Hermann Ottónak

Teljes szövegű keresés

Hermann Ottónak
Collegno (Baraccone).
Olaszország, 1875. márczius 17.
Uram!*
Herman Ottónak. K. F.
Pusztán lakom, hol nincs postahivatal. A közönséges leveleket rendesen elhozza házamhoz a postás. Az ajánlottak ellenben néha hetekig, hónapokig nem jutnak kezemhez, mert azokért személyesen kell mennem, s én hónapokon át sem vetődöm egyszer a városkába. Azért szólítottam fel hazámfiait hirlapilag, ne küldjék leveleiket ajánlottan. Mégis teszik. Csak a véletlennek köszönhetem, hogy Ön becses levele márczius 2-áról tegnapelőtt már kezemhez jutott.
Ön azon felszólítással tisztelt meg, hogy mondjak véleményt az Önök által megindíttatni szándokolt iparosmozgalomról. Ez irásban kissé bajos dolog, mert minden részlet fontos a fontos ügyben, s mindenre kiterjeszkedni nagyon sok irást kiván, mi öreg kezemnek nem kis feladat, míg, ha valamiről nem szólok, hallgatásom feltétlen helyeslésre magyaráztatik oly dolgok felől is, miket tán nem helyeslek.
De az ügy nagyon belevág hazánk anyagi érdekeibe. S Ön és barátai bizalmát nagyra becsülöm, ezért a csatolványokat kivánsága szerint visszaküldve neki türközöm a feladatnak, bár félek, válaszom a mily hosszu, tán oly kedvetlen is lesz.
* * *
Ha Önök oda kivánnak hatni, hogy a magyar iparosok és kereskedők mint honpolgárok, kiket egy specialis érdekközösség fűz egy csomóba, sajnálatos ziláltságukból a kompakt testületi súly öntudatára vezettessenek, miszerint érdekeiknek (melyek a hazának is mondhatlan fontosságu érdekei) biztosítására szervesen tömörített erővel tekintélyes állást foglaljanak a nemzet közéletében; állást, melyre számuknál, értelmességüknél s érdekeik nemzetgazdászati fontosságánál fogva kiválólag hivatva vannak: úgy én ezt lelkemből helyeslem.
És mert ennek valósítására a legközelebbi – mondhatnám döntő – alkalom a közelgő választásokban nyilik, ha Önök tömöríteni, szervezni akarják az iparos és kereskedő elemeket, miszerint öntudatos összműködéssel vessék tömör súlyukat a mérlegbe, azon akadályok elhárítására s alapfeltételek biztosítására, mely elhárítás és biztosítás nélkül a hazai ipar és kereskedés felvirágoztatása merő lehetetlenség, úgy én Önöket e téren örömmel üdvözlöm.
S továbbá, mert valóban nagy ideje már, hogy a 48-diki törvények jogegyenlőségi vívmányai igéből testté váljanak az életben, és szokjanak le már egyszer a productiv munka emberei azon antiquált routinról, hogy jobbadán még mindig csak a régi politikai factorok körében keresnek törvényhozókat, s még a magyar Szeged magyar iparosai is, kiknek olyan emberei vannak mint Bakay Nándor, egy Horváth Mihály!! által képviseltetik a magyar ipar érdekeit: ha Önök oda is kivánnak hatni hazafias discretióval, hogy szakavatott, de egyszersmind független jellemü, magyar hazafias érzelmü férfiak, iparosok és kereskedők is foglaljanak széket a képviselőházban, még pedig tekintélyes számban, úgy én ezen igyekezetükhöz is annál inkább sikert kivánok, minél bizonyosabb, hogy e nélkül a honpolgárok ezen fontos része nem emelkedhetik a nemzet közéletében azon tekintélyre, a melyre hogy emelkedjék a haza leglényegesebb érdekei sürgetőleg követelik. – De ha Önök a magyar iparosokat és kereskedőket mint ilyeneket külön párttá akarják alakítani, úgy én azt nemcsak szükségtelennek, de a hazára nézve károsnak is tartom s határozottan helytelenítem.
Szükségtelennek tartom, mert van párt, melynek programmjába tökéletesen bele illik mindaz, a mit Önöknek az ipar és kereskedés érdekében akarniok kell.
Károsnak tartom, mert hazánkban jóformán minden valamire való ember párthoz tartozik, s így minden új pártalakítás csak egy vagy más párt rovására történhetik. Sennyey követői a Deák-párt rovására; az új kormánypárt, mely a »szabadelvü párt« nevet arrogálja magának (mintha bizony lehetne szabadelvü, a ki azt, a mit a józan ész, a logika, az élet, a történelem, sőt a politikának minden elemi tankönyve is a szabadelvüség kardinális feltételének ismer – értem a minden idegen avatkozástól ment állami önállóságot, – a lomkamrába dobja mint valami Mária Terézia korabeli rozsdás insurgens fringiát), e párt a balközéppárt rovására annak megsemmisítésével alakult. Ha Önök is új pártot alakítanának, ez csak úgy történhetnék, hogy Önök a közjogi ellenzéktől vonnának el erőt, vagy azoknak sorait ritkítva, melyek a balközép országgyűlési képviselőinek tömeges apostasiája következtében amannak sorait szaporitanák.
Adjanak Önök, kérem, maguknak számot a helyzetről. Mihelyt pártról van szó, két párthoz senki sem tartozhatik: vagy – vagy. Ez tény, s mert nálunk csaknem mindenki párthoz tartozik, tehát két dolog közül okvetlenül egy történnék. Vagy az, hogy sok üzletember azt mondaná: nekem van pártom, azt el nem hagyom, s ekkor nem lenne tömörülés, vagy az, hogy azon párt soraiból ujonczoznák az új pártot, a melynek rokonszenvére számíthatnak. – Melyik párt ez?
Arról, gondolom, meg vannak Önök győződve, hogy a vámterületi közösség felmondása s önálló magyar vámterület felállítása nélkül a magyar műipart virágzásra juttatni s vele élénk belkereskedelmi forgalmat előidézni merő lehetetlenség. Ez sarkalatos pont is, axioma is. Fel is vették ezt Önök programmjokba, bár nem oly nyomatékosan, mint a hogy kellene. De erről majd alább.
No, kérdem én, melyik pártból remélhetnek Önök csatlakozást egy oly programmhoz, mely az osztrák-magyar vámterületi összeolvadás felmondását criteteriumul mondja ki?
A volt Deák-pártból nem, mert hiszen az hozta nyakunkra ezt a ruinosus összeolvadást. Az fogadta el »en bloc« minden vizsgálat nélkül ama rettenetes vámtarifákat, melyek egyenesen arra voltak s igen sikeresen számítva, hogy a fejlett s mégis a külföldi verseny ellen védvámokkal biztosított műipar korlátlanul szabad versenye csirájában elfojthassa a magyar műipart, miszerint minél többet legyünk kénytelenek másoktól venni, de akként, hogy necsak védett műiparunk, de szabad kereskedésünk se legyen, s odadobták a magyar piaczot monopoliumul az osztrák iparnak, úgy hogy azt, a mit gyártanunk az osztrák szabad versenye nem enged, ne vehessük ott, a hol legolcsóbban kaphatnók, hanem kényszerítve legyünk drágábban venni Austriától, kinek csak ezen a réven ártöbblet fejében oly kényszeradót fizet Magyarország, mely évenként többre megyen, mint az osztrák adósságból pazar bőkezüséggel elvállalt rész.
Rettenetes állapot ez. Romlás, pusztulás kútfeje. Nincs ilyenre példa a világ történelmében, még a gyarmatokéban sincs. Nem lehet ezt sem a védvámrendszer, sem a szabad kereskedés elve alapján védeni. Mert az sem az egyik, sem a másik, hanem valóságos elvéreztetési rendszer: Austria a magyar piaczon a külföldi ipar versenye ellen védve van és Magyarországra szabad kereskedéssel bir, a magyar ipar pedig saját hazájában az osztrák verseny ellen védve nincs, de a külföldről szabad kereskedéssel nem bir. Csak nem várnak Önök ez átok vezetőitől csatlakozást. – A Sennyey- vagy Lónyay-pártból természetesen szintúgy nem. Hisz’ ezek amazokkal egy követ fujnak.
De az új kormánypártból szintúgy nem várhatnának Önök csatlakozást, mert (és erre különös figyelmet kérek) Tisza Kálmán azon programmbeszédében, mely a bársonyszékhez lépcsőül szolgált, világosan kimondta, hogy a vámterület egységét fenn kivánja tartani.
Nagy szó volt ez, Uraim! halál fekszik e szóban a magyar műiparra s vele a magyar kereskedésre; mert hogy a vámterületi egység fentartása mellett legfölebb csak a fogyasztási adóknál s vámtérítéseknél szenvedett károkat lehetne enyhíteni, de a magyar műipart felvirágoztatni teljes lehetetlenség, az oly kétségbevonhatlan mint az, hogy a nap világít. – Bizony, bizony, mondom is, hogy, ha Önök akármi név alatt üzletérdeki országos gyűlést hivnak össze, s azon Tisza e veszedelmes szándoka ellen nem tiltakoznak s tömegesen nem foglalnak ellenében határozott ellenzéki állást, szent kötelességet mulasztanak el, és ép azt mulasztanák el, a mit ez idő szerint a magyar ipar és kereskedés érdeke a legelső sorban követel.
Tehát marad azon párt, mely, hogy az Önök programmjának kissé nagyon óvakodó szavaival éljek: »a nemzet önrendelkezési jogát irta lobogójára«. Kivéve talán nehány szórványos elemet, mely, ha ekkorig közömbös tudott maradni a közügyek iránt, bizony az új pártban sem fog tevékeny érdekeltségre lelkesülni. – Önök jóformán csak ezen párt tagjai közül remélhetnének csatlakozást. – Az új párt tehát csak ezen párt rovására alakulhatna.
Hazafiságukra hivatkozom: őrizkedjenek árva hazánkat ez új csapással sujtani; ne gyérítsék azon párt sorait, melyről azt mondják programmjukban, hogy a »közjogi téren« (miért csak a közjogi téren? miután annak programmjában az Önök által felkarolt specialis érdek is benne van) támogatni fogják. – Nagyon különös támogatás volna az, mely azon kezdődnék, hogy annak sorait – s épen most a tömeges defectiók paroxismusa közben – tömörítés helyett megbontják.
Hogy szervezkedni s az üzleterőket (rövidségéért e szót használom, mert a nagy szótár szerint e szónak »üzlet« értelme ez: foglalatosság az ipar és kereskedés valamely ágában) tömöríteni akarják a specialis üzletérdek biztosítására, ez egész rendén van s tökéletesen helyes. De erre nem új pártalakitást, hanem oly eljárási módot kell választani, mely a mellett, hogy a specialis érdeknek használ, más közérdeknek nem árt. Ez nagyon könnyü, mert a mint az igaz, hogy két párthoz senki sem tartozhatik, úgy az is igaz, hogy a pártban gruppirozhatnak, szövetkezhetnek, fegyelmezhetik magokat az egy specialis érdek által összefűzött elemek, miszerint összhangzatos működésük által e specialis érdeknek a pártban kiváló figyelmet s általa a törvényhozásban érvényt szerezzenek. Ez nem árt a párt egységének, sőt annak súlyát mind bel-, mint külterjileg öregbítheti.
És ez az, a mit javaslok. A mód felől is elmondom véleményemet.
Önök, úgy látom, »közgazdászati congressust« akarnak tartani s ott tiz thesist megvitatni. Ha csak megvitatásról van szó, erre nem látnék külön mozgalomra szükséget, ezt az iparegyesületben is meg lehetne tenni. Különben a »congressus« czímet kissé pretentiosusnak találom, a mennyiben e szó alatt az egész világon mindig internationalis gyülekezet szokott értetni, legyen a tárgy diplomatiai, vagy forogjon posta-currentia vagy socialis érdekek, közgazdászat vagy tudományos kérdések körül, a congressus mindig internationalis. Egyébiránt az ily akadémikus vitatkozás magában igen ártatlan időtöltés. Meglehet, a sok szó között akad egy-egy mag, melyet időjártával valamely ügyes kertész tenyésztésre juttat, de nem tudok esetet, hogy az ily fejtegetések rögtön nyomot hagytak volna maguk után gyakorlati actiók terén a nemzet közéletében. Pedig az ipar és kereskedés érdekei gyakorlati actiót kivánnak hazánkban. Nem kétlem, fog a tiz thesis felett tiz talpra esett beszéd tartatni, mit a közönség kisebb-nagyobb érdekkel végig hallgat, ha ugyan lesz közönség, mely mind a tiz thesist megállja. Aztán szétmennek, s mindenki marad, a hol előbb volt.
Én nem gondolom, hogy ez volna az, a mire ez idő szerint szükség van. Valószinüleg azt fogja Ön, Uram, mondani, hogy nemcsak az akadémikus fejtegetések képezik czélját a tervezett congressusnak, hanem az is, hogy egy erkölcsi egyesülés jőjjön létre egy életerős középosztály létesítésére s ez egy programm alapján párttá alakuljon.
A pártalakulásról már elmondtam nézetemet. Nem helyeslem. A többire is vannak észrevételeim.
Én gyakorlati szempontból szeretvén a dolgok értékét mérni, megvallom: az erkölcsi egyesüléseket, melyek czéljainak »hirdetője és végrehajtója mindenki abban a körben, melyben él«, meglehetősen meddő actiónak tekintem. Nem tudom, hol tegyem rá a kezemet. Nincs teste.
A mi pedig a »középosztály létesítését« illeti: én ismerem az amerikai Egyesült Államokat. Ott van szabadság, van törvénytisztelet, hazafiság, pénz, ipar, kereskedés, tudomány, jólét, – a henyélés szégyen, munka és becsület egyértelmü. De én e szót »középosztály« ott soha még csak említeni sem hallottam. A munka tiszteletben áll, s nem gát, hanem lépcső a legmagasabb méltóságokra. Johnson elnök szabómesterember volt, a nagy Lincoln mint favágó kezdte pályáját; Franklin, a ki »eripuit coelo fulmen sceptrumque tyrannis« könyvnyomtató volt. Az én tisztelt és kedves barátom Wilson alelnök (a Senatus elnöke) mesterségére csizmadia, – de a középosztálynak ott hirét sem hallottam. Az embernek mint az emberiség tagjának keble büszkén kitágul – bár mint magyarnak görcsösen összeszorul – ha meggondolja, hogy egyetlen egy városban, mely annyira fiatal, hogy még nem volt, mikor én már férfikorom delén túl voltam (Chicagót értem) azon iparos elemek, a melyeket az aristokratiai kevélység »középosztálylyá« degredál, több értéket produkálnak évenként, mint a mennyit egész Magyarország földmívelete előállítani képes; – de azt is tudom, hogy, ha valaki ezen csodatevő elemeket, a nemzet diszét, büszkeségét, a nemzetek hátgerinczét, így szólítaná: »ti középosztály!« a sértett önérzet indignatiójával utasítanák vissza e degradatiót. Mert hát a ki középosztályt mond, az felső osztályt, alsó osztályt is mond, valakit maga alá teszen, valakit maga fölébe helyez. Castot mond, cast maga is a juliusi monarchia »bourgeoisie«-ja a legitimista monarchia aristokrátiájának substituálva. Nem demokratikus eszme. Soyons Citoyens!
Nem tehetek róla, én így érzek. Ámde, ha már a vénhedt Európa antiquált hagyományai folytán még középosztályról beszélni lehet vagy kell, olyan dolog az, mint a forradalom. – Nem lehet azt csinálni, az csinálódik. Vagy van, vagy nincs. Ha van, nem kell csinálni, ha nincs, nem lehet létezését decretálni. Annak teremnie kell.
Én azt gondolom, hogy társadalmi elméletek helyett a közelgő választások gyakorlati terére kellene az egész mozgalmat tervszerüen irányozni, ez az, a mi most időszerü.
És pedig azért, mert sok dolog közrehathat ugyan az ipar és kereskedés előmozdítására, de ezekben bizonyos fokozat van. Mindenekelőtt azon alapfeltételek megszerzését kellene munkába venni, a melyek nélkül az ipar és kereskedés felvirágoztatása teljes lehetetlenség, bármint erőlködjék is a magán és társadalmi tevékenység. S mert ezeket csak törvényhozás útján lehet megszerezni, s mert a törvényhozási sikert csak a választásoknál lehet előkeríteni, s mert a választások a küszöb előtt állanak: hát biz’ én minden tevékenységet ezen dologra összpontosíttatnék: ezt tüzném ki (hadtanilag szólva) működési objectumul) s azt semmi mással nem complikálnám. A ki sokat markol, keveset szorít. – Igenis, én is összehívnám országos értekezletre (nem congressusra) a magyar iparosokat és kereskedőket, s az ipar és kereskedés ügybarátait; – de csak úgy, ha magamat eleve biztosíthatnám, hogy felhivásomnak sikere lesz. Fiascotól minden áron óvakodni kell.
Kifejteném felhivásomban, hogy, ha közgazdászatilag magunkat a végpusztulásnak resignálni nem akarjuk, miért van itt annak ideje, hogy a magyar iparosok és kereskedők nagy közfontosságu, specialis érdekek biztosítása végett a nemzet közéletében határozott iránynyal tömörített erővel állást foglaljanak.
Nem gyámkodás alóli emancipatióról szólanék, mert gyámkodásban bizony a hazai ipar és kereskedés érdekei nagyon mostohán részesültek, hanem szólanék arról, hogy ápoló gyámkodás helyett az ország legfontosabb érdekei a politikai gyávaság vélt exigentiáinak martalékul dobattak, és szólanék, a veszélyről mely Tisza miniszteriális programmjában a magyar ipart és kereskedelmet fenyegeti.
És el nem mulasztanám megemlíteni, hogy az erőtömörítésre annál nagyobb szükség van, mivel a határozottan reactionarius s főkép a magyar kézműiparosok ellen intézett új választási törvény folytán a magyar iparos választók száma keservesen leapasztatott, s hogy e súlyos veszteség hatását csak a megmaradt erők tömörítésével s intensiv erélylyel lehet most ellensúlyozni.
Erre azonban nem elég az, a mire a pesti iparoskör szorítkozik, hogy az ipar és kereskedés érdekei szóhoz juthassanak, hanem tisztába kell jönni az iránt, hogy mik ezen érdekeknek leglényegesebb requisitumai? Concret alakot kell adni az érdekek igényeinek, miszerint a kivánt szóhozjuttatásnak határozott iránya s a nemzet közéletébeni állásfoglalásban összhangzás legyen.
E czélból országos értekezletre hívnám össze az ügybarátokat oly végre:
1. Hogy megállapíttassanak azon cardinalis pontok, melyeket az összeműködésre tömörítendő iparos és kereskedelmi elemek mérvadó criteriumnak, elengedhetlen feltételnek fognak tekinteni a képviselőjelöltek kiszemelésénél, s a választásoknál az ipar és kereskedés szempontjából.
2. Hogy meghatároztassék, melyik azon politikai párt, melynek programmjában és irányában ezen cardinalis feltételek megszerzése körül erélyes törekvésre legtöbb garantia találtatik, s hogy az ahhozi tömeges csatlakozás kimondassék.
3. Hogy a homogen erők szerveztessenek, miszerint az iparos és kereskedő választók azon párt zászlója alatt, specialis érdekeik alapján, tömörülve, ezen érdekek érvényésítését összhangzatos működéssel erélyesen munkába vehessék.
Én, Uram, most ily keretet adnék a mozgalomnak.
A mi azon cardinalis pontokat illeti, melyek a közelgő választásokra mérvadó criteriumul lennének felállítandók, én háromra s csakis háromra szorítkoznék.
Az első és legfőbb az osztrák-magyar vámterületösszeolvadás felmondása s az önálló magyar vámterület felállítása. Ez az alpha, »hinc omne principium, huc refer exitum«. E nélkül sohasem lesz virágzó magyar műipar, e nélkül viszont nem lehet élénk belkereskedés, mert ez a nyerstermék, érték s iparérték cseréjének közvetítésén alapszik, pedig az élénk belkereskedés oly hatalmas közgazdászati tényező, hogy azzal fontosságban a legterjedtebb külkereskedés sem mérközhetik. Ez első pontban oly hatalmas emeltyü áll Önöknek rendelkezésére, hogy meg lennék győződve, miként ezt kellő erővel felhasználva, ha talán nem is absolut többséget az egész országban, de bizonyosan többséget lehet a magyar s különösen a városi elemekből a választási urnák közül összegyűjteni, még pedig tisztán közgazdászati alapon; azon magas politikai tekintetet még csak nem is említve, hogy a mely perczben külön vámterületünk lesz, azon perczben magyar kérdés is lesz az európai politikában (most a boldogtalan fuzió folytán nincs többé!), mert a külön vámterület a külön államiságnak symboluma. Önök e nagy dolognak három száraz szót szántak körlevelükben, míg meddő eszméknek, melyeknek kézzelfogható testük nincsen, vagy épen czéltévesztők, ne mondjam veszélyesek, lapokat szentelnek. Bocsánatot kérek, ez nem praktikus eljárás.
Kapcsolatban az önálló vámterülettel, melynek az önálló magyar kereskedelmi politika természetes következménye, a második cardinalis pont, az önálló vámterület vámtarifáinak tisztán hazai érdekek szempontjából osztályozása, oly módon, miszerint ne legyenek ugyan arra számítva, hogy mindent magunk gyártsunk s oly iparágakat is meg akarjunk honosítani, melyekre földtani viszonyainknál fogva, szemben más fejlett iparu nemzetekkel, mi hivatva nem lehetünk; ne is arra legyenek számítva, hogy a tespedésnek premiumot nyujtsanak, hanem igenis arra, hogy a műipar azon ágainak életerős kifejtése, melyek geographiai, geologiai és népesedési viszonyaink által természetszerüleg indikálva vannak, a kérdés nehézségeinek legyőzésében mérsékelt védvámok által nemcsak a távolabb külföld, hanem a szomszéd osztrák ipar elnyomó versenye ellen is oltalmaztassék. – Minden egyébre nézve pedig, a szabad kereskedés elvének hódolva, a vámok csupán jövedelmi szempontból szabályoztassanak, miszerint a chronikus deficitekkel küzdő országos financzián segítve legyen s a már a nemzeti vagyontőkének megtámadásáig csigázott egyenes adóterheken könnyítve legyen.
(Anglia most már a szabad kereskedés elvének hódol, de azért roppant bevételi budgetjének 28%-jét a vámok adják, s ez teszi lehetővé, hogy a föld-, ház- stb. egyenes adó annak csak 3%-jére s a jövedelmi adó, mely mellett külön kereseti mód nincs, csak mintegy 9%-jére rúg.)
Én azt gondolom, hogy különösen azokra az iparágakra nézve, melyek a hazai nyers termények értékesítésére vannak irányozva a mérsékelt védvámkövetelést a czáfolhatatlanságig hatalmas érvekkel lehet támogatni.
Csakugyan irtózatos neme az a gazdálkodásnak, mely szerint (hogy példában szóljak) eladunk egy mázsa nyers gyapjut a külföldre 100 frtért, s aztán ugyanazon mennyiség gyapjat visszavásároljuk posztó alakban 200 frtért, a helyett hogy gyapjunkat saját munkánk által annyira értékesítenők. Ily bolond gazdálkodás mellett lehetetlen el nem pusztulni.
Azután a nemzetgazdászat nem mathesis, melynek minden tétele, minden időben, mindenhol egyaránt áll. A nemzetgazdászatnak is vannak ugyan absolut igazságai, például: hogy a pusztán vagy főkép földmívelő ország meteorologiai esélyek játéka levén, biztosságra sohasem számíthat, ma saját zsirjában fullad, holnap éhenhalással küzd. Hogy műipar nélkül a nemzeti közvagyonosság sem magas fokra nem emelkedhetik, sem biztosságra nem számíthat. Hogy a nemzeti tőkegyarapodás kútfeje az értelmes munka. – Hogy élénk kereskedési forgalom könnyü s lehetségig olcsó hitel s gyors, biztos és olcsó közlekedhetés nélkül lehetetlen stb. stb. – de mikor aztán arra kerül a sor, hogy hát miként kell a munkának hóna alá nyulni? miként kell a hitelre módot nyujtani? a közlekedési eszközöket létrehozni? itt már megszünik a mathematikai formulák átalánosítása, itt korral, viszonyokkal kell számolni, a mi egy helyütt czélszerü, másutt nem az, a mi itt jó, amott rossz.
Ha az egynemü civilisatio keretébe foglalt világ egy tabula rasa volna, mely csak most rendezné be nemzetgazdászati háztartását, kétségtelenül az okszerü munkafelosztás volna a legjobb rendszer; hadd csinálna mindenik nemzet azt, a mit ő képes legnagyobb bőségben s legolcsóbban előállítani, – aztán cserélné ki árúit az egész emberiség szabadon. Igen, de a világ sorja nem így alakult, a közgazdászati fejlődés különböző irányban, különböző fokon áll. Tehát a tapasztalástól kell tanácsot kérni.
Már pedig tény, hogy nincsen egyetlen egy nemzet sem, melynek műipara védvámok oltalma nélkül fejlődött volna ki életerőssé.
Tény, hogy nincs egyetlen egy nemzet is, mely hamarabb fogadta volna el a szabad kereskedés elvét mint akkor, midőn a védvámok oltalma alatt a kezdet nehézségeit már leküzdötte, magát életerősen versenyképesnek érezte.
Tény, hogy még oly hatalmas, előretörő nemzet is, mint az észak-amerikai nagy köztársaság, mai napig sem véli elérkezettnek az időt, – hogy a mérsékelt védvámrendszerről lemondhasson. És tény, hogy ezen rendszer mellett a nemzeti vagyon tőkéje óriási mérvben növekszik, a közjólét bámulatos fokra emelkedett s a rabszolgatartók szakadársága által előidézett irtózatos belháboruból eredett adósságait száz meg száz millió dolláronként képes évenként – a védvámrendszer segítségével – apasztani, míg mi a vámterületi közösség pióczarendszere mellett rendes kiadásainknak béke idején fedezhetése végett száz meg száz millióként növeljük adósságainkat.
E tények tanuságával szemben miként lehetne kétségbe vonni, hogy nálunk a mérsékelt védvámrendszer parancsolólag indikálva van, miután a hazai műipar felvirágoztatása – a mi védrendszer nélkül soha és sehol e világon el nem éretett – minálunk nemcsak jobblét kérdése, hanem valóságos élet-halálkérdés.
Ha az osztrák monopolium önző ügyvédei azzal akarják Magyarországot megrettenteni, hogy a magyar földmívelést repressaliákkal fenyegetik, ez merő üres hólyagpuffogatás. Semmi nemzet nem oly bolond, hogy puszta daczból ne vegyen tőlünk élelmi szereket és gyártási nyersanyagokat, ha nálunk hasonló árért jobb minőségben, vagy hasonló minőségben olcsóbban kaphatja; – ha másutt kaphatja így, most sem oly bolond senki, hogy tőlünk vegye.
Sőt egyenesen a magyar földmívelésnek van legnagyobb, specialis érdekeiben, hogy a magyar műipar felvirágoztassék, mert ez neki élénk és biztos belpiaczot nyujt, míg most bő termés idején nem talál vevőre, ha csak (mint mondani szokás) a világ valamely részét az isten éhségcsapással nem látogatta meg.
És ezen élénk és biztos belpiacz – a mint a tapasztalás mindenütt bebizonyította – hogy bő kárpótlást nyujt azon csekély áremelésért, mely a mérsékelt védvámrendszer folytán az iparárukat érhetné, mely azonban saját magunk javára bizonyosan nem volna olyan nagy, mint a melylyel most magunk kárára az osztrákot gazdagítjuk.
Most későn veszem észre, bizony az eszmelánczolat fejtegetésekbe vitt bele, melyekre Önnek sem tőlem, sem más senkitől semmi szüksége. Bocsánat! – reménylem, nem fogja Ön a pár percznyi unalmat, melyet ezzel okoztam, oly nagyba venni, miszerint megneheztelne, hogy e szükségtelen fejtegetések kihagyása végett egy új levél irására nem vállalkoztam.
Végre harmadik sarkalatos pont az önálló magyar pénzügy, mely nélkül a magyar ipar idegen kegytől, idegen féltékenységtől nem feltételezett olcsó és könnyü hitellel el nem látható.
Én e három pontot irnám fel a czélzott szervezkedés specialis zászlójára (mely szervezkedést egyszerüen »szövetségnek« vagy »üzletérdeki szövetkezésnek« nevezném); ezen zászló alá tömörítve állítanám be az iparos és kereskedő választókat azon politikai párt soraiban, a mely a »nemzet önrendelkezési jogát irta lobogójára«, mint Önök mondják. E három cardinalis pontot semmi mással nem komplikálnám, még az önálló kereskedelmi politikát is csak incidentaliter a második pontban említeném, de külön pontul nem tenném, részint azért, mert a politika concret esetekkel foglalatoskodván, kimerítőleg bajosan generalisálható, részint azért, mert ez a külön pontban felvett vámszabályzatban találja legpregnansabb nyilvánulását, részint mert egyebekben (például a consulatusok kérdésében) a külön vámterületből önként következik. Az ipartörvények reformját pedig azért nem foglalnám a cardinalis pontok közé, mert bármi fontossággal is birhasson az, ezen három cardinalis pontokkal, melyek nélkül ipari és kereskedési virágzásról álmodni sem lehet, egy fokra, egy categoriába teljességgel nem sorozható. Ez az én véleményem. A többi aztán (s ez a dolog practicuma) az erélyes actio feladata.
Erre nézve kettőt akarok megjegyezni.
Az egyik az, hogy a siker leginkább a fiókbizottmányoknak országszerte berendezésétől függ. Ezeknek nyomban össze kellene vidékeiken gyüjteniök az iparos és kereskedő választókat. Elfogadtatni velök az országos értekezlet határozatait. – Kijelentetni velök, hogy a kijelölt párt zászlója alá sorakoznak specialis érdekök jelzett sarkalatos kivánalmainak alapján; aztán nyomban érintkezésbe bocsátkozniok azon vidék organumaival, a képviselőjelöltnek az igazgató-bizottmánynyal egyetértőleg kiszemelése végett, nehogy ebben megelőztessenek, a miből az erőknek szétforgácsolása következnék; a jelölttel megállapodásra jutniok s aztán a dolgot concret alakban éber agitatióban tartaniok; végre ügyelniök, hogy mindenki helyt álljon a választásnál.
Másik megjegyzésem az, hogy én az igazgatóbizottmány székhelyét a vidékre, Szegedre vagy Debreczenbe s nem a fővárosba tenném. Igen sajnos dolognak tartom, hogy a közösügyes kormány centralistikus irányának visszahatása folytán a főváros csaknem minden, a vidék úgy szólván semmi. Gonosz franczia tempó ez. Nem szeretem. – Szabadság sohasem volt Francziaországban. – Olyan volt mint egy gyertya. Világít, de maga árnyékban áll. Az angol nem világított másnak, de maga mindig szabad. S ott bizony nem a főváros ad tónust a nemzeti közéletnek, nem az kezdeményezi a nagy mozgalmakat. A gabonatörvény elleni agitatiót Manchester vezette, Birmigham a parlamenti reformot. London semmit.
Aztán a pesti iparos kör programmja nem is programm. Sem hús, sem hal; mindössze annyiból áll, hogy iparosok és kereskedők választassanak képviselőkül. – Hiszen én már említettem, miként kivánom, óhajtom, hogy iparosok és kereskedők is foglaljanak helyet az országgyűlésen tekintélyes számban. De ezt s csakis ezt venni fel programmul, amolyan »quand męme« alakban, bizony furcsa dolog. Mit mondanának azon urak, ha a volt jobbágyok arra szövetkeznének, hogy csak jobbágyot, – a nemesek, hogy csak nemest, – az ügyvédek, orvosok, hogy csak ügyvédet, orvost választanak? – Különben ezen excluzivitási irányra talpraesetten megfelelt nem régiben John Bright az angol munkásoknak adott válaszában. Ismerni fogja Ön. Nem ismétlem.
Hanem nagyon jól emlékezem arra az enquętere, mely a fővárosi kereskedés hanyatlásának okai felől tartatott. Nem volt a kihallgatott fővárosi iparosok és kereskedők közt csak egyetlen egy sem, a ki ki merte volna mondani, miként a hanyatlás főoka abban van, hogy a pesti kereskedelmi piacz hitel dolgában Bécsből függ, s hogy a vámterületi összeolvadás folytán az osztrák műiparnak monopolizált zsákmányul lévén odadobva, a magyar piacz többé nem Pest, hanem Bécs a magyar kereskedés központja. – Egy sem merte kimondani. Köszönöm én az ilyen szakképviseletet. Bizzák ezekre bár teljhatalommal a bankkérdést. Lesz magyar bank? Soha! Azt fogják mondani, a mit különben oly kitünően a jeles tehetségü Wahrmann mondott, hogy a valuta helyreállítása nélkül nem lehet, hogy két kurrentia bajos dolog, hát csak alkudjunk a bécsi bankkal.
Ellenben biznók e kérdést például Mudrony Somára, a ki (nem ismerem, de gondolom) nem üzletember, s lenne magyar vámterület s meg lenne védve a magyar műipar. Igennagy elismeréssel tanulmányoztam e tárgyróli fejtegetéseit, melyekből szintoly független jellem, mint mély szakismeret szól a lélekhez. Van a fővárosi iparosok és kereskedők közt igen sok derék elem. Ismerem egykori iparegyesületemből, mely legkedvesebb emlékeim közé tartozik. De a matadorok bizony nagyon osztrákok. Én nem a fővárosba tenném az igazgatás székhelyét.
És ezzel befejezhetném máris túlhosszu válaszomat, ha még néhány megjegyzést tenni az önmagam iránti kötelesség nem parancsolná, nehogy hallgatásom helybenhagyásra magyaráztathassék.
1. A pesti iparos kör felhivásában ezt olvasom: »a magyar nemzetnek sikerült állami függetlenségét a lehető széles alapokon visszaszerezni«.
Nekem, ki akként vagyok meggyőződve, hogy a magyar nemzetnek a borzalomig sikerült állami függetlenségét nem visszaszerezni, hanem feladni, nekem oly mozgalommal, mely ily kiindulási pontot választ, semmi közöm.
Ez határozottan Deák-párti álláspont. Azt ugyan nem értem, hogy miként gondolhatják ez álláspontról a magyar ipart és kereskedést zöld ágra juttatni. De hát ők nem is fordultak hozzám tanácsért.
Hanem Önök, Uraim! hozzám fordultak. – Hát álláspontjukat figyelem nélkül nem hagyhatom.
A mozgalom egyik vezére, Bakay Nándor úr (kit bár ismerni nincs szerencsém, közéleti nyilatkozataiból nagyrabecsülni tanultam), B. alatt ezeket mondja: »ne bántsuk egy időre a közösügyes szerződés magasb politikai részét, tegyünk le a magas politikáról«.
Már kérem, ugyan miért? Hiszen a közgazdászati érdek előmozdítása ezt nem kivánja. Nincs itt egymást kizáró ellentét. Tehetjük az egyiket, a nélkül hogy a másikról le kellene tennünk.
Ha a pesti iparos kör a Deák-pártéra, Bakay úr a Tisza álláspontjára helyezkedett. Nagyon sajnálom. De ha ez megyőződése, miként lehet az én ajtómon kopogtatni? Nem értem.
Tisza álláspontja a hazára nézve mondhatlanul veszélyes. Ha egy eventualis európai conflictus alkalmával Európa hazánkat fogja az osztrák cabinet-politika nagyravágyásáért megbüntetni, ezért Tisza lesz felelős a történelem itélőszéke előtt. Hogy »magyar kérdés« nincs többé, az az ő műve. Deák a jelent adta fel, Tisza a jövőt compromittálta.
Ha a közösügyes törvények elfogadása után Tisza nyomban azt mondta volna: »én ezt nem helyeselvén elleneztem: De a többség elfogadta. – Megvan. Hát hagyjuk aludni a magas politikát, »kezdjünk házias életet« (mint Bakay úr mondja), én szögre akasztom a közjogi ellenzékeskedést s kezet fogok veletek házias életünk javítására. Fusionáljunk!« – Ha így szólott volna akkor mindjárt, nekem bizony egy cseppet sem fájna jobban a fejem, mint a miként Deák megfájította. De a mit most teszen, az egészen más, veszélyesen más. Volt volna nélküle kompakt közjogi ellenzék. Nem volt volna töredékre szakadás. – Lobogott volna az állami függetlenség zászlója fennen, magasan Európa előtt. Volt volna magyar kérdés Tisza daczára. Nem állanánk Európával szemben mint eventualis bűnrészesei az osztrák politikának, hanem csak mint áldozatai, kényszerült eszközei, miként a multban mindég; és semmi hatalomnak nem jutna eszébe Magyarország felosztásával szegni szárnyát az osztrák kétfejü sas nagyhatalmi ambitiójának, miként a multban nem jutott eszébe senkinek.
De »turpius ejicitur quam non recipitur hospes«. Tisza kitüzte a bihari pontok zászlaját, s azon bizonyos államférfiui mérséklet mázával, melylyel zászlaja rúdját bekente, sikerült neki magához vonni az ellenzék zömét, a szélsőség bélyegét ütni a kisebb töredékre (mely bizony oly ártatlan minden szélsőségi velleitások ellen, mint a ma született bárány – nagyon is »bárány«), sikerült neki a maga zászlajában testesíteni meg Európa előtt az alkotmányos közjogi ellenzék eszméjét s a szélsőbalt forradalmi reputatióba helyezni egy kis socialistikus ráadással.
S ha ez a Tisza Kálmán, a ki ezt tette, most dob- és trombitaszóval »Sack und Pack« egész táborával átrukkol azokhoz, a kiknek ellenében hét éven át úgy figurált Európa előtt, mint a magyar alkotmányos ellenzék vezére, hát biz’ ennek (ha csak a jövő választások nem változtatnak a dolgon) csak az lehet a következése, hogy Európa azt fogja mondani: lám, lám! a magyar ellenzék mégis csak megadta magát a bécsi burgnak. Egyesültek. Nincs többé magyar kérdés. Nincs magyar állami politika, csak egységes van. A mit ez fog vétkezni, Magyarország fogja vétkezni, s a ki vétkezik, lakolni fog. Ám jó, hiszen ott van előőrsül egy Hohenzollern Bukarestben. Jó lesz neki Erdély egy darab ráadással. Jó lesz Bánát Szerbiának stb. Hadd ne csattogassa többé fenhéjázó szárnyait a transigens magyarokra támaszkodó osztrák sas.
Ilyen a kilátás legyőzetés esetében. Győzelem esetében másféle, de nem kevésbbé szomoru.
A Tisza műve.
Az az »én nem adom fel elvemet« a leglyukasabb mogyoró, melyet államférfiu valaha ropogtatott. Olyan mint a szólásszabadsági sérelem fentartása 36-ban. Nem ad arra senki semmit e világon. – Nem is ér semmit.
Az állami függetlenség kérdése nem olyan kérdés, a melyet csak akkor kell előrántani, mikor közvetlen sikerre van kilátás; olyan kérdés ez, melynél »selbst das Streben ist schon Zweck«, már a törekvés is czél. A ki ezt aludni küldi, oly álomba küldi, mely tartani fog mint a hét alvó szűz álma, ha csak a rendes combinatiókon kivül eső rázkódtatások nem zavarják fel.
Nincs helye ezt itt tovább fűznöm, csak ennyit mondok: nem látom sem okát, sem logikáját annak, hogy a ki egy specialis érdeket – itt az ipar és kereskedés érdekét – akarja felkarolni, miért kelljen annak letevésre kárhoztatni a magas politikát. Maradjon specialis tárgyánál. Ne keverje össze a szerepeket. – Midőn Cobden a gabona-törvények elleni agitatiót megindította, nem mondta azt: hagyjunk fel ezzel, hagyjunk fel azzal, ne bántsuk a parlamenti reformot, hanem azt mondta: a kenyér drága, olcsó kenyeret akarunk, le a gabonatörvényekkel! – Ez praktikus eljárás.
Azonban Bakay úr nézete egy kis vidéki lap polemikus hasábjain jelenvén meg – bár, tekintve az egyéniséget, azt minden esetre sajnálnám – nem untattam volna Önt ez észrevételeimmel, ha azt nem látnám, hogy e nézet e mozgalom programmjából is visszhangzik.
Ez aztán már komoly baj.
A 2. §. azt mondja: »a mennyiben a függetlenség (glossa: önállóság) ellenében oly kétoldalu szerződésnek qualifikálni«, nagyon sok szó fér e felfogáshoz és nagyon kényes dolog a nemzet törvényeltörlési képtelenségét kimondani.
Ámde hagyjuk ezt. Én csak azt kérdem: mi köze annak a könnyedén odaszőtt előzménynek ahhoz, a mit Önök akarnak? Hát ha azok az úgynevezett »szerződések« ma eltöröltetnének vagy nem is léteznének, nem akarnák Önök, hogy a munka érdekei képviselve legyenek? Bizonyosan akarnák. Mire való tehát az az előzmény?
És mire való a 3. §-ban az a merőben inopinatus kikötés, hogy csak annyiban kivánják a termelő osztályok erősödésére vezető intézkedéseket, a mennyiben a »törvényesen fennálló s egyelőre meg nem változtatható kétoldalu állami szerződésekbe nem ütköznek?«
Magamnak tartozom annak kijelentésével, hogy, ha ilyen irányban vezettetnék a mozgalom, én azzal – legkevesebbet mondva – nem rokonszenvezhetném. És ez első észrevételem.
2. Önök körlevelének bevezető része jóformán egy indulatos requisitorium a bitorló osztályok és bitorlott szabadalmak ellen. – Minthogy még »született törvényhozók« vannak Magyarországon, s minthogy az új választási törvény határozottan reactionarius, nem akarom feszegetni, mennyire lehet legitim 1848 után bitorló osztályokról szólani, azt sem akarom feszegetni, hogy, miután a törvény a jogot megadta, kié a hiba, kié a mulasztás, ha az ige testté nem vált; csak annyit mondok, hogy én nem látom, minő gyakorlati czélt gondolnak Önök az által elérhetni, hogy a productiv munka nevében úgy szólván had üzentetik a meddő fogyasztóknak? Avagy gondolja Ön, hogy a productiv munka elélhet fogyasztók nélkül? Avagy gondolja Ön, hogy az ipar és kereskedés érdekeinek előmozdítására czélszerü dolog oly invectivákhoz folyamodni, melyek okvetlenül recensust fognának provokálni s melyekről saját glossatoraik egyike megjegyezte, hogy »összeveszés a többiekkel?« Én nem gondolom. Nekem úgy tetszik, hogy – fájdalom – igen sok akadályokkal kellend amúgy is küzdeniök; teljességgel nem gondolhatom hogy czélszerü legyen az akadályokat szaporítani. – Önérzetre ösztönözni a productiv munka férfiait nagyon jó, de bizony-bizony mondom: a gyülölet nem jó tanácsadó.
3. A körlevél-javaslat azt állítja, hogy a »küzdelem, mely a nemzet zömében foly, nem a politikai pártok, hanem a társadalmi rétegek küzdelme«. Én nem gondolom, hogy ez így van. Én nem látom annak nyomát, hogy már hazánkban is osztály osztálylyal mint ellenség állana szemben. Ne is adja isten, hogy így legyen. Egészben is gyöngék, mint a minők vagyunk, annyi kül- és belellenségtől vagyunk környezve, oly méreg testünkben a nemzetiségi szakadárság, hogy, ha még a társadalmi rétegek s osztályok is ellenséges állásba helyeznék magukat egymással, nem hiszem, hogy saját testünknek e marczangolását megbirhatnók. De attól tartok, hogy a mi tudtomra még nincs, az lehet, az lesz, ha egy osztály a harczot már létezőnek mondja ki. Az odadobott keztyüt fel szokták venni, s bárki legyen a győztes, a nemzet hal bele.
Én az irás szavaival azt mondom: »atyám, muljék el tőlünk e pohár«.
Vigyázzon kiki, mit cselekszik, mert a késő bánat nem használ.
4-szer és végezetül. Legyen czélzattal, legyen a nélkül, a körlevél-javaslaton bizonyos irány vonul keresztül (nem a végprogrammban, hanem a mi azt megelőzi), mely azon eszmék rendjébe tartozik, melyeket socialistikusoknak szoktunk nevezni, kell valami ilyesnek lenni benne, mert rám ezen benyomást tette.
Tartozom magamnak, hogy ezzel szemben jelezzem állásomat. Nem lehet tagadni és nem is lenne tanácsos ignorálni akarni, hogy részint a létért küzdelem törvénye folytán, mely az egész természeten végig vonul s mely kényszerüleg egyenlőtlenségre vezet, részint évezredeknek egymásra torlaszolt bűnei s hibái folytán a kóranyagoknak oly irtózatos halmaza gyült s folyvást gyül rakásra az emberi társadalomban, hogy, ha a gyökeres orvoslás biztos módja fel nem fedeztetik, előbb-utóbb egy rettenetes catastrophának kellend bekövetkezni.
S azért valóban méltó és kivánatos, hogy az emberiség legjobb fejei s legnemesebb szivei e társadalmi kórállapot gyökeres orvoslásának felfedezésén fáradozzanak. Nemesebb czélt nem tüzhetnek ki maguknak. Fenségesebb tárgyat nem választhatnak.
Sikerülend-e valaha azt felfedezniök? hinni szeretném, hiszen még senki sem mérte meg, hogy az emberi ész karja meddig ér. De nem tudom.
Hanem azt tudom, hogy, ha énnekem gyarló, de sokat elmélkedett embernek e gyógykezelésre az egész emberiségtől teljhatalom adatnék, én az értelem azon szikráival, a melyek agyamban pislognak, az emberszeretet minden melegével, mely ereimben kering, a honszeretet egész tüzével, mely szivemben lobog, legfölebb némi enyhítéseket tudnék, de gyökeres orvoslatot nem lennék képes kijelölni.
Én tehát az eddig feltünedezett socialistikus iskolák egyikéhez sem tartozom. S vannak olyanok, a melyeket veszélyeseknek tartok.
Ennek kijelentésével enmagam iránt tartoztam.
* * *
És ezzel végére jutnék a feladatnak, melyet Önöknek hazafiui érdekeltségemre számított felszólítása elémbe tüzött. Válaszom Önök által kedvetlenül fogadtathatik. De én úgy szóltam, a mint lelkiismeretem sugalta, s szóltam oly őszintén, a miként becsületes embernek szólani kötelessége. Követik-e Önök tanácsaimat s mennyiben követik vagy nem? az Önökre tartozik; ha nem követik, nem kell magokat mentegetniök, jogukkal éltek; ha követik, nem kell külön levelezéssel fárasztaniok magokat. Úgy is megtudom. E tárgyban az eszmecserét köztünk befejezettnek tekintem.
Hanem egy kérésem van. A mint itt-ott egy-egy törlésből egy-egy tollban maradt szó közbeszurásából látja Ön (s ezért bocsánatot is kérek), e levél nincs letisztázva, tehát első fogalmazás. Irnokom nincs – s öreg kezem kifáradt. De meglehet, szükségem akadhat megemlékezni arra, a mit e levélben irtam. Méltóztassék levelemnek úgy venni hasznát, a mint jónak itélendi; hanem nagyon kérem, haszonvét után méltóztassék azt vagy eredetiben, vagy ha ezt meg kivánná tartani, correct átnézett másolatban nekem visszaküldeni.
A növénytanba vágó nyomtatványt köszönöm. – Van szerencsém Önt honfitársi indulattal üdvözölni.
Kossuth Lajos.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages