Hermann Ottónak II.
Hermann Ottónak II.
Collegno (al Baraccone), 1877. május 30.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nem éppen henye kérdés az, hogy hol van tulajdonkép a forrása ennek az eloláhosodási folyamnak.
Miként egyéni, úgy társadalmi betegségeknél is sok mindenféle körülmények contribuálhatnak a baj súlyosbításához, de minden betegségnek van egy nemző oka; s ha a baj eredetét félreismerjük, eltévesztjük az orvoslást; ha csak az agraváns körülmények hatását iparkodunk ellensúlyozni, de a forrást, melyre a baj eredete visszavezethető, figyelmen kívül hagyjuk, nem fogunk boldogulni.
Én abban az eloláhosodásban organikus betegséget látok. Beteg a szive annak a népnek. Nem magyar vért tart lüktetésében, azaz hogy veszendőben van nála a »faji önérzet« (ez alatt természetesen nem leszármazási purismust értek), s mert a dolgot ekként látom, azon nézetben vagyok, hogy csak úgy lehet a dolgon segíteni, ha az eloláhosodott lakosság jobblétére iparkodunk hatni, de oly módon, hogy ez a jobblét a kivetkőzött magyar nemzetiség újból felvételével álljon kapcsolatban, miszerint a visszamagyarított oláh-magyar magát házilag, családilag, társadalmilag, mint magyar, előnyben érezze oláh szomszédjához képest.
Szóval, annak látom szükségét, hogy mindennél, a mi a veszni indult magyar nemzetiség föntartására s az elveszettnek visszanyerésére megkisértetik, a nép anyagi érdeke használtassék emeltyünek.
Én nem hiszem, hogy más uton boldogulni lehessen.
Ön olvasta a »Hunyadi-Album« szerkesztőinek felszólítására adott válaszomat: tehát tudja, hogy a szóban forgó feladatnál mi nagy fontosságot helyezek a magyar typusu népnevelésre. Hanem éppen mert erre nagy fontosságot helyezek, elkerülhetetlenül szükségesnek látom azt az önérdekkel hozni kapcsolatba, mert akként vagyok meggyőződve, hogy, ha ez nem történik a magyar iskolával, mely a családi élettel ellentétben áll, a rohamosan hanyatló magyar nemzetiséget föltartani, vagy éppen az eloláhosodottakat visszamagyarosítani teljes lehetetlenség. A házi tüzhely okvetlenül paralyzálni fogja az iskolát.
Hanem tisztába kell jönnünk a »faji önérzet« értelme felől.
Én azt irtam volt Önnek, hogy sem elhanyagoltatás, sem ármány, sem erőszak, sem környezeti befolyás nem képes egy nép »ezernyi ezreit« nemzetiségükből kivetkőztetni, ha az a nép a »faji önérzet«-nek csak ösztönével is bir.
Aláhuztam e szavakat: a nép »ezernyi ezrei«, mert e helyből nem mozduló, tehát a »tovamozgás« befolyásától ment nép tömege s elnemzetlenedése egészen más tekintet alá jő, mint az a nagyon természetes tünemény, hogy egyesek magokat életviszonyaik igényeihez alkalmazzák. Ez normalis adaptatió. Amaz teljességgel nem az.
Ön azt felelte nekem, hogy állításom ily határozottságban nehéz egy tétel Önnek; s hivatkozik Ön nézetem ellenében saját maga egyéni példájára; a fajönérzetileg is leghatalmasabb nemzeteknek vegyes elemekből alakulására, az emberiség (Ön szerint) keletről nyugatra tartó áramlatára, mely irtva vegyül s új egységeket alkot, a miben Ön a »létért küzdelem« tovamozgási törvényét látja, melynek képét adja a növény, mely magvát nem éppen az anyagyökér helyére hullatja, s mely törvény alól nagyban és egészben az ember sincs kivéve.
Érdekkel olvastam e fejtegetéseket. Szeretem nézni, hogy a tények coordinatiója minő causalitási következtetésekre vezeti az oly analytikus kutatót, a minőt Önben tisztelni szerencsém van. De én azt gondolom, hogy az én állításom csak azért látszott Önnek nehéz egy tételnek, mert én elmulasztottam megmagyarázni, mit értek »faji önérzet« alatt. Az én hibám, hogy Önnek alkalmat adtam a »faj« szót oly értelemben venni, a minőben azt a természethistóriában használjuk. Én nem ily értelemben vettem azt, hanem mint használni szoktuk, midőn például »latin« fajról beszélünk, ámbár tudjuk, hogy a latin fajnak nevezett nemzetek – mondjuk például az olasz nemzet – ereiben annyi sokféle »faj« vére van vegyülve, hogy, ha azt faj szerint lehetne cseppekre bontani, ugyancsak homoeopathikus adagban találnók föl a latin vért; még tán a spectroscop sem birná constatirozni jelenlétét, pedig az még a 100-dik dilutióban is revelál. A nemzetek vegyes elemekből alakultak, de Európában már rég megalakultak s alakulásukra egy-egy praedominans vagy keverékes typus ütötte reá a maga pecsétjét, mely typus minden továbbfejlődési, minden módosulási processuson – mint egy alapfonál végigvonul; e typus szerint mondjuk aztán a nemzetet ilyen vagy amolyan fajnak és beszélünk például angol faji önérzetről, ámbár tudjuk, hogy az angol félben szász, félben normán »besides several other halfs«, mint nem éppen kifogástalan mathematikai szabatossággal a zöld Erin »Paddy«-ja szokta mondani.
Hát én, midőn tova nem mozgó tömegekre alkalmazva (ezt megint aláhuzom) faji önérzetről szólok, az ősi nyelvhez, ősi nemzeti jelleghez ragaszkodásnak megszokottságát, ösztönszerüségét értem.
No már, kérem, ez a ragaszkodás megszokottsága, ösztönszerüsége, daczára mindazon természeti törvényeknek, melyekkel Ön e tárgyat analogiai kapcsolatba hozza, s daczára a legellenségesebb viszonyoknak, még pusztán nemzetiségi typusu néptömeget is meg bir óvni az ősi nyelv elfelejtésétől, az ősi jellegből kivetkőzéstől, miként ezt sok mások közt a havasalföldi csángó-magyarok példája is igen apposite bizonyítja. Hanem végre is ily esetben ez csak olyan dolog, a mely egyrészt a szivósság, másrészt az assimilatio közti küzdelem mezejére tartozik.
Az erdélyi magyarság eloláhosodása nem ilyen dolog. Ez olyan, mintha azt mondanók, hogy a helyből nem mozduló német népet Németországban, az olaszt Olasz-, a francziát Franczia-, az angolt Angolországban erőszak, ármány, elhanyagolás által, más nyelvü néppel érintkezés folytán, nyelvéből, nemzeti jellegéből tömegestől ki lehet vetkőztetni. Lehetetlen ez, Uram! lehetetlen! Nincs erre példa a nem még csak alakuló, hanem már megalakult nemzetek történelmében. Sehol! Soha! Indiától az »Ultima Thuleig« sehol! soha!
Tekintsen Ön arra a szerencsétlen »élő szoborra« amott észak felé. Az emberiségnek kínban, keservben oly iszonyatosan gazdag történelmében nincs irtózatosabb lap mint az, melyre a lengyel nemzet russificatiójának törekvése irva van. S az a martyr nemzet ott áll védtelenül egy lábbal az erőszak kínpadján, a másik lábbal a jellemdepraváló csábítás és vesztegetés siklóján több mint egy század óta. Egyedüli paizsa a kiolthatlan nemzeti önérzet. De ezen paizsról lepattantak és lepattannak az erőszak s ármány minden nyilai. Ah, mert a lengyel nyelv, lengyel nemzeti typus megőrzésének ösztöne nem pusztán szivósság a lengyelnél saját hazájában, mint az például a csángó-magyaroknál Rouméniában. Ott van abban a mult minden dicsőségének, minden hibáinak, minden szerencsétlenségének, a jelen minden keservének, a jövő minden reményének érzete, mely a lengyel névhez kötve van. Más rugók vannak az érzelmek terén működésben mint a physikai mechanismus ama törvényei, melyekre Ön hivatkozik. Ezek öntudatlanul működnek; amott az öntudat emeli ki az embert a chemia s mechanika köréből. S az »élő szobor« mellüregében a nemzeti önérzet (mit én »faji önérzet«-nek neveztem) minden »irtás«, minden »vegyülés«, minden »tovamozgás« daczára felkölti nemzedékről nemzedékre a megtörhetlen életerő amaz önbizalmas dallamát: »Jestye polszka nye zgiňela, dokut mi žijeme.«
Ilyen a »faji önérzet«, midőn valamely oly nemzetiség tömegéről van szó, még pedig (erre figyelmet kérek) saját hazájában, melynek neve a hazának nevet adott, melynek czége alatt irta be a történelem azt a hazát Európa nemzetcsaládi arany könyvébe, s melynek szivós ragaszkodása ősi nyelvéhez, ősi jellegéhez egy államgeographiai fogalomnak képviselője is, biztosítéka is. Ha a magyar nép Magyarországon vetkőzik ki nemzetiségéből, ez egy erkölcsi elmállás tüneménye, mely egészen más eszmerendbe tartozik mint az, ha a bácskai sváb, az orosházi tót stb. Magyarországon magyarrá leszen. Ez csak természetszerü alkalmazkodás, melyet talán analogiai kapcsolatba hozhatunk a physikai evolutio egyik főtörvényével. De az első egészen más tekintet alá jő. Azt csak a nemzeti önérzet veszendőben léte magyarázhatja.
Én ekként vagyok meggyőződve és ép azért tökéletesen egyetértek Önnel abban, hogy a magyar vér lüktetésénék előmozdítására kell hatni erélyesen.
De ha azt hiszi Ön, hogy az erdélyi eloláhosodott vagy oláhosodó magyarságnál ezt a lüktetést minden concomitans segédeszközök alkalmazása nélkül magyar tanítók behozatala által eszközölheti, csalatkozik Ön. Ellentétbe állítva a házi tűzhely hatásával, nem az lesz az eredmény, hogy az a magyar tanító megmagyarosítja az eloláhosodott nép oláh gyermekeit, hanem az, hogy a magyar tanító is eloláhosodik. Ha maga nem, hát gyermekei.
Biz’ az úgy lesz.
Nem mondom én, hogy a magyar tanító nem szükséges. Nagyon is az. Elkerülhetlenül az. Azt sem mondom, hogy ez nem a legelső teendők közé tartozik. Nagyon oda tartozik. Hanem csak azt mondom, hogy parallel vonalban kell ezt a módot másokkal actióba tenni. Különben nem lesz sikere. Sok dolog van, a mit csak az iskolamester utján lehet elérni. Áldásos nagy hatalom az. Hazánk jövendőjének kovácsa. De nyelv, de nemzetiség dolgában: a házi tűzhely oltárának papnője, az anya, fölér tiz tanítóval.
Egyébiránt a föladat szorosan gyakorlati természetü, melynél az adott viszonyok adhatnak csak utasítást. A már eloláhosodott községeknél fölfogásomat igazolandja a tapasztalás, e felől bizonyos vagyok; de a hol a magyar vér még nem veszett ki, csak tesped, csak lüktetőre vár, hogy vidor keringésbe jőjjön, lehet eset, hogy maga a magyar tanító is segíthet a bajon.
De ép azért kérem Önt, ne mellőzze amúgy könnyedén azt a helyről helyre intézkedés eszméjét. Higyjen Ön hosszura nyult életem tapasztalásának, nagyon gyakorlatias methodus az. Sokkal többre lehet azzal menni, mint a nagy fenékkerítéssel.
Azt mondja Ön, nem kivihető, mert »nincs, a ki vigye«. Ne mondja Ön ezt. »Pulsate et aperietur vobis.« Akad, csak keresni kell, könnyebben mint a nagy fenékkerítéshez. Hiszen ép abban rejlik a társadalmi tevékenység sikerének methodistikája, hogy az ember a helyi érdekeket használja föl emeltyünek, s az iners erőknek lökést adjon.
* * *
És most ne botránkozzék Ön meg merészségemen, ha az eszmelánczolat ösztönénél fogva én, a dilettáns, Önt, a szaktudóst, a tudomány mezejére követem.
Azon elmélkedési fonal, melylyel Ön a tovamozgási törvénynek e tárgyra alkalmazásához eljutott, megvallom, egyben-másban viszont énnekem »nehéz egy tétel«.
Hogy a jelenkori leghatalmasabb nemzetek vegyes elemekből alakultak, az tény. Ismerem alakulásuk processusát. Számot tudok adni magamnak az elemekről, melyeket Új-Európa nemzeteinek alakulásához egyrészt a szerte dőlt római birodalom romjai s hagyományai, másrészt a barbár áramlat szolgáltattak. Nemcsak a leghatalmasabb nemzetek alakultak vegyes elemekből, hanem mind, még a baszk is, mely itt Európában talán a legősibb, még az is talált már még ősiebb elemeket, melyekkel vegyült, midőn (talán a sülyedő »Atlantis«-ból menekedve) helyére telepedett. Még a németek közt hegemoniára vergődött porosz-német is határozottan szláv eredetü keverék. Biz’ itt tiszta faj egy sincs. A török janicsárok, kik által Osmán és legközelebbi 13 nagy utódja 2000 sátor aljából kevesebb mint két század alatt világreszkettető hatalommá fejlettek, nem török vér voltak.
