Beszéd a czeglédi küldöttséghez

Teljes szövegű keresés

Beszéd a czeglédi küldöttséghez
Collegno (al Baraccone), 1877. január 30.
Kedves Hazámfiai!*
Mivel Kossuth Lajos a czeglédi mandatumot nem fogadta el, 100-as küldöttség ment ki hozzá. A küldöttség jan. hó 21-én érkezett meg Budapestre. Fogadására, az egyetemi ifjuság 33-as bizottságán kívül – a dermesztő hideg daczára – óriási néptömeg gyülekezett ki. A fogadtatás nem folyhatott simán le. A rendőrség, mely azelőtt való nap az egyetemi ifjuságnak a küldöttség fogadtatására felhivó lázító (sic!) falragaszait letépdeste, most azt akarta meggátolni, hogy a közönsóg a küldöttséggel érintkezhessék. A kép már-már tüntetésszerü jelleget öltött. Egyszerre valaki a tömegben elkiáltotta magát: »Éljen Kossuth Lajos!« Eget verő kiáltás volt rá a visszhang. A rendőrség most éppen nem tágított. Az általa körülzárolt küldöttségi tagok a pályaudvar kapuján belül, a nép künn a szabad téren éljenezte Kossuth Lajost. Ebben a pillanatban udvari kocsi, a kocsi bakján tollas kalapu rendőr tünt föl. A kocsiban a vadászatra menő király ült czivilruhában. Midőn a nép felismerte királyát, felváltva éljenezte Kossuth Lajost és a királyt. Ezt a kocsit követte a négy fehér ló által vont másik udvari kocsi, melyben a bálványozott királynő ült. »Éljen! Éljen a királynő!« zugta a tömeg, mely meghatottságában levett kalappal üdvözölte királynőjét, ki ennek viszonzásául meglassíttatta kocsijának menetét. Midőn ezt a nép észrevette, szünni nem akaró »Éljen a királynő! Éljen a király! Éljen Kossuth Lajos!« kiáltásokban tört ki.
Ilyen ez a rebellis magyar nép!
Január 23-án 11 óra 40 perczkor Kossuth villájának kapuja előtt állott a sok viszontagságot kiállott küldöttség és az 1848 óta ereklyeként megőrzött czeglédi lovas nemzetőrség zászlaja alá csoportosulván, a nyitott kapun bevonulván csendesen közeledtek a kert közepében álló villa felé, midőn is – szokása szerint feketébe öltözve – Kossuth Lajos jelent meg előttük, kit követett régi hű barátja Ihász Dániel ezredes és Tanárky Gyula, ki véletlenül éppen akkor látogatáson volt Baracconéban.
A küldöttség tagjai észrevevén a volt kormányzó tiszteletet parancsoló alakját, hangos »Éljen Kossuth Lajos!« kiáltásokba törtek ki. Ezen üdvözlésre Kossuth levette kalapját, hogy azt megköszönje. Ősz fürtjeinek látására könybe lábbadt minden szem és a küldöttség néma csendben sorakozott Kossuth körül annak lakháza előtt.
A küldöttség tagjai félkörben fel lévén állítva a ház előtt, Simonyi Ernő rövid beszéddel mutatta be Kossuth Lajosnak a küldöttséget: Barta Ferencz polgármestert, Nyujtó Pál választási elnököt, Dobos János mérnököt, a párt elnökét, Molnár Sámuel alelnököt és Dobos János ref. lelkészt, kinek poetikus beszéde után Kossuth Lajos a fentiekben válaszolt.
K. F.
A mióta Olaszország nemzetközi viszonyai akként alakultak, hogy az itteni államférfiakkal érintkezésemre sem tárgy, sem ok nincs, én akként élek mint az a hajótörött, kit a habok egy lakhatlan szigetre dobtak ki; egészen kívül állok az emberi társadalmon, nincs e népes országban egyetlen egy ember is, a kivel nem hogy baráti viszonyban, de csak ismeretségi érintkezésben is állanék; a társas élet mindazon mozzanatai, melyek embert emberhez közel hoznak, reám nézve nem léteznek; annyira elvadultam az emberektől, annyira természetemmé vált az örökös magány, miszerint megvallom, napok óta nagy idegességben tart e tömeges találkozások kilátásának már csak gondolata is.
