Zafiri Lászlónak
Zafiri Lászlónak
Collegno (al Baraccone), 1876. ápril. 16.
Uram!*
Zafiri László mármaros-szigeti tanárnak szóló ez a levél tévedésből Kossuth asztalán maradt. Csak másfél év mulva találta meg. Akkor küldte el egy másik levél kiséretében. Azt a levelet lásd a 237. számu lapon. K. F.
Vettem márczius 31-én kelt levelét, melyben Ön utbaigazítást kér »az én tudományom forrása felől, mely nekem Deák Ferencz halála alkalmából irott levelemnél azon »titokszerü állítást« sugalta, mely a »testünket élő, gondolkozó, öntudatos lénynyé hatályosító cosmikus imponderabile együttmaradhatása s az ősanyag felbomolhatlanságára« vonatkozik.
Úgy látszik, Ön e futólag odavetett nézet felett megütközött, minthogy az nincs összhangzásban Büchner, Moleschott stb. tanaival, kiket pedig Ön »az újabb természettudomány képviselőinek« tart. Én nem ismerem el őket ilyeneknek. Ők és társaik egyszerüen azon iskola képviselői, mely ultraterialistikus alapon idealistikus következtetéseket sző, melyekhez igen sok kétely, sok kritika fér. Bizonyosan vannak érdemeik, míg specialis szakukban az adatok megállapításánál maradnak (mint Darwin marad), de kiket teljességgel nem vagyok hajlandó idealistikus Schlussfolgerungjaikban az újabb természettudomány képviselőinek tekinteni. – Hogy miért nem? ez majd levelem folytában kitünik; de arra is kell Önt figyelmeztetnem, hogy e szó »természettudomány« széles értelmü kifejezés, mely sokkal többet foglal magában mint azon szak, melynek vizsgálatával ezen iskola foglalkozik, magában foglal oly szakokat is, melyekben ezen iskola nem egy hirneves mestere (mint pl. Häckel a »Natürliche Schöpfungsgeschichte« jeles, de elbizakodottan arrogans szerzője) meglehetősen felületes jártasságot, túlhaladt álláspontot s fonák feltevéseket árul el. Ily szakok a cosmogonia, astronomia, geologia, physika, jórészben a chemia s a mineralogia s különösen annak cristallographiai szaka.
Nem tagadhatom, kissé különösnek találtam Önnek levelét, nem azért, mert nincs szerencsém Önt ismerni, hanem azért, mert oly tárgyban kiván Ön tőlem körülményesebb értesítést, melyről nem lehet nem tudnia, hogy csak félig-meddig kielégítő tárgyalása is köteteket kivánna, a mint nem köteteket, de könyvtárakat irt róla azon iskola, melyre Ön hivatkozik.
És Ön kirekesztőleg német tudósokra hivatkozik.
Nem most veszem először észre; de mindig sajnáltam, hogy az oly szép lendületnek indult tudományos kultura hazánkban oly igen feltünőleg német bélyeget visel. Okát tudom, de sajnálom, hogy így van. Ez uton bajosan lehet a tudományban comprehensiv, még kevésbbé lehet nemzeties önállásra jutni. Senki sem ismerheti el nálamnál nagyobb méltánylattal mindazt, a mivel a tudomány a németeknek tartozik, de fogyatkozásaik előtt sincs kedvem szemet hunyni. A német tudományosság, habár csak nagy ritkán oly scrupulosus az adatgyüjtésben mint pl. az angolok, és soha sem oly elfogulatlanul tárgyilagos a gyüjtött adat itészi coordinatiójában (a mi együtt a természettudományok alapját képezi), de kétségtelenül ezen a téren kitünő érdemekkel bir. Hanem az baj, hogy az, a mit a németek »philosophische Bildung«-nak neveznek, őket ellentállhatlanul elméletekre, rendszergyártásra, idealistikus speculatiókra nógatja, s itt aztán gyakran oly következtetések hinárjába bonyolódnak, melyeket sem a logika, sem a kiindulási pontul felvett tények nem igazolnak.
