B. Molnár Sámuelnek I.

Teljes szövegű keresés

B. Molnár Sámuelnek I.
Collegno (al Baraccone), 1877. augusztus 12.
Tisztelt Képviselő Úr!*
* B. Molnár Sámuelnek. K. F.
Midőn hónapok előtt Czegléd polgárai engem nagybecsü bizalmuknak egy rendkívüli nyilatkozatával tiszteltek meg, t. Képviselő Úr volt az, ki számos polgártársa élén engem e bizalmi nyilatkozat politikai értelme felől akként világosított fel, hogy Czegléd azon politika mellett kivánt tüntetni, melynek a keleti kérdésben kifejezést adtam.
Akkor Önök helyeselték az én nézeteimet; most rajtam a sor kijelenteni, hogy én a czeglédi népgyűlést s annak t. Képviselő Ur indítványára hozott határozatait mind tartalmukban, mind formájukban határozottan helyeslem.
Vannak tudtomra tekintélyes körök Európában, melyek a politikai combinatióknak hazánk érdekeivel összhangzatos alakulására akarattal is birnak, befolyással is lehetnének.
Ezeknek tevékenységére zsibbasztólag hatott az, hogy a magyar országgyűlésnek igen tendentiosus modorban történt elnapolása után nemzetünk közvéleményének előbb oly erélyes nyilvánulásában szünet állt be ép akkor, midőn az erély folytonosságára kiválólag szükség volt volna, minthogy az országgyűlés bezárt termeiben sem a nemzet kivánatainak kifejezést adni, sem a kormány politikáját ellenőrizni nem lehetett.
Ily körülmények közt a közvélemény nyilvánulásának szünetelése, ha nem is változásra, de lankadásra magyaráztatott, s ez azon aggodalomra szolgáltatott alkalmat, hogy a bécsi cabinet tanácsaiban döntő súlyra emelkedhetnek ama bizonyos befolyások, melyeknek létezése nyilvános titok; iránya hazánk s a monarchia jövendőjére a legnagyobb mértékben veszélyes, s melyeknek tulajdoníttatik az, hogy a török birodalom vesztére törő orosz törekvésekkel szemben az osztrák-magyar monarchia, trinitarius kormánya ekkorig (nehogy többet mondjak) oly nyomoruságos szerepet játszott; holott, mint a válságnál legközvetlenebbül s legsúlyosabban érdekelt fél, a politikai combinatióknak tengelyét képezhetné.
Ez aggodalmak, fájdalom, nagyon is indokoltaknak bizonyultak. A prédában osztozkodhatást előkészítő »állás-foglalás« már-már ténynyé vált, midőn szerencsére a török győzelmek »megállj«-t kiáltottak a veszedelmes »Bereitschaftok«-nak, s egyidejüleg országszerte felhangzott a magyar honszeretet őrkiáltása: »Ébren légy, magyar! őrt ki fog állni, hanem te, hazádért«, felhangzott és körben fut a hazán hatalmasan, tudtul adva barátnak-ellenségnek, hogy a magyar nemzet ébren őrködik hazája felett.
Midőn magyar nemzetet mondok, nemcsak magyar fajt mondok, hanem mondom hazánknak faj-, nyelv-, valláskülönbség nélkül minden hű fiait, kik honszeretettel ragaszkodva azon államéleti typushoz, melylyel Magyarország az európai nemzetcsaládban egy ezredév óta helyet foglal, Magyarországot jövendőre is Magyarországnak, s e minőségben egységesen épnek és épségében biztosnak akarják.
Ez adja a criteriumot annak megitéléséhez, hogy melyik vélemény a magyar nemzet közvéleménye. Ez és nem érzelgési lob, nem rokon- vagy ellenszenv a kiindulási pont azon meggyőződéshez, hogy az orosz hatalom terjeszkedésének gátot kell vetni, mert ha ezt nem tesszük, hazánkat s a vele e tekintetben érdek-egységes osztrák monarchiát azon kimaradhatlan következésnek tesszük ki, hogy a Lengyelország felosztásával már is veszélyes arányokra duzzadt orosz hatalom ez újabb erő-gyarapodás folytán az osztrák-magyar monarchiát két módon szorongathassa, mint boa constrictor, mely gyűrüzeteibe szorít, s mint száz karu polyp, mely csápjaival testünkbe ragad.
