Nyujtó Pálnak
Nyujtó Pálnak
Collegno (al Baraccone) Italia, 1877. január 5.
Tisztelt Elnök Úr!*
Simonyi Ernőhöz intézett levele daczára egyhangulag képviselőnek választatott, mire Nyujtó Pálhoz a fenti levelet intézte. K. F.
Volt szerencsém venni deczember 27-ről kelt táviratát, melylyel értesíteni méltóztatott, hogy a czeglédi választcí kerület országgyűlési képviselőjévé egyhangulag én lettem megválasztva.
Mindig a legmélyebb hálára érzem magamat kötelezettnek, valahányszor engem, a több mint egy negyedszázad óta tőlük elészakítottat, bizalmukkal, jóindulatuk kegyével vigasztalnak meg hazámfiai, kiket én, közös édes anyánknak, a hazának egyik igénytelen, de hű gyermeke testvérileg szeretni soha meg nem szünök.
Kérem is, tisztelt Elnök urat, méltóztassék hálaérzetem kifejezését a czeglédi választóknak tudomásukra juttatni.
Azonban tudva van országszerte, hogy hazánk államéletének alapfeltételei felől én oly meggyőződést táplálok, mely engem, ki jó lélekkel vallott meggyőződésemet meg nem tagadhatom s megtagadni soha nem is fogom, eltilt attól, hogy a létező viszonyok közt képviselői tisztet vállalhassak. – Én nem is gondolhatom, hogy tisztelt választóim azt várták volna vagy várnák tőlem, hogy a választást elfogadom.
E választásnak nem személyes, hanem tisztán, határozottan politikai értelme van. – Hogy mi legyen ez? annak világos magyarázatát birom azon levélben, melyet deczember 25-kéről többen a választók közül hozzám intéztek, s melyben a következőket olvasom:
»Felhasználjuk az első alkalmat arra, hogy a magyar nemzet közvéleményének egy újabb nyilvánulása által azon politika mellett tüntessünk, melyet Ön s vele az egész nemzet a keleti kérdésben magáénak vall. Ezen ok indított bennünket, hogy az Ön nevét tüzzük zászlóinkra most, midőn új országgyülési képviselő választására hivattunk fel.«
Ez világos és határozott értelmezés. A deczember 25-kén irott levél természetesen csak a választás után juthatott kezemhez, máskülönben szabadságot vettem volna magamnak megkérni Czegléd választó polgárait, találjanak politikai nézeteiknek – minden bizonynyal kivánatos – kitüntetésére más oly módot, mely nem vonta volna maga után azon sajnos következtetést, hogy Czegléd képviselői széke a jelen válságos viszonyok közt egy újabb választásig üresen marad.
Ilyen mód volt volna például: egy kérvény benyujtása a képviselőházhoz, hogy méltóztassék alkotmányos hatóságát a kérelmezők nézeteinek megfelelő politika érvényesítésére felhasználni. Továbbá e kérvénynek Pestmegyéhez is azon kéréssel benyujtása, hogy azt maga is pártolja, s pártolására az ország többi törvényhatóságait is felszólítsa, melyeknek e végzetterhes kérdésben hallgatása egy újabb igen szomoru bizonysága annak, hogy mennyire ki lett irtva minden vitalis szikra a nemzetélet ama megbecsülhetetlen szervéből, melynek neve: megyei intézvény.
Én ezt a módot ajánlottam volna mint czélszerübbet és foganatosabbat is.
Azonban a választott mód e másikat nem zárja ki, s nekem, mint hazafinak, a fenforgó súlyos körülményekből származott aggodalmaim között nyugasztalásul szolgál az, hogy hazánknak minden pártszemponti fölfogáson fölül álló létérdekeire alapított nézeteimet pártkülönbség nélkül egyhangulag helyeselve látom egy ily nagy magyar város által, melyet a nemzetélet történelmi mozzanatainál tekintélyes tényezőnek ismerünk.
Kapcsolatban különböző oldalról hallatott nyilatkozatokkal, melyek közt örömömre szolgált Somssich Pál képviselő urnak nem régiben a képviselőházban kifejezett szintoly bölcs mint hazafias nézeteit olvashatni: Czegléd városa nyilatkozatának kétségtelenül megvan a maga nyomatéka.
És én, tekintve a magyar időszaki sajtó által a keleti kérdésben pártkülönbség nélkül elfoglalt s fentartott állást, tekintve a közvéleménynek minden oldalról összhangzó nyilatkozatait, és tekintve azt is, hogy minő fogadtatásban részesült az én nézeteimnek nyilvánosságra hozatala, még azon oldalról is, melyről különben csak ellenszenvvel, gúnynyal megtámadásokkal szoktam találkozni, nem tarthatom alkalomszerütlennek kifejezést adni azon óhajomnak, hogy bár kellőleg fontolóra vennék a döntő körökben azt, hogy oly kérdéseknél, melyeknek mérlegében a jövendő létérdeke méretik, mindenek előtt és mindenek fölött a népérzelemmel számolni nagyon tanácsos; mert minden politika, mely ezzel ellentétben áll, okvetlen bukásra vezet. Igaz, a népek nagyon türelmesek s a magyar különösen az. Talán ennek tudata teszi néha túlbizakodottakká a hatalmakat. Azt gondolják, a mienk a »parancs« szava, a nép talán zúg, talán morog, de végre is engedelmeskedik, s nekünk ez elég. Nem akarom feszegetni, ha nincs-e oly vonal, melynél az önfentartás ösztöne a legtürelmesebb nép engedelmességének is határt szab. Midőn engedelmeskedni annyi, mint a hazát megölni, a történelem azt mutatja, hogy a népek meg szokták kisérleni, ha nem lehet-e a megölettetést kikerülni, mert végre is ilyenkor még a meghiusult kisérlet sem hozhat a nemzetre végeredményben nagyobb állandó bajt, mint az engedelmesség hozott volna. – Számítás dolga az egész. Hanem ezt nem feszegetem. De arra igenis helyén látom figyelmeztetni, hogy vannak helyzetek, midőn maga a rideg engedelmesség nem ad sikert. 1859-ben is parancsoltak és parancsoltak 66-ban is korlátlan hatalommal, feszélyezetlenül, – és volt engedelmesség is, a mennyit csak parancsolhattak. Hanem az anyák, a nép leányai, azt kiálták utána a harczba vitt hadfinak: »aztán kéznél tartsd a fehér zsebkendődet!« És ez a pár szó elvezette a »parancsot« Solferinóhoz, Szadovához! – Mire való a történelem, ha nem tanulságnak?
Bizony-bizony mondom, ha a »traditiók« tévcsábjai a »parancsot« az orosz vontató köteléhez csatolnák, az a magyar nemzet részéről legfölebb is csak amolyan »fehér zsebkendős« engedelmességre számíthatna. Legfölebb is. Míg, ha – mit ne adjon isten – az orosz hatalmi túlsúly terjeszkedését békés uton (más egyebek közt Romániának európailag garantirozott semlegességü keleti Belgiummá alakításával) elhárítani nem sikerülne s a kérlelhetlen szükség a fegyver itéletét tenné kénytelenséggé, a magyar anyáknak honszerelemtől lángoló hős fiai nem fehér zsebkendőt lobogtatnának szuronyaikról, hanem a »Hazádnak rendületlenül«-t énekelve »balance«-ba fogott fegyverrel mennének neki diadalmasan, mert rendületlenül, a halált okádó ütegek kereszttüzének – – a mint Szolnoknál tevék.
Pedig végre is a monarchia minden országa és tartománya közt a »legcompactabb« erő mégis csak Magyarország. Jó lesz ezt megfontolni.
Hanem az mindenesetre bizonyos, hogy, midőn ily válsággal áll szemben a monarchia, a minő most kelet felől fenyegeti, a kormányzati mesterségnek nem lehet sürgősb, nem életbevágóbb feladata annál, hogy a monarchia két fele közt villongó viszályokat elenyésztesse, miszerint a »viribus unitis« cselekvés a lehető legnagyobb belterjes erőre emeltethessék. Mert 36 millió alattvalónak uralkodója bizony »nagy hatalom«, ha trónját népeinek elégedése s a közszellemnek egy érzelembe összeforrása veszi körül; de ha népei (melyek, hiában, a »knout« alul bizony már mind kinőttek) egymással viszálkodásban élnek, mert érdekeik kölcsönösen összekocczanásba hozatnak, hát akkor hiszen lehet »nagy hatalmasdit« játszani, de »nagy hatalom«-nak lenni bizony nem lehet, sem Európa tanácsaiban, sem a harcztéren. – Az itélet oda megyen ki, hogy a kinek háznépe saját magával villongásban él, az barátnak bizonytalan, ellenségnek nem félelmetes.
Ámde a viszálykodások elnyésztetését mondottam, nem eltakargatását. Ez semmit sem ér. Olyan, mint mikor a szolgáló hamut szór este a parázsra. Reggel izzónak találja. Vagy a ki úgy vél a kigyótól szabadulni, hogy a gyepü alá kergeti. – Előjön és mar. Hiszen »okkal-móddal« mindent keresztül lehet kergetni a törvényhozáson. Bécsben és Budapesten is. Hanem ez csak »hamu«, csak »gyepü«. A parázst nem oltja ki, a kigyót nem öli meg. – A nép érzelmén mit sem változtat. – Válságok idején nem az a fődolog, hogy a parlamentek valamit határozzanak, hanem az, hogy olyat határozzanak, miben a népek innen is, túl is a Lajthán megnyugvást találhatnak, mert érdekeiknek megfelel.
A viszályt csak a viszály forrásának kiszárításával lehet elhárítani.
Hát lássuk »quo fonte derivata elades in patriam populumque fluxit«. Lássuk a forrást.
Deák Ferencz halála alkalmából irott levelemben azt mondottam: »ne kérdezzük ravatala fölött, hogy szabad volt-e azt, a mit feladott, azért, a mit nyerni vélt, feláldozni? hanem nézzük csak azt: vajjon elérte-e azt a czélt, a melyet magának kitüzött, a melyért oly sokat áldozott? elérte-e azt, hogy viszály ne legyen Austria s Magyarország közt?«
Boldog isten! hiszen már csak a bankkérdés is (nagyon fontos kérdés, mind hazánkra, mind Austriára, az bizonyos, de végre is bankkérdés) oly indulatvihart költött fel a két »örökre kiengesztelt szövetséges jó barát« közt, hogy mérgesebb akár a török s orosz közt sem lehet. Rablóknak, fosztogatóknak nevezik egymást, vérszopó pióczáknak, kik egymás vérén táplálkoznak.
Pedig (hogy jogról, melynek megsértése magát előbb-utóbb mindig megbünteti, s hogy magasb államéleti érdekekről ne is szóljak) ez mindig, de mindig igy lesz, valahányszor egy-egy zseb-kérdés fordul elő; mindig így lesz, mert czáfolhatlan igazságot irt le európai hirü államgazdánk Horn Ede, midőn ezeket irta: »Austria és Magyarország két külön gazdasági egészet képez, külön érdekekkel, külön viszonyokkal, külön iránylatokkal.«
Ez tagadhatatlan tény, melyet dissimulálni hiábavaló törekvés, mert minden közgazdászati kérdésnél utat tör magának az életbe.
S mert tény, hát ugyan miként lehetett arról ábrándozni, hogy Austria és Magyaroszág közt viszály nem lesz, ha ez különböző érdekü, különböző viszonyu, különböző iránylatu két külön gazdasági egész ugyanazon egy kereskedelmi politika, ugyanazon egy jegybank-társaság monopoliuma, ugyanazon egy közgazdászati rendszer keretébe erőszakoltatik?
Miként lehetett be nem látni, hogy két ily külön gazdasági egész egy vámterületbe össze nem füzettethetik a nélkül, hogy egyiknek vagy másiknak, sőt mind a kettőnek érdekei érzékenyen ne sértessenek? Hisz ez gondolatnak is merő őrültség, mint Mudrony képviselő helyesen megjegyezte Szegeden. – S azt mondám: »mind a kettőnek«, mert annak a bizonyos »kecske is jóllakjék, káposzta is épen maradjon« mesterkélésnek, mit kölcsönös temperamentumnak neveznek, soha, de soha sem lehet más eredménye mint az, hogy mind a két félnek fájdalmat okoz s egyiket sem nyugtatja meg. – Austriának drága magyar kenyér, Magyarországnak drága osztrák iparczikk; s mind a kettőnek financiális nyomoruság és pangó kereskedés – aztán legyen »béke« közöttük! Uram, bocsáss!
Miként lehetett be nem látni, hogy a két külön gazdasági egész ugyanazon egy közvetett adózási sajtóba nem préselhető, a nélkül hogy mind a kettő ne szenvedjen?
Miként lehetett arról álmodni, hogy a külön két gazdasági egész hitelszükségletei ugyanazon egy bank utján elláthatók? mikor már magában az egy bank eszméjében kikerülhetlenül benne fekszik az a fatalis kényszerüség, hogy a mit az egyik fél kap, az a másik fél szükségleteinek fedezésétől vonatik el.
Ezek mind merő lehetetlenségek, s mennyit lehetne még mondanom, a mi mind onnan származik, hogy e szerencsétlen rendszer miatt egyik fél sincs azon helyzetben, hogy közgazdászati háztartását, financziáit, adózási rendszerét, kereskedelmi politikáját saját érdekeinek kivánalmai szerint rendezhesse be.
Aztán ne legyen kölcsönös gyülöletesség, ne legyen örökös viszály Austria és Magyarország közt! Hiszen egyéb sem lehet mint viszály. Ha a közösügyes terheket kell megosztani, Magyarország azt mondja: én nem birom a reám mért terhet, Austria meg azt mondja: Nem oda Buda! paritásunk van a delegatiókban, hát viseld a paritást a terhekben is. És milliók torkával kiáltja: »Keine Mehrbelastung«. És mind a kettő védi indulatosan a maga álláspontját. De hát el lesz a viszály hárítva, ha a kormányzati »bölcseség« akár egyiknek, akár másiknak ad igazat, vagy hagyva a dolgot, a mint van, mind a kettőt fölboszantja? Ha közös vámtariffáról van szó, az osztrák ipar természetesen magas védvámok által kiván külföldi verseny ellen fedezve lenni a magyar piaczon; a magyar meg azt mondja, hát még sem eléggé élődtél rajtam, te fosztogató! még sem eléggé szivtad véremet, te nadály! – és éljen a kiengesztelő 1867-diki bölcseség! – Ha bankról van szó, a rendszer fatalis logikája oda tereli a kormányokat, hogy egy bankból akarják ellátni a két külön gazdasági egész hitelszükségletét. Tehát repartiálni kell kettő között, a mit az egy bank nyujthat. És mi a kikerülhetetlen következés? az, hogy mind a két fél sokalja azt, a mit a másik kap, és keveseli, a mit maga kap, és nehezteli a befolyást, a melyet a másik igényel. – És ez így megyen és így fog menni, mert máskép nem is mehet mindig és mindenben. És a szerencsétlen rendszer egy kiapadhatatlan forrása az örökös viszálynak.
Megmondjam-e, hogy hova fog ez vezetni, ha a hatalom nem okul a tapasztaláson s nem tér vissza az okszerü történelmi alapra, a míg nem késő? – Én nem negélyzem a jóst s nem is akarom senki loyalitását gyanusítani, hanem megtanultam felismerni az örök törvényhozó újját a történelemben, a ki meghozta a törvényt: »ilyen okra, ilyen okozat« s ezzel logikai összefüggést hozott be az események lánczolatába. – A dolog végső vége az lesz, hogy az osztrák elmegyen németnek, a szláv elmegyen orosznak, – Magyarország pedig, miután koldus iszákot hordott, elmegyen az enyészetbe.
Hja! ha azok az üres nagy szavak nem volnának, melyeknek kongása miatt nem hallják a csepphullást, a mely sziklát váj. – »Birodalmi egység!« – És ugyan mi tényileg ez a »pengő czimbalom?« – Kifelé impotentia; mert bent »Domus se ipsam divisa«, a miről meg vagyon irva, hogy »desolabitur«.
A 67-diki rendszer a viszálykodás forrása Austria s Magyarország közt, viszályt csak a viszály forrásának bedugásával lehet elhárítani.
És mert most a viszály különösen a bankkérdés körül forog, legyen nekem szabad elmondanom, hogy hol van e viszály fészke s mi az egyedüli lehetséges mód azt megszüntetni.
A kormánynak bámulatosan sikerült egy olyan tervet gondolni ki, a mely senkinek sem tetszik sem a Jordánon innen, sem a Jordánon túl. Magyarországon egy hang sem emelkedett, mely azt jónak vallotta volna. Még védelmezői is bevallják, hogy az irtózatos áldozatokba kerül. Még a budapesti kereskedelmi kamara (még az is!) csak nagyon savanyu képpel resignálta magát reá, hogy elfogadja. Austriában pedig senkinek sem kell, senkinek. Még magának a törvényesítendő monopoliummal megkinált osztrák banknak sem.
Hogy ennek miért nem kell? ahhoz semmi közöm. Nem vagyok részvényese. Nekem a bankkérdés nem »dividenda«-kérdés. S gondolom, a nemzetnél sem ez a tekintet lehet mérvadó.
De miért nem kell sem osztráknak, sem magyarnak?
Azért, mert a két miniszterium azt vette föl alapul, hogy lakjék jól tizenkét ember egy oly tál paprikásból, a mely hat embernek is csak szűken elég.
Az osztrák nemzeti bank vagy hozzá hasonló bármely társulat nem képes az osztrák-magyar államcomplexum hitelszükségleteinek megfelelni.
90 millió alaptőke (legnagyobb részben deprecialt ezüstben) árfolyam szerint kevesebb mint a mennyivel a kis Piemont bankja bir, melyhez még más négy vagy öt bankot kellett hozzá adni, hogy a csak 25 millió lakosu Olaszországnak elég lehessen; 136 millió érczfedezet, mely csak éppen arra elég, hogy a bank azon adósságát (jegyeit, mely nem hitelezésképen forog a közönség kezén) fedezze, ugy hogy az, a mi hitelezéskép forog a közönség kezén (kivéve a devisekre adott 12 milliót) bankszerü fedezettel igen, de érczfedezettel éppen nem bir; kerekszámmal vagy 300 millió adósság (bankjegyforgalom), melynek arany disagiója 29 százalék, míg a szintúgy kényszerforgalmu olasz bankjegyé csak 9–10 százalék és a 300 millió bankjegyből csak 140–177 millió olyan, a mi a közönség hitelszükségleteinek ellátására fordíttatható.
Hát egy ily jegybank láthassa el egy oly államcomplexum hitelszükségleteit, melynek 36 millió lakosa van, kik több mint 360 millió adót fizetnek, melynek adósságai milliárdokra mennek, külkereskedelmi forgalma 800 millió körül jár, a monarchia két fele közti forgalma majd ismét annyi, s melynek mezőgazdasági, ipar- és belkereskedelmi hitelszükségletei kiszámíthatlanok?
Egy ily jegybankkal érhesse be egy ily államcomplexum? képtelenség azt csak gondolni is. – Hat emberre való étel tizenkét embernek
S mert a 12 ember »par force« erre a szűk elemosiára szándékoltatik szoríttatni, hát lehet-e csodálni, hogy az osztrákok e koplaltató vendégségnél maguknak minél tágabb rendelkezési szabadságot követelnek? Természetes ez. Hisz az övék, nem magyar bank az, hanem »Öesterreichische Nationalbank« Igen, de ha ez az ő természetes követelésük elfogadtatik, Magyarország koplalni fog. Hát a józan ész nevében kérdem, miként lehet egy ily absurd alaphoz ragaszkodni, melyen mind a két fél érdekeinek kielégítése mathematikai lehetetlenség.
A kormány ragaszkodik. Azt mondja, ebből a szűk elemosiából te osztrák kapsz hét kanállal, te magyar három kanállal.
Erre a magyar azt mondja: ez a három kanál az én hitel-éhgyomromban meg sem kottyan. Az osztrák meg azt feleli: ha te ebből a szűk közös tálból az én szám elől csak három kanállal is elveszel, én éhen maradok.
Mind a kettőnek igaza van. A magyarnak is kevés a 30 százalék, az osztráknak is kevés a 70 százalék.
A magyarnak is kevés a 30%. Mert hogy az, a mit Magyarország ekkorig kapott, hitelszükségleteinek csak a legtávolabbról sem felel meg, azt elég tisztán bebizonyítja az általános panasz, a vidék általános ellátatlansága, a pénzszükség, a hallatlan mérvü kamatláb, a rettenetes uzsora, az ipar szánalmas nyomorusága, a kereskedés pangása, az általános nyomor. – 30%? A »Hon« államgazdászati rovatának vezetője (ki pedig gondolom képviselő is) kiszámította, hogy 29–30 millióval – ez bizony távolról sem volna elég, de mégis valami volna, ha igaz volna. – De nem igaz! Im e számítása szóról szóra: 290 millió bankjegy van kibocsátva (akkor annyi volt), ebből levonva a 80 millió államadósságot, marad 310 millió a bank birtokában. A 30-as arány szerint jutna Magyarországra 64 millió, kapott csak 34 milliót. Helyzet-javulás 29 millió. – Igen, de ez az arithmetika abban a kis (?) hibában szenved, hogy a bank adósságát a bank birtokának veszi. A 210 millió a bank adóssága, azzal ő tartozik, a közönség viszont neki nem 210 millióval, hanem csak annyival tartozik, a mennyi hitelezésképen lett kibocsátva, s mint ilyen visszakerül a bank birtokába. Csak ez a bank birtoka. Pedig ez milliókra és milliókra megyen, a mi nem hitelezésképen (jegykészítésre, építkezésre, házbérekre, üzleti költségekre, dividendákra stb.) ment ki a bank kezeiből, tehát a bank birtokában nincs. Ilyen nem-hitelezéskép kibocsátott bankjegy például a szeptemberi kimutatás szerint 64 1/2 millió volt forgalomban, míg a hitelezhető s valóban hitelezett összeg csak 145 1/2 milliót tett. – Ez szolgál a repartitio basisául, nem a 210 millió. S ebből egész praecisióval számítva a 30% arány szerint Magyarországra jutott volna: 43 millió 694,214 frt 30 kr. – Kapott 37.443,409 frtot, tehát a 30% arány szerint az egész helyzetjavulás tenne 6.250,805 frt 30 krt. Magának Budapestnek is csak nyomorult helyzetjavulás. A »Hon« államgazdásza 23 milliót tévedett. – Tanulság: hogy Magyarországnak igaza van, hogy a 30%-ot kevesli.
De Austriának is igaza van, hogy a 70%-kot kevesli; mert ámbár ekkorig Magyarország nem kapott 30%-kot, mégis az egész osztrák császárságnak, Bécset kivéve, a szeptemberi kimutatás szerint csak 43 millió, az októberi (rendkívülileg magas) kimutatás szerint 51 millió jutott (csak 11 millióval több mint a kevesebb népességü Magyarországnak); első esetben 21, a másodikban 32 millióval kevesebb mint magának Bécsnek. Már ki merné azt állítani, hogy az osztrák császárság Bécsen kívüli összes munkás, tevékeny népessége fejlett iparával s terjedt kereskedésével ily nyomorult hitel-ellátással beérhesse; vagy plane annak még reductiójában is megnyugodhassék.
Hiában, a számok kérlelhetlenek. Bécset igen is mindig el fogja látni ez a bank. Ez a situatióban feszik. Ott van részvényeseinek nagy többsége, mely Tisza Kálmán úr terve szerint a budapesti directiót is választaná; ott székelne a »központi organum«, mely a kamatlábot, a lombardirozandó értékpapirokat, a reájok adandó kölcsön mérvét, az üzlet kitágítását vagy megszorítását, az üzletágak közti arányt, a jegytartalék szaporítását vagy kevesítését, szóval mindent, a mi normativ, a mi lényeges, elhatározná. Igen, – Bécs elláttatnék, de hogy az osztrák császárság is, Magyarország is elláttathassék, az lehetetlen.
De a miniszterek, úgy látszik, nem értek reá tanulmányozni a kérdés számtani oldalát. Még mindig abban törik fejüket, hogy így vagy amúgy csak lakjék jól a tizenkét ember a hat emberre sem bő ebéddel.
Hiszen kifőzhetnek valamit, a mit okkal-móddal a két törvényhozáson keresztülhajtatnak. De a hatalom fontolja meg, hogy ez nem fogja a kedélyeket megnyugtatni sem itt, sem amott. Most pedig ez a legfőbb feladat.
Ennek a kérdésnek csak egyetlen egy módja van.
Hagyassék meg az osztrák nemzeti bank egészen Austriának. Szüksége van reá. Ne kivánjon Magyarország Austria hitelszükségeinek ellátásától egy fillért is elvonni.
És állítson fel Magyarország magának önálló jegybankot, vagy inkább jegybankokat; mert erre nézve gróf Lónyayval (Bankügy) tökéletesen egyetértek. Javaslata helyes, gyakorlatias és nehézség nélkül kivihető, mint általában, a mit az osztrák banknak infeudálás ellen a magyar bank-rendszer mellett s a felhozni szokott nehézségek megczáfolására felhoz, ha nem is kimeritő, de alapos és nagyon figyelemre méltó.
Amott az osztrák bank, imitt a magyar bankok két külön téren működve nem hogy ellenségei lehetnének egymásnak, de sőt kölcsönös támaszai lesznek. Ezt mutatja az élet a világon mindenütt. És áldás forrásai lesznek Austriára is, Magyarországra is. És szent lesz a béke közöttük e kérdésben.
Értik is ezt Austriában igen jól. – A jeles »Österr. Oekon.« határozottan kimondta szeptemberben, hogy: nagy előny lenne, ha két teljesen független bankot nyerne a monarchia két fele.
Sőt még az alsó-ausztriai alkotmányhű párt is kimondta Bécsújhelyen, hogy egy teljesen elkülönített önálló magyar bank felállítása még Austria érdekei szempontjából is többet ér mint a miniszteri tervezet; és kimondták, hogy nem bánják, ha az osztrák nemzeti bank hatásköre kizárólag Austriára lesz szorítva.
Magyar kormány-lapok nehézségeket hoztak fel az önálló magyar bank ellen, de azokat nemcsak gróf Lónyay czáfolta meg, hanem a mióta a viszály kitört, ők magok is megczáfolták.
Bevallják, hogy azok tulajdonkép nem is nehézségek, hanem csak legyőzhető alkalmatlanságok. És úgy is van. Minden változás alkalmatlansággal jár. Még az új ruha is. De azért adott isten értelmet az embernek, hogy megfontolja, több-e a haszon a változásban mint kár az alkalmatlanságban, s ha a mérleg a hasznot infinite nagyobbnak mutatja, ne dobja ki a hasznot az ablakon, csak azért, hogy a mulékony alkalmatlanságot kikerülje. Itt ilyen az eset. Ha azon álló magyar jegybank vagy bankok tömérdek áldásai közül csak azt az egyet tekintem is, hogy a kamatlábat leszállítaná s az uzsorát lefegyverezné, lehetetlen a haza elleni véteknek nem tartanom, ha a viszály megszüntetésének ezen egyedül lehetséges módja foganatba nem vétetik.
Hanem Tisza Kálmán úr még a bankkérdésnél is az összetartozandóság tekintetét emlegeti.
Különös! az osztrák »alkotmányhű« párt nem talált semmi összetartozandóságot a bankkérdésben, sőt gróf Lónyay sem, a ki pedig az »összetartozandóság« egyik fatalis kovácsa volt, – Tisza Kálmán úr, a ki annak ellenzője volt, a ki »elveit nem adta föl«, ő már talál.
Thiers minap e kérdésre: mi a különbség az ellenzéki s kormányi álláspont közt? ekként felelt: a mig az ember oppositio, magát vágatja kétfelé elvéért; – ha pedig kormányra jut, elvét vágja négyfelé. – Szomoru, ha igaz. De hát legalább legyen valami ok reá. A bankügyben nincs.
* * *
Tisztelt Elnök Úr, a miket irtam, nem pártszempontból irtam. Én kivül állok a mostani parlamentaris pártokon. Polgári pályám sok mindenféle fokain át nagy alkalmam volt tapasztalásokat szerezni. – Ezeknek világánál számot vetettem a tényekkel s a viszonyok logikájával. Számvetésemben nem indulatoskodás, hanem a kötelességérzet lelkiismeretes szigora vezetett, s az eredmény azon változhatlan meggyőződés, hogy, miután a balsors számüzötté tett, nekem nem szabad megtagadnom nemzetem viszontagságos életének egyik leglogikusabb, legmagasztosabb momentumát, nekem nem szabad újra fölvennem az alattvalói viszonyt oly uralkodó irányában, a ki egyszersmind osztrák császár is. Isten a bizonyságom, én hazám jogos vitalis érdekeinek keretében minden emberileg tehetőt megkisérlettem, hogy e viszony megszakadása kikerültessék. De megszakadt. És személyemre nézve megszakadva marad, ha mindjárt, a mi kimondhatlanul fájna, – egész nemzetem neheztelésével találkoznám is. »Nec civium ardor mente quatit solida.«
Ha engem pártos indulat vezetne, nem emelnék fel intő szózatot a mellett, hogy a hatalom térjen el a tévesen választott ösvényről, mely hazámat is, Austriát is szenvedésekbe bonyolítja, érdekeit összekocczanásokba hozza s a kölcsönös jó egyetértést lehetetlenné teszi, mely pedig a trón biztonságának, hatalmának feltétele. Pártos szempontból inkább azt kellene óhajtanom, hogy csak maradjon a hatalom a rossz ösvényen, hisz’ az az én programmom malmára hajtaná a vizet, ha a nemzet életszivóssága a kiaszásnak talán ellentáll; míg a jobb utra térés a vizet elvezetné, mert a magyarnak nincs természetében, hogy a tűrhető jót egy lehető jobb reménye fejében koczkáztassa.
Hanem hazám szenved, s ez fáj lelkemnek. – Hanem kiapadhatlan viszályforrást látok a felvett rendszerben hazám és Austria között, s e viszályt én minden körülmények közt sajnálatosnak tartanám, mert bárminő politikai változást rejtsen is méhében a jövendő akár Austria, akár hazánkra nézve, én lelkemből óhajtom, hogy mindig szives barátságban, kölcsönös jó egyetértésben éljünk nyugati szomszédainkkal, de a mindenha sajnálatos viszályt most szemben a válságos külpolitikai helyzettel már még veszélyesnek is tartom.
A két külön gazdasági egésznek érdekei nagyon eltérők, de ezt nem zárja ki azt, hogy legyenek oly politikai érdekek, melyek Magyarország és Austria közt solidarisok. – Ily érdektalálkozás még egészen idegen államok közt is, melyek egymáshoz semmi kapocscsal nem kötvék, gyakran előfordul. Még inkább ott, hol a fejedelem egysége kapcsot képez.
Ily solidaris érdek hazánk s Austria közt az, hogy az orosz hatalmi túlsúlyt nem kell hazánknak, nem kell Austriának fejére nőni engedni.
Ez most az imminens veszély. Ennek elhárítása most a legfőbb feladat.
És e feladat élénk viszályban találja Magyarországot s Austriát. Ezt meg kell szüntetni. De ne gondoljuk, hogy meg lehet szüntetni az által, ha hazafiságra s nem tudom én mire hivatkozva kiabáljuk: engedjen mindenik fél, hallgassanak el az érdekek. Azok nem fognak elhallgatni. Ennek ellentmond a természet és a lélektan. És az elhallgatás nem megnyugvás. Pedig megnyugvást kellene előidézni.
E szempont vezérlett jelen válaszom megirásánál, melynek terjedelmét mentse ki az, hogy megválasztásom ünnepélyes alkalmából sokféle tárgyról véltem tanácsosnak szólani.
És most nincs egyéb hátra, mint hogy, megújítva hálás köszönetemet az irántam tanusított jóindulatu kegyért s bizalomért, tisztelettel kijelentsem – a mint ezennel ki is jelentem, hogy képviselővé választatásomat el nem fogadom.
Tisztelt Elnök Urnak alázatos szolgája
Kossuth Lajos.
