Hermann Ottónak I.
Hermann Ottónak I.
Collegno (al Baraccone), 1877. márczius 22.
Tisztelt Uram!
Nagyrabecsült Barátom!*
* A hetvenes években néhány iró mozgalmat indított a hunyadmegyei eloláhosodott magyarság visszamagyarosítása érdekében. Ez a mozgalom a török-orosz háboruba fult bele. Ebből kifolyólag Herman Ottó két levelet váltott Kossuth Lajossal. Ezeket, az ősz tudós szivességéből, itt közlöm. K. F.
Figyelemmel olvastam s meg is fontoltam mind az erdélyi mezőség eloláhosodásáról irt czikkét, mind becses levelét, melylyel amannak kefelevonatát kisérte. Olvastam a következett szóváltást is.
S tudja-e Ön, mi sejtelmeket keltettek föl bennem a mondhatlanul szomoru revelatiók?
Azt, hogy Erdélyt nemzeti tekintetben a legkomolyabb veszély fenyegeti.
És miért? Azért, mert Kolozsvárt s a székelyeket kivéve, mintha az erdélyi magyar népnél a faji önérzet veszendőben volna!
Ön azon discernens éleslátással, mely kutatásainál mindig kitünik, bonczolja levelében az okokat, melyek e veszendőséget előidézték.
Én bizonyosan nem vagyok az, a ki csak egy hajszálnyit is le akarnék faragni azon bűnrovásról, melyet Ön a »rendszer« terhére ir. Sőt agyam szédeleg s egész valóm felháborodik, a mint magamnak e rendszerről minden irányban számot adok.
Hanem mégis azt mondom: az a rendszer igen is nagyon elmérgesítette az elnemzetlenedés nyavalyáját, de csak azért mérgesíthette el ennyire, mert az erdélyi magyarság természetében nem találkozott reactióval a méreg hatása ellen.
Nincs az az erőszak, nincs az a combinált ármány, nincs az a környezet a világon, mely a nép ezernyi ezreit nemzetiségéből ki birja vetkőztetni, ha a nép faji önérzetnek nem mondom magasabb öntudatával, hanem csak állati ösztönével is bir.
A nép ezreiről szólok. Magában Hunyadmegyében 15 ezerre teszik az eloláhosodottak számát. Mert a hol a szám kicsiny, úgy hogy a más nyelvü néppel »keresztezés« kikerülhetetlen, az egészen más; de a mióta a népvándorlás leülepedésével, a nyugati római birodalom szerte bomlott romjai fölött keletkezett új nemzetiségi alakulások túl estek a forrás processusán, tudtomra nincs arra példa, hogy valahol a nép ezernyi ezrei, akár a környezet befolyása miatt, akár mostoha kormányzat, elhanyagoltatás vagy akár nyomás miatt is nemzetiségükből kivetkőztek volna.
Sok adatot idézhetnék ez állításom igazolására, de elég (mert minden tekintetben appositus adat) a moldvai s bukovinai magyar falvakra hivatkoznom. Ezek nemzetiségi tekintetben még ellenségesebb »rendszer« alatt élnek, s nem egy nemzedék rövid időszakán át sokkal inkább magukra vannak hagyatva támasztalanul és körülözönölve az oláhság által, és elszigetelve a magyar világgal való érintkezéstől; természetesen tudnak is oláhul, azt gondolom, mind, de azért nem oláhosodtak el, nem felejtették el saját nyelvüket, nem vetkőztek ki nemzetiségükből, magyarok maradtak, mert megvolt bennök a faji önérzet ösztöne, ez föntartotta nemzetiségüket minden ellenséges viszonyok daczára, mert föntartotta nyelvüket a családi életben, a házi tűzhely körül, mely a nemzetiség vára, szentélye.
Ezért irtam én azt, Szathmáry és György uraknak válaszolva, hogy az erdélyi magyarság eloláhosodása egy oly tünemény, mely zavarba hozza fogalmaimat a népélet psychologiája s fajunk nemzeti jelleme felől.
Ön megütközött e felett és azt mondja nekem: a bajnak nem a nép az oka; a nép áldozatul esik annak a kérlelhetetlen természeti törvénynek, miszerint a legszebb pávagalamb is Columba liviává lesz, ha elhanyagoltatik.
Minthogy Darwinra hivatkozik Ön, megjegyzem, hogy azon naturalistáknak, a kik állítják, hogy »our domestic varieties, when nun will revers in character to their original Stock«, Darwin azt mondja: »there would be great difficulty in proving this«. Én ezt nem mondom. Még kevésbbé mondom azt, a mit II. Károlynak mondott egy udvaroncza, midőn Károly azt a kérdést vetette föl környezetének: mi az oka, hogy a döglött hal nehezebb mint az eleven? A dolgot ki így, ki amúgy magyarázta, mig végre egy udvaroncz mondá: »May it please, Your Majesty, I doubt the fact«, és Károly azt felelte: »So do I, my good man.« Én ezt nem mondom, mert magam is tapasztaltam mind állatoknál, mind növényeknél a visszadurvulást, csak hogy minden gond, minden észszerü kultura daczára tapasztaltam. Kertemben bizonyosan nem elhanyagolás következtében durvult vissza egy Pinus Abiessé s egy Lonicera quercifolia, L. flexuosává, még pedig nem is nemzedékeikben, hanem maga a törzsnövény. Hát biz’ én nem veszem tagadásba a Columba livia törvényét, hanem csak azt mondom, hogy nem tartom azt alkalmazhatónak a fenforgó esetre, mert ha az elhanyagolt pávagalamb Columba liviává lesz, ezzel csak azon elvnek hódol, melyet Darwin ekként fejez ki: »reversion to ancestral characters«. Hát én azt tökéletesen fel birnám fogni, ha a hunyadmegyei s mezőségi magyarság ezrei az elhanyagoltatás folytán revertáltak volna a mongol typus azon ősi jellegeihez, melyekkel elődeink birtak, midőn Közép-Ázsia sivatagjain nyargalózva a nyereg alá tették a hust »sülni«; de azt semmi elhanyagoltatásból nem tudom kimagyarázni, hogy a magyarság nem egy isolált csoportocskája, hanem annyi ezrei oláhhá »revertáljanak«, mert ez csakugyan nem Columba liviai »ancestral charactere« a magyar pávagalambnak.
A miket Ön felhoz, mindaz súlyosította a bajt, de nem kutforrása a bajnak. A kutforrás az, hogy a magyarság ott nem bír faji önérzettel.
Ez nagyon szomorító nézpont, mert a bajnak csaknem orvosolhatlan jelleget ad; de ha még lehetséges az orvoslás (minden esetre legfőbb ideje, hogy hozzálásson nemzetünk), első lépés a helyes diagnosis; mert ha ez el lesz tévesztve, az orvoslás is el leszen.
Én vádolom a rendszert »kérlelhetlenül«; tüzes vassal szeretném homlokára sütni a bűn bélyegét minden egyesnek, a kinek e rendszer átkának szétszórásában akár »committendo«, akár »omittendo« része van, de a nép saját bűnét sem szépítgetem, mert a »segíts magadon és isten is megsegít« elvnek vagyok embere, és a mondó vagyok, hogy sokkal több kilátás nyilnék a sikerre, ha oda iparkodnék hatni, a kinek ott helyben módjában van, hogy szállja meg annak a népnek arczát a szégyenlés pirja saját bűne felett, s pislogjon föl lelke hamujában a nemzeti önérzet szikrája; mintha őt, a minden faji önérzetből kivetkőzöttet, mint egy sajnálkozásra méltó szegény ártatlant czirogatjuk, ki saját bűne nélkül csakis a bűnös rendszernek esett áldozatul, kinek tehát joga van összetett kézzel várni a repülő sült galambot.
Ön, Uram, Barátom! egy rettenetes tényt idéz. Említ oly falut, hol a magyarság 1848-ban még 130 füstöt tett, s ez 29 év, tehát jóformán egy nemzedék ideje alatt leszállott 10 füstre.
Ugyan kérem, hát van-e oly átkozott rendszer a föld kerekségén, mely ily rövid idő alatt ily rettenetes metamorphosist képes lehessen véghez viuni, ha a népben a faji önérzetnek csak egy parányi szikrája is pislog?
Lehetetlen az.
Hiszen ha az »iskola« magában praeservativa lehetne az elnemzetlenedés epidemiája ellen (mit én nem hiszek – erről majd alább), hát 130 füst nem elég arra, hogy egy magyar népiskolája, egy magyar papja vagy egy magyar mestere legyen? bár szegény, mint szegény az oláh pap, az oláh mester, de magyar. Ha nem volt, azért nem volt, mert nem volt a népben faji önérzet.
Hanem nem ezen eszmerendben van annak a borzasztó metamorphosisnak a kulcsa. Iskola nem léte, pap, ki a templomot magtárnak használja (alkalmasint mert nem volt kinek papoljon), hét hivatalu »mester« (ki nem tanít, mert nincs, a ki taníttatni kivánjon), ilyen szörnyátalakulást egy nemzedék idején elő nem idézhet. Megmondom én láttatlanban, hogy mi idézte azt elé. Az, hogy a 130 füst közül 120 gazdájának örököse oláh leányt vett nőül. S az oláh nő természetesen oláhvá tette 120 háznál a családi életet; oláhul dalolta álomba gyermekét; oláh szóval kisérte anyai csókját s oláh szóval csalta ki a gyermek ajkáról az első hangrebegést – s az oláh anya gyermekéből természetesen oláh ember lett. A házi tűzhely s nem az iskola a nemzetiség szentegyháza s a nő, az anya, annak papnéja, kinek keze alatt a nemzetiség Vesta-tüze ki nem alhatik. Ennek erejével nem birkózhatik meg az iskola, s a hol (helyben maradó népnél) az iskola nyelve a házi tűzhely nyelvével ellentétbe jő, ott okvetlenül az iskola huzza a rövidebbet. Vett volna az a 130 füst-örökös oláh helyett 130 magyar leányt nőül, s a bűnös rendszer minden átka s minden elhanyagoltatás daczára most is 130 magyar család lakná azt a szerencsétlen helységet. Ám tegyen próbát annak a helységnek földesura. Tegyen ki nászajándékul öt tehenet öt olyan eloláhosodott gazdafiu számára, a ki magyar leányt veszen nőül, s meglátja, hogy a fenmaradt 10 magyar füstből 15 lesz; és lesz a hét hivatalu magyar mesternek kit tanítania, vagy lehet egy magyar kisdedóvodának objectuma, hol aztán a magyar vezetés mellett a 15 magyar füst gyermekeivel játszva a többi is hall s tanul magyar szót, mit azonban később természetesen elfelejt, ha a családi s társadalmi viszonyok emlékezetét fel nem tartják (épen mint én tökéletesen elfelejtettem a tót szót, mely iskolás koromban Eperjesen rám ragadt).
De akármiként legyenek is ezek, a baj megvan, s a kérdés az, minő eljárás biztathat siker kilátásával?
Arról meg vagyok győződve, hogy azon ut melyen Szathmáry úrék s a dévai segélyegylet elindultak, az eloláhosodás veszélyében lévő magyarságot nem fogja megmenteni, még kevésbbé fogja a már eloláhosodott községeket visszamagyarosítani.
Ennek a mozgalomnak megvan az a haszna s érdeme, hogy felköltötte a közérdeklődést az ügy iránt.
Hanem az előttem bizonyos, hogy a dévai egylet által czélba vett egyes segélyezések társadalmi eredményre nem vezethetnek. – A magyarul tanítandó egyes ifjak később vagy másutt telepednek le, s ez esetben az eloláhosodott községek visszamagyarosításánál számba nem jöhetnek; vagy haza mennek, s ez esetben ők is elfelejtik az iskolában tanult nyelvet, s beszélni fogják családjuk, községük nyelvét. – – –
A mi már az Ön saját nézpontját illeti, Ön, úgy látom, a szervezett népnevelést tartja az egyedüli gyógyszernek.
No hiszen a ki akármi incidensből népnevelést említ, olyasmit említ, a mire én mindig ájtatos áment mondok.
Hanem mert in specie nemzetiség föntartásáról s részben az elvesztett nemzetiségi tér visszaszerzéséről van kérdés, én megvallom, nem hiszem, hogy ezt a czélt egyedül az iskola utján elérni lehessen.
Akármi terv állapíttassék is meg e czél elérésére, hogy abból a szervezett népnevelés ki nem hagyható, az magából értetik. Megirtam ezt Szathmáry és György uraknak is, és meg azt is, hogy, mert nyelvet a gyermek legkönnyebben játszva tanul, én (mint Ön is, a mint közzétett replicájából látom) a kisdedóvodákra különös fontosságot helyeznék, ha azt nem gyanítanám, hogy azok a hunyadmegyei elfajzottak miként nyelvben, úgy szokásaikban is oláhokká lettek, tehát nem falvakba tömörülten, hanem telkeiken szétszórva laknak.
Hanem midőn nyelv és nemzetiség dolgában egyedüli praeservativumnak vagy épen curativumnak a népnevelés ajánltatik, én azt kérdem, hiszi-e Ön, hogy az a gyermek, a ki csak az iskolában tanul magyarul, magyarrá lesz s magyar marad egész életén át, ha, a mint az iskolából kilép, a családi életben, a házi tűzhely körül s később mindennapi foglalkozásai s társas érintkezései közben csak oláh szót hall, s maga is oláhul kénytelen apjához, anyjához szólani, a mint azt már megszokta, a mióta beszélni tud?
Hiszi Ön azt? Én nem hiszem. Pusztán iskoláztatás által nyelv nem válhatik az élet nyelvévé.
Ne csináljunk magunknak illusiókat. Az iskola értelmet fejt, kulturát ad. De a genus »homo« különböző specieseinek ama mysteriosus vonása, melyet nemzetiségnek nevezünk, végre is nagyon független attól, a mit a már beszélő embernél kulturának nevezünk. Emlékezzék Ön, hogy a magyar faj úgynevezett legcultusabb osztályai mi készséggel tanultak ki a magyar nyelvből s vetkőztek ki nemzetiségükből, s mi nehezen tanulnak bele vissza. Kinek köszönhetjük, hogy nyelvünket, nemzetiségünket el nem sodorta az elnemzetlenedés áramlata? Véganalysisben bizony a népnek, mely nevelés dolgában ugyancsak soványul volt ellátva. Ha annál nem marad élve a magyar nyelv, miután a palotákban kihalt, biz’ az akadémiának aligha volt volna mit művelnie.
Ha a farkavesztett katarrhinaek (Lipocercák) azon ivadéka, mely magát embernek nevezi, kivételt igényelhetne maga számára azon isten világrendszeri törvényei alól, a ki Harvey mondása szerint nem specialis akarattal, hanem általános törvényekkel cselekszik, azt mondanám, gonosz egy törvény az, hogy faji, nemzetiségi tekintetben a civilisatio nem bir assimiláló erővel szemben a civilisálatlan fajokkal. A hol találkoznak, amaz, ha tömegben nyomul előre, kiirtja ezeket, éppen mert nem birja assimilálni. (Példa: a maorik Austráliában, az indusok Észak-Amerikában.) No, mi kiirtani az oláhokat Erdélyben nem is akarjuk, de nem is birnók – nagyon sokan vannak; hanem az bizonyos, hogy ellenünkben az ő nemzetiségüknek nem »kulturájuk felsőbbsége« ad erőt a magyarság olvasztására (hiszen oly alant állanak a kulturában, hogy még papjaik sem mind tudnak irást olvasni). Ott van az Ön által is idézett Kolozs-Monostor. Tán az oláh népnevelés tartotta fönn azt a törhetlen ragaszkodást nyelvéhez, nemzetiségéhez, hogy egy árva magyar szót sem sajátított el Kolozsvártól, bár vele úgyszólván összefügg: fentartotta az oláh nő, az oláh anya, az oláh családi élet, az oláh tűzhely.
Az bizonyos, hogy kultura nélkül fajunk számára nincs jövendő. De műveletlenség »nemzetiséget« nem öl meg. Nemzetet igen, de nemzetiséget nem.
Tehát mert fajunk, mint nemzet, csak a kultura segítségével igérhet magának jövendőt, én azt mondom, fordítsunk minden kitelhető erélyt a magyar faj magyar nevelésére, magyar kulturájára. Bizony vegye fontolóra a több mint két millió lelket számító magyar kálvinista felekezet, miszerint a »magyar vallást«, mely a magyar nemzetiségnek oly hatalmas támasza lehetne, az erdélyi mezőségen veszni ne hagyja! hogy ott az »oláh vallásnak« áldozatul ne essék! Nem ily lélek lakott amaz ősökben, kik a reformatiónak erős várat építettek hazánkban, s ki tudták vivni a bécsi és linczi kötéseket. Mondom, fordítsunk minden kitelhető erélyt a népnevelésre; de azt ne gondoljuk, hogy ezen egy eszközzel visszamagyarosíthatjuk az eloláhosodott atyafiakat. Magyar gyülpontokat kell e végre teremteni, melyek társadalmilag akként hassanak az iskola művére, mint eső s napfény hat az elvetett magra. A családi tűzhelyre, a társadalmi érintkezésre kell gondolni, az anyagi érdekeket kell kapcsolatba hozni a nemzetiségi érdekekkel s az életet coordinálni az iskolával. Hogy ez mi uton eszközölhető? erre nézve helyről helyre a körülményektől kell tanácsot kérni. Elméletet generalisálni e dologban nézetem szerint nem lehet.
Ön azt mondja: ez nem lehet egyleti ügy; ez a nemzet ügye. Igen, de a nemzetnek ezt a maga ügyét gyakorlatilag csak egyleti uton lehet fölkarolnia; mert miután István királylyal elműveltették az idegen papok azt, hogy országlati maximává tétették le vele azt a politikai lehetetlenséget, hogy egynyelvü ország erőtlen ország; és keresztülvitték, hogy az állam nyelvévé nem a nemzeti, hanem a latin nyelv avattassék fel, őseink századokon át elhanyagolták nemzetiségi érdekeinket, midőn azokat általánosítani könnyü volt volna, a nélkül hogy csak resensussal is találkoznék; e mulasztást most már helyrehozni lehetetlen. Arra már gondolni sem lehet, gondolni sem kell, hogy a nemzet akár kormányhatalommal, akár törvénynyel álljon közbe az oláh pap mérges csókja s azon magyarok közé, kik attól a méregtől még csak annyira sem szabadkoznak, mint az ökör a nem mérges békarokkától. – A nemzet csak társadalmilag karolhatja fel ezt az ügyet, tehát egyletileg.
De miszerint felkarolhassa, konkrét alakban kell a dolgot elibe terjeszteni. Erre, azt gondolom, némi előzetes munka szükséges, melyet csak ügybarát buzgalma teljesíthet. Meghatározni az actio terét, kijelölni, hogy mely helységek vétetnek fel objectumul, ezeknek részletes statisztikáját összeállítani nemcsak népesedési, hanem gazdászati, kereseti stb. tekintetben is, tisztába jönni az iránt, hogy mik az elemek, melyekre számitani nem lehet; mik az akadályok, melyeket legyőzni kell, mik a szükségek s mik a helyi viszonyok által indikált segédmódok. Csak ezen adatok alapján lehet tervet készíteni a specialis teendők felől, melyek helyről helyre vagy csoportról csoportra különbözhetnek. Mindez aztán közzé lenne teendő érdekeltség ébresztésére; s végül az érdeklődő közönség egy nagy összejövetelre fölhivandó a terv kivitelének szervezése végett.
Nézetem szerint vagy ilyformán kellene eljárni, vagy pedig úgy, hogy valaki darabonkint vegye az ügyet kezébe, azt mondva, minden nagy fenékkerítés nélkül: im’ itt van például Tőtör. Itt ez a baj, ez a desideratum, s ez a teendő, és annak eszközlésére hivja fel a közrészvétet, ha ugyan olyan a specialis helyzet, hogy hazafias áldozatra lehet szükség s nem inkább anyagi érdekekre fektetett vállalkozásra, mit én a legtöbb esetben biztosabbnak is, sikeresebbnek is tartok, annyival inkább, mert egy-egy productiv vállalatnak oly módoni létrehozásából, hogy az a visszamagyarosításra vagy a még fenmaradt magyar elemek megmentésére s fejlesztésére gyupontot képezhessen; azon auxiliaris eszközök (óvodák, tanítás, nevelés stb.) mind önként következnének, melyek, a mint a dolog most áll, amúgy indefiniált modorban adakozások utján szándékoltatnak valósíttatni.
Szóval: jól átgondolt terv szerint kell eljárni, különben tartok tőle, úgy járunk vele, mint a phylloxera-irtással Pancsován. A pénz ki lesz dobva s a phylloxera megmarad.
Kossuth.