A kérdés alatt lévő eszmerend köréből vett példával akarom ezt illusztrálni. A míg mechanismussal van dolguk, a míg scalpellummal, görebbel dolgozhatnak, pompás kutatók. Midőn látják, hogy valamely kívülről adott hatás befolyása alatt az izmok összehuzódnak, igen helyesen utána járnak, hogy mi eszközli azt az összehuzódást? az idegek impulsusa, mely kinyitott egy billentyüt s szabaddá tette az izomerőt. Aztán kutatják, hogy honnan kerül elő az az impulsus? – és kifürkészik, hogy ez az idegrendszer központjából kerül elő, és e központban azt is ellesik, hogy ott e tevékenységnél molekuláris mozgás fordul elő. Eddig minden rendben van a tények continuitásával. De most már a sor azon a problemán van, hogy miként van az, hogy ezen specialis esetben a molecularis mozgás »akarattal, öntudattal« van kapcsolatban? míg millió és millió más esetben nincs? hogy mi a causalitási összeköttetés a tárgyilagos s az alanyi közt? És itt már a mechanika, a scalpellum, a göreb természetesen adós marad a felelettel; az »anyag« tapinthatásának, bonczolhatásának, feloldhatásának continuitása megszakad. S mert megszakad, az angol, franczia stb. igazi természettudós eléggé szerény azt mondani: »e kérdésre nem tudok felelni«. A német, mert természeténél fogva idealista (»philosophische Bildung«), teljességgel nem érzi magát feszélyezve; ő felel s azt mondja: már hogy ne tudnám! a dolog nagyon egyszerü, a »molecularis mozgás az agyvelőben tény, tehát az öntudat, az akarat ennek a ténynek a resultatuma«. No kérem, ez nem természettudomány, ez idealistikus inductio, amolyan »cum ergo propter«, ez physikai tüneményből ki-»schlussfolgerolt« metaphysika, mire a »praktische Vernunft« azt mondja: im, nesze, itt vannak ugyanazon moleculák, itt van a physika, a mechanika, hozd velök mozgásba, a mint csak tudod, hol van az »akarat«, az »öntudat?« – nincs. Azért, hogy valamely tünemény moleculáris mozgással jár, éppen nem következik, hogy a tünemény annak a mozgásnak productuma. – A józan ész azt mondja, hogy, miután az a mozgás a tüneményt nem magyarázza, hát a causalitás valami másban van, annak a más valaminek productuma az öntudat, az akarat, mely azokat a moleculákat mozgásba hozza, hogy, ha rendben vannak, megtegyék azt a mechanikai munkát, melyre az akaratnak, az öntudatnak szüksége van. Hogy mi ez a valami? én józan ész, én tudomány még nem tudom, de azt tudom, hogy nem az, a minek te német mondod.
Ilyen az az iskola, melyet Ön az újabb természettudomány képviselőivé magasztal fel. A dolog nyitja pedig az, hogy nagyon nehéz embernek magát a nemzeti jellem befolyása alól kiszabadítani. A német nemzeti jellem uralkodó vonása pedig az idealismus. Ezért sajnálom én, hogy a magyar tudományos kultura olyannyira német typust visel. A mi nemzeti jellemünk annyira különbözik a némettől, hogy a kettő összhangzó egygyé nem olvadhat össze. És sajnálom azért, mert ha a magyar tudományosság (a mint biz’ az legtöbbnyire így van) jóformán kirekesztőleg német kutfőkből merít, comprehensiv álláspont helyett egyoldaluságra kárhoztattatik, s önálló gondolkozás helyett, a mi nélkül pedig nemzeti cultura lehetetlen, megszokja »jurare in verba germani magistri«.
Nekem a világban hányattatásom s a főbb európai nyelvek ismerete alkalmat nyujtottak az egyoldaluságból kibontakozni, s azért Önnek azon kérdésére, hogy mi az én tudományom forrása? azt a feleletet adom, hogy a tények vizsgálata és az elmélkedés. Iparkodtam a természettudományok jelen állásával megismerkedni (de nemcsak német kutfők után van ám tudomány, a német egyetemek termein kívül is, még pedig milyen!) s aztán gondolkoztam a tényekből okszerüleg levonható következtetések felett. Ez volna az én tudományom forrása, ha ugyan az a parányi, a mit tudok, tudománynak volna nevezhető.
A kérdéses tárgyra nézve is vizsgálat alá vettem az adatokat és természeti tüneményeket, és azon meggyőződésre jutottam, hogy nem is kielégítő, az empirikával sincs összhangzásban, s az előzményül felvett természeti jelenségek által sincs igazolva a német materialisták azon biologiai elmélete, mely a scalpellummal felbonczolható, lombikban elemeire szétbontható szerves testi ponderabilis anyagok productumának decretálja az életet minden alsóbb és felsőbb nyilatkozványaival fel egészen az öntudatig, s a végtelenségben és végtelenségen uralkodó törvényeket kipuhatoló értelemig.
Könyvet kellene irnom, hogy ezen iskola tévtanait kimutatva nézetemet teljes világosságába helyezzem, s a könyvirás nem mesterségem; hát csak annyit vetek papirra, a mennyi tán elég lesz arra, hogy Önnek s érdeklődő társainak ösztönt adjon a kérdést minden oldalról megvizsgálni s önálló meggyőződésre jutni.
Kétségtelen dolog, hogy a szerves testekben felfedezhető anyagok, mint szinte azok, melyek vegytani reactiók utján azokból kivonhatók, nem egészen ugyan, de mégis legnagyobb részben assimilálhatók a szervtelen testekben feltalálható anyagokkal. Kristallizálhatók, úgy mint ezek, olvasztás, sublimatio vagy bomlasztás utján. Vegyi egyesülésbe hozhatók savakkal, aljakkal vagy ily alkatrészekre felbonthatók, s vegyi egyesüléseik a határozott arányok törvényeinek alávetvék, ép úgy mint a szervetlen testeknél.
Az a hasonlat, vagy (ha úgy tetszik) azonosság a szerves és szervetlen testek között csakis eddig megyen és nem tovább.
Mert a szerves testekben vannak ezeken kivül oly substantiák, melyek lényeges physikai tulajdonságaikra nézve amazoktól merőben különböznek. És ezek épen azon substantiák, melyek a növényi és állati test szerveiben találtatnak s melyeket ezért szerves anyagoknak (substances organiques) hivunk, megkülönböztetésül a szervezett anyagoktól (substances organisées). E kettőt nem kell összezavarni. A német ultramaterialisták nagyan gyakran összezavarják. (Így pl. nagy hühót csináltak s valóságos vesszőparipát kantároztak fel maguknak azon tényből, hogy légköneges kékkőből, ha ugyan így hivják a »cyanate d’ammoniaque«-ot (bocsánatot kérek, nem igen vagyok járatos a rohamosan szaporodó új magyar tudományos terminologiában) sikerült hugyanyt (Urea) előállítani. Tapsolva kiáltottak fel: ime itt van egy szerves test, organikus anyagból előállítva. Pedig hát az nem szerves, hanem legfölebb csak szervezett test, ha ugyan még csak az is s nem pusztán olyan organikus anyag, melyet a szerves test mint nem assimilálhatót, tehát nem szervezhetőt, magától kidob.
Az említett szerves substantiákban nemcsak éleny, köneny, légeny és széneny, hanem sok más ásványi, úgynevezett egyszerü testek és savak és aljak találtatnak ugyan, de mindezen ásvány anyagok a szerves testekben valamely rajtok kívül álló hatvány befolyása alatt oly átalakuláson mennek keresztül, a nélkül hogy elemi alkatukban változnának, miszerint többféle igen lényeges physikai tulajdonságukkal merőben különböznek mindazon alakulásoktól, melyekre szervetlen állapotban képesek.
Feloldhatókká válnak a dissolvensekben (az egyetlen látszólagos kivétel némely ázalékok »sarcode«-jának az ammoniakban eltünése sem kivétel, mert ezen eltünés nem feloldás, hanem csak elmosódás, dilutio). Soha sem vesznek fel, bármit csináljunk is velük kristallin alakot (ez sem egészen egyértelmü a kristallizálttal). S ha oly combinatiókba tétetnek, melyek a határozott arányok törvényeinek alávetvék s kristallizálásra képesek, rögtön kitünik, hogy teljes változáson mentek a szerves testekben keresztül, s az ott létrehozott új substantiák egészen különböznek az anorganikus állapotban előtünőktől, bár az elemi világ szerveiben felfedezhető ásvány anyagok a szerves testekben oly alakokat öltenek, a minőket szervetlen állapotban előidézni lehetetlen.
Ezek nem az én feltevéseim. Ezek positiv tények, melyek minden kétséget kizáró világosságba vannak helyezve korunk legtekintélyesebb vegyészei által, kiket (közbevetőleg mondva), a mióta Liebig meghalt, aligha Németországban kell keresni.
No már azt csak mégis bajosan lehet kétségbe vonni, hogy, midőn a szerves testeknél oly természeti jelenségekkel találkozunk, melyeknek causalitását sem a vegytani analysisnek és synthesisnek magukat soha meg nem czáfoló törvényei, sem a mechanika, sem a ponderabilis anyag physikája, sem a molecularis vonzerő, sem a hő, sem a fény, sem a villanyosság, sem a delejesség, sem a nehézkedés meg nem fejtik: hát ott valamely más causalitásnak kell lenni, mely azon jelenségeket előidézi.
Mi ebből a kétségbevonhatlan következtetés? A következtetés az, hogy a szerves testekben a ponderabilis ásvány-elemeken kívül még valami más is van működésben, mely az ásványanyagot oly átalakulásokra kényszeríti, a minőkre azon anyag elemei magukra hagyatva semmi combinatióval, semmi körülmények közt nem juthatnak. A kétségbevonhatlan következtetés az, hogy a szerves testekben az ásványelemek oly hatvány befolyása alatt állanak, mely nem az ásvány-elemek productuma, hanem egy oly erély (e szót a tudományban a thermodynamica vivmányai honosították meg az erő helyett), mely az ásvány-elemeken kívül áll s a ponderabilis anyagtól merőben különbözik, de melyet ez, bizonyos határozott körülmények közt, alakja, mennyisége, összetételei szerint magába fölvenni s a physikai rokonság valamely még ismeretlen törvénye szerint majd kisebb, majd nagyobb mértékben összegyüjteni képes, mely aztán összegyülésének módjához s mennyiségéhez képest az élet alantabb s magasabb jelenségeiben nyilatkozik.
Hogy ilyen, a ponderabilis anyagon kívül álló, attól merőben különböző imponderabilis erélyek az anorganikus világban is működnek, azt minden gyermek tudja. Hogy a szerves világban is van ilyen hatvány, ily erély, azt látjuk a hatásban, melyet a ponderabilis anyagra gyakorol, midőn azt szerves substantiává átalakítja, mely átalakulásra a ponderabilis anyag különben semmi mesterséggel nem hozható. És mert ezen átalakítás élettel van összekötve, tehát (minthogy valaminek kell nevezni) életerélynek, életerőnek, vis vitalisnak nevezzük.
Igen jól tudom, hogy azon iskola, melyet Ön az újabb természettudomány képviselője gyanánt tisztel, gunyolódik a »Lebenskraft« felett, azt »ein trauriges metaphysisches Gespenst«-nek nevezi, s öntetszelgő gőgjében annyira megyen, miszerint azt mondaná, hogy »die meisten Naturforscher der Gegenwart (kik pedig az emberi ész országának határait egyrészt a parányoknak, másrészt a világoknak végtelenségébe kiterjesztették) sich durch Mangel an philosophischer Bildung auszeichnen«.
Hanem hát a gorombaság még nem tudomány. Minden esetre pedig a súly nem az elnevezésben (Lebenskraft) fekszik, hanem fekszik azon tényben, hogy a mechanika s az anorganikus vegytan törvényei sem az élet, sem annak nem, hogy legmagasabb, de csak legalsóbb nyilatkozványait is, a táplálkozást, növést, generatiót, sőt még csak az anorganikus anyagnak szerves substantiává átalakulását sem magyarázzák meg.
Ez a tény az, mely Regnaultnak (ki pedig a vegytan most élő illustratióinak egyik legnagyobbika) következő itéletet adta tollába:
»Még ha megengednők is, hogy valaha sikerülni fog a tudománynak a növényi és állati test oeconomiájában észlelt chemiai anyagmódosulásokat a rendes vegyészeti erők hatásából kimagyarázni, a nélkül hogy más ágensekhez kellene folyamodnia, még akkor is kényszerítve lennénk egészen specialis, hogy úgy mondjam, értelmes, hatványok lételét megengedni (admettre l’existence d’actions toutes spéciales et pour ainsi dire intelligentes), miszerint azon annyira különbözetes s mégis oly szabatosan meghatározott alakokat megmagyarázhassuk, melyeket az anyag felveszen a végett, hogy szerveket képezzen, mely alakok merőben különböznek azoktól, melyeket ugyanazon anyagok felvesznek, midőn organismuson kívül pusztán moleculáris vonzerő törvényeinek engedelmeskednek.«
Hogy mi tulajdonképen az a specialis hatvány? azt, ha sejtelmeim lehetnek is, én nem tudom, s azt hiszem, még senki sem tudja, de azt a felhozott tényeknél fogva positive tudom, hogy nem az, a minek az Ön által magasztalt iskola mondja; azaz nem a szerves testekben található azon anorganikus anyag resultatuma, melyet scalpellummal felbonczolni, lombikban felbontani vagy összetenni lehet, hanem olyas valami, a minek ahhoz a scalpellummal felbonczolható, lombikban elemeire szétbontható ponderabilis anyaghoz hozzá kell járulni, hogy ez szerves, élő testté alakulhasson. Azok a feloldható ponderabilis anyagok nem teremtői az életnek, hanem csak vehiculumai az élet nyilatkozványainak a táplálkozástól kezdve fel az értelemig, öntudatig, erkölcsi érzetig.
Ha ez nem így van, ha a német materialistáknak van igazuk, hogy az élet csak chemia s mechanika, csak az anorganikus anyag-combinatióknak szüleménye, hát ám combinálják laboratoriumokban az anorganikus elemeket, a mint tetszik, vessék alá combinatióikat minden kigondolható physikai hatványok s mechanikai erők befolyásának, s állítsanak elő életet, bárcsak a legrudimentalisabb alakban, a legparányiabb nyilatkozványban. Nem képesek.
Sőt tovább megyek. Nem kivánom tőlük, hogy élő testet állítsanak elé anorganikus anyagokból, csak azt kivánom, hogy szerves (nem szervezett, hanem szerves) substantiát állítsanak elő.
Tudjuk, hogy a növényvilágban az élet legrudimentalisabb alakban a Diatomaceák rendjében mutatkozik, azon alaktalan (amorphus) nyálkáknál, melyeket Bory de Saint-Vincent kifejezésteljesen Chaodináknak nevez, provisorius teremtményeknek, melyek szervezésre várnak. Vannak azok közt olyanok (a Cymbellaeák alrendében), melyek a mellett, hogy szerves testek (növények), még részben ásványok is. Növények, mert gyorsan rothadásba mennek (ásvány nem rothad); de ásványok is, mert kiszárításnál alakjuk nem változik s tűzben el nem égnek (növény változik s elég). Ezek a kezdetleges élet legrudimentalisabb példányai. Jó. Én nem kivánom a Büchnerektől, Moleschottoktól, hogy csak ilyen Cymbellaeát is állítsanak elé, én csak azt kivánom, hogy egyetlen egy növénysejtet állítsanak elé. Az anyag rendelkezésökre áll. Tudjuk, hogy a sejteny (cellulose) alkatrészei: széneny, köneny és éleny. Sőt ismerjük az arányokat is, C12H10O10. – Hát tessék egyetlen egy sejtecskét eléállítani. Nem képesek. Miért? azért, mert ahhoz, hogy a C12H10O10 sejtenynyé alakuljon, még más valami is kell. Ennek hozzájárulása nélkül a széneny, köneny, éleny semmi kigondolható vegyészeti combinatióval, semmi mechanikai erő alkalmazásával sejtenynyé soha sem leszen. Pedig ha még elé tudnánk is egy sejtecskét állítani, az még nem lenne organismus, csak szervezet, legfölebb szerves anyag lenne.
Vagy vegyük az állati életet. Nem kivánom tőlük, hogy egy Protozoát vagy épen egy Monerát állítsanak elő, ámbár phantastikus »Schlussfolgerung«-jaiknak ezek a valóságos harczi ménei. Ily sokat nem kivánok. Hanem, mert az ő nemcsak be nem bizonyítható, de sőt a tények tanulságaival merőben ellenkező idealistikus elméletük saját szavaikkal oda megyen ki, hogy »die eigenthümlichen Eigenschaften der eiweissartigen Kohlenstoff-Verbindungen sind die mechanischen Ursachen jener eigenthümlichen Bewegungserscheinungen, die man im engeren Sinne das »Leben« zu nennen pflegt«, hát csak azt kivánom, állítsanak elé egy mákszemnyi fehérnyét.
Az anyag itt is rendelkezésükre áll. Tudjuk, hogy a fehérnye alkatrészeit azon lényeges (»azote«-féle) substantia adja, melyet a vegytan »protein«-nek nevez, egy kis sulfimiddel (az H2S) vagy egy kis phosphimiddel (az H2Ph.) combinálva. Hát tessék, állítsák elé. Nem képesek. Mért nem? Azért, mert arra, hogy a proteinban feltalálható vegyelemek akármikép combinálva, akárminő »Kohlenstoff-Verbindung«-ban, akárminő mechanikai hatás alatt fehérnye alakot ölthessenek, életerély kell, életerély, mely tehát nem az »eiweissartigen Kohlenstoff-Verbindungen« szülöttje, hanem ezeknek teremtője, causalitása annak, hogy az anorganikus anyagból fehérnye alakulhat.
Sőt többet mondok. Ám ne hozzuk kétségbe, hogy a spontanea generatio kérdése még nincs eldöntve, hisz’ oly tekintélyes észlelők, mint Pasteur és Bastian és Tyndall, Fremy, Joubert stb. még mindig vitatkoznak felette. Hanem én azt állítom, hogy, ha elvégre is oda dőlne el a vita, hogy spontanea generatio van, s ama régi »omne vivum ex ovo« nem igaz; még ha valaha sikerülne is ama német iskolának nemcsak sejtenyt vagy fehérnyét, de sőt valóságos élő, szerves lényt tisztán vegyészi és mechanikai úton előállítani, még akkor sem következnék, hogy az élet s annak minden tüneményei pusztán vegyészi és mechanikai productumok, hanem csak annyi következnék, hogy sikerült nekik az anorganikus anyagot oly combinatióba juttatni, miszerint az képesítve lett a physikai rokonság törvényei szerint magába azt a cosmicus agenst felvenni, melynek hatása alatt az anorganikus ponderabilis anyag szerves anyaggá alakulhat.
Tehát összefoglalom nézetemet. Engemet a természeti tünemények tudományos vizsgálata arról győzött meg, hogy az élet nem a ponderabilis anyag vegyészeti s mechanikai productuma, hanem egy, a ponderabilis anyagtól merőben különböző, cosmikus erélynek nyilatkozványa, melynek hatása alatt az anorganikus anyag oly szerves substantiává alakul, mely amaz átalakító hatvány életnyilatkozványainak organumául szolgálhat.
Eddig »az én tudományom« (szinte restellem, hogy magamról szólva tudományt merek említeni), és ilyenek az adatok, melyek annak forrásául szolgálnak.
Ezentúl még arra is vannak positiv adataink, hogy az élet oeconomiája ezen a mi földünkön lényegileg egységes, a legrudimentalisabb növénytől föl egészen az emberig. Ismerünk lényeket, melyek kétféle (növényi és állati) élet fészkét képezik, aztán a növényi és állati organismus alaptervében oly meglepő analogia van, hogy emlékszem, midőn én legelőször vizsgáltam górcsövön egy felduzzasztott babmag egyes részeit, minden lépten-nyomon bámulva kiáltottam fel: »hisz’ ez állat«. S még azt is kétségen kívül helyezte az észlelet, hogy az ember s az állatvilág értelmi s érzelmi tehetségei nem minőségben, hanem csak fokozatban különböznek (»in degree not in kind« ). Ezeknél fogva még azt tudománynak lehet mondani, hogy az élet lényegében egységes; s mert ilyen, hát tán azon inductio sem nélkülözi a tudományos alapot, hogy az élet különféle nyilatkozványai a szerves lét legalsó fokától az értelemig s az öntudatig azon cosmikus erély mennyiségétől s csoportosulási módjától függ, melyet a ponderabilis anyagnak azon erély hatása alatt szerves testté átalakulása magában felvenni s összegyüjteni képes. Észre fogja Ön venni, hogy e nézet teljességgel nincs ellentétben Darwin molecularis tanával, kit én az újabb természettudomány egyik legkitünőbb képviselőjének igen is elismerek, hanem azon német tudósokat, kik magukat követőinek mondják, de a czélon messze túllőnek, bizony nem.
Hát eddig vagyok a tudománynyal. A mi ezentúl fekszik, az már sem nem tudomány, sem nem tudományos alapu inductio. Az csak amolyan tapogatózás a sejtelmek homályában. Megannyi »ha«. Ilyen »ha« mindaz (s mondva is úgy volt), a mi felől Ön hozzám kérdést intézett.
Hogy mi az, a mit (hogy valami névvel nevezzem) életerélynek, életkutfőnek nevezek? én nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem a scalpellummal szétbonczolható, lombikban szétbontható vagy összetehető ponderabilis anyag resultansa. Mély igazság lappang ama pompás angol szójárásban (minőre a mi nyelvünk nem képes): »What is mind? – no matter. – What is matter? – never mind.«
S hogy aztán mi történik ezzel a nem tudom mivel? akkor, miután a szerves test (mondjuk a mi testünk, mert erre vonatkozik Ön kérdése) ponderabilis anyagának mesteri mechanismusa megáll, s anorganikus állománya vegytani elemeire szétbomlik, következőleg az élet nyilatkozványaira többé szervekül nem szolgálhat? az megint olyan pont, a meddig az én eszem karja el nem ér. – Nem tudom.
Sejthetek egyet, sejthetek mást, de ez mind csak amolyan »ha«, melynél elmélkedésemmel csak arra vagyok szorítva, hogy vajjon, ha azon »ha« több volna mint »ha«: ellenkeznék-e a tudománynyal?
Azon levelemben, mely a fejtegetésekre tárgyat adott, két ilyen »ha« van felvetve.
Egyik »az infinitesimalis részecske, a mens agitat molem et magno se corpore miscet«-ből.
Ezt a »menst« emlegetni, persze annyi mint egy végtelen »csodát« emlegetni. S az Ön német tudósai kaczagnak e szó felett »csoda«, nekik ilyen nincs. Hiszen nekem sincs olyan »csoda«, mely a természet törvényeivel ellenkezik, de nekem maguk a természet törvényei »csodák«, mert causalitásokról nem tudok magamnak számot adni, még csak azokról sem, melyek a jegeczesedést oly kérlelhetlen mechanikai szigorral regulázzák. Hisz’ az egész mindenség egy bámulatos csoda. Hogy idő van, tér van, lét van, anyag van, maga az, a mit e szó »van«, e szó »lenni« kifejez, mind megfoghatlan végokra utal. Persze, az Ön német tudósai ezen könnyen túlteszik magokat. – Azt mondják: »Mit der Endursache alles Seins haben wir nichts zu thun.« – De én nem tudok előtte szemet hunyni, mert mindennap látom, a mi van. Engem a természet észlelete mély religiositással töltött el. A tudomány ellensége a vallásoknak, melyeknek a végtelent véges phantasmák gyarló keretébe szorító dogmatismusa valóságos blasphemia. (Welche Religion bekennest du? – Keine von Allen, die du mir nennest. – Und warum keine? Aus Religion. Schiller.) De a religiositásnak nem ellensége a tudomány. Ellenkezőleg dajkája. Természetbuvár nem lehet atheista. Minél mélyebben hatol be annak titkaiba, annál igazabbnak ismeri el Voltaire ama dialogusát; »Comment me prouvez-vous l’existence de Dieu?« Felelet: »mais en ouvrant les yeux.«
Igenis, Uram! én kérdést intéztem a napsugárban rezgő parányhoz, a talpamra ragadt porszemhez s a nebulák csillagvilágaihoz, és mindenik azt felelte: mens agitat molem et magno se corpore miscet.
Hát meglehet (csak annyira megyek, hogy meglehet), hogy az a valami, melyről csak annyit tudok, hogy nem az, s minek az Ön német tudósai mondják, egy infinitesimalis részecskéje ennek a mens agitat molem-nek. És »ha« az, úgy az tudományommal nem ellenkeznék, hogy ez »egyéniségét« azután is feltarthassa, miután testünk »gab der Erde, der ewigen Sonne die Atome wieder, die sich zu Schmerz und Lust in uns gesellten«. Nem ellenkeznék, mert annyira engem a tudomány tanított meg, hogy az életerély nem az az anyag, mely a chemia és mechanika törvényeinek van alávetve.
Ez volt az egyik »ha« levelemben. A másik az, hogy »cosmikus imponderabile«, mely testünkben összegyült, hogy azt élő, gondolkozó, öntudatos lénynyé hatályosítsa.
Mit mond az eszmék ezen rendjében az újabb természettudomány?
Mondja azt: hogy a természeti erők egységének tana, melynek sikerült a hőt, a fényt, a villanyosságot, delejességet, gravitatiót annak a mindent mindenhol átható cosmikus imponderabilénak, melyet éther névvel ruháztak fel, különböző nemü mozgására redukálni, feltartóztathatlan logikával azon tétel felé halad, hogy minden, a mi van, az éther különböző csoportosulásának resultansa, hogy az ősanyag egységes (éther), s az erély is egységes (mozgás a természetben). – S ily értelemben igaz ama hires »Kein Stoff ohne Kraft und keine Kraft ohne Stoff«.
Hát meglehet, hogy az a valami, a minek műve az, hogy élünk, gondolkozunk s öntudattal birunk, szintúgy nem egyéb, mint ama cosmikus imponderabilis ősanyag egy sajátságos csoportosulása, melynek sajátságos mozgása élettüneményekben nyilatkozik, ép úgy mint más meg másnemü mozgásai: hő, fény, villanyosság stb. tüneményeiben nyilatkoznak.
Úgy tetszik nekem, hogy mint lehetőség ez a »ha« sem nélkülözi egészen a tudományos alapot, s azon további kérdésre, hogy »ha« ez netalán így van, mi történik ezzel a cosmikus imponderabilis anyaggal azután, hogy testünk a halál folytán életnyilatkozványainak szerveül többé nem szolgálhat? én positiv feleletet adni persze nem tudok. – Meglehet, hogy bele vegyül a mindenséget átható cosmicus ősanyag végtelenségébe; de az is meglehet, hogy nem vegyül bele, hanem, a mint összegyült, úgy concentrikus mozgásának impulsusa alatt együtt is marad, minthogy az ősanyag, ép azért, mert olyan, fel nem bomolhat chemiailag.
Ez is meglehet, nem mondom, hogy így van, csak azt mondom, nem lehetetlen, mert nem ellenkezik az élettünemények leszármaztatásának azon nézetével, melyre engem a tények vizsgálata, a tudomány vezetett.
És hogy e lehetőség a tudománynyal nem ellenkezik, az nekem, kit annyi bú ért az életben, nézni vigasztalásul szolgál, ha hitet nem is ad, de a reményt nem zárja ki.
Irigylem azok sorsát, kiknél a reményhez, melyet a tudomány megenged, a hit is csatlakozik, melynek országa ott kezdődik, hol a tudásé végződik.
Előttem, ki azt tartom, hogy a tudás országának nincsen véghatára, mert utja a végtelenségben végtelen, a hit országának kapuja nincsen nyitva. Gondolkozom, s engem a gondolkozás nemcsak e tárgyban, de sok másban is oly megállapodásokra vezetett, melyek az elfogadottaktól eltérnek. Non juro in verba magistri semmiben. De nem nógatok senkit, hogy az én szemüvegemen nézzen. Mint más dicsőséget nem, ugy az oktatás dicsőségét sem ambitionálom, sőt tán leginkább ezt nem, mert igen sajnos öntudattal érzem; hogy mondhatlanul keveset tudok.
Hát most ismeri Ön, hogy minő kutfőből vannak azon eszmék merítve, melyek az eszmelánczolat impulsusa alatt Deák Ferencz halála alkalmából irott levelemben ama kifejezésre jutottak, melyek felett Ön s (a mint irja) érdeklődő társai, a Büchnerek stb. tekintélyének hódolva, megütköztek, vagy tán éppen meg is botránkoztak.
Tanítani nem akartam, csak válaszolni a felvetett kérdésre. Functus sum, vice cotis exsors ipse secandi.
Gondolkozzanak. És legyen Önöknek tudományuk szerint.
Van szerencsém Önt üdvözölni.
Kossuth Lajos.
