Szathmáry Györgynek és György Aladárnak
Szathmáry Györgynek és György Aladárnak
Collegno (al Baraccone), 1877. február 12.
Uraim!*
Szathmáry György, később a közoktatásügyi miniszterium miniszteri tanácsosa, 1877-ben agitatiót fejtett ki a hunyadmegyei eloláhosodott magyarok érdekében. Élénk szinekkel rajzolta az akkor még alig ismert bajt, s az akkori viszonyokhoz képest eléggé jelentékeny összeget gyüjtött össze a dévai állami reáliskola tápintézete részére, melynek segítségével Hunyadmegye székhelyén s legjelentékenyebb tanintézetében reménylett apostolokat nevelhetni, kik a nemzeti áramlat szolgálatába álljanak.
Több más eszközön kívül Szathmáry György felhasználta az akkor hazánkban nagyon divatos jótékony czélu album kiadását is, s szerkesztő társával, György Aladárral, ki vele együtt belmunkatársa volt a Jókai Mór által szerkesztett a »Hon« czimü politikai napilapnak, egyenként keresték meg a jobb nevü magyar irókat, hogy a tervezett album számára czikkeket és más irodalmi dolgozatokat bocsássanak rendelkezésükre.
Ily kérelemmel fordultak a szerkesztők Kossuth Lajoshoz is. Kossuth, ki az egyik szerkesztőt, György Aladárt, személyesen is ismerte, mert az illető 1871-ben, midőn Olaszországban több hónapra terjedő tanulmányuton járt, Turinban felkereste őt, 1877. február 12-én hosszabb levélben válaszolt e kérelemre s elmondotta nézeteit a nagyfontosságu kérdésre nézve.
Ezt a levelet, daczára a nagy erkölcsi hatásnak és daczára annak, hogy a tervezett Hunyadi-album kelendőségére nézve ez nagy befolyással lett volna, mégis a szerkesztők, Kossuth Lajosnak abban határozottan kifejezett óhajtása szerint, nem adták ki az albumban s később sem sokszorosíttatták. K. F.
A hunyadmegyei magyarok tömeges elnemzetlenedése, a mellett hogy nagyon szomorító jelenség, egyszersmind oly phenomenalis abnormitás is, mely az én fogalmaimat a népélet psychologiája s a magyar nemzeti jellem felől egészen zavarba hozza, annyival inkább, mert az elfajzott ezerek, hozzá még protestánsok is, a protestantismus pedig az által, hogy a vallásos szertartásokat a nép élő nyelvén végezi s a gyermekek iskoláztatására is gonddal szokott lenni, nagyon hatályos tényező a nyelv és nemzetiség fentartásánál.
A franczia, mert nemzeti jellemének fővonása a sociabilitás, nagyon könnyen simul környezetéhez. – Chateaubriand, e simulékonyságot illustrálandó, azt mondja, hogy, ha a legislegpárisiabb franczia véletlenül a boulevardokról egy oly szigetre vetődnék, melyet tetovirozott vademberek laknak, rövid idő alatt okvetlenül tetovirozott vademberré lenne; ellentétben az angollal, ki hasonló körülmények közt nem tetovirozott vademberré, hanem a sziget királyává lenne – ha meg nem ölnék. Ez nem simul senkihez, mert nemzeti jellemének fővonása a hajthatlan individualismus; – hát végre is, mert az ember társas lény, hát mások simulnak őhozzá.
De én nem gondolom, hogy még az annyira simulékony francziák történelmében is volna eset arra, hogy számos községek ezerekre menő lakosai kitanultak volna nyelvükből s kivetkőztek volna nemzetiségükből csak azért, mert körülöttük más nyelvü nép lakik. Itt az Alpesekben sok helyütt helységről helységre más-más nyelvet beszél a nép; megtanulja a szomszédok nyelvét, de azért a maga szűk körre szorított nyelvét el nem felejti századok óta. A monte Rosa déli tövében az Ansasca partján, a Sesia mentiben a gressonayi völgyben laknak németek is, oly régen szakadtak el a németségtől, hogy ide telepedésök minden hagyományát elveszítették – ezek is megtanulták a környezet nyelvét, de azért a németet el nem felejtették, bár századok óta nem érintkeznek németekkel. A franczia Svájczban a »welche« nyelv, Grisonban a román kiirthatlan, nem fog rajtuk semmi környezet. És azok a hunyadmegyei magyarok ott, oly közel a Maroshoz, kiknek hajdani földesuraik magyarok voltak s kik csak még sem voltak minden érintkezés nélkül a magyar világgal, kiknek lelkészeik magyarul hirdették a vallás tanait, gyermekeik magyar szót hallottak a házi tűzhely körül, magyar oktatást kaptak, ha másról nem is, legalább a vallásról, s kik, bármennyire szétszórvák is lakóik a hegyekben, mégis csak községeket képeztek, s így községről községre is magyarokkal érintkezhettek, ezek mindennek daczára módját tudták annak ejteni, hogy nyelvüket ezerenként elfelejtsék, nemzetiségükből kivetkőzzenek; még pedig nem valamely magasabb idegen kultura olvasztó befolyása alatt vetkőzzenek ki, hanem egy oly alacsony kulturális fokon álló népfaj nyelve által hagyják saját nyelvüket elnyeletni, melynek még papjai sem tudnak mind irást olvasni.
Mi ennek a kulcsa? az oláh környezet egyedül nem nyujt magyarázatot, mert hiszen a moldvai s bukovinai magyarok régibb idő óta és minden magyar érintkezéstől sokkal elszigeteltebben laknak oláhok közt, s nyelvüket, nemzetiségüket mégis fentartották.
Itt tehát a helyi viszonyokban kell oly sajátságos valaminek lenni, a mi az eloláhosodásnak kezére dolgozott.
Én azt gondolom, ez iránt tisztába jönni elkerülhetlenül szükséges, mert ha azon okok, melyek az oláh környezet elnemzetlenítő befolyását ennyire elősegítették, el nem háríttatnak; én nem hiszem, hogy a visszamagyarosítás sikerülni fog.
Önöknek hálával tartozik a nemzet, Uraim! hogy ez ügyre felhivták a közfigyelmet. Bizony nagyon érdemes reá. Szörnyüség volna, ha tétlenül nézné a magyar nemzet, miként válnak ki saját fajának ezrei nyelvének, nemzetiségének szentegyházából.
Hanem a tömeges elnemzetlenedés bevégzett tényével szemben a tömeges visszamagyarosítás nem könnyü feladat.
Nézzük például a magyar iskoláztatást. Ez kétségtelenül egyike azon emeltyüknek, melyek alkalmazásba veendők, s mert nyelvet a gyermek játszva tanul meg legkönnyebben, én a kisdedóvodákra kiváló súlyt fektetnék, ha nem hallottam volna, hogy azok az elfajzott magyarok ott nem tömör falvakban, hanem a vad hegyek közt messze szótszórtan laknak. Ha ez így van, ha ezen segítve nem lesz, a kisdedóvodák ott jóformán lehetetlenek, s a szétszórtan lakás oly vad vidéken még az iskoláztatásban is nagy akadály. Alkalmasint ebben van kulcsa annak, hogy még a protestantismus sem birt hatni a nyelv és nemzetiség fentartására. Hanem ha Norvégia sivatag hegyek közt szintúgy elszórtan lakó népe reá tudott arra menni ambulatorius néptanítóival, hogy ott nincs ember, a ki elemi oktatásban nem részesült volna, hát végre is a dolog Hunyadmegyében sem lehetetlen. Tehát tegyük fel, hogy kormány, vallásfelekezet, községi erő vagy adakozások közbejöttével sikerül a gyermekek magyar iskoláztatásáról gondoskodni, vissza lesz ez által az a nép hódítva a magyar nemzetiségnek? Biz’ az nem lesz. Az iskola nyelve nem fog átmenni az életbe, ha a társas viszonyokban ápolóra nem talál.
Hiában tanul a gyermek magyarul az iskolában, ha, a mint az iskolából kilép, az oláh nyelv uralma alá kerül a házi tűzhelynél s a társas érintkezésben. A házi tűzhely, a családi élet erősebb delej mint az iskola. Amaz elmossa, a mire ez összerakosgatott.
Hát biz’ én azon nézetben vagyok, hogy ez ügyben sikerre csak úgy lehet kilátás, ha combinált tervszerüséggel több oldalról bele lesz nyulva a nép családi életébe, társas viszonyaiba, keresetmódjába, anyagi érdekeibe; és (a mire én kiváló súlyt helyezek) ha valamely oly magyar góczpont lesz ott azon a vidéken előteremtve, mely magyarosító befolyását a nép anyagi érdekeivel hozza kapcsolatba, s a magot, melyet az iskola elhint, az életben kifejlessze.
Combinált tervre van szükség; s a tervnek a helyi viszonyok úgy természeti, mint socialis és közgazdászati szempontból gondos áttanulmányozására kell alapítva lenni.