Hogy ez volna az orosz terjeszkedés kimaradhatlan következménye, arról az osztrák-magyar monarchia földrajzi fekvése s ethnographiai viszonyai kétségbevonhatlan bizonyságot tesznek.
Hát itt nemcsak a magyar faj, melyet az oroszbarátok már csak négy millióra szeretnének összezsugorítani, – itt az forog kérdésben: hogy Magyarország Magyarország maradjon-e? A kik az orosz terjeszkedést vágyaik közé számítják, azok arra speculálnak, hogy e terjeszkedés Magyarországnak vagy feldarabolására, vagy ezredéves állami typusából kivetkőztetésére fog vezetni.
És itt szükséges egy veszedelmes hálóra reá mutatnom, mely már körültünk lebeg. Ez a háló azon fonák fogalom szálaiból van kötve, hogy az orosz hatalom csak földfoglalás utján terjeszkedhetik reánk nézve veszélyesen.
Azt mondják a czár szavát adta, hogy foglalni nem akar; és a czár emberséges ember (Brutus is an honorable man), hát hagyjuk gazdálkodni (majd azt irám: garázdálkodni) amott Keleten; az osztrák-magyar monarchiának most csak az a feladata, hogy magát »Bereitschaftba« helyezze (ezt is persze csak amott délfelé, a hol a töröknek igen is árthatunk, de az orosznak semmi kigondolható esetben nem); hanem actióba lépni majd csak akkor lesz idején, ha a békekötési alkudozások alkalmával kitünnék, hogy a czár be nem váltja szavát és foglalni akar. Oh! akkor kardunkra ütünk és Európa velünk lesz, s aztán így lesz, amúgy lesz.
Óvakodjék a nemzet e hálótól. Nagyon veszélyes háló ez. Először én azt mondom: ha a czár győzelmesen lép ki e háboruból, akkor már a bécsi cabinet nem a végett üt majd kardjára, hogy a czárt a foglalásban meggátolja, hanem a végett, hogy a prédában részt követeljen. Csak a »Bereitschaftba« helyezkedés terére kell nézni, s vak a ki nem látja, hogy mi gyékényen árulnak. – Az Isten óvja meg szegény hazánkat az ily öngyilkos kardcsörtetéstől, melynél az öngyilkosságot még becstelenség is tetézné. De tartsuk eszünkben, hogy isten csak azt óvja, a ki maga is óvakodik. – Másodszor azt mondom, hogy, ha még is meg akarná a bécsi cabinet akkor az orosz foglalást akadályozni, akkor egyetlen egy szövetségessel sem lehetne többre kilátása a bevégzett tény felforgatásának nehezebb feladatánál, mint a mennyit most biztosíthatna magának – ha akarna – azon könnyebb feladathoz, hogy a dolog bevégzett ténynyé ne váljék. A porosz egy okból, a franczia egy másik okból, az olasz egy harmadik okból akkor sem huzna kardot az orosz ellen. Ez bizonyos. Tehát nem lenne több szövetségese a bécsi cabinetnek, hanem lenne egy hatalmas szövetségessel kevesebbje, mely az adott viszonyok közt minden képzelhető szövetségesnél többet ér; és ez a török. Ezt azzal a hálózó politikával minden esetre elvesztenők, a nélkül hogy helyébe valakit nyerhetnénk. Elvesztenők azért, mert a czár szavának be- vagy nem-váltása csak két eset közül egynek bekövetkeztével lehetne constatálható. Vagy akkor, ha sereget sereg után zudítva a mindenkitől elhagyott törökre, azt elvégre is tönkre tette, ekkor a török szövetség lehetsége természetesen elesnék; vagy akkor, ha a török türelmét vesztve a rút játék felett, melyet vele Európa s különösen a bécsi cabinet űz, azt találja mondani: ha velem nem gondol Európa s különösen a bécsi cabinet, hát én sem gondolok ő velük; és separat békét köt az oroszszal, – akkor aztán bámulhatja a bécsi cabinet politika-bölcsessége a faképet, melyet magának faragott; és firkálhat protocollumokat, miket a »világ birája«, a történelem szépen »ad acta« teszen, mint tette mindekkorig.