De én nem gondolom, hogy a vegyes elemekből alakulás ténye causalitási következtetésekre adhasson alapot a fenforgó kérdésben. A vegyes elemek a nemzetek megalakulásának processusához tartoznak. A nem vér, hanem nemzetfaji önérzet pedig a már megalakult nemzeti egyéniség collectiv typusának kifolyása. Ezen typus nincs többé változásnak kitéve. Collectiv alapvonás az, melyet csak az enyészet törülhet el, s mely egészen más eszmerendbe tartozik mint azon fajta tény, melyre nézve Ön saját egyéniségét például hozza fel.
Hogy Ön, ki német eredetü magyar polgár, erős fajönérzetü magyarrá fejlődött hazájában Magyarországban, ebből nem gondolom azt következtethetőnek, hogy a mily természetes ezen fejlődés, ép úgy a nemzetek vegyes elemekből alakulásának természetes következménye az, hogy az erdélyi magyarság saját magyar hazájában tömegestől oláhhá leszen. Ez nem fejlődés, hanem nemzeti elmállás, melyet csak a (már értelmeztem) faji önérzet hiánya magyarázhat, míg az első eset egyszerü társadalmi adaptatió, melynek impulsusa előtt a genealogikus fajleszármazás emléke háttérbe szorul. A ki Magyarországon mint hazájában él, s ösztönt érez magában hazája typikus collectiv életében osztozni, az, ha csak nem ellensége azon eszmének, hogy Magyarország jövendőre is Magyarország maradjon, természetszerüleg fölveszi hazája történelmi jellegének typusát. Ennek, a mióta a magyar nyelv visszafoglalta a közéletben a latin nyelv által elfoglalva tartott helyet, növekedő számban mutatkoznak jelenségei. S ez másutt is, mindenütt így van. Minden állami typusu nemzet folyvást veszen föl magába egyes jövevény elemeket, a nélkül hogy ez azon nemzetiségnek, melyhez a jövevény leszármazásilag tartozott, faji önérzetét hanyatlásnak indultnak mutatná. De ha pl. a franczia nép, a helyből nem mozduló nép, azért, mert németekkel érintkezik vagy németek által van körülvéve, saját hazájában tömegestől németté lenne, ez már bizonyosan a faji önérzet veszendőségét tanusítaná. Szóval, a nemzeteknek vegyes elemekből történt alakulása egy dolog; egyeseknek hazájok történelmi typusához alkalmazkodása egy másik dolog; s az erdélyi magyarságnak saját magyar hazájában tömeges eloláhosodása egy harmadik dolog; nincs ezek közt sem causalitási nexus, sem tényi analogia.
Azt, hogy az emberiség áramlata akár csak a földteke északi felén is kérlelhetlenül keletről nyugatra tart, nem gondolom, hogy természeti törvényül lehessen fölállítani. A természet törvényei állandók. Az emberiség keletről nyugatra áramlata pedig nem állandó tünemény. Ha volt (a mint kétségtelenül volt) időszak, midőn ily áramlat létezett Ázsiából Európába, s egy másik, midőn innen Amerikába; amaz rég megszünt, ez szembetünőleg szünőben van. Jelenben positive mondhatjuk, hogy a keletnek nevezett Ázsiát illetőleg az áramlat visszafordult. Most határozottan az európai emberélet reagál kelet felé (muszka terjeszkedés Közép-Ázsiában; angol Ind birodalom, a többi tengerész hatalmak telepei, Japán európaisodása, China mindinkább táguló bevonása az európai áramlatba stb.), sőt az új európai nemzet-társadalom megalakulása óta volt már előbb is áramlat nyugatról keletnek: a keresztes háboruk ideje. Egész két századon át. A mi több, maguknak a mostani európai nemzeteknek megalakulásánál is nem csupán a kelet-nyugati, hanem s tán még inkább az észak-déli áramlatnak jutott szerep.
Különben az a keletről nyugatnak áramlat már csak azért sem lehet természeti törvény, mert valamint a mindenségben fent és alant nincs, úgy a mi sphaeroid alaku földünkön kelet nincs. Ha China nekünk keletre esik, Californiának nyugatra esik. A kelet csak relativ fogalom, attól függ, hogy melyik meridianustól számítunk.
Ha pedig azt akarjuk a keleti áramlattal mondani, hogy az emberiség áramlata a föld forgásával ellenkező irányt tart, úgy én megvallom, hogy én ily causalitási kapocshoz sem a mozgás physikai törvényeivel, sem inductióval nem birok jutni.
Földünk forgási iránya a szögsebesség különbségénél fogva törvényt szab a constans légáramlatoknak s a longitudinalis irányu folyók martmosásának, de az emberiség áramlatához szintúgy semmi köze, mint semmi köze ahhoz, hogy Nizza táján a föld most emelkedik, Velencze meg sülyed (egy lábat századonkint), vagy ahhoz, hogy ama roppant continens, melynek hegycsucsai s fensikjai Oceania szigeteit képezik, az emberiség régiségének s praehistorikus civilisatiójának minden nyomaival elsülyedt; a Himalaya pedig Ázsiában s az Alpesek Európában ugyanazon egy (a nummulitikus) korszakban a tengerből kiemelkedtek; itt is, amott is lerakván a Nummulites exponens héjaiban a palaeontologiai okmányokat, melyek kapcsolatban a climatologiával ellentmondanak amaz Ázsiát specialis generativ kiváltsággal felruházó mythosnak, mely az emberiség bölcsőjét Ázsiában ringatja.
Ezt azért említem, mert nekem úgy tetszik, hogy az emberiség keletről nyugatra áramlata elméletének – bár öntudatlanul – ama mythos áll háta mögött.
De ezen elméletet nem indokolja a genus Homo morphologiája és megczáfolja a történelem.
A morphologiát illetőleg ama fokozatok, melyek az emberiséget a Homo Caucasicusig egy genussá összekötik, s melyeknek nyomozásánál a haj, a bőrszin, a koponyaalak s az összehasonlító nyelvtudomány szolgálnak utmutatóul, határozottan a szélrózsa minden iránybani áramlatra mutatnak, úgy hogy, ha valaki a polygenisták iskolájához tartozik, természetesen több góczpontból a tenger és szárazföld elhelyezkedésének fluctuatiója által determinált különféle áramlati irányt fog vallani; ha pedig monogenista, úgy nem az egy irányba folyamított, hanem a szerte sugárzó áramlatra lesz kénytelen következtetni.
A morphologia ezen utmutatásával tökéletesen összevág a történelem tanusága is. Példa reá az igen sok közül a hunáramlat, mely a Góbi-puszta mögül kiindulva tartott nyugatnak, de tartott délkeletnek is, meghódította Chinát, daczára az ellene épített nagy falnak. A szélesb értelemben vett mongol áramlat, mely leigázta a mostani orosz birodalom legnagyobb részét s nyugat felé tartott, irányának fájdalmas emlékét nálunk is hagyta, de kelet felé Chinát hódította meg s délnek a nagy mongol birodalmat alkotá. Az arab áramlat, mely nyugatnak elhatott Spanyolországba, de keletnek meg elhatott India szivébe. A római áramlat, mely a szélrózsa minden irányába tartott. És napjainkban az angol áramlat, mely megtette, a mit Shakespeare Puckja (Midsummer nights dream) Oberonnak ajánlott: »Övet kerített a föld körül«, melyen Webster szép mondata szerint: »the morning drum-beat of her power keeps the round with the hours of the day« stb.
Hát biz’ én nem találom, hogy az emberiség keletről nyugatra áramlata amolyan kérlelhetlen.
Különben ez csak annyiban függ össze tárgyunkkal, a mennyiben Ön a faji önérzet keletkezésere s hanyatlására nézve azt a törvényt vonja ki belőle, hogy az emberiség Ön szerinti áramlata irtva vegyül s folytonosan másnemü új egységeket alkot.
Erre tárgyilagos szempontból az a megjegyzésem, hogy Erdélyben az oláhság irtva vegyülése a magyarsággal nem alkot új egységet, hanem egyszerüen oláhosit.
Társadalmi biologia szempontjából pedig az érdekes tételről én ekként gondolkozom:
Valamint még a jégkorszak nem tünt le a föld szinéről (sohasem is fog, megvan annak a maga astronomico-geologikus cyclusa), most amott a Tűzföld, emitt meg a szelidebb időket látott Grönland van benne; valamint a kjökken möddingek kovaszilánkjai s kőfegyverei most is készülnek Új-Seelandban; valamint a zürichi tó czölöpépítményei most is szokásban vannak több helyütt, úgy az is igaz lehet, hogy vannak oly részei a világnak, a hol amaz irtva-vegyülés általi új egységalkotás még folyamatban lehet, ámbár még, a hol folyamatban van is, ez bizony csak a testalkatra terjed, hybridumok, variatiók jönnek létre, de ethnologiai új egységek tudtomra nem igen alakulnak (pedig ez köztünk a kérdés); az irtva-vegyülés productuma felveszi az irtó elem nyelvét, nemzetiségét, több-kevesebb dialectikus módosulással, de új nemzetiség alakulásáról nem tudok. – Lehet, hogy történik, de én nem tudom. A creol, a mulatt, a mestiz stb. vérkeverék, de nem új nemzetiségi egység. Az emberiség »par excellence« colonisatora, az angol mennyit irt, mennyit vegyül azon az övön, melylyel a földet körülkeríté, de új ethnologiai egységet sehol sem hozott létre (mint pl. a barbárok invasiója Itáliába létrehozta a lombardot); új államokat hoz létre, melyeknek újak érdekeik, sokszor az övével ellentétesek, de új nemzetiséget nem; és különös, míg az angol nyelvét csak úgy szórja szét a távolban mindenütt, mindenfelé, otthon még csak a jersey-i, guernseyi francziákat, sőt még csak a walesi keltek tova nem mozgó néptömegét sem képes anglizálni, miként az erdélyi oláhság képes az ottani magyarságot oláhizálni. A walesi keltát nem birta angol kultura absorbeálni, de az erdélyi magyart birja az oláh műveletlenség.
Hanem akármint legyen is amaz új egységalakulás földünk nem tudom melyik távol zugában, annyi bizonyos, hogy Európa ezen processuson túl van; itt elveszhetnek országok, eltünhetnek nemzetek, nemzeti állást foglalhatnak el újra nemzetiséggé sülyedett népek, új geographiai delimitatiók jöhetnek létre nyelv- és fajrokonság szerint, de valami új ethnologiai egységek itt többé nem teremhetnek, nem is fognak teremni, míg az egyre tornyosuló társadalmi bajok oly világrázó katastrophába nem törnek ki, mely minden létezőt összezúz, hogy a romok fölött az európai emberiség újra kezdje ki tudja milyen új alakulás cyclusát.
Hát én nem gondolom, hogy az irtva-vegyülési új egységalakulás, akár általános állandó törvény legyen, akár ha az volna, vezérfonalat nyujthatna az elnemzetlenedés magyarázatához Erdélyben.
Általában nekem úgy látszik, hogy annyi különféle coefficiensek működtek közbe annak, a mit ethnologiai értelemben fajnak nevezünk, úgy megalakitásánál mint collectiv egységgé tömörítésénél; s hely, idő és viszonyok szerint oly különböző eredménynyel a különféle népcsaládok ama typikus vonásainak megállandósításánál, melynek »nemzeti jellem« a neve, miszerint én a nemzetiségi eszmét sem a szivósság, sem az elmállás phasisánál nem gondolom a generalizálásra alkalmatosnak. Itt a nemzeti jellem különbsége oly differencirozó hatály, mely generalizálást nem enged. Ennek a különbségnek előidézésében bizonyosan része van a természeti viszonyoknak, de egészben véve az mégis inkább történelmi productum. Ép azért én azt se gondolom, hogy a szerves élet physikai evolutiójának részben már megállapított, részben még csak hypothetikus érvényü törvényeit e tárgyra alkalmazni lehessen. Még a hol analogia is látszik fenforogni, az a vizsgálatnál hamar cserben hagy.
Igy például a »Stuggle for existence« törvénynél, melyet Ön a magvát hullató növény tovamozgásától az emberiség tovamozgására is alkalmaz.
Először is én nem tekinthetem azt Struggle for existence-féle tüneménynek, hogy a növény nem az anyagyökér helyére hullatja magvát, hanem kissé tovább. A magtermő ág többnyire kissé külebb áll, hát a magnak is kissé külebb kell esni a nehézkedés törvénye szerint. Ha nem áll külebb, hát a mag sem megyen tovább, kell, hogy a szél kapja föl, mint a Gráczba lehullt szentjánoskenyérmagot e napokban, vagy a madár ejtse ki csőréből. A Momondica elaterium még rúg is egyet a magván, azért biz’ ez sem Struggle for existence-tünemény. Én nem gondolom, hogy a növényélet azon tüneményeihez, melyeket akár a chemia, akár a mechanika megfejthet, a létérti küzdelem törvényének köze legyen.
Aztán, ha lenne is, nem olyan kép ez, mely analogiát szolgálhatna az emberiség tovamozgásának képéhez. Először mert emitt spontaneitas forog fenn, amott nem. Másodszor, mert a növény nem teremt magának megélhetési anyagot, abból kell élnie, a mit a természet terített asztalánál készen talál, hát itt bár öntudatlanul, de szükségszerüleg létérti küzdelemnek kell kifejlődni. Még állat sem teremt, legfölebb gyüjt. De az ember, az teremt. Egy ember, egy nemzet jóléte nem áll szükségszerüleg utjában egy más ember, egy más nemzet jólétének. Ez hatalmas differencirozó vonás. – Ha van nemzet (Ön is ismer ilyet), melynek sorsa »fejetni« egy másik által, ez nem természeti kényszerüség, hanem »kormányzati atyáskodás«. Harmadszor azért nincs analogia, mert az emberiség tovamozgásánál nem mindig a »Struggle for existence« a mozgató erő. Kevés tovamozgás volt olyan, mely a fontosságban s az emberiség jövendőjére kihatásban Amerika legutóbbi fölfedezésével mérkőzhetnék, s az bizony nem a létérti küzdelem műve volt. A »pilgrim fathers« nem azért usztak át az Óczeánon, mintha Angliában nem tudtak volna megélni; elmentek a jólétből az ismeretlen nyomorba, csak azért, hogy szabadon imádkozhassanak. Oly motivum, melyre a szerves élet physikai törvényei nem nyujtanak analogiát. A francziák nem azért mozogtak tova Algirba, mintha otthon nem fértek volna el, mint nem fér el a méhraj az anyaköpüben (hiszen alig szaporodnak a jó emberek), hanem azért, mert az algiri dey a franczia consult pofon vágta – és így tovább.
Szóval, akármely oldalról is nézzem a dolgot, én mindig azon eredményre jutok, hogy egészen különböző hatályok s egészen különböző eredmények vannak actióban, egyrészt a szerves élet physikai evolutiója, másrészt a nemzet-társadalmi biologia terén.
Szerintem a kettő az eszmék két egészen különböző rendjébe tartozik.
Bocsánatot kérek ezen unalmas s Önnek irva merőben deplacirozott szószaporításért. Azt akartam indokolni, hogy nem gondolok az erdélyi eloláhosododásnál semmi oly kérlelhetetlen természeti törvényt fenforgni, minélfogva aláirhatnám Önnek azon nézetét, hogy itt valamely oly általános mozgási törvény volna működésben, melynek »rideg közvetlen hatása és következményei meg akaszthatlanok«.
A kulturát, illetőleg e tárgyu előbbi két levelemből már ismeri Ön nézetemet. A magyar typusu kultura a magyar nemzet állami jövendőjére nézve határozottan életkérdés. De helyből nem mozduló tömegeknél a nemzeti szivósság nem kulturától függ. Ezer lapon bizonyítja ezt a világtörténelem. Maga az erdélyi eset is bizonyítvány. Bizony nem a kultura teszi ott az oláh nemzetiséget oly szivóssá, hogy még olvasztja is a magyarságot.
Hogy »egy adott ősnép helyébe beszármazott jövevény nemzet vagy kiirtja, legalább absorbeálja az ősnépet, vagy ha ereje csak mulandó, ha hanyatlásnak indul, assimilálódik az ősnéphez, osztozván annak jellegfejtő természeti viszonyaiban«, ez megint olyan thesis, mely a »nemzetalakulás« stadiumához tartozik, de a fenforgó esetnél nem talál. – Mi már ezredév e vagyunk az európai viszonyokhoz alkalmazkodva megalakult magyar nemzet Európában, és sem nem irtottuk az ősnépet, sem nem assimilálódtunk, s így bizonyosan nem ama thesis nyujt kulcsot ahhoz, hogy nemzeti létünk tizedik századában üssön ki rajtunk az assimilálódás betegsége oly rohamosan, miként Ön az Erdély mezőségéről oly drastice rajzolta.
Annak határozottan ellene kell mondanom, hogy a mi hanyatlásunk »egyszerüen tehetetlenség a kor vivmányaival szemben; elmaradottság, mely nem képes megélni a modern institutiókkal«. Ennek ellene mond ezredéves fennállásunk történelme, melynek minden lapja a mellett bizonyít, hogy a magyar nemzet rendkívüli fogékonysággal bir a kor vivmányaihoz simulni, simult is mindig, ha utját nem állották. Maga azon egy tény, hogy negyedfél század óta minden, a mit erőszak, ármány s idegen érdekek praepotentiája kigondolhatott, el lett ellenünk követve, úgy szellemi mint anyagi elpusztulásunkra, és mégis nemcsak »él nemzet e hazán«, de a német határtól kelet felé a magyar intellectualis kultura minden többi népeké fölött kimagaslik és jelenben is minden ellenséges viszonyok daczára pezsgésben van; maga ezen egy tény is bizony megczáfolja a tehetetlenségi imputatiót. Elmaradtunk, igaz, de elmaradottságunkat annak róni föl, »hogy nem tudunk megélni a modern institutiókkal«. Ah kérem! ne hunyjunk szemet a történelem előtt; akarjunk emlékezni; ne mondjuk bűnnek a szenvedést. Ugyan hol vannak azok a »modern institutiók, melyekkel megélni nem tudunk?« Én látok hazugságot, látok közgazdászati osztrák jármot, látok nyakunkba akasztott koldus iszákot és látok jellemdepraváló corruptiót kormányrendszerré potencirozva. Ezek a »modern institutiók«, melyeket látok. Bár ne tudnánk velök megélni. Az a baj, hogy tudunk.
Azok az amerikai zsirhordók a szegedi piaczon sokat, igen sokat magyaráznak; de azt az egyet bizony nem magyarázzák, hogy a magyar puszta tehetetlenségből még »tehetetlenebb« oláhhá, tóttá legyen.
Hogy Erdélyben az »oláh pásztorélet, primitiv gazdálkodás, dologtalanság, fatalismus« gyakorolhasson az ottani magyarra oláhosító hatást, azt nem értem, mert azért éppen nem kellett oláhhá lenni, hogy pásztoréletet élhessen, primitiv gazdálkodást űzhessen, dologtalanul lophassa a napot, s fatalistává kövesedjék, ha hajlama volt reá. Ezt magyarnak maradva is mind megtehette.
Végül azt sem gondolom, hogy a fensíkszerü geographiai helyzetnek Erdélyben elmálasztó befolyása lehessen a magyar népjellegre. Én úgy tudom, hogy a hegyközi, a fensíki lakosok a legszivósabb jellegüek mindenütt a világon.
Hát biz’ az én nézetem szerint mind ez nem magyarázza az eloláhosodást Erdélyben. A fajönérzet veszendőbe menése magyarázza.
Igen, de hát ezt mi magyarázza? nem terem ez sem spontanea generatióval, mint a subagallér. Hát mi magyarázza?
Az asszony magyarázza. Az oláh feleség. Az oláh anya.
– – – – – – – – nuptias
Primum inquinavere; et genus, et domos
Hoc fonte derivata clades.
Primum inquinavere; et genus, et domos
Hoc fonte derivata clades.
A ó-testamentomi Ruth azt mondá az ő anyósának: a te néped leszen az én népem, a te istened az én istenem.
Az erdélyi eloláhosodott magyar ezt nem mondta, hanem megtette. »Il n’a pas dit le mot, mais il a fait la chose« (ennek a versnek historiája van »qui ne sent pas la rose« ).
És vőnek maguknak a magyar ember fiai oláh leányzókat feleségül; és feleségeik népe lőn az ő népük; és feleségeik istene az ő istenük.
Annyi az egész. Az oláh anya aztán bevégezte, a mit az oláh feleség megkezdett.
A kutfő indikálja az orvoslást. Én azon a helységen kezdeném, mely 48 óta rohamosan eloláhosodott, de még tiz magyar házhelye van. Pár ezer forint nászajándokkal, a jövő farsangon egy napra szabott esküvőnél 12 pár közt ünnepélyesen kiosztva; és egy magyar családos magyar néptanítóval visszamagyarosítanám azt a helységet. Én így kezdeném. Ce n’est que le premier pas qui coűte. A példa csodásan hat.
Berekesztésem magam igazolására megjegyzem, miként én igen jól tudom, hogy az erdélyi magyar nem revertálhatott az ősi mongol typusra – Erdélyben. Erre csak azért hivatkoztam, mert Ön az esetet a pávagalambnak Columba liviává visszadurvulásával hozta analogiába, a mi természetesen a »reversion to ancestral characters« törvényre utal. Ezért mondottam, hogy, ha ilyen az eset, hát az ősmongol typusra visszadurvulást érteni tudnám, de az eloláhosodást nem, mert ez nem »reversion to ancestral characters«.
Kossuth.