És Önök, uraim! kik engem most körülvesznek, hazámfiai! véreim! fiai közös édes anyánknak, a hazának, melyet én huszonnyolcz év óta nem láttam.
Elgondolhatják Önök, minő rohamát az idegrázó emlékezeteknek költi föl agyamban e találkozás! minő viharát az érzelmeknek e búbánatos öreg kebelben,
És van e találkozásnak egy különösen megindító vonása.
Önök, barátaim! (engedjék meg, hogy így szólítsam Önöket) elhagyták ily számosan házi tűzhelyeiket, hogy télnek idején, messze idegen földre, egy több száz mértföldnyi költséges, fáradtságos utat tegyenek; csak azért, hogy nekem – az Önöktől oly rég elszakítottnak – meghozzák a kegyeletes megemlékezés üdvözletét, s engem hontalan magányomból szülőföldemre visszahivjanak.
Ha megfontolom, ki és mi vagyok én, kit Önök ily rendkívüli megtiszteltetésre méltatnak, – ha számba veszem a körülményeket, én nem gondolom, hogy egy ily jelenet egy másik példájáról tudjon a történelem.
Méltóztassanak is meggyőződve lenni, hogy bár nem remélhetem is e találkozás közvetlen eredményével Önöknek várakozását kielégíthetni; én ez indok nemességét, mely Önöket e lépésnél vezérelte, teljes mértékben méltánylom s teljes mértékben érzem a hála szent kötelességét, melylyel Önöknek tartozom.
Adta volna isten, hogy a szives megemlékezés kelyhének, melyet Önök felém nyujtanak, fenekén üröm ne legyen.
Fájdalom, van.
Én ismerem nemzetemet, s ép azért már egy alkalommal kijelentettem, miként én tudom, hogy, ha a hatalom a jog, a történelem s a nemzet érdekei által követelt alapra visszatérne s azon hűségesen meg is maradna, a magyar nemzet ebben teljes megelégedését találná, bármi legyen is az én véleményem.
S ha most Önök, kik engem haza hivnak, ekként szólanának énhozzám: ime lásd, mi elégedetteknek érezzük magunkat az intézvények oltalma alatt, melyeknek alapját egykoron te vetetted meg, a csemete, melyet ültettél, sok zivatarral találkozott, de gyökeret vert, megnőtt, gyümölcsöt hozott; jer megpihentetni a sir felé hanyatló ősz fejedet az elégedett haza kebelén; jer, nemzeted elégedésének szemléletében vigasztalást találni, te sokat hányatott szegény számüzött.
Ha Önök énhozzán ekként szólanának – lelkemre mondom, – én nem zavarnám Önök megelégedését kételyeimmel; én tudom, hogy az ember hite az ő mennyországa; tehát azt mondanám: most bocsássad el, uram! a te szolgádat békességben, mert látták az én szemeim hazám megelégedésének hirnökeit.
De Önök, fájdalom! így nem szólhatnak, sőt azt mondják: a haza bajban van, a hazát veszély környezi, s ennek súlyát annyira érzik, hogy menekvés után sovárogva, még az én gyönge tehetségem közreműködését is ily rendkívüli módon igénybe venni akarni nem restellenék.
Ez nagyon keserü ürömcsepp, az idők minden viszontagságait túlélt bizalom és ragaszkodás becses kelyhében, melyet Önök felém nyujtanak.
