Lukács Gyulának
Lukács Gyulának
Collegno (al Baraccone), 1876. deczember 24.
Uram!*
Lukács Gyulának, a budapesti jogászsegélyző egylet elnökének. K. F.
Ön véleményemet, tanácsomat kéri azon mozgalmat illetőleg, melyre az egyetem ifju polgársága magát indíttatva érezte.
Mielőtt véleményt mondanék Önök minapi tüntetése felől, jónak látom kissé indokolni, hogy miért látom én szükségesnek azt, hogy hazánkban a közvélemény határozott állást foglaljon a keleti kérdésben.
A keleti kérdésnek már 1854-iki phasisa alkalmával el lett diplomatice ismerve, hogy az orosz hatalom veszélyes Európa szabadságára, s hogy e kérdés megújulása ellen csak úgy lehetséges a jövendőt biztosítani, ha Oroszország hatalma Európa szabadságának ártalmatlan arányokra szállíttatik le.
Ez volt Anglia részéről 1854-ben a háboru határozott czéljául kitüzve. De a programm akkor Austria magatartása miatt nem valósíttathatott, miként ez világosan meg van irva a franczia Moniteur azon czikkeiben, azon hivatalos revelatiókban, melyekkel III. Napoleon le akarta csendesíteni az angol közvéleményben általam megindított azon áramlatát, mely e programmnak Lengyelország helyreállításával valósítását hatalmasan követelte.
De nem valósíttatott, s ennek köszönhetjük, hogy újra itt van a keleti kérdés, veszélyesebb alakban mint valaha.
Veszélyesebb alakban azért, mert az Európa szabadságára s különösen hazánkra már is veszedelmes orosz hatalmi túlsúly terjeszkedésének oly jellegét öltötte fel, mely még annál is veszedelmesebb, mintha nyiltan territorialis annexiót tüzött volna ki programmjául.
Az oroszok czárja hadizeneti jelentőségü moszkvai beszédében ezt a szót irta zászlójára: »szláv ügy«. Ez ekkorig csak a panszlavisták privát szótárában figurált; de a hatalmi politika keretében nyiltan bevallva nem szerepelt. Most a föld alól, a hol eddig sötétben turkált, a 82 millió szolga nép korlátlan urának karjain napfényre, a hatalmi actio terére lépett. A czár nyiltan, határozottan a pánslavismus bajnoka gyanánt foglalt állást.
És mi ez a panslavismus? Az nem nemzetiségi ügy, nem szabadság-ügy. Egy fajnévbe absorbeálja a szláv népek különböző nemzeti egyéniségeit. Fajegységet substituál a nemzetiségnek. Fajhatalmat a szabadságnak.
A szláv ügynek mint orosz harczi programmnak értelme az, hogy a sz.-pétervári cabinet mindenütt, a hol szlávok laknak, bennök eszközöket keres, miszerint nyugtalankodásaik által egyik-másik hatalom politikáját feszélyezhesse, erejét zsibbaszthassa és bennök ékeket keres, melyekkel államokat repeszthessen szét, ha hatalmi terjeszkedésének utjában állanak, s új idomításokat hozhasson létre, hatalmának akár eszközeiül, akár tárgyául.
Most a török birodalom az üllő, melyet az orosz a szláv ügy kalapácsával dönget. S első objectuma azon tartomány, mely hazánk és Austria életerének, a Dunának tenger közeli partja s torkolatára szögellik. – Rettenetes kérdés reánk nézve, hogy ott ki az úr.
Hogy a török után mi és Austria következnénk, az világos. Nem látni, vakság. Látni s elejét nem venni, öngyikosság.
Tehát nem rokon- vagy ellenszenvről van itt szó, hanem arról, miképen hazánkra nézve valóságos életkérdés az, hogy a török birodalom integritása s fenhatóságának épsége mindaddig sértetlenül fentartassanak, míg amannak csonkítását, emennek aláásását az Európa szabadságának ártalmatlan arányokra még le nem szállított orosz hatalom veszélyes preponderantiájának akár gyarapítására, akár csak consolidatiójára is kizsákmányolhatja.
Ez a helyzet philosophémája.
No már az tény, hogy e veszélylyel szemben a diplomaták eddigi működése nekünk magyaroknak nem nyujt megnyugtatást. Dissimulálják, a valódi veszélyt még csak észrevenni sem akarják.
Aztán a multak traditiói nagyon aggasztják. Mert történelmi tény, hogy az egész multban egyetlen egy példa sincs arra, hogy az osztrák cabinet a töröknek fogta volna pártját az orosz ellen, mindig az oroszhoz szított. Többnyire nyiltan vele tartott. Volt eset, hogy mint közvetítő szerepelt köztük (Nimierowban), és a mint hirét vette, hogy az orosznak sikerült bevenni Oczakowot és benyomulni Crimeába, mediator létére ő is fegyverrel támadta meg a szorongatott törököt. – Szövetségi szerződéseket kötött az oroszszal a török birodalom feldarabolására. Osztozkodott is a zsákmányon. Az orosz kezéből vette át Moldva felét (Bukovinát), kiegyenlítésül a lengyel zsákmányból kapott részhez, melyet kicsinylett. Így csinálták azt ki a török rovására Kaunitz és Galitzin.
Ilyenek a bécsi politika hagyományai a keleti kérdésben.
Hogy e traditiók folytatása hazánkra s a monarchiára a legnagyobb mértékben veszélyes volna, az világos. Megengedni, hogy az orosz a keleti szlávoknak akár direct urává, akár dictátorává legyen, vasabroncs, mely agyonszorit; osztozkodni annyi, mint szaporítani a szétrepesztéshez az ékeket.
Nem is hihetem én, hogy ezen veszélyes traditiók az alkotmányos formák keretében mozgó kormány körökben kisérthetnének.
De vannak extra-constitutionális körök, befolyásos körök, melyek ezen traditionális politikához ragaszkodnak; mert megkedvelték ama Syrene-hangokat, melyek, valahányszor az osztrák elvesztett valamit, mindig azt énekelték: »menj kárpótlásért Keletre«.
Ezek aggasztó dolgok. És az tény, hogy az aggodalmak eloszlatására, a kedélyek megnyugtatására a magyar kormány ekkorig semmit sem tett. Egészen sötétbe hagyta a nemzetet. Minden határon túl vitte a zárkózottságot, mely bizonyos fokig tanácsos lehet, de túlságba vive hiba, rossz számítás, ügyetlenség.
Tehát miután a situatio veszélylyel fenyeget, a diplomatia nem nyujtott megnyugtatást, a multak traditiói aggodalomra adnak okot, s ennek eloszlatására a kormány semmit sem tett, nemcsak természetesen következik, de sőt az önfentartási kötelesség parancsolja a nemzetnek, hogy állást foglaljon a keleti kérdésben, hogy a közvélemény nyilatkozzék, miszerint tudva legyen a világ, a kormány előtt, minő politikai irányt tart létérdekeivel megegyezőnek, minőt ellenkezőnek nemzetünk? minő irányban lehet számítani a magyar nemzet lelkesült támogatására; melynek érzelmeit e kérdésnél nem venni számításba, bizony oktalanság volna.
Ez, t. i. a közvélemény nyilatkozatának szüksége volt az első kérdés, melyet jónak láttam tisztába hozni.
Második kérdés az, van-e az egyetemi ifjuságnak joga, hivatása a közvéleményhez érzelmeinek nyilvánításával hozzájárulni?
Boldog isten! már hogy ne volna?
Hiszen Önök nem gyermekek, uraim? A közélet küszöbén állnak. Egyetemi polgárok! Önök a hazának polgárai! Egy kézfordulat alatt odáig mehet a válság, hogy Önök tantermeinek ajtai bezárathatnak, miszerint Önök izmos karjaikkal a hazát védjék s a haza érdekeiért ifjontan férfias sziveiknek vérét ontsák! S Önöknek ne lenne joguk, hivatásuk azt kitüntetni, hogy melyik politikai irány az, mely Önök áldozatkészségére számíthat? Karjaik izmait megaczélozza, s Önökből hősöket csinál, küzdeni, vérzeni, halni készeket?
Ki érezzen melegen a hazáért, ha még Önök s kortársaik sem éreznének?
Nem a felett kell megütközni, hogy Önök a közügyek iránt már érdeklődnek, hanem a felett volna ok aggódni, ha ily fenyegető veszélyek kilátásánál Önök közömbösök maradnának. Hogy ez nem így van, nagyon jól van.
Önök kitüntették a keleti kérdés felől nézeteik politikai irányát.
Hazafiui kötelességet teljesítettek.
Hogy tüntetésüknek török rokonszenvi szint adtak, én abban sem hibát, sem tapintatlanságot nem találok.
Csak czélzatos rosszakarat köthet ehhez oly ferde magyarázatot, mintha Önök akár a török zsarnoksággal rokonszenveznének, akár a szlávok iránti gyülölettel szabadságuk iránt ellenszenvvel viseltetnének. Szabadnak lenni egy dolog. Orosz szolgának lenni más dolog. Az elfogulatlanság másként nem itélhet az Önök tüntetéséről mint úgy, hogy az orosz nyomással, az orosz támadással szemben Önök a török érdekeit hazánk érdekeivel azonosaknak tekintik, annálfogva természetesen a törökkel rokonszenveznek. Ez helyes felfogás. Logikus következtetés. A higgadt, mérsékelt szellemü »Journal des Debats« nem régóta nyilatkozott, hogy a keleti kérdésnél a vélemények bábeli zürében egyedül a magyarok gondolkodnak logikailag.
Álljon is meg a magyar e logika mellett.
Ellenvettetett, hogy azért kellett volna Önöknek ily szinezetü tüntetéstől tartózkodniok, mert az ellenkező szinezetü tüntetést provokálhat.
Ez helytelen ellenvetés. Oda megyen ki, hogy a magyar nemzet hallgasson. Hagyja a vészt a nyakába omlani, bárgyun, tétlenül, hallgatagul. Aztán nincs is az ellenvetésben logika, mert vagy nincsenek nálunk emberek, kik az orosz panszlavisztikus törekvéseivel rokonszenveznek, vagy vannak. Ha nincsenek, nincs, a ki provokáltassék. Ha vannak, jó őket a sötétből napfényre hozni. Kevésbbé veszélyesek, ha ismertetnek. Nem akarni ismerni az ellenséget, nem védelem.
A tüntetés folyamában lehettek hibás incidensek. Ilyen a szultánhozi távirat. Nemzetközi politikai ügyekben külfejedelmekkel érintkezni az állam attributióihoz tartozik. Magán testületek ezt nem tehetik, még vármegyék sem tehetnék. Egyes ember, ha elfogadják, beszélhet, levelezhet akárkivel akármiről. De testületi érintkezés az egészen más.
Az is meglehet, hogy a szerkesztvényekben nem minden kifejezés volt szerencsésen választva. Például az, hogy a törökök a civilisatio őrjeinek vagy bajnokainak neveztettek. Hanem én nem gondolom, hogy a sok zaj, melyet ez felköltött, méltányosan itélt Önök szándokairól. Előttem legalább világos volt, miként Önök csak azt értették, hogy az orosz hatalom terjeszkedése az európai civilisatiót is veszélylyel fenyegeti; tehát a török birodalom integritásának fentartása s a porta fenhatóságának épsége az európai polgáriasodásnak is érdekében van, minthogy ama terjeszkedés ellen védgátat képez. És ez igaz. Csak a kifejezés volt rosszul választva; ámbár az éppen nem újság a történelemben, hogy nem civilisalt nemzetek is képezhetik a civilisatio védbástyáját. Bizony, a magyar és horvát sem állottak valami magas fokán a civilisatiónak azon időben, midőn az akkor a török által (mint most az orosz által) fenyegetett európai civilisatiónak őrjei, bajnokai, védbástyája voltak s azt meg is mentették Szigetvárnál.
Hanem a kifejezésekre bizonyosan vigyázni kell, nehogy félremagyarázásokra szolgáltassanak alkalmat. De ezek és hasonlók sem a tüntetési szándok, sem a szinezet helyességén nem változtatnak.
Ennyit a multról.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Tartsák meg Önök az élet minden viszontagságai közt a haza önzéstelen szeretetére az ifju sziv melegét. Ne szálljon soha homály tiszta meggyőződéseik zománczára sem csábok, sem küzdelmek közt.
Fogadja Ön barátságos kézszorításomat.
Kossuth.