Hát ez a czár szavatartását lesegető politika: vagy gonosz számítás, vagy rossz számítás. Vagy bűn vagy ügyetlenség. – Tessék választani.
Hanem van egy még ennél is döntőbb tekintet reánk nézve. S ez az, hogy az osztrák-magyar monarchiát fenyegető veszély teljességgel nem volna az által elhárítva, ha a czár adott szavát beváltaná és nem foglalna; mert ha nem foglalna is, de győzelemmel végezné a háborut, maga az, hogy győzőtt, biztosítaná számára azon vezéri hatalmat, azon dictatori befolyást, melyet a »szláv ügy« zászlajának kibontásával czélul tüzött ki magának. Az osztrák-magyar monarchiára pedig az nem nagyobb veszély, ha a czár foglalás utján terjeszkedik a Keleten, mint az, ha győzelmével megmutatja, hogy ő erős vára tud lenni a »szláv ügynek«, s hatalmát, befolyását ekként terjesztve ki, a keleti szlávokkal, s kik velök egy táborba szegődnek, mind szomszédunkban balra, mind szomszédunkban jobbra, mind saját hazánkban is mint vezér, mint úr, mint pártfogó rendelkezhetik. A moszkva lapok már nem is csinálnak titkot abból, hogy a »szláv ügy« zászlaja ki lévén bontva, a török »szláv ügy« után az osztrák-magyar monarchia »szláv ügye« következik. – És ez nem handa-banda. Ez logika. – Valóban reánk s az osztrák birodalomra az orosz terjeszkedés emez utóbbi neme még veszélyesebb mint a föld-foglalás. Ez itt nem nyeri meg, sőt elidegeníti azt, a kit elfoglal. Orosz alattvalónak lenni nem kivánatos állapot, s a foglalás legrosszabb esetben boa constrictor, melylyel végre is küzdeni lehet; de az a másik, az a polyp, mely, ha testünkbe ragad, csápjai közül ép testtel nincs menekülés.
Tehát az orosz törekvésekből hazánkra s az osztrák birodalomra háruló veszély elhárításának sikeres módja nem a czár szavatartásának élhetetlen lesegetésében, nem a béketárgyalások zenezunás fináléjánál található fel, hanem abban s egyedül csak is abban, hogy a míg nem késő, kezet fogjunk a törökkel, miszerint az orosz támadás győzelmes visszautasításával az ottomán birodalomnak épsége és függetlensége is megóvassék s az orosz hatalmi terjeszkedés minden alakban meggátoltassék.
Ha ezt nem tesszük, ha az oroszt a jelen háboruból győzelmesen kilépni engedjük: a czár akár tartja szavát, akár nem, mindenesetre mint a panszlavismus győzelmes vezére foglal állást a történelem piedestálján; a világuralmi szláv aspiratiók a czarismus körül összpontosulandnak, az lesz a csillag, mely utjukat vezérlendi; az lesz a Messiás, melynek hivását lesik; istenük, a kit imádnak; uruk, ki nekik parancsol, és ők az uruknak engedelmes szolgáik; és a panszlavismus panszlavo-czarismussá evolválódik.
De ha a panszláv zászlót lobogtató czárt győzelem nélkül küldjük haza, Dsengisz kháni röptének szárnya lesz szegve, a varázs törve lesz s a pánszláv aspiratiók elvesztik fullánkjokat. A szlávok látni fogják, hogy nem jó dolog maguknak bálványt faragni, miszerint a szabadság istene helyett azt imádják. A támasz gyarlónak bizonyulván, mint bontott kéve hull szerte, a mi reá támaszkodott. A különféle szláv nemzetek nem a czarismus cultusában, mely csak russificatióra s vele a szolgaság béklyóiba és ezzel a pálinkás nyomor és brutalitás romjára vezet, hanem saját nemzeti individualitásaik fentartásában, emelésében, saját nemzeti önérzetük Veszta-tüzének ápolásában fogják üdvöket keresni. Ez az ut az, mely a szabadságnak megszerzésére vezet, a hol még nincs; megtartására, fejlesztésére, a hol már van. És mi magyarok őket mindannyiokat ezen az uton barátilag üdvözölendjük és meleg rokonszenvvel kisérendjük; miként kisértük a multban és kisérendjük a jövendőben, s a mennyire rajtunk áll, támogatandjuk is a kiirthatlan életerőnek minden lüktetését ama bámulatos szláv »élő szobornál«, melynek nemzeti önérzetét sem üldöztetés, sem csáb, sem a hosszas szenvedés tengerárja nem törhette meg.