E megtisztelő bizalom igen kedves vonása gyanánt veszem tisztelt szónokuknak azon nyilatkozatát, hogy méltányolják meggyőződéseim őszinteségét, s hogy nem oly szándokkal jöttek hozzám, mintha reám nyomást akarnának gyakorolni, hanem különféle kutfőkből vett értesítések után azt látom, hogy az én eljárásom indokai sok oldalról a hazában, nem akarom mondani hogy szándékosan félremagyaráztatnak, hanem csak azt mondom, hogy félreértetnek. Azért élni kivánok ez ünnepélyes alkalommal arra, hogy azt a hazameneteli kérdést tisztába hozzam.
Midőn néhány év előtt a váczi választók, úgy miként a czeglédiek most, engem bizalmukkal tiszteltek meg, én válaszomban egy kifejezést találtam használni, melynek közzététele miatt szegény Böszörményi börtönbe vettetett s börtönben hagyatott meghalni.
Azért említem ezt, mert rectificálni kivánom ama kifejezést.
Én azt mondottam volt, hogy az osztrák ház uralmát Magyarország állami s alkotmányos életével összeférhetlennek tartom.
Ez a kifejezés nem volt szabatos. Úgy kellett volna mondanom, hogy Magyarország állami s alkotmányos életével nem fér össze oly fejedelmek uralkodása, a kik egyszersmind osztrák császárok is.
Az incompatibilitás abban van s nem abban, hogy a fejedelem az osztrák ház ivadéka. Mert ha ez egyszersmind osztrák császár is nem volna, neki magyar királyi minőségének keretén kívül nem volnának érdekei, ha alkotmányos szellemü s ha jó indulatu volna; ennek gyakorlati becsét nem korlátolná az osztrák érdekre való tekintet kényszerüsége; ha jelleme nem felelne meg a nemzet jogszerü várakozásának, a baj csak mulékony lehetne, mert csak személyességből eredne s nem a helyzetből, mely a bajt minden személyes tulajdonoktól függetlenül állandóvá teszi. A magyar király, ha csak magyar király, nem üzhetne mást mint magyar politikát; nem lenne azon helyzetben, hogy Magyarország érdekeit osztrák érdekek miatt háttérbe szorítani vagy politikájában specialis osztrák érdekektől is tanácsot kérni kénytelen legyen. A magyar állam kormányoztathatnék jól, kormányoztathatnék rosszul, de mindenesetre mint önczél foglalna helyet a történelemben. S nem mint oly tekintetek érvényesítésének factora, melyek érdekei körén kívül állanak vagy azokkal éppen ellenkeznek is. Szóval nem a személyben, nem a családban van az incompatibilitás, hanem az osztrák császári minőségben.
E tekintetek által vezéreltetve tettem én már egyszer azon nyilatkozatot, hogy, ha még az én életemben akként alakulnának a viszonyok – a mint egykor valószinüleg alakulni fognak, – t. i. hogy Ferencz József császár és király fején nem lenne többé az osztrák császári korona, hanem csak Szent-István koronája, engem a kormány formák iránti igen határozott nézeteim nem akadályoznának abban, hogy haza menjek, habozás nélkül megtenném és minden tartalék-gondolat nélkül letenném kezébe a hűség esküjét és meg is tartanám becsületes loyalitással mind halálomig.
Nagy szó ez éntőlem, uraim! éntőlem, ki indítványozója valék annak, hogy a nemzet a trónvesztést elhatározza, éntőlem, a ki közt és azon kéz között, melybe a hűség esküjét leteendő volnék, egy iszonyatos vértenger áll, melynek képét az én szemeim elől az idők folyásának semmi fátyola sem képes elfedni, mert az emberi lélek szerencsétlenségeihez tartozik, hogy, míg azt, a mire emlékezni szeretne, igen könnyen feledi, az nincs tehetségében, hogy magának feledést parancsolhasson ott, a hol a megemlékezés egy örökös lelki kín.
És én mégis szavamnak állanék és haza mennék és hűséget esküdném nemzetem királyának.
Ezeket azért tartottam jónak ily határozottan elmondani, mert a nyilvánosságnak némely tekintélyes közlönyei az országban azt vetették szememre, hogy az én haza-nem-menetelem az »engesztelhetlenség« bélyegét viseli magán.
Remélem, azok után, a miket elmondék, meg fognak Önök győződni, hogy ez nem így van. Szavamat is adom Önöknek, uraim! hogy engem nem engesztelhetlenség, nem szenvedély, nem személyes tekintetek vezérelnek.
Én képviselővé lett megválasztatásomra adott válaszomban csak azért, s egyenesen és kirekesztőleg csakis azért, ismételtem azon nyilatkozatomat, hogy én nem léphetek alattvalói viszonyba egy oly fejedelem iránt, a ki egyszersmind osztrák császár is; mert én a fejedelmi souverainitásoknak egy személyben ily cumulatióját hazánk állami jogaival, jólétével, alkotmányos életével merőben összeférhetlennek tartom.
Nem is hiszem, hogy e nézetem alaposságát kétségbe vonni lehessen; oly tény ez, uraim! melynek súlyát az ország minden közérdekü kérdésénél, a nemzetélet minden mozzanatánál mindennap keservesen érezi: a közjognál, az országlati rendszernél, a közigazgatási szervezkedésnél, a fináncziáknál, az adózási systemánál, a vámkérdésnél, a bankkérdésnél, a közgazdászat egész terén, a nemzeti háztartás minden ágánál.
És ez másképen nem is lehet. Mert azon egy körülmény folytán, hogy a magyar király egyszersmind osztrák császár is, idegen érdekek keverednek az országlati politikába; idegen érdekek, melyek – kivéve az érdektalálkozásnak oly igen-igen ritka esetét, mint a minő a keleti kérdésnél előfordul – Magyarország érdekeitől jóformán mindig eltérők, velünk igen gyakran ellentétesek. Pedig nincs az a bölcsesség, nincs az a hatalom a világon, mely az eltérő vagy ellentétes érdekvonalakat párhuzamosan egymás mellé coordinálni képes lehetne. Ezt még az isten sem teheti, mert mathematikai absurdumot ő sem tehet.
A helyzet e fatalis összeférhetlenségéből elkerülhetlenül ki kellett fejlődni azon végzetteljes iránynak, melylyel szemben nemzetünk századok óta egy sysiphusi küzdelemben áll, örökké abban izzadva, hogy a töméntelen sziklát fölhengerítse a meredélyen, ha irtózatos küzdelmekkel pár ölnyire föllökte, a szikla újra visszagördül; azt az irányt értem, melyet az utóbbi szerencsétlen eredményü alkukisérletnél a hatalom akként formulázott, hogy a »birodalom egységének és nagyhatalmi állásának tekintete előtt minden más tekintetnek hátra kell vonulni« – jognak, igazságnak, önállásnak, önkormányzatnak, a történelem ölén kifejlett nemzeti szellem követelményeinek, az anyagi jólét szabad fejlődésének: – mindennek.
Ez incompatibilitás következtében hazánk nem önczél; s az nem is lehet. Ha és a mikor ama mindent háttérbe szorító tekintet nem állná utját annak, hogy a nemzet saját javának mint önczélnak eszközlésében szabadon mozoghasson, akkor Austria érdekei állják utját; s ezeket, ha a hatalom mint magyar király mellőzni hajlandó lenne is, mint osztrák császár nem mellőzheti. Ez a helyzet fatalis kényszerüsége, melyen személyiségek nem változtathatnak; ha és a mikor pedig Austria érdekei nem állanák utját nemzetünk szabad mozoghatásának, akkor elé áll ama mindent háttérbe szorító tekintet és azt mondja: nem az a mérvadó, hogy mit kiván a te javad, te Magyarország! hanem az, hogy mit enged meg a birodalom egységének, nagyhatalmi állásának tekintete, mely előtt a te javadnak háttérbe kell állani.
Ha e fatalis helyzetnek még szüksége lehetett volna valamely nagyon kézzelfogható illustratióra, azt megadta Önöknek a legutóbbi napok történelme a bankkérdésben. E kérdést már csak még a legengedékenyebb hunyászkodás sem merte a »közösügyek« rovatába beleirni; hangosan kiabálják, hogy Magyarországnak joga van önálló nemzeti jegybankot állítani; és mégis akadályt akadályra gördítenek elébe; mert az »összetartozandóság« vontató kötele még azt is oda ránczigálja annak a mindent háttérbe szorító tekintet molochjának áldozatai közé.
Ilyen a helyzet. No már uraim! én ezzel az incompatibilitással szemben hontalanságommal egy élő tiltakozást képezek. Én a magyar nemzet állami függetlensége nagy elvének jóformán utolsó képviselője vagyok az élők között. – Minden igénytelenségem mellett is egy kapocs vagyok az elévülhetlen jog s az esélyek változandósága között; letéteményese vagyok egy szent ereklyének, mely az ősök és a velem egykoru nemzedék vérrel pecsételt hagyományaiból szállott kezemre, hogy annak az utódok számára rendületlen őre legyek. Istent hivom bizonyságul, hogy e helyzetemre, melyet a változhatlan mult jelölt ki számomra, s a hazafiui kötelességre, mely e helyzethez kötve van, nincs és nem lehet semmi befolyással semmi abból, a mi bennem emberi; nem azért állok én meg őrállásomon, melyet a történelem parancsolt reám, mintha nekem abban kedvem telnék, hogy a jellemsilányság satnyaságaival szemben rendíthetlen következetességet fitogtassak; nincs bennem semmi hajlam ágaskodni, hogy másoknál magasabbnak hazudjam magamat. Ezek hiábavalóságok, mint a predikátor mondaná. – Hogy mit mond vagy mit nem mond a történelem annak nevéről, ki porrá lett, arról az a por semmit sem tud. S én hetvenöt évemmel e porrá léthez már nagyon közel állok. A hiuságok hiuságai számára nem lehet hely annak keblében, a ki fél lábbal már sirban áll. Ha én őrállásomtól senki kérésére meg nem szököm, azt azért teszem, mert helyt állanom a kötelesség parancsolja.
Vajjon azon kevés homokszem legördülése közben, mely az én életem homokórájában még hátra lehet, előadja-e még magát a viszonyok oly fordulata, hogy a történelem logikája az alkalmiságot beleakaszthassa azon kapocsba, melyet az én őrállásom képez? Azt nem tudom; ámbár hitem erős, hogy az isten nem halt meg, azért, hogy oltára elhagyatott; hanem azt tudom, hogy, ha az esélyek változandósága, mely gyakran igen váratlan fordulatokban mozog, ily alkalmat hozna elő, s az nem találna kapocsra, melybe magát beleakassza, mivelhogy én őrállásomat hűtlen elhagynám, ennek hazánk jövendőjére oly bal végzetü következései lehetnének, miszerint én megérdemleném, hogy nevem emlékét nemzedékről nemzedékre átok terhelje, a míg magyar él.
Hát kérem Önöket, hazafi barátaim! ne akarjanak engem kisértetbe hozni. Méltóztassanak megfontolni, hogy végtelenül nagy a különbség az Önök helyzete közt, kik a hazában bennlaknak s az enyém között. – Önök, bármi legyen is keblük hite, sziveik aspiratiója, az által, hogy az incompatibilis helyzetet türik s annak keretében iparkodnak a haza bajain enyhítgetni, nem adnak fel semmi hitet, semmi aspiratiót, nem zárnak ajtót semmi alkalom előtt, melylyel a jövendő kinálkozhatik. De én feladnám, én ajtót zárnék; mert az én hazamenetelem formalis erkölcsi kötelezettséget róna reám, hogy bármit hozna is a jövendő, én mindenesetre respectáljam és sérthetlennek tekintsem azon kapcsolatot, melyet én hazánk állami létével s alkotmányos életével összeférhetlennek ismerek. Az én helyzetem, uraim! még azokétől is különbözik, kik az emigratióból haza tértek. Nem akarom ezt bővebben fejtegetni, nehogy arrogansnak látszassam, a mi bizony nem vagyok, csak annyit mondok, hogy én hazamenetelemmel nemcsak magam hajlanám meg (a mi nem sok tárgyilagos nyomatékkal birna) hanem az ügynek, melyet képviselek, zászlóját is letenném azon viszony zsámolya előtt, a melyet nemzetem állami életével incompatibilisnek tartok.
Hosszasabban időztem álláspontom politikai természetének fejtegetésénél; mert az én hazamenetelem kérdéséről sokan akként beszélnek a hazában, mintha az személyes áldozat kérdése volna. Ha ilyen volna, Önöknek, uraim! joguk volna azt tőlem feltétlenül megkövetelni. De itt nem személyes áldozat kérdése forog fenn, hanem az, hogy én lemondjak hazám azon jövendőjéről, melyre nemzetünket jogosultnak is tudom, képesnek is tartom, lemondjak annyiban, a mennyiben arra befolyással lehetni a törtenelem logikai folyama tán képesíthet.
No már én azt gondolom, hogy, ha ilyesmit csak kivánni is általában valaha lehetne, a kivánat csak azon esetben birhatna indokoltság szinével, ha a körülmények akként állanának, hogy az én hazamenetelem nyomatékosan segítségére lehetne a nemzetnek, az ország szomoru helyzetében oly változást idézni elő, a mely hazánknak úgy jelenére mint jövendőjére határozottan üdvös befolyást gyakorolna.
Hát méltóztassanak, kérem, nem határozatlan sejtelmek, hanem gyakorlatiasság szempontjából maguknak számot adni, hogy mi lenne annak eredménye, ha én Önök kivánságát teljesíteném.
Arra, hogy én haza menve a helyzet megváltoztatására sikerrel közreműködhessem, kettő közül egy okvetlenül megkivántatnék. Vagy az, hogy a képviselőház kifolyása legyen a nemzet elhatározott akaratának, visszatérni azon jogos történelmi alaphoz, mely, ha nem is enyésztethetné el egészen az incompatibilitástól elválaszthatlan bajokat, de azokat legalább gyakorlati minimumra szállítaná le; vagy pedig megkivántatnék rendelkezési hatóság.
A mi az elsőt illeti; kérdem én, mit tett a nemzet, miként készítette elő a talajt az említett irány valósíthatására, mely nélkül pedig az ország súlyos helyzetén segíteni lehetetlen? A boldogtalan közösügyes alku megkötése óta háromszor volt a nemzetnek alkalma a felett itéletet mondani, s az itélet mindig a jogos történelmi alap megtagadására ütött ki. Nagy felelősség terheli ezért a történelem, az utókor előtt a jelen nemzedéket. Önöknek, uraim! nagy lelki megnyugvásukra szolgálhat, hogy Czegléd e felelősségben nem osztozik, de Czegléd még nem a nemzet; s ez háromszor reá ütötte pecsétjét a közösügyes alkura, mely a nemzetet az alkotmányos élet puszta látszatának maszlagával elszédítve, az országot irtózatos nyomoruságba sodorta, a nélkül hogy még csak annyit is eszközölne, hogy e nyomoruság árán béke legyen Magyarország s Austria közt. Hát miként lehet azt gondolni, hogy, nem mondom egy ily közönséges ember mint én, de akárki is segíthetne a nemzeten, a míg az saját vesztébe ily megátalkodottan rohan?
A mi pedig a hasznos működhetés másik alternativáját, a rendelkezési hatóságot illeti, valami oly ábrándban csak senki sem ringatja magát, remélem, hogy, ha én haza mennék, a bécsi udvar hajlamot érezhetne magában engem felszólítani, hogy csak méltóztassam a dolgokat elrendezgetni legjobb belátásom szerint; ők mindent aláirnak, mindenre megesküsznek, mint 1848-ban tevék (persze azon tartalék-gondolattal, hogy majd keresnek módot a kibuvásra, ép úgy mint akkor tevék). Sőt remélem, még csak azon ábrándban sem ringatja magát senki, hogy a bécsi udvar, ha nem is kinálna meg rendelkezési hatósággal, de legalább alkuba bocsátkoznék velem, mint bocsátkozott Deákkal tiz év előtt. Ily ábrándhoz sok más egyeben kívül, a mi nincs és nem is lehet, a körülményeknek olyatén pressióját kellene feltenni, mint a minő akkor fenforgott, de minőnek most hire sincs. Mert a keleti bonyodalmak nagyon veszélyesen fontosak ugyan, de nem oly természetüek, hogy az országlati rendszer megváltoztatására pressiót gyakorolhatnának. Mert e kérdésben a dynastia hatalmi állása s jövendője, és hazánk s a birodalom érdekei közt találkozás van; – ha tehát a hatalom oly politikát követ, mely ez érdeksolidaritásnak megfelel, nincs azon helyzetben, hogy engedményekkel legyen kénytelen e politika számára nemzetünk lelkesült támogatását megszerezni, mert ez a nemzeti létfentartás ösztöne által számára biztosítva van. Ha pedig ellenkező politikára határozná magát, azt lehetetlen nem tudnia, hogy ilyennek lelkesült támogatására a magyar nemzet semmi áron meg nem nyerhető; azt pedig, úgy hiszem, mégis csak senki sem teszi fel én rólam, hogy én akármi engedmények árán is segédkezet nyujthatnék arra, miszerint a nemzet ily öngyilkos politikának támogatásába beleszédíttetni csak meg is kiséreltessék.
Az én hazamenetelem hasznának ily ábrándos suppositiói tehát magukban elenyésznek. – Hát mi maradhatna fenn? Egyedül az, hogy én elfoglalva a képviselői széket, melylyel Czegléd megkinált, egy kis gyakorlattal ismét beletanulnék a szónoklás rég elszokott mesterségébe; hát hébe-korba felszólalnék; s tegyük fel, hogy tán figyelemmel meg is hallgatnának. – És aztán? – – aztán szépen leszavaznának; és maradna minden, a mint van; és a nemzet látná, hogy biz’ az én hazamenetelem is csak amolyan üres hólyag, a mely kisebb-nagyobb zajjal elpattant, nem hagyva hátra nyomot maga után; és én pár hónap alatt tökéletesen lejárnám magamat; tökéletesen nullifikálnám magamat, még csak azon kis befolyást is eljátszva, melyet egy vagy más kérdés felvilágosításával a közvélemény tájékozására innen, távol magányomból tán néha gyakorolhatnék.
Ez volna a gyakorlati eredmény. – No már én ugyancsak nem vagyok nagy véleménynyel tehetségeim felől, de álszerénykedésből azt még sem akarom dissimulálni, hogy a kinek egykor a viszonyok megengedték hatályosan belenyulni nemzete történelmébe, az bármi közönséges ember legyen is különben a körülmények kedvező alakulása mellett, meglehet, még nyomhatna valamicskét a mérlegben. – S azért azt mondom: kár azt a kártyát, melyet Kossuth Lajosnak hivnak, elvesztegetni akarni. – Jobb azt nyugodni hagyni, míg a viszonyok akként alakulnak, hogy kijátszásának megkisérlésével a nemzet tán még nyerhet is valamit.
Vajjon, ha ily eset előadná magát, nekem mit parancsolna a hazafiui kötelesség? E felett most hasztalanság volna elmélkedni, mert a számbavételt igényelhető körülményeket nem ismerjük. Arról méltóztassanak meggyőződve lenni, hogy az én eljárásom felett, a miként most, úgy, a míg élek, mindenkor nem személyes tekintetek, hanem a józan politikai számtan s a gyakorlati szempontból jól átgondolt hazafiui kötelesség érzete határoznak.
Ezeknek sugallatából teszem most azon nyilatkozatot, hogy Önök megtisztelő kivánságának engedni nekem sem nem szabad, sem nem tanácsos.
Avagy azt gondolják Önök, uraim! hogy, ha én édes hazánk nagy érdekeinek megsértése nélkül haza mehetnék, én meghivást várnék arra, hogy a hontalanság sivatagját szülőföldem viszontlátásával felcseréljem?
Tudják-e Önök, mi az, a mit honvágynak hivnak? Mi az a rettenetes állapot, melyet az, a ki benne szenved, csak az által fejezhet ki, hogy »fáj szivem, lelkem, fáj minden tagom«.
Oh! én ismerem! velem jár magános bolyongásaimban, melyeknek fáradalmában az érzékek eltompulását keresem; velem virraszt az éjnek csöndében éjféli mécsem mellett; velem fekszik le, hogy csak szaggatott kábulást, de üdítő álmot alig hagyjon szállani fáradt tagjaimra; velem kél fel, hogy mellemen üljön a napnak foglalatosságai közben, és megkeserítse ételem szűk falatját, ürmöt vegyítsen italomba és elhomályosítsa még azt a gyönge örömsugárt is – az egyedülit, mely bús magányomat még kissé felderíthetné, – azt, melyet a nyugodt elmének a tudomány s a természetteli társalgás adhat.
Igen, én tudom, mi a honvágy; s kifejezhetlen hálával áldanám a perczet, mely fel hagyna lélekzenem, a nélkül, hogy lélekzetembe a honvágytól elszorult kebel tompa sóhaja vegyüljön.
Hanem volt nekem egy öreg barátom: Ujházy László. Míg én a népes Olaszországban száműztem magamat az emberek társaságából, ő száműzte magát Amerika rengeteg vadonjaiba. Erőt vett rajta a honvágy. Kezeit tördelve járt fel s alá kalibájában, búsan, szomorun, mint a fogoly oroszlán, és fel-felsóhajtott: Könyörülj rajtam, jóságos isten! ne hagyd lelki erőmet összeroskadni a lelki kín alatt! És gyermekei, látva, hogy mennyit szenved, azt mondák neki: menj haza, édes jó apánk! És az ősz számüzött öklével mellére ütött és imígy felelt: »Menjek haza! Hát ez a kisbiró itt! Azt akarjátok-e, hogy, miután már mindent elveszítettem, még önérzetemet, lelkiismeretem tisztaságát is elveszítsem?« Nem ment haza. De nem birt a honvágygyal tovább küzdeni. Főbe lőtte magát.
Nemde tragikus legombolyítása az élet tragoediájának!
Hanem mivé lennének a nagy elvek, ha martyrjai nem akadnának!
Én kérem az istent, tartsa meg, a miként eddig tevé, lelkemben az erőt, hogy a búbánatnak semmi terhe miatt ne vágjak elébe a halandóság törvényeinek; de bármit hozzon is a jövendő, azt tudom, hogy, miként Ujházy nem tevé, úgy én sem fogok a honvágy kínjaitól lelkiismeretem tisztaságának árán szabadulni.
Higyjünk, Barátaink! Várjuk el, mit hoz a jövendő! várjuk el azon türhetlen elhatározással, hogy jó mint bal sorsban rendületlenül megálljuk helyünket, mely számunkra kijelöltetett.
Jézus egykoron ekként szólott keresztelő Jánosnak: »Hagyj békét most nekem, mert így illik nekünk, a mi tisztünknek minden igazságát betöltenünk.«
Én is azt mondom Önöknek: Hagyjatok most engem békével, Atyámfiai, mert illik nekem az én tisztemnek minden igazságát betöltenem.
Fogadják Önök mély hálámat rendkívüli szivességükért.
Tartsanak meg engem, öreg szolgájukat, jó emlékezetükben. Engedjék remélenem, hogy neheztelés nélkül válnak meg éntőlem.
Isten áldja meg a hazát! Isten áldása legyen Önökkel!

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages