyay-kormány idejében folyamodtak, azt reménylem is, hiszem is, de legio azoknak neve, kiknek »elve« az, hogy jó a fölkelő nap melegében sütkérezni. És a bevégzett tényben és a hatalom prestigében akarjuk, pressio rejlik, kivált nálunk, hol az iszonylatig kiterjesztett kormány-patronátus folytán annyian élnek a kormány kegyéből, és még milyen azoknak száma, kik abból élni szeretnének! Igenis van pressio, – Tisza miniszter urat fényesen fogadták Debreczenben; hogy ez nemcsak a miniszternek szólt, tudom. Ha a miniszter nem volt volna Tisza Kálmán, nem fogadták volna úgy, kétségtelen; de hogy Tisza Kálmánt sem fogadták volna úgy, ha nem volna miniszter, az is bizonyos.
Hanem ez nagyon szomoru surrogatuma annak, a mi a jövő hónapban okvetlenül elkövetkezett volna, ha a volt balközép és vezére néhény állhatatosságát még egy pár hónappal megtoldja – elkövetkezett volna az, hogy a közjogi ellenzék azon mérsékelt programmal, melyhez Tisza Kálmán úr neve kötve volt (minő bánatos hang ez a »volt«), többségben került volna ki a választási urnából. – Hogyan ne került volna egy oly erkölcsileg tönkrejutott, pozdorjává zilált párttal szemben, mint egykori ellenei, szövetségesei most! És ezzel elkövetkezett volna az, hogy tisztába jöttünk volna a felől, vajjon valóság-e az alkotmányos élet Magyarországon vagy csak áltatás; mert tisztába jöttünk volna az iránt, hogy mi a hatalom szándoka, magatartása azon esetben, ha a közjogi ellenzék többségbe kerül?
Minő tapintatlanság volt ez alkalmat kiszalasztani! Sőt minő bűn!!
Ők ezt azért szalasztották ki, hogy kezet fogjanak elleneikkel azon dolgoknak megoldására, melyeket a közösügyes alapon is megoldhatóknak mondanak. E végett nem volt szükség a közjogi ellenzéki állást feladni. Ennyit az ellenzéki padokról is megtehettek. Az ország függetlenségének visszakövetelése sohasem zárta ki az ország ügyeinek minden irányban rendezésével foglalkozást; sem a pénzügyi bajoknak minden lehető, – alkotmányos irányu enyhítését. A közjogi ellenzék programmjában minden jó benne van, a mi a fuzionális programmban jó benne lehet; de ebben nincs benne az ország önállása, mely minden jónak alapja.
Hanem ők azt mondják, ez most nincs napirenden, ez a jövő kérdése.
Szerencsétlen, – több! elkárhozott nemzet ez, Uraim! melynél, ha függetlenségét elvesztette vagy eljátszotta, az annak visszaszerzésére intézett törekvés nincs mindig napirenden.
Hogy él magyar, áll Buda még, annak köszönhetjük, hogy ennek megóvása, midőn ez elég volt, visszaszerzése, midőn ez kellett, őseinknél mindig napirenden volt.
»Nincs napirenden! jövő kérdése!« Boldog isten! és ezt most mondják, épen most, midőn azon országgyűlésre választ a nemzet képviselőket, melyekre a quota kérdése vár. Hát mikor lesz napirenden, ha ilyenkor nincs? Soha!
És így is van. – Ez a manoeuverek kulcsa. Megadták magukat a közösügyes állapotnak. Népiesen szólva – beadták derekukat.
Hogy erről a kapu előtt álló quota kérdéséről nem szeretnek említést tenni, azt értem, de hogy a választók sem tesznek, a felett bámulok; azt pedig tudom, hogy e derékbeadás igen szomoru kilátást nyujtott a nemzetnek, úgy a quota kérdésében, mint a többi nagy fontosságuakban, melyeknek szerintök egyezkedéssel kell megoldatni. Joggal kapcsolatban az állhatatosság imponál, a derékbeadás fenhéjázást provokál.
»Chi vivra vedra.«
És most vigasztalásul mindezekért adtak a nemzetnek egy pártot, mely magát szabadelvünek nevezi. Elménczkedni nem akarok. Nagyon lehetne. Szándokot gyanusítani nem szokásom. – De annyit mondhatok, hogy nem olyan könnyü dolog ám szabadelvünek lenni, a szabadelvüség conditio sine quanonját az állami függetlenséget kizáró közösügyes alapon és azon párt társaságában, mely culturállami bravádok hamis czége alatt Napoleon-féle centralisatióval csinált szabadságot Magyarországon. – Nézzék Deák Ferenczet. Ő fényes multjában bizony szabadelvü volt, mint jobban senki. Mennyit tanultam tőle, mennyi megnyugvást, mennyi erőt merítettem abból, hogy nézeteim nézeteivel találkoztak. És a mint a közösügyes alapra lépett, reformok helyett mennyi deformot, haladás helyett mennyi reactiót volt kénytelen támogatni, mennyi önkényt védeni, mennyi romlottságot fedezni szeplőtlen neve tekintélyével. Így jár Tisza is.
Már látjuk a jövendőnek előre vetett árnyékát. »Erős kormány« a jelszó.
Erős kormány. Ez volt mindig a jelszó Francziaországban is, de ott sohasem láttam szabadságot hanem láttam »Sedan«-t, Angliában sohasem hallottam erős kormányról, de erősnek láttam a szabadságot; s láttam biztosnak, boldognak a szabad nemzetet az intézményes önkormányzat izmos karjain, mint édes anya ölén az egészséges gyermeket.
Hiszen hallották Őnök is, Uraim, a debreczeni beszédben említtetni a magyar közigazgatás történelmi fejleményének alapját. S ez igen helyes. – De nem hallottak önkormányzatról. És ez már baj. Hogy lesz megye, mely tágított munkakörben képezend engedelmes közeget az »erős kormány«-nak és kivetend adót a házi pénztárra, de e mellett azt az adót is fizeti az ország kincstárába, melylyel eddig onnan a házi pénztár fedeztetett, azaz, hogy egy contóra duplán fizet, azt elhiszem; de vajjon az új szabadelvüség merend-e csak a virilisekhez is, a népképviseleti eszme eme derisiójához hozzányulni? arról kételkedem; azt pedig sajnálkozva bizonyosnak tartom, hogy eme szabadelvü műhelyből nem fog kikerülni azon »megyei intézvény« melyről mi, kik a parlamentaris kormányt megalkottuk, s biz’ a szabadelvü haladás útjain sem voltunk járatlanok, azt irtuk törvénybe, hogy az »alkotmányosság védbástyája« s hogy »egész törvényes hatósága ezentúl is teljes épségben fentartandó«.
Sokat irtam, bár csak felületesen is, félig sem futottam be a mezőt, melyek Önök felhivása s a körülmények elémbe tártak. Pedig még egyről kell szólanom. Nagyon fontos dolog.
Hogy mennyire hat már is Tisza Kálmán úr szabadelvüségére az új talaj s új társaság, megdöbbentően mutatja az, a mit Debreczenben a vámszövetségről mondott.
Ő a külön vámterület helyreállításának eszméjét azon odiosus szinben tünteti fel, hogy a vámtariffákkal s más hasonló eszközökkel megindítandó háboru akar lenni a szomszéd állam ipara s kereskedelme ellen.
Nagy szó ez, Uraim! S egy képviseleti kormánytag szájában nagyon meggondolatlan szó. Ellenségtől érteném az ily gyülöletességi imputatiót, de magyar minisztertől meglep.
Nekem e szó ellen tiltakoznom kell a közgazdászat alapigazságai, hazánk érdekei s nemzetünk jó hirneve nevében, és saját politikai becsületességem nevében is.
Én, Uraim! senkinek a hazában nem állok mögötte az osztrák birodalom nemzetei iránti barátságos indulatban. Felemelt fővel mondom ezt s van jogom így mondani. Én emeltem fel első szavamat a birodalmi nemzetek alkotmányos élete mellett, még mielőtt ők maguk szót emeltek volna a mellett. – Sok viszontagságokon mentek azóta ők is keresztül, mint mentünk mi is, de a mi igaz, igaz, azon szó, mely akkor Austriában az alkotmányosság érzetét felvillanyozta, végeredményben nyomot hagyott hátra maga után. Ellenséget nem fogadnak úgy, mint engem ott egykor fogadtak. Én külön vámterületet akarok, de azt nem hagyom magamra fogni, hogy ezzel vámtariffa háborut akarok indítani az osztrák birodalom ipara s kereskedelme ellen. Legyenek azon birodalom nemzetei hazánkkal egy fejedelem alatt vagy ne legyenek, a mint a jövendő könyvében megirva lehet, mi mindig szomszédok leszünk irányukban, mint már őseink 91-ben megirták, csak jó szomszédságra, de erre igenis kötelezettek. Én óhajtom, tanácsolom nemzetünknek, hogy jó szomszédjok legyen, miszerint megvárhassa, hogy ők is jó szomszédaink legyenek. Barátaik legyünk, hogy barátaink legyenek!
Ha én elmélkedésekben, tettekben, tapasztalásban és szenvedésekben megőszült agyamnak minden gondolatával, szivem minden lüktetésével gyülölöm a közösügyes állapotot, e gyülöletben nagy része van annak, hogy ez állapotban köztünk s a birodalom népei közt az őszinte barátságos indulat mindkét oldalról lehetetlen.
Ha külön vámterületet akarok, abban nagy része van annak, hogy közös vámterület mellett köztünk az őszinte barátság lehetetlen.
Ez a szó »vámtariffa« nem harczot és háborut jelent a mai világban, hanem jelenti az érdekek méltányos kiegyenlítését viszonlagosan.
De hogy ily kiegyenlítés csak szóba is jöhessen, arra külön vámterület kell. – E nélkül kiegyenlítést megkisérleni is lehetetlenség. – Róla beszélni képtelenség.
Külön vámterület mellett igenis, a lehető legnagyobb méltányosságot tanácslom a szomszéd birodalmi nemzetek iránt, a vámtariffáknak kölcsönös egyezkedés útján megállapításánál, sőt ajánlok kiváló kedvezéseket is irányukban, – de külön vámterületet kivánok, mert a közös vámterület eszméjében hazánk közgazdászati megélhetésének oly absolut ruinája fekszik, miszerint e mellett teljes lehetetlenség, hogy köztünk előbb útóbb az ipar és kereskedelmi érdekek azon elkeseredett harcza ne fejlődjék ki, melyet Tisza miniszter úr a közgazdászati eszmék bámulatos confuziójával a vámtariffáknál keres, melyek ép annak eszközei, hogy az érdekek kölcsönös kiegyenlítésével a háboru kikerültessék.
Különben, hogy mik az én nézeteim a vámtariffa rendszerről? az tudva van. – Eszmezavar tisztázása végett itt csak annyit akarok megjegyezni, hogy, midőn védvámról van szó, nem prohibitiv rendszerről van szó, hanem arról, hogy oly mérsékelt oltalom adassék a hazai műiparnak a kezdet nehézségeivel megbirkózásnál, mely őt képessé tegye intelligens munka mellett a külföldi műiparral a szabad versenyt kiállani. Midőn szabad kereskedelmi rendszerről van szó, ez alatt nem az értetik, – hogy nemcsak az élelmiszerek s gyártási nyers és segédanyagok, hanem még a készgyártmányok is vámmentesen hozattathassanak be; hanem értetik az, hogy a vámtariffák tisztán államjövedelmi szempontból szabályoztassanak.
És e megjegyzés után berekesztésül áttérek a vámszövetségi kérdésnek egy oly oldalára, mely hazánk súlyos financziális körülményei közt annyira fontos, hogy szeretném reá pártkülönbség nélkül minden gondolkozó ember figyelmét felhivni a hazában.
És ez a következő:
A hivatalos kimutatások szerint az osztrák-magyar monarchiának (hazánkat is beleértve) összes kereskedelmi forgalma a külfölddel 1872-ben tett 973 millió forintot behozatalt és kivitelt összevéve.
Tekintve azt, hogy mi jobbadán csak nyers termékeket viszünk ki, s ennek nagy részét Austriába, a külföldről pedig a magas vámok miatt csak kevés kész gyártmányt vehetünk, hanem kénytelenek vagyunk jó magas premium mellett Austriából venni (ez a premium többre megyen évenkint 40 millió forintnál, a mit kényszeradóként fizetünk a szomszédba), azt hiszem, inkább sokat mint keveset mondok, midőn állítom, hogy a külfölddeli kereskedés annak összegéből (973) millió Magyarországra nem esik több egy harmadrésznél, mondjuk 300–325 millió.
Ámde ugyancsak a hivatalos kimutatások szerint ugyanazon évben (1872) Magyarország összes kereskedelmi forgalma a külfölddel és Austriával tett 799.124,055 forintot, – kerekszámmal 800 milliót; vonjuk le abból a külföldi kereskedésre eső 300–325 milliót. Világos, hogy 475–500 milliónyi forgalom az Austriávali kereskedésre esik.
Már kérem, minthogy nincs köztünk s Austria közt elválasztó vámvonal, ezen egész 475–500 milliónyi forgalom egyetlen egy fillér vámjövedelmet sem hozott s hoz be az ország pénztárába.
Míg ha külön vámterületünk lenne, igen mérsékelt s ha tetszik, tisztán jövedelmi vámtariffák mellett, ez maga annyit hozna be, hogy az egész évi deficzittet fedezné.
No már kérdem én: nekünk, kik a bukás szélén állunk, kik még folyó költségeinket is adóságokkal fedezzük, oly virágzó állapotban van-e financziánk, hogy ezt a jövedelmi forrást önként bedugjuk? Szabad ezt tennünk? Lehet ezt tennünk? – és van-e ok megnyugvással nézni elibe egy oly kormány gazdálkodásának, mely azt állítja, hogy az ország financziális bajai feletti aggodalom birta reá, hogy elveinek félretételével kormányra vállalkozzék, s most mégis világosan azon útra tereli a vámpolitika kérdését, mely okvetetlenül ezen roppant jövedelemnek, ezen mentő csónaknak eldobására vezet?
Mert hogy ezen útra tereltetik, az kétségtelen. Minden újabb miniszterialis beszéd elkezdve a február 3-dikain arra mutat, mindenik jobban és jobban homloktérbe állítja a vámterületi közösség reconfirmatiójának eszméjét, és a megbotránkozásig arra mutat a kormány közlönyeinek e kérdésben napról napra szinváltoztatóbb sülyedése. Boldog isten! mivé nem tettek ezek a vámszövetség felmondásának hajdan erős bajnokai!
Miserere! miserere!
Pedig a közös vámvonal fentartása mellett absolute lehetetlen e kidobást elkerülni; akár a védvám, akár a szabad kereskedés alapján rendeztessenek a közös vámtariffák a külföld irányában. A külvámokban részesülést lehet igazságosabban repartiálni, a fogyasztási adókat lehet méltányosabban elintézni, de az Austriávali kereskedési forgalomtól minden jövedelem elesik.
És ez az, a mit úgy hivnak, hogy »segíteni az ország financzialis bajain«.
És e segítést az ország választóinak többsége hozsannával fogadja, dob-, trombitaszóval megünnepli.
* * *
Feleltem kivánságuk szerint becses levelükre. – Terjedtebben tán, mint a mennyit türelmük megbir. De feleltem. Dixi et salvavi animam.
Azt irják Önök, Uraim! hogy Debreczenben nem csalatkoztam.
Hogy Önökben nem csalatkoztam, azt hazafiui tisztelettel ismerem el. Hogy Debreczenben nem csalatkoztam-e? azt a julius 1-je fogja megmutatni.
Fogadják nagyrabecsülésem s barátságos indulatom kijelentésével legszivesebb üdvözletemet, a ki, bármit is hozzon az idő, vagyok és maradok a hazának holtomig hű, Debreczennek örök hálára kötelezett szolgája.
Kossuth Lajos.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages