Helfy Ignácznak
Helfy Ignácznak
Baraccone di Colegno, 1876. február 14.
Édes Barátom!*
Deák halála alkalmával mintegy ösztönszerüen kérdé mindenki az országban, hogy fel fog-e szólalni Kossuth?! lesz-e neki is szava és könnye egykori legjobb barátja s későbbi politikai ellenfelének ravatalánál?! A közvéleménynek ez az ösztönszerü kiváncsisága annyira ment, hogy egy élelmes bécsi lap jónak látta egy Kossuth-levelet gyártani. Ezt Helfy Ignácz megirta Kossuthnak azzal a kéréssel lenne szives irásba foglalni azt, a mit Deák halála hirére érzett és gondolt. Ezen levélre adott válasz a fentebbi. K. F.
Tegyen Ön vallomást: azon bizonyos urakat, kik annyira curiosuskodtak tudni, hogy Kossuth mit érez, mit gondol Deák halála alkalmából, nem Helfy Ignácznak hivják?
Én gyanítom, hogy igen.
Mert ugyan mit érdekelhetné az egységes monarchia Cis-Lajthán felének osztrák-magyarjait az, hogy a hontalan Kossuthnak szivén minő érzelmek, agyán minő gondolatok rezgenek keresztül azon hatalmas ember halálának hirére, a ki tudta, mert maga mondotta, hogy: »a mit erőszak elveszen, azt vissza lehet szerezni, de az veszve van, a mit feladunk«, mégis ezt tudva, vallva, feladta Magyarországot s belőle Lajthániát csinált?
Azok részéről, kik erre ráütötték a nemzeti akarat pecsétjét s az alkotónak sírja felett is szent örökségnek vallják, nem tartanám e curiositást sem jogosultnak, sem delikátnak; s minden bizonynyal felelet nélkül hagynám.
A nemzet (hadd nevezzem per enphemismum így azt, a mi nincs) gyászolja legkitünőbb tagjának, legjelesebb polgárának elhunytát, kiben a hatalmas analytikus észt, a szándok önzetlen tisztaságát és azt hogy a deprevatio ragályos korában mindig »vir probus et integer« maradt, még ellenségnek is tisztelni kellene, a mi én bizony-bizony sohasem voltam.
A nemzet gyászol, nagyon rendén van. – Én is gyászolok őszinte mély bánattal. A mulandóság érintésére felvonulnak emlékezetemben Schillernek ama szavai: »So geht der Mensch zu Ende und die einzige Ausbeute, die wir aus dem Kampf des Lebens wegtragen, ist die Einsicht in das Nichts!« Gyászolom azt, ki egykoron testvéries benső barátom volt; gyászolom azt, hogy nem mindig maradt az; gyászolom annak halálát, kit hajdan – régen volt! én is mesteremnek s itéletét próbakőnek tekintettem, mely megmutatta, mi volt a nemes ércz, mi az »alliage« gondolatimban; gyászolom az egykori bajtárst, kivel együtt izzadtuk meg a kötelesség homokát, gyászolom a későbbi nemes ellenfélt. – Én nemcsak mint ember, mint polgár is gyászolok. De mint ilyen nem azt a Deákot gyászolom, a kit amazok gyászolnak, hanem azt, a ki már 67-ben meghalt; gyászolom hagyományát, melyet a pulyák, meg rövidlátók, meg önzők áldanak; gyászolom azon erények lehunytát, melyekkel romlott korának posványa felett magasra kiemelkedett, melyeket ha nem is tőle tanulni el, de példájának varázstüzénél edzeni lelkemnek jól esett, de melyeket ők, kik őt vezérüknek, mesterüknek mondják – fájdalom! – el nem tanultak. Bizony nem! Eszembe jut (jó forrásból hallottam egykor), miként a Deák-párt értekezletén egy valaki őt »tisztelt vezérünk«-nek szólítván, Deák azt mormogta felé: »az ördög az uraknak vezére«. – Hja bizony az.
Miként érezhetnék én hivatást ezek gyász »cultus«-ának lármájába az én szivbánatom tárogatójával bele kiáltani! s curiositások kielégítése végett megtörni a hallgatást, mely »sauf l’imprévu« aligha halálomig nem fog tartani.
Nem teszem.
De ha ama curiosus urakat – amint gyanítom – Helfy Ignácznak hivják, ő a fentebbi sorokból kiolvashatja, mit érez Kossuth Deák halálának hirére, azonban vele szemben nem vonakodom – in camera sinceritatis – hosszabban is fenszóval elgondolkozni.
Kevéssel azután, hogy Deák halálának hirét vettem, egészen váratlanul betoppant lakomba elsőszülöttem, ki nem rég túlzott kötelességérzetből egy lángtengernek* ment neki. – E szavakkal fogadám: »Meghalt keresztapád, ki annyit ringatott karjain.«
A Cesenai Boratella óriási kénbányában történt robbanást érti, melynek majdnem áldozata lettem. Nem akartam mint vezérigazgató életveszélylyel járó feladatot bizni másokra, anélkül hogy a veszélylyel első sorban magam ne szálljak szembe. Életemet csak hidegvéremnek és lélekjelenlétemnek köszönhettem.
K. F.
Mert nem tudom, hogy tudja-e Ön? neki Deák keresztatyja volt; s hogy a kapocs köztünk még bensőbb legyen, a Deák keresztnevét adattam neki, nem a magamét.
Némán borultunk egymás nyakába. És szemeink könybe lábbadtak.
Pedig! – – –
Hinné-e Ön, hogy minden hajdani barátaim közt épen Deák volt az, mindenek között épen ő, ki, a mióta számüzöttek vagyunk, irántam vagy az enyimek iránt (kikkel pedig vérrokonságban is volt) a legkisebb érdeklődésnek, a legparányiabb részvétnek tudtomra soha jelét nem adta? – Kisded gyermekeim tömlöczben sinlődtek. Volt, a ki bezáratta magát velük, hogy ápolhassa. Idegenek, politikai elleneim a legszivélyesebb részvétben versenyeztek irányunkban. Deák csak azt sem kérdezte soha, ha élnek-e? Számkivetésbe vándoroltak. A nép, az ismeretlenek ezrei könnyekkel, áldással kisérték hajójukat. Deáknak nem volt számukra a hontalan élet hosszu utjára egy »Isten veletek« izenete. Két családi gyász súlya nehezedett rám idegen földön. Majd összeroskadtam a teher alatt. Részvét hangzott felém öt világrészből idegenektől. Deáknak nem volt számomra egyetlen részvétszava. – Pedig ő, legbensőbb barátom egykor, ismerte lelkemet mint jobban senki; meghitt tanuja családi életem házias boldogságának, tudta, hogy egyetlen részvétszava mi balzsamír lett volna szivem még most is vérző sebére. De a hazának számüzöttje az ő szivéből is száműzve volt.
Lehet, hogy e közönyben része volt annak, hogy egykor párhuzamos utaink ellentétes szögbe fordultak.
Lehet, csak vérmérsékletének volt természetes kifolyása. Jobbra mint balra mindenkivel jól tudni lenni nagyon áldott socialis tulajdon, s az értelmi felsőségnek nagyon hatályos auxiliarisa a közéletben. De a ki e tulajdonnal bir, az, a mint senkit sem gyülöl, úgy senkit sem szerethet igazán. – Az is meglehet, sőt legvalószinübb, hogy az én hibám volt. Nem vagyok sympathikus természettel megáldva. Tudom. – – – Legyen akár miként, nekem e hideg részvétlenség fájt.
Hanem »der Tod hat eine reinigende Kraft, das Sterbliche zu läutern.« Halálának hirére csak egy perczre villant át lelkemen e fájdalmas emlékezet, s azonnal felejtve lett, hogy ama mélyebb, állandó fájdalomnak adjon helyet, melyet bennem azon időknek kedves emlékezete költ fel, midőn köztünk sem a magán-, sem a közéletben nem volt boru; és felkölt annak érzete, hogy Deákkal hazánk egéről a legfényesebb csillag tünt le.
Én az ő halála felett igen érzékenyen megilletődtem. Tán érzékenyebben mint akárki más.
És ez természetes.
Hiszen alig van ember az országban, kinek szivében a legkülönbözőbb érzelmeknek annyi hurjait hozhatná rezgésbe az ő halála, mint az enyémben.
Negyvennégy év óta ismertük egymást.
44 év! és ilyen 44 év »der ewig still stehenden Vergangenheit«, mely az öregeknek világa.
Mi tömérdek emlékezet van e keretbe foglalva! mennyi ész- és szivrokonság előbb; mi benső barátság sok éven át, mi éles ellentét utóbb!
Ez a szó »éles ellentét« logikai kényszerüséggel Deák politikai életének epochalis szabásu nagy tévedéséhez vezet.
Miként gondolkozom én erről, megmondtam neki magának Cassandra-szózatomban, melynek sejtelmeit az idő oly megdőbbentő mérvben s oly szédítő rohamossággal igazolta.
Hanem ne beszéljünk sirjánál saját szempontunkról; de adjunk számot magunknak sine ira et studio Deákról – úgy, a minő volt – e tévedésében.
Ő nem hitt nemzetünk autovitálitásában. Ez nála nem annyira felfogási hiba volt, mint temperamentum. Ó a bonczoló ész, nem az »actio« embere volt; s mert ez nem volt, nem birhatott mértékkel kimérni, hogy ennek karja meddig érhet el.
Tehát mert e hite nem volt meg, azt vette fel kiindulási pontul, hogy minden áron, áldozatok árán is, ki kell egyenlíteni a differentiákat köztünk és Austria közt, miszerint az osztrák monarchiávali benső egyetértés, hogy úgy mondjam: összegyalulódás által külbiztonságunk is erősbödjék, s a Bécsből folytonos áskálódásoknak, támadásoknak is vége legyen. – Ez volt egyik kiindulási pontja.
A másik az: hogy annak árán, a mit a kiegyenlítés fejében részint feladott, részint elvállalt, visszaszerezze hazánknak az alkotmányos életet. Ennek már bizott életrevalóságában. Hitte, hogy ez olyan dolog, a mi »crescit eundo«, tehát másként mint egészséges irányban nem is fejlődhetik. Arra számított, hogy, ha az alkotmányos érzelem gyakorlat által a nemzet testében vérré válik, lesz elég ereje »józan és független politikával« (mire mint desideratumra utalt is, de nem lévén »actio« embere, nem létesítette), mondom: lesz elég ereje javítani az alkun (melynek tökéletlenségét maga is bevallotta) s feladott jogait kerülő uton realisálni, egyszersmind a szorosabb értelemben vett házi ügyek közül visszanyertnek vélt »független« önrendelkezési jog oly lökést adand az ország jólétének, hogy az Austriávali kibékülésért hozott anyagi áldozatokat nem fogja megsinleni.
Deák jelleme mellett – azt, a mit ő tett – csak így lehet megérteni. – Ebben áll művének philosophemája.
Ne kérdjük sirja szélén, hogy szabad, hogy helyes volt-e, hogy kényszerüség volt-e, azt, a mit feladott, azért, a mit nyerni vélt, feláldozni?
Hanem azt csak kérdhetjük, hogy azt, a mit saját szempontjából jóhiszemüleg czélul kitüzött, elérte-e?
El van-e érve az első czél, a kibarátkozás, az »entente cordiale« Austriával?
Feleletül utalok az osztrák parlamentre, az osztrák közhangulatra, az osztrák sajtóra.
Szenvedélyesebb, ellenségesebb az indulat, mint valaha volt.
Az idő meghozta a vám- és bankkérdést. Csak ezt még s Austria a dühig fokozott indulattal kiáltja a világnak, hogy az ő hasznuknak kell mérvadó tekintetnek lenni, s ha Magyarország vonakodik közgazdászati tekintetben Austria fejős tehene maradni, hát nekik a politikai kiegyezés nem kell. Sőt vannak, kik a dualismus helyébe trialismust pengetnek, egy kis »keleti politika« segítségével, még pedig oly trialismust melynek harmadik numeratora nem az osztrák monarchiából, hanem Szent-István koronája feldarabolásából kerülne ki.
Ide »fejlett« le rövid kilencz év alatt az epochalis mű, melynek egy hosszu, biztos jövőt kell vala megállapítania.
Nekem e »lefejlődés« nem váratlan. Rég tudtam, hogy a kiegyezés értékét odaát forintokban számítják. Emlékezni fog Ön – rég megirtam, – hogy a közösügyes politikai combinatio csak közönbös accessorium az osztrákok előtt, melybe ők teljességgel nem szerelmesek, az adósságvállaláson túl a hanyatt-homlok keresztül hajtott vámügyi szerződésben, az osztrák ipar monopoliumának biztosításában, az olvasatlanul elfogadott vámtarifák alapelvében van a situatio kulcsa.
Hiszen tudom én, hogy a divergentia ki fog egyenlíttetni, ki az által, hogy Magyarország marad Austria fejős tehene. A nemzet nagy halottja megteremtette a helyzetet s ez megteremtette a maga embereit. – És ezek »módszeresek«, mint Polonius mondja Hamlet őrültségéről. Lesz hangzatos dialectica a fülnek, lesz por a szemnek, és – lesz fejős tehén.
Hanem annyi tény, hogy Deák korszakos épületének egyik sarkoszlopa, az »entente cordiale« az egységes monarchia két fele közt – az már nincs meg.
A másik pedig az egészséges alkotmányos élet, az nemcsak nincs meg, de soha sem is volt; bár ez a »nincs« ez »crescit eundo«, az alkotmányos formák minden mozzanata kilencz év óta egy-egy újabb távozó lépés, mely az alkotmányos élet valóságától elvezet. – És ez is természetes, mert állami függetlenség nélkül alkotmányos élet lehetetlenség; s ha megfontolom, hogy a várt egészséges fejlődés helyett a közszellem mennyire veszendőben van az országban, azt kell sejtenem, hogy ha az idők kerekének forgása, a mostani alkotmányos élet helyébe, melynek áldásai alatt az ország a tönk szélére jutott, egy álczátlan, de szelid absolutismust találna ültetni (álczátlant mondok, mert hiszen álczázott az van, egyéb sincs), csak az kellene, hogy az absolutismus elég okos legyen, az anyagi terheken egy kicsit enyhíteni, s Deák nagy épülete második sarkoszlopának névben is eltünését, aligha sok sóhaj fogná kisérni az országban, kivévén talán – – – no de onnan sem. Hiszen »est modus in rebus«. A politikai cynismus korát éljük.
Ilyen az epochalis mű már tényileg. Az én szempontomból oly jogfeladás, mely a nemzetet előbb anyagilag, majd jellemileg, erkölcsileg, végre nemzeti létében is megöli. Az alkotó szempontjából oly kettős czél, mely már is meghiusult.
És én mégis azt mondom Önnek, e téves, e meghiusult mű a legbámulatosabb revelatiója Deák mind nagy eszének, mind nemes jellemének.
Mert mikor a dolgok akként állanak, hogy valakinek nézetei, érzelmei, aspiratiói nemzetének történelmi fejleményü nézeteivel, érzelmeivel, aspiratióival annyira találkoznak, miszerint az ő szavából a nép saját gondolatait, érzelmeiből saját szivének dobbanásait, aspiratióiból saját vágyait látja mint egy tükörből visszasugárzani, hogy ily körülmények közt valaki (mint egykor velem is történt) követőkre talál, abban nincs semmi rendkívüli, semmi meglepő – ehhez nem kell nagy ész, nem kell érzelmi túlsúly, csak egy kis erély, egy kis tevékenység s jó adag kötelességérzet, – ennyi az egész.
De hogy valaki, mint Deák tevé, igénytelen, egyszerü polgár létére, kinek kezében sem a megfélemlítés ostora, sem a kegyosztás bőség szaruja nincs, fellép egy eszmével, mely ellenkezik fajának minden érzelmével, ezredéves történelmének hagyományaival, nemzedékekről nemzedékekre szállott aspiratióival; ellenkezik magával az anyaföld porával, melybe anynyi martyr vére vegyül, az intő szózattal, mely az apák sirjából, az esengéssel, mely a gyermekek bölcsőjéből hangzik; ellenkezik mindennel, a mi egy nemzet lelkében halhatatlan; – és ez eszmét nemzetével mégis el tudja fogadtatni, el tudja fogadtatni mind a mellett; hogy az eszme felállításával maga is ellentétbe jő saját multjával, s elrugja saját lábai alul a piedestált, melyen mint általános tisztelet tárgya állott polgártársai bizodalmában; hogy valaki – miként Deák tevé – ma tolmácsa legyen a nemzet eszének, szivének, mint ő a 61-ki felirással volt; s miután a nemzet ezt egyetlen hanggá összeolvadt hálával, hódolattal fogadta, s ő annak holnap ellenkezőjét állítsa fel, mint Deák 67-ben tevé, s ezt a nemzettel mégis el tudja fogadtatni, elfogadtatni mint üdvöt azt, a miben nemzedékről nemzedékre, negyedfél századon át mindég kárhozatot talált – ah, kérem, ez oly óriási észerőnek, oly értelmi praepotentiának bizonyítványa, a mely valóban bámulatot kelt.
Az értelmi felsőség ilynemü diadalára én nem tudok példát a történelemben.
De ez a csodás diadal még egy más dolognak is revelatiója. Revelatiója annak, hogy a nemzet határtalan bizalommal volt Deák jelleme, becsületessége, önzetlen hazafisága iránt. Most már persze a függetlenség feladása s az annak nyomán logikai következetességgel felburjánzott közszellemölő institutiók; és a »szabad vásár«, a hivatalos állás földén emelkedett paloták, szerzett uradalmak s megsokszorozott milliók csábító példái és annak szemlélete, hogy a köpenyforgatás cynismusa hatalomra vezet, megrontották a nemzet erkölcseit; – ma már a pártfegyelem vak engedelmességének segítségével, melyet az önzés sophismái »alkotmányos dogmává« piperéztek fel, az, a ki hatalomban van, a többséggel mindent elfogadtathat, mindent! – Látjuk, a kolomp megszólal s a nyáj fut borura, derüre a kolomp után. Hanem 1867-ben még nem volt a magyar ily szépen disciplinálva. Ám próbálta volna meg azt a közösügyes labdacsot a nemzettel oly ember lenyeletni, a ki felette nem áll a gyanunak, hogy lelkéhez az udvari csábok hozzá férhetnek; megbukott volna okvetlenül. Hanem Deáknak sikerült. – Sikerült azért, mert az ő jellemének szeplőtlen tisztaságához a gyanunak még csak árnyéka sem férhetett. Az ész és jellem összhangzata teszen embert nagygyá. S a nagyság imponál. Az emberek imígy okoskodtak: Deák, az önzetlen hazafi csak jót akarhat a hazának, annak hát jónak kell lenni, a mit ő nagy eszével jónak lát – és mentek utána.
Nagy észszel csak nagyot lehet tévedni. Deákon is megesett ez az emberi, s tévedésének következései irtózatosak. De erkölcsi nagysága oszolhatlan nimbussal veszi körül emlékezetét; mert az ő önzetlen becsületességébe vetett nemzeti bizodalmat ő nemcsak mindig megérdemlette, hanem diadala után is igazolta.
Hiába, Barátom! tagadhatlanul szép látvány az, hogy egy szükségtől ugyan ment, az élelmi gondok ellen vagyona által fedezett, de szerény helyzetü, egyszerü polgár, oly szolgálatot teszen egy császár-királynak szerencsétlenségében, hogy (bármi legyen is a végeredmény) pillanatilag megmentőjének nevezhető, és a szolgálat után a megmentett császár-király oly koldusszegénynek legyen magát érezni kénytelen a megmentő egyszerü polgárral szemben, miszerint a fejedelmi kegyosztás egész tárházában semmije se legyen, a mivel hálája jeléül az egyszerü polgárt csak meg is kinálni merhesse – bizony szép látvány ez, tagadhatlanul.
Hiszen tudom én, hogy a nagy jellemek fészke az arany középszerüség; ennek lélektani okai vannak. És azt is tudom, hogy Önöknek soraiban, sőt azon kívül is vannak, kiknek meggyőződése nem eladó, sőt olyanokat is tudok, kik nem hogy a szerény egyszerüséggel be ne érnék, de még (és ez a jellemesség igazi próbaköve) az inséget is (a mivel Deáknak soha sem kellett megküzdenie) vidoran türik, a nélkül hogy a keserves nyomás miatt magukat áruba bocsátani csak kisértetbe is jönnének.
Hanem eladónak vagy a csábok bármi nemével elszédíthetőnek nem lenni, egy dolog, s olyannak lenni, hogy még »post factum« se merhessen valakit sem nemzet, sem király valami jutalommal életében csak meg is kinálni – ez más dolog.
Deák szerencsés ember volt, hogy neki alkalma nyilt e republikánus erényt monarchiában revelálhatni. Ha becsületes ember irigyelhetne valamit, ezt a szerencsét irigyelhetné. Oly ritkán nyilik ily alkalom. De mi büszkék lehetünk reá, hogy e romlott korban fajunknak jutott e manifestatio dicsősége, a democratikus elvnek e diadala, mely koronás főknek is imponál.
És én megvallom Önnek, én nem tartozom azok közé, kik ama koszorukban s könycseppben, melyekkel a Habsburg fejedelmi pár Deák ravatalának adózott, számítást, politikai sakkhuzást keresnek. Dolgoknál, melyek a kedély birodalmába vágnak, nem szeretek játékszini szereplést látni. Hiszen a dolog nagyon egyszerü, az erkölcsi szegénységnek bámulatos szegénysége volt volna, egy koronáért még egy koszorut s egy könycseppet sem adni annak ravatalára a kivel szemben, míg élt, a kegyosztás királyi hatalmát koldusszegénynek tapasztalák. De ha kegyelet dolgában számításokról szólhatnánk, azt mondanám: »Was der Verstand der Verständigen nicht sieht, das übt in Einfalt ein kindlich Gemüth.« A királyné megtett mindent, a mi tőle, a koronás nőtől kitelhetett. Becsülöm érte. Megmutatta, hogy női tapintata ösztönszerüleg jobb tanácsot sugalt neki, mint sugaltak férjének tanácsosai – az ügyetlenek. Ennek semmi áron sem kellett volna Deák temetéséről elmaradnia. Az a szárnysegéd-surrogálás – – – baklövés volt. – Hisz ennyit Victor Emmanuel még Gino Capponinak is megtett. Pedig az neki nem adott koronát.
Különben én azt hiszem, hogy Önök mindenkép csak vesztettek Deák halálával. Jobb szeretek egy önérzetes vezért ellenfélnek, ki bár fatális művének exigentiái által magát sokszor feszélyezve érezte is, de tartott becsületére, mint egy tábort, melynek összetartó kapcsa nem meggyőződés. Aztán ő még betegen is genirozta kissé a reactiót. Féltek rosszalásától. Tartottak tőle, hogy túlfeszítik a hurt, türelme szakadhat, s egyszer csak felviteti magát betegen a házba, mint az öreg Chatham, hogy megmondja nekik: »Ez már csak még sem járja.« És ha majd a quótakérdés előkerül s talán királyi arbitragera kerül, Deák nagyon fog hiányozni a nemzetnek.
Általában én azt hiszem, hogy a kinél, mint Deáknál, az ész és jellem összhangzata annyira megvan, hogy még tévedéseivel is imponálhat korának, annak elhunyta ürt hagy hátra maga után, melyet ismét csak nagy alkalmu idők tölthetnek be.
Hanem Deák nemes jellemével kapcsolatban van egy dolog, a mely felett csodálkozom, egy másik, a mi boszant, s egy harmadik, a mi elszomorít.
Csodálkozom a felett, hogy Deák a függetlenség ösztönét, melyre mint ember annyi becset helyezett, hogy semmiért a világon fel nem áldozná, mint polgár a hazára nem vitte át. Ez csodálatos lélektani ellentmondás.
Boszant az, hogy, mert Deáktól nagy tévedése mellett sem tagadhatta meg senki azt, hogy önzetlen, becsületes hazafi maradt, hát a legcynikusabb apostasiák is arrogálni merik azt a pretensiót, hogy önzetlen, becsületes hazafiságnak tartassanak.
Elszomorít pedig az, hogy Deák szeplőtlen becsületessége nemcsak nem gyakorolt sem vonzó, sem visszatartó hatást korának erkölcseire, de sőt azt lehet mondani, hogy az ő alkotása, a 67-diki mű, a depravatio pandora-szelenczéjét nyitotta rá a nemzetre. Üzérkedési lázragály hullott ki belőle a közéletre, s a telhetetlen sáskák, a vérszopó nadályok egész serege. Undorító egy látvány volt. S a vezér jellemének e hatástalansága az őt követőkre egészen megzavarná államtudományi psychologiámat, ha nem tudnám, hogy az institutiók mennyire visszahatnak az erkölcsökre. De mert ez a hatás törvény, és törvény az is, hogy viszont az erkölcsök visszahatnak az institutiókra, én egy oly vitiósus körbe látom terelve a nemzetet, mely jövendője felett kétségbe ejt.
Deák szerencsés ember volt. Őt a hosszas betegség testi kínjai megmentették azon lelki szenvedéstől, hogy realizálhassa elméjében a hatást egész terjedelmében, melyet az általa jóhiszemmel ültetett Upasz-fa már is gyakorolt a jelenre, mely a jövőnek méhe. Ő azon hittel halt meg, hogy hazánknak jövendőt biztosított. Ily hittel halni meg, nagy áldás. – Én azon aggodalommal halok meg, hogy a mit Deák tiszta jó lélekkel, de szörnyen tévedve alkotott, egy örvény, melybe e nemzet bele vész. És a fatalitás logikája annyira hajthatlan, az Eumenidák bosszuja annyira kérlelhetlen, hogy én a számbavehetetlen véletlenen kívül ez örvényből nem látok szabadulást. Mert eltiport nemzet újjá születhetik, de öngyilkos nemzetre nincs feltámadás. Ily aggodalommal halni meg, keserves átok. Nekem ez látszik kimérve osztályrészemül.
Nem inopportunus Deák sirjánál részemről ez elmélkedés, édes Barátom – bizony nem az!
A halál mysteriosus kaszájának e suhintása azt sugta fülembe: »Memento! most rajtad a sor.«
És én azt sugtam vissza a suttogónak: »All right«, készen vagyok.
Hát bizony igaz, rajtam a sor. Abból, a mit hajdan vieille garde-nak neveztek hazánkban, már csak igen kevesen maradtunk hátra Deák után. Még a botokud is megszámlálhatná, a ki pedig csak ötig tud számlálni. És a hátramaradt kevesek közt, az unghi öreg Bernáth Zsigmondot kivéve, én a legöregebb. S hozzá már is csak egy élő szobor; a megtagadott multnak tragikus emléke egy sivatagon, – és semmi más.
Hiszen jó; én készen vagyok. – El is megyek helyemre, Genuába, – szép csendesen, minden zaj nélkül, úgy hogy még szomszédom is alig tudja meg. – És biztosíthatom Önt, hogy »the earth will continue to roll round and round nevertheless«, és szük családi körömön túl senkinek sem fog feje fájni miattam. – Ez is vigasztalás; tudni, hogy senkinek nem okoz az ember fájdalmat*
A nemzet máskép érzett. Úgy temette és siratta őt el mint édes atyját. Haza hozta porait, hogy a magyar föld keblébe zárja. – – Áldás a szent emlékre! K. F.
Ime túlkésőn veszem észre, hogy nagyon is hoszszura nyult a fenszóval elgondolkozás.
Egy kéréssel végzem. Vegyen Ön, kérem, időt magának, az ide zárt cupressus funebris ágacskát, a feltámadás jelképét nevemben letenni Deák sirkápolnájának küszöbére, egyedül, zajtalanul, szép csendesen. A szél el fogja kapni vagy a járó kelők eltapossák. »Never mind.« Ha az a cosmicus imponderabile, amaz infinitesimalis részecske a »mens agitat molem, et magno se corpore miscet«-ből, mely a physikai rokonság törvényei szerint testünkben összegyült, hogy azt élő, gondolkozó, öntudatos lénynyé potencirozza: ha mondom, ez a durva anyagnak elemeire szétbomlása után is megtartja personalitását (a mit az én tudományom nem mond lehetetlennek, minthogy az ős elemnek felbomlania nem lehet), és ha van kapocs a két lét között (a mit óhajtani természetes, bár hinni nehéz), az, a mit egykor Deák Ferencznek hivtak, meg fogja érteni, hogy mit izen éntőlem őneki az a czipruság.
Fogadja szives üdvözletemet.
Maradok igaz barátja
Kossuth Lajos.