Valóban, ha valaha helyzet világos volt, a mostani az.
A török megértette az időnek jeleit. Alkotmányt adott birodalma minden népeinek faj-, nyelv-, valláskülönbség nélküli jogegyenlőség alapján. Felvilágosodott államférfiai hozzá fogtak, hogy a multak sirjába temessék azon exclusivitási kinövéseket, melyeket a hódítások rég elmult korszaka fűzött az alapelveiben oly egyszerü, oly erkölcsileg tiszta s a civilisatiónak semmikép utjában nem álló mohamedanismushoz. A minden oroszok czárja közbevetette fegyvereit, hogy a török ne valósíthassa a szabadságot. Mert félt, hogy, ha még a török félhold is a szabadság napjának fénycsomóját tükrözi vissza; annak fénye behat saját szolga birodalmának sötétségébe, a mint behatott a magyar jobbágyfelszabadítás fénysugara az orosz rabszolgaság éjjelébe. Hát félre azokkal a szabadsággátló fegyverekkel, melyek autonomia czíme alatt orosz mintára, orosz nyelven készítenek kényszeringet a bolgároknak.
Az osztrák-magyar kormánynak tisztában kell az iránt lenni, hogy mit lehet még a török kormánytól jogosan, méltányosan kivánni keresztény alattvalóinak érdekében, a nélkül hogy az ottoman birodalom állami életképessége aláásatnék. Siessen ez iránt egyetértésre jutni a török kormánynyal. A dolog nem lesz nehéz, mert megvan a Portánál az értelem is, a jóakarat is. Ez egyetértés alapján kössön szövetséget a törökkel az orosz támadás visszautasítására, mely következéseiben hazánkat is, az osztrák birodalmat is irtózatos veszélylyel fenyegeti. E szövetséggel kezében mondja azt az orosznak: im a török igazságot szolgáltatott népeinek; ha mégis folytatnád a háborut, ennek más értelme nem lehetne mint az, hogy hatalmadat akarod kiterjeszteni. Ezt én saját monarchiám életérdekeinek tekintetéből nem engedhetem; s el is vagyok határozva nem engedni. Hát legyen vége a vérontásnak.
És vége lenne. Az orosz nem fogná magát annak kitenni, hogy, míg szemben vele a török oroszlán áll, háta megett az osztrák-magyar haderő foglaljon állást és utját vágja. – A haza s a monarchia valószinüleg kardcsapás nélkül, minden esetre aránylag kevés áldozattal meg volna mentve, az áldozat jobbadán egy tekintélyes haderőnek összpontosítására szorítkozandván; természetesen a Duna körül és Erdélyben, nem pedig amott Dalmátiában s a horvát határőrvidéken, a mi oly nevetséges volna, ha oly igen-igen gyanus nem volna. S a haza és a monarchia megmentésével kapcsolatban egyszersmind elég tétetnék a humanitás követelményeinek, mert az mégis csak rettenetes dolog, hogy a XIX-ik században irtóháboru viseltessék, mely borzalmakban még a XIII-ik század tatár-járásán is túlteszen; és gondoskodva volna a keleti keresztény népek jobb sorsáról is, a nélkül hogy a török birodalom épsége, függetlensége megcsorbíttatnék vagy állami méltósága megsértetnék. Oly eredmények, melyek a csak így, de így teljes sikerrel biztosítható monarchiának súlyát, tekintélyét, fényét, dicsőségét nagy mérvben növelnék.
Politikai irányt akartam jelölni, nem végrehajtási részleteket. Arról meg vagyok győződve, hogy hazánkról s a monarchiáról csak ily irányt tartó politikával lehet a fenyegető veszélyt elhárítani.
És az bizonyos, hogy ily irányban a kormány pártkülönbség nélkül az egész magyar nemzet lelkesült áldozatkészségére a legbiztosabban számíthat,
Hát miért nem siet azt felhasználni? Ritkán adatik kormánynak ily szerencse. Miért nem veszi hasznát? Gróf Andrássy Gyulának nagy, maradandó dicsőségre nyujtanak alkalmat a körülmények. Hazájának, a birodalomnak, az uralkodó ház jövendőjének megmentőjévé lehet, ha az alkalom intését fel tudja fogni. – Sirásójává lesz, ha vagy nem tudja vagy nem meri.
Mi akadályozza, hogy merje?
A poroszt hallom emlegettetni. Igen tiz év előtt a közösügyes alkuba ijesztgették be a nemzetet az oroszszal, most meg az orosz karjaiba ijesztgetik bele a poroszszal.
Én nem tagadom a berlini cabinet oroszos hajlamait. Része van ebben Vilmos császár személyiségének, mely a berlini politikában kétségtelenül nagy súlylyal bir, s van része azon fonák positiónak is, melybe Elszasz-Lotharingia elfoglalásával bonyolódott, s melynek feszélyező befolyása pillanatilag még azon magasabb tekintetet is háttérbe látszik szorítani, melyet a német birodalomnak, mint jelenben Európa első hatalmának, soha sem kellene szem elől téveszteni, s mely abból áll, hogy az orosz hatalomnak minden további növekedése okvetlenül compromittálja a német birodalom primátusi állását Európában; véganalysisben pedig logikai kényszerüséggel (mely ellen személyes hajlamok hiában küzdenek) a német és szláv faj közt egy oly irtózatos összeütközésre kell hogy vezessen, a minőt még tán soha sem látott a világ. Róma és Carthago egymás mellett soká meg nem állhat.
De bárminők legyenek is a röppenő percz feszélyező hatása alatt a berlini cabinet hajlamai, azok odáig nem mehetnek, hogy az oroszt patronusává fogadja, maga pedig cliensévé szegődjék. S végre is a német császári politikának a német fejedelmekel s a német nemzettel is számolnia kell, s amazok közt és ennék soraiban bizony még vannak, a kik emlékeznek, hogy mit jelent az orosz patronátus, az orosz cliens Németországnak; és a kik erre emlékeznek, bizonynyal emlékeztetnék a berlini cabinetet, hogy a német vér Németországé s nem az oroszé.
Engem a történelem logikájának azon ismerete, melyet ősz fejemnek a komoly tanulmány és szenvedések közt gyüjtött tapasztalás szereztek meg, a felől biztossá teszen, hogy a német császár adhat az osztrák császárnak oroszos sympathiák által sugallott tanácsokat; de bárminő politikát kövessen is a bécsi cabinet a keleti kérdésben, emiatt ugyan a német birodalom az osztrák-magyar monarchiának háborut izenni soha sem fog.
Én a poroszszali ijesztgetést egyszerüen fogásnak nyilatkoztatom azon camarilla részéről, mely oda működik, s fájdalom, hatással működik, hogy a bécsi cabinet ép azt tegye most a török birodalom vesztére törő orosz törekvésekkel szemben, a mit tett a Lengyelország vesztére irányzott orosz törekvésekkel szemben, t. i. hogy szegődjék az orosznak osztályos czinkosává a rablásban, a helyett hogy a törökkel kezet fogna, mint kellett volna a lengyellel kezet fognia, hogy a rablást meggátolja.
Ez a veszély az, melyet mint egy halálmadárt látok kiterjesztett szárnyakkal lebegni hazám felett, s azért a honszeretet ösztönöz, hogy erről még emlékezetbe hozzak némelyeket, kapcsolatban egy pár szerény figyelmeztetéssel a nemzeti közvélemény megindult nyilatkozatait illetőleg.
Ezt tisztelt Képviselő Úr engedelmével egy második levelemben fogom elmondani. Addig is fogadja tiszteletem nyilvánítását s barátságos üdvözletemet.
Kossuth Lajos.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages