Simonyi Ernőnek I.
Simonyi Ernőnek I.
Collegno (al Baraccone), 1876. deczember 3.
Kedves Barátom!*
Simonyi Ernőnek. K. F.
Nagyon ideje volt volna, ha a magyar képviselőház kellőleg tájékozza Európát, nem a felől, hogy tulajdonképen mi politikát követ s mi irányt vall magáénak az osztrák-magyar külügyminiszter a mindig megújuló keleti váltóláz jelen paroxismusában (mert mi tagadás benne, föllebbenteni a fátyolt mikor az lebbenni nem akar, Önöknek nem adatott), hanem ideje volt volna, hogy tájékozza az iránt, hogy minő politikai irányt tart a nemzet közvéleménye hazánk s a monarchia érdekei követelményének, minő politika az, a mely nemzetünk lelkesült támogatására bizton számíthat, s minő az, melyet a nemzet magától határozottan elutasít.
Várta e tájékozást az europai közvélemény, mert oly europai probléma forog fönn, melynél geographiai helyzetünknél fogva nemzetünk magatartása minden esetre oly fontos tényező, hogy azt számításon kívül hagyni nem tanácsos. Parancsolta a tájékozást azon vitális tekintet, hogy hazánk s a monarchia annyira közvetlenül, annyira létkérdésileg vannak a keleti kérdésnél érdekelve, miszerint valóban elmondhatják, hogy »res nostra agitur«. Tanácsolta a tájékozást azon körülmény, hogy köztudomás szerint nem alkotmányos természetü, de társadalmi állás, összeköttetések s a multak traditióiból merített támasz folytán nagyon aggasztó befolyások vannak ez ügynél a döntő körök körül forrongásban, melyeket minden kitelhető módon ellensúlyozni hazánk s a monarchia fönmaradhatásának érdeke int. De indikálva volt a tájékozás az által is, hogy a legfonákabb nézetek vannak a magyar nemzet tendentiái felől Európaszerte elterjedve: érzelmei balul fogatnak föl s félremagyaráztatnak; a mi nem is csoda, minthogy a Pesten megjelenő »Correspondance hongroise« félhivatalos kutfőnek tartatik, s ezért a külföldi sajtó által széltiben idéztetik; ez a kőnyomatu lap pedig a legtendentiosusabb machiavellismussal mindent elkövet, hogy orosz érdekben Európa közvéleményét félrevezesse.
Ön határozati javaslatának benyujtásával alkalmat nyujtott a nemzet képviselőinek az annyira szükséges nyilatkozásra.
E határozati javaslatot, a bonyodalmak jelen stadiumában, szavazásra bocsátani természetesen nem volt volna tanácsos, még ha bármily többségre lehetett volna is Önnek kilátása, hanem én sokkal jobban ismertem Önnek parlamentáris jártasságát, mintsem hogy bizonyosnak nem éreztem volna magamat, hogy Ön nem oly czélból nyujtotta be határozati javaslatát, mintha szavazást kivánna provokálni, hanem csak a végett, hogy az ügy »megbeszélését« provokálja s a közérzület tolmácsolására alkalmat nyujtson.
Ön ezen eljárásának helyességét alig lehetett volna jobban igazolni, mint a ház conservativ töredékének vezére tette, a ki kivánta volna, hogy a kormányelnök felkérte volna a házat, hogy e kérdésnek »megbeszélésétől« tartózkodjék; de e kivánságát maga igen kézzelfoghatólag megczáfolta az által, hogy a szerinte nem megbeszélendő kérdés megbeszélésétől teljességgel nem tartózkodott, sőt azt tüzetesen megbeszélte. Egész programmot adott.
És én szeretem, hogy megbeszélte. Óhajtottam volna, hogy képviselői állásában ne hagyta volna magán annyira, uralkodni a diplomatát, a ki megszokta nézeteit akként formulázni, hogy az interpretatio rugékonyságára mindig tér maradjon. De azt, megvallom, mégis szerettem tőle hallani, hogy minden »terjeszkedési vagy foglalási vágyat« ő is határozottan repudiál; szerettem hallani, hogy míg egyrészt a velünk szomszédos népek polgári állása és sorsa iránti érdeklődésünknek ő is, úgy miként Ön, kifejezést adott s azt alaposan indokolta is; másrészt a »fajrokonságok szerinti csoportosulások mozgalmaira« határozott kárhoztatást mondott; és szerettem hallani, hogy »a hatalmi viszonyok« nemcsak nyiltan ellenséges alakulásában, hanem megváltoztatásában is vitális érdekeinknek ő is megtámadtatását sejti, s annak ellenében a monarchia népeinek bátor védelmére hivatkozik.
Ily nyilatkozatoknak kétségtelenül megvan a maguk fontossága. Hanem azt sajnálom, hogy a »megbeszélés« e példája nem fogott a miniszteriális többség padjain. – Bámulatos politikai tapintatlanságot követtek el hallgatásukkal. Hiszen nem a kormány külpolitikájának birálata, hanem az ország közvéleményének tolmácsolása forgott szóban, hát ugyan miként mulaszthatták el az alkalmat, hogy pártkülönbség nélküli egyöntetüséget adva a nemzeti érzelem tolmácsolásának, egy erős oszlopot állítsanak a külügyminiszter háta mögé, melyre az úgy az európai hatalmak értekezletein, mint ama bizonyos extraconstitutionalis befolyásokkal szemben támaszkodhassék is, és szükség esetén hivatkozhassék is, valahányszor oly iránylatokkal találkozik – a mint bizony nagyon is találkozik, – a melyek hazánk s a vele ez ügyben tökéletesen solidaris érdekü monarchiának (hogy báró Sennyey szavaival éljek) »létjogát és szívvérének szálait szétrepesztéssel fenyegetik«.
Hogy a miniszteriális többség ez alkalmat elmulasztotta, a fölött annál inkább csodálkozom, minthogy saját vezére, a kormányelnök őket a nyilatkozásra úgyszólván invitálta, midőn az Ön indítványára közvetlenül adott válaszában csak arra, de csak is arra kérte a házat, hogy ez ügyben »bármi határozat hozatalától tartózkodjék« (a mi ellen hiszen Önnek magának sem volt kifogása), hanem egyszersmind azt is kijelentette, hogy »a közvéleményt megismerni a kormánynak kötelessége, s a közvélemény megismerésére vezethetnek a házban tett alapos, higgadt egyes nyilatkozatok«.
Bizony sajnos, hogy ezt a többség padjain meg nem értették. Minő becses momentum volt volna, ha szemben a bécsi Reichsrath azon jelenetével, hogy ott ez ügyben jóformán egygyel több vélemény hallatott, mint a hányan szólottak; a magyar képviselőházban pártkülönbség nélkül, mindenki egy véleménynek adott volna kifejezést.
Hanem ők miniszteriálisabbak magánál a miniszternél, a ki pedig ugyancsak minden áron miniszteriális, »koste was es kosten mag«. Ők hallgattak. Ügyetlenek!
Én nem tudok esetet a történelemben, hogy a mai világ augurjai, kiket diplomatáknak neveznek, annyi mesterséget fejtettek volna ki arra, hogy valamely kérdést eltorzítsanak, s a természetes alak felismerhetlenségeig agyontatouirozzák, mint a keleti kérdéssel történik.
Mennyi álcza! mennyi kápráztatás! mennyi por szórva az emberek szemébe!
Nem gondolom, hogy a Sándor-utczai »megbeszélés« feleslegessé tett volna egy kis szellőztetést.
Megkisértem.
Hanem egy nyilatkozatot kell előre bocsátanom.
Önök kiváncsiak voltak megtudni valamit az osztrák-magyar külügyér politikája felől.
A magyar kormányelnök azt mondta Önöknek, hogy semmit sem mond. – Nem csodálom. – És a semmi tudomásul vétetett »of course«.
Hanem mondott helyette a már idéztem »Correspondance hongroise« »La Maison d’Autriche« czím alatt, mely czikk – ha jól tudom – akkor jelent meg, midőn a külügyér Budapesten volt. E czikket a nov. 20-kai külföldi lapok egész kiterjedésében reprodukálták.
E czikk határozottan azt mondja, hogy az osztrák-magyar külpolitika egy követ fú az oroszszal s hogy a czár nem fog az »osztrák ház« ellentállásával találkozni. No ha ilyen szél fú Bécsből, elénekelheti az az »osztrák ház« a »De profundis-t«. Az összeesküvésnek keresztelt Martinovics-féle reformaspiratiók tragikus végnapján az áldozatok vesztőhelyre kisért egyike (gondolom: Őz) e szavakkal kopogtatta meg egyik fogolytársa börtönajtaját: »Engem már visznek.« Ezt Bécsben is elmondhatják, ha csakugyan akként áll a dolog, a mint a »Correspondance hongroise« mondja.
Különben revelatio-e ez, vagy tapogatódzás? s mennyiben egyik, mennyiben másik? én nem tudom. Badarságait mellőzöm, hanem mond egyet, a mire nyilatkozni akarok.
Azt mondja, hogy azon »ultra-magyarok« (ismer Ön ilyen fajt? én nem), kik azt akarnák, hogy Magyarország »anti-szláv« (értsd: anti-pánszláv, azaz anti-orosz) politikát kövessen, ezt oly számítással teszik, hogy kerülő, utakon azon czélhoz jussanak, melyet én tüztem volt ki magamnak. Hanem reményli, hogy a mi nekem nem sikerült, ezeknek (kiket »intrigants de bas étage«-nak nevez) sem fog sikerülni.
No hiszen tudva van, hogy nekem megvannak a magam nézetei hazám állami életének alapfeltételei felől, melyekhez annál hajthatlanabbul ragaszkodom, minél erősebben hiszem, sőt biztosan tudom, hogy a történelem logikája nekem fog igazat adni, ha nemzetem életszivóssága ki birja állani azon betegséget, melyet az ellenséggel s vaksággal egy gyékényen áruló álhazafiság reá árasztott.
Hanem ki kell jelentenem, miként a lehető legalaptalanabb, de egyszersmind legármányosabb insinuatio, az általam is vallott függetlenségi aspiratiókkal akarni összeköttetésbe hozni azon nézetet, hogy Magyarországnak nem kell, nem szabad magát a keleti kérdésben az orosz politika vontató kötelére akasztani engedni.
Hinni merem, hogy annyit ellenségeim is el fognak ismerni rólam, hogy sem hazudni, sem csalni nem szoktam. S én határozottan kijelentem, hogy én e nézetben igen is osztozom; annyira osztozom, hogy minden kigondolható expedienst, még a rettenetes szerencsétlenségnek vallott háborut is kisebb szerencsétlenségnek tartom mint az orosz hatalom növekedésének megengedését. Hanem e nézetemben annyira nem vagyok ismeretes politikai aspiratióim által befolyásolva, miként ha óhajtom – a mint lelkemből óhajtom, – hogy e nézet a döntő körökben is elfogadásra találjon, ezt azon tiszta meggyőződéssel teszem, hogy ez esetben hazánk létérdekei az osztrák dynastia létérdekeivel tökéletesen solidarisak.
Én igen is veszélyt látok abban hazámra, ha az orosz hatalomnak (territorialis terjeszkedésről nem is szólva) megengedtetik oly állást foglalni a balkáni félszigeten, mely diktatorialis befolyást biztosít számára azon félsziget szláv faju népeinél s ezeket a szentpétervári »változhatlan gondolat« (pensée immuable) eszközeivé idomítja, le egészen az Adriai tengerig; de én azt nem kevésbbé veszélyesnek, sőt mindent (Berlint is) számba véve, még veszélyesebbnek tartom az osztrák birodalomra nézve, melynek területén máris akadnak, a kik az orosz autokratot már is uruknak, czárjuknak üdvözölgetik.
Boldogtalanok! a kik (akár a Száván innen, akár a Száván túl) be nem látják, hogy ily vágyakat táplálni annyit teszen, mint nemzeti individualitásról lemondani, a mi nélkül pedig a nemzeti szabadságnak nemcsak reménye nincs, de még csak alanya, még csak tárgya sincs.
A »Correspondance hongroise« insinuatiója oda megyen ki, hogy azon problematikus lények, kiket ultra-magyaroknak nevez, arra spekulálnak, hogy, ha az osztrák ház összetüz az oroszszal, megbukik, s bukásából egy független Magyarország nőheti ki magát.
Minő badar beszéd! hiszen ily bukás esetében Magyarország volna a máglya, melyen az osztrák sas megégettetnék. – S bizony nincs olyan bolond magyar a világon, a ki égő máglyának szeretné hazáját csak azért, hogy rajta s vele a sas is elégjen. – Nem instálunk az ily gyönyörüségből.
Általában igen nagy balitélet azt gondolni, hogy Magyarország teljes – az én értelmembeni – függetlensége, csak az osztrák monarchia romlásán épülhet fel. Ez teljességgel nem áll. Hanem ez a thesis nem e lapra tartozik.
De ide tartozik azt kimondanom, miként igaz ugyan, hogy a háboruk kimenetele mindig kétséges, partem fortuna sibi vindicat, s ép azért csak oly veszély esetén kell ehhez nyulni, mely a háborunál nagyobb szerencsétlenség; de én mindent számba véve, számba véve az erkölcsi rugókat, melyek a szuronyokba lelket öntenek; számba véve azt, hogy mire képes a magyar sziv, melynek lüktetéseit én ismerem, mire képes a magyar kar, ha hazája életét kell védeni; számba véve azt a bizonyos beteg embert is, ki – úgy látszik – éppen nem oly beteg, mint a minőnek ellenségei hirlelték, és számba véve azt az »élő szobrot« is, melynek szoborrá tételét, Johannes Miller hires szavaival szólva, isten csak azért engedte meg, hogy a királyok erkölcsiségét megmutassa a világnak; és számba véve sok más egyebet, ha mindjárt azt mellőzzük is, hogy ama colossus, mely árnyékot vet a világra, agyag lábakon állónak mondatik: én a mondó vagyok, hogy, ha az osztrák-magyar monarchia tekintélyének egész súlyával az orosz hatalom panszlavistikus terjeszkedésének megálljt kiált, s az orosz elbizakodás ennek békés uton nem enged, s a dolog fegyveres eldöntésre kerül, az eredmény nem az lesz, hogy az osztrák sas elég, hanem az lesz a végeredmény, hogy az orosz hatalom Európa szabadságának ártalmatlan arányokra szállíttatik le.
Nem állítom ezt bizonyosnak. Háboruknál nincs bizonyosság. De valószinü »chance«-nak mondom. S a nem bizonyos »chance« minden esetre tanácsosabb mint a bizonyos romlás. Hogy egy régiebb hasonlatommal jelöljem a jelen esetet, az a madár minden bizonynyal a legostobább expedienst választotta, a mely, mert félt a krokodilustól, hát a krokodilus tátott szájába repült.
Ha Ausztria, miként a »Correspondance hongroise« akarja, az orosz politika vontató kötelére akasztja magát, elvész bizonyosan, elvész menthetlenül. Itt chance nincs többé. Csak bizonyos halál van. A madár a krokodilustóli félelmében a krokodilus torkába repült.
És akármit tegyen is fel akárki a magyar függetlenség hiveiről, már azt a bárgyuságot csak – kérem – senki se tegye fel róluk, miszerint Magyarországot egy égő máglyának kivánhatnák, csak azért, hogy a lángok közt, melyek a máglyát elhamvasztják, az osztrák sas is elégjen.
Ennyit jónak láttam megmondani. Csak bevezetést akartam irni a keleti kérdés szellőztetéséhez, de úgy veszem észre, annyit s olyakat irtam, hogy a szellőztetés talán már el is maradhat. – Meggondolom.
Addig is fogadja nagyrabecsülésem kijelentését s baráti üdvözletemet.
Kossuth.