Én nem kételkedem, hogy Önök, midőn ez ügyet hazafiui buzgalommal felkarolták, nem állapodtak meg annak tudatánál, hogy itt baj van, melynek elhárítását a legvitalisabb nemzeti érdekek parancsolják, hanem azt is átgondolták, hogy mi módon lehet a bajt elhárítani.
Biztosítást találok erre nézve György Aladár úr személyiségében, kiben én azon rövid látogatás alatt, melylyel egykor Turinban megtisztelt, igaz hazafiui örömmel oly férfiut valék szerencsés felismerni, kiben a terjedt látkörü tudományosság a társadalmi érdekek itészi tanulmányozásával van egyesítve.
Engem a dolog nagyon érdekel, de nem ismervén a tervet, mely szerint az óhajtott visszamagyarosítás munkába vétetni szándékoltatik, nem tudhatom, ha módomban van-e azt valamikor előmozdítani. Én csak annyit tudok, hogy Önök felhivták ez ügyre a közfigyelmet, hogy úgy a közérdeklődés fentartására mint a végett is, hogy irodalmi vállalatuk anyagi eredményével a kitüzött czélt előmozdítsák, egy Albumot szerkesztenek; és végre látom a lapokból azt, hogy a dévai reáliskolai segélyző-egyesület javára adákozások gyüjtetnek.
Mindez még nem combinált terv, s én még csak azt sem tudom, hogy mire szándékoltatik akár az Album remélt jövedelme, akár az adakozás fordíttatni; sőt annak sem jutottam tudomására, hogy minő gyakorlati viszonyban állhat egy »segélyző-egyesület« a hunyadmegyei eloláhosodott magyarok tömeges visszamagyarosításának szép, de nem könnyü feladatával.
Általában meg kell vallanom, hogy én e feladatot nem oly természetü problemának tartom, mely adakozások utján megoldható. Vannak ugyan oly auxiliaris módozatok, melyek egy combinált tervszerü eljárás sikeréhez contribuálhatnak s melyek csakis adakozás utján eszközölhetők; de nem gondolom, hogy pusztán ezekkel czélt érni lehessen; ellenkezőleg én a fősúlyt ép oly dolgokra helyezném, melyek nem adakozás utján eszközölhetők.
Hogy mik lehetnek ezek? erről én határozott véleményt nem koczkáztathatok, mert a helyi viszonyokat nem ismerem.
De ha például tudnám, hogy azon vidék, hol azok az eloláhosodott magyarok laknak, földtani tekintetben alkalmas valamely nagy gyáripar-vállalatra; ennek létrehozásában keresném a problema megoldásának kulcsát. Legyen az fa- vagy bánya- vagy érczipar, vagy akármi, a mihez a vidék nyersanyagot s tüzelőt vagy vizerőt szolgáltathat. Azt tüzném ki feladatomul, hogy magyar kezelésü s magyar (székely) munkásokkal dolgozó gyár alapíttassék, s a magyar munkások a gyár körül egy gyármunkás-telepbe egyesíttessenk (oly formán, mint Sir Titus Salt bámulatos sikerrel tette Saltairben Angliában). És ezt a telepet ellátnám magyar iskolával s a magyar népművelődés minden eszközeivel. A kivitel végett szakértők által tervet készíttetnék. Aztán megkisérleném érdekelni a dolog iránt az illető földbirtokost; vagy ha erre kilátás nem lenne, előalkudozásokba bocsátkoznám a föld megszerzése s a nyersanyagok biztosítása iránt. – És aztán részvény-társaság utján létesíteném a vállalatot, s a közérdeklődést a részvényvételre s nem apró-cseprő (szerintem eredménytelen) adakozásokra venném igénybe. – Próbáltam nem egy ily dolgot több mint 30 év előtt, mikor még az ipar szükségének érzete nem volt annyira kifejlődve, – és sikerült; tehát tudom, hogy, ha megvan a rationabilis alap egy kis »savoir faire«-rel az ily dolgok kivihetők. A gyármunkás-telepet azon alapra fektetném, hogy minden gyármunkás-családnak meglegyen a maga házikója egy kis zöldséges kerttel, mely egy mérsékelt évi bérfizetés mellett (mint London szomszédjában a munkáslakok) néhány év alatt a munkás szabad tulajdonává válnék. Ez és a gyárbani folytonos biztos kereset jó ösztönül szolgálna székely munkások megtelepítésére, kik szeretik a hegyes vidéket. E gyárban és gyármunkás-telepben volna a góczpont, melyből az eloláhosodott szomszéd magyarokra a visszamagyarosítás melege folyton kisugárzanék. Egyszersmind oda törekedném, hogy azok az elfajzott magyarok szerteszórt lakaikból lassan-lassan tömörült községekbe helyezkedhessenek át; s ezeket biztos és járható vicinalis utakkal kötném össze a gyárteleppel, miszerint fi- és leánygyermekeik eljárhassanak a gyárba dolgozni (itt szomszédomban alapíttatott harmad éve egy fonó- és szövetgyár, s a szomszéd helységek ifjusága, még tiz éves gyermekek is, másfélórai távolságból is eljárnak a gyárba dolgozni), a községi tömörítésre szánt helyen magyar kisdedóvodát, magyar elemi iskolát állítanék s a magyar tanítást a gyárban dolgozandó ifjuságra nézve a gyártelep ipartanodájában tovább folytatnám.
Mondom, nem ismerem a vidéket, s azért nem állítom, hogy így s nem máskép kellene eljárni, kivált miután még csak azt sem tudom, ha van-e hajlam azon elfajzott népben a magyarosodásra, hanem azt igen is állítom, hogy a közgazdászati téren kell a főemeltyüt keresni, a visszamagyarosítás művét az anyagi érdekekkel kell kapcsolatba hozni, s központot teremteni, melyből a magyarosító befolyás társadalmilag szétágazzék. – S ezek bizony nem oly dolgok, melyek apró-cseprő pénzgyüjtésekkel eszközölhetők. Ehhez részvénytársaság kell, melynek alapításánál a józan számítással a hazafiui indulat karöltve jár, mint járt hajdan a gyár alapító-társaság, a czukor-, a bőrgyárak, a magyar kereskedelmi társaság stb. alapításánál.
Tág tér maradna e mellett azon auxiliaris tevékenységre, melyhez adakozások is lehetnek szükségesek. Például én gyanítom, hogy a példátlan mérvü eloláhosodásnak egyik – tán leghatályosabb – kutfeje az, hogy azok a magyarok ott oláh leányokat vettek nőül, mert az oláh anya természetesen oláh gyermeket nevel, férjét is eloláhosítja. Én évenként néhány kiházasítási segélyt tüznék ki (száz-száz forint elég volna egynek) azoknak számára, kik magyar leányt vesznek nőül, miszerint községenként néhány oly tűzhely álljon elő, mely körül magyar családi életet hoz be és tart fenn a magyar nő és anya. Gondoskodnám egyleti tevékenységgel arról, hogy az eloláhosodott családok gyermekei közül némelyek pár évre magyar vidékekre akár szolgálatba, akár nevelésbe elhelyeztessenek. Ilynemü egyes mellékeszközökkel nagyon elő lehetne segíteni azon magyarosító hatást, melynek főforrását én amolyan ipartelepben keresném. Fontosnak találnám azt is, hogy a kormány szép csendben, minden zaj nélkül azon eloláhosodott vidék katonákká besorozott ifjait magyar ezredekbe osztatná be. Nagyon hatalmas nyelviskola lehet a hadsereg. Itt Olaszországban, az unificatio idején, a lakosságnak alig 20% tudott olaszul, a 80% ezerféle jargont beszélt. A ki katona volt, az már mind tud olaszul, s mondhatni, hogy néhány év alatt az egész lakosság meg lesz a katonai szolgálat utján olaszosítva.
Bocsánatot kérek, hogy ily elmefuttatásokba ereszkedtem. – Magában értetik, hogy e válaszom nincs nyilvánosságra szánva; nem is pretendál átgondolt terv lenni; mert tervet csak a helyzet tökéletes ismeretére lehet alapítani. – Az ügy önöknél, Uraim! jó kézben van. Nekem e csevegésnél más czélom nem vala mint az, hogy »fungor vice cotis«, hogy felhivjam Önöket, miszerint az általam jelzett szempontokra is kiterjesszék figyelmöket.
A mi azon specialis kivánságukat illeti, hogy a kiadandó albumba én is irjak valamit, kérem, méltóztassanak engem ettől dispensalni. Még azon esetben sem teljesíthetném e kivánságot, ha e vállalatnak a fenforgó ügyben nagyobb fontosságot tulajdonítanék, mint a minőt előadott nézeteim folytán tulajdoníthatok, nem teljesíthetném azért, – mert ha jól fogom fel az Album szó értelmét, az a szépirodalmi szakmába vág, ez pedig oly tehetségeket feltételez, melyeknek csak a legkisebb nyomát is én Lord Ross óriási reflectorával sem lennék képes magamban felfedezni.
Fogadják, Uraim! nagyrabecsülésem biztosítását és szives üdvözletemet.
Kossuth Lajos.
