Értekezés Gr. Andrássy Gyula külpolitikájáról
Értekezés Gr. Andrássy Gyula külpolitikájáról
Collegno (al Baraccone), 1878. január 16.
Értekezés.*
Gr. Andrássy Gyula külpolitikájáról. K. F.
Fegyverszünet van alkudozásban, nem Európa befolyásával. A czár hatalmas. Betiltott minden közbeszólást. És Európa »láthatatlan«. De a láthatatlan Európának azon tagja, melyet osztrák-magyar monarchiának neveznek, az látható, mint »im russischen Bunde der dritte«.
Ez e minőségben Austria-Magyarországot nullificálta ezen egész háboru folyamára, melynek mérlegében saját jövendő sorsa ingott; – isolálta, megzsibbasztotta Angliát, melynek érdekei a mi érdekeinkkel e válságnál oly szembetünőleg találkoznak; és elhagyatottságra, bukásra kárhoztatta barátunkat, védgátunkat, a törököt, ki lételéért küzdve Európa függetlenségeért s első sorban hazánk és Austria biztonságáért küzdött.
Mit tehetett szegény, az ezer sebből vérező, a sokaktól szorongatott, a mindenkitől elhagyatott? Kettő közül kellett választania. Vagy kibontani a próféta zászlaját, melyet emberiségi érzelemből begöngyölve tartott. Vértengerbe nyugtatni le a félholdat s – ha temetkezni kell – világromok alá temetkezni, minőket évezredek nem láttanak: – vagy meghajolni az »ineluctabile fatum« előtt.
Szegény szárnyaszegett sas! az utóbbit választotta.
Sötét aggodalom borul a magyar ember lelkére.
De az osztrák-magyar külügyér azzal nyugasztal, hogy az ő számvetései a háboru kimenetelétől függetlenek.
Kulcs volt a kezében a kapuhoz, mely a vihar szeleit lezárhatá. Majd ismét kezében volt a tehetség rájok kiáltani Virgil Neptunusának szavait »maturate fugam«, de ő számvetései hitében kaput is tárt, szabad dühöngést is engedett a viharnak, melynek átkát nemzedékek nemzedékei fogják sinleni, s messze-messze távolba kigyózó utját ledőlt országok romjai fogják jelezni.
Ő tárt kaput. Aztán néző maradt a véres dráma folyama alatt. Az ő szerepe – úgy mondja – majd a végfelvonás végjeleneténél következik, és ő megmutatja aggódó nemzetének, hogy megóvta érdekeit.
Megleszen-e neki engedve, hogy csak bele is kiálthassa szerepét a catastrófa lebonyolításába? nem tudom. A jelek nem biztatók.
De azt tudom, hogy vannak fatális tények, melyeket amolyan szerepszavalással megváltoztatni már nem lehet, és azt is tudom, hogy, ha el nem tér az iránytól, mely által politikájában akkorig vezettetett, még csak azt sem fogja megmenthetni, a mi még megmenthető.
A nemzetnek tisztába kell jönni e politika kiindulási pontja, iránya, lényege felől, miszerint a nemzet is megtehesse a maga számvetéseit, s azoknak utmutatása szerint határozhasson, akarhasson, cselekedhessék.
Legyen az én honszerelmemnek is megengedve reá vetni szerény mécsem világát a helyzet homályaira, talán hogy e szerény mécsvilág egy sugárkát vethet az ösvény felé, melyet a hazafiság aggódva keres.
* * *
Mialatt Bécsben gr. Andrássynak aranygyapjas rendet adtak, Fiuméban, – a semlegesnek mondott magyar korona területén – orosz tengerésztisztek egész nyilvánossággal hadgyakorlatot tartottak, azon mesterségben, hogy miként kell a semleges Fiuméban készült torpedókkal levegőbe röpíteni azt a törököt, a ki (minthogy a lengyel – fájdalom! – még mindig csak »élő szobor« ) utolsó védgátja Austria s Magyarországnak a »Panszlavo-czarismus« árja ellen.
Az az aranygyapju meg az a torpedó-gyakorlat egymást kölcsönösen kiegészítik.
Az első annyit jelent, hogy az osztrák császár-magyar király meg van elégedve külügyminisztere politikájával; a második megmutatja, hogy minő szinezetü az a politika.
Vajjon számot adott-e magának a megelégedő fejedelem e politikának, ha nem is eventualis következményei, de legalább actualis eredményei felől?
Mert nem minden van függőben. Már vannak consummált eredmények is. Van több. E helyen egyre akarok reá mutatni.
A szomszédunkban dult háboru s Magyarország és Austria jövendője közt egy végzetszerü kapcsolat van. Végzetszerü! mint a boszuló istenségek – az eumenidák – haragja.
E kapcsolat onnan ered, hogy e háborunál nemcsak az úgynevezett »keleti kérdés«, azaz a porta s keresztény népei közti viszony kérdése forog fenn, hanem hogy ez complikálva van egy másikkal: az orosz hatalmi kérdéssel.
Bármi véleménynyel legyen is valaki a felől, hogy miként kellene az elsőt megoldani, ha a másodikkal nem volna complikálva, azt senki sem tagadhatja, hogy Magyarország, Austria és uralkodó házuk jövendőjét igen komoly veszélyek fogják fenyegetni, ha e háborunak egyik eredménye az lesz, hogy Roumánia s a keleti szláv népek a muszka hatalom clienseivé válnak, s mert azokká válnak, tehát a muszka politika vontató kötelére kerülnek.
E veszély felől a földabrosz s Magyarország és Austria ethnografiai viszonyai nem hagynak kételkedni.
Tehát akárminő eszmék által hagyta is magát különben politikájában a bécsi cabinet befolyásoltatni, annyi bizonyos, hogy ezt az egyet semmi áron sem kellett volna megengednie, mindent el kellett volna követnie, hogy ez az egy meg ne történjék.
És éppen ez történt meg. Már megtörtént. Consummatum est.
A körülmények imperative kijelölték volt az irányt, melyet a bécsi cabinetnek politikájában követnie kellett volna, miszerint e veszélynek eleje vétessék, vagy ha ez elmulasztatott, a veszély elháríttassék.
Ha azon meggyőződésre jutott, hogy a török birodalom helyzetében változtatásoknak kell történni a keresztény népek javára, oda kellett volna minden igyekezetét fordítani, hogy a szükségeseknek vélt változtatások nem az orosz fegyverek győzelmes nyomásának, hanem Austria s Magyarország jóakaratu érdeklődésének, s ennek hatása folytán a porta liberalitásának, legyenek kifolyásai.
Csak ily irányu politikával lehetett biztosítani hazánkat s Austriát a különben elháríthatlan veszélyek ellen. A keleti keresztény népek nem kerültek volna az orosz hatalom vontató kötelére. El lett volna oszlatva azon alaptalan, de tényleg csakugyan létező előitélet, hogy »Austria s Magyarországnak nincs érzése a keleti keresztény népek jóléte s békés fejlődése iránt« (Andrássy gróf szavai). Nemcsak az előitélet lett volna eloszlatva, de sőt érdekközösség is idéztetett volna elő köztünk s a keleti népek között a jövő kölcsönös biztosítása tekintetéből. S ezeken felül még az is eléretett volna, hogy a változtatások nem mentek volna túl azon határokon, melyeken belül megnyugvást lehetett volna szerezni a keleti keresztény népeknek, a nélkül hogy aláásatnék a török birodalom vitalitása, mely hazánk s Austria külbiztonságának egyik lényeges postulatuma. E kettő egymással igen jól összeegyeztethető, azt fejtegetéseim további folyamában majd ki fogom mutatni.
Ily annyi tekintetben üdvös irányu politikának érvényt szerezhetett volna gr. Andrássy a háboru előtt, a háboru beálltával, a háboru alatt. Némely kezdetleges s akkor sem helyes irányu kisérletecskék kivételével – nem tette. Oly alkalmat is elmulasztott, melyről el lehet mondani, hogy isten ingyen kegyelme e szavakkal nyomta markába a röppenő szerencse üstökét: »Ne! fogd meg! biztosítsd hazád és fejedelmed jövőjét, tartsd eszedben, hogy az elszalasztott perczet nem adja vissza semmi öröklét.«
Nem fogta meg. Elszalasztotta. Sőt többet tett. Austria-Magyarország külügyminisztere lőn: »im russischen Bunde der Dritte«, és e »horribilis« minőségben addig tolta az orosz szekerét, míg az eljutott Plevnába és onnan tovább.
Ama bukásában is dicsőséges Titánnak eleste ott – hála a megaranygyapjusított politikának – nemcsak az egész világtól elhagyatott szegény törökre, de hazánkra, de Austriára, de az osztrák dynastiára is végzetterhes catastrophává lett.
Vert oroszt senki sem teszen fel hitének, bizalmának oltárára mint patronust, melyhez imádkozik. Győztest sokan. Vert orosznak senki sem szegődik cliensévé. Győztesnek sokan.
A plevnai catastrophával az orosz állást foglalt a történelemben mint a roumánok s keleti szlávok győzedelmes védnöke. Ezt a czélt az orosz már elérte. Ezt a sikert fegyverrel talán még lehetne, de alkudozásokkal teljes lehetetlenség kezéből kivenni. Mert akárminő lesz is a végalkudozások eredménye, két dolog bizonyos. Egyik az hogy, ha a roumánok és keleti szlávok nem nyernek meg mindent, a mi után hevült fantasiájuk sovárog, ennek odiuma, ama népek érzelmeiben, nem az oroszra, hanem más hatalmak avatkozására, s legszenvedélyesebben Austria- és Magyarországra fog hárulni, s az orosz bizonyosan tudni fogja, miként kell gyülöletük tüzét a számító ármány olajával éleszteni: »Megszántam sorsotokat, háboru áldozataira szántam el magamat érettetek, de hogy a sikert biztosítsam, meg kellett kötnöm a szomszéd Magyarország és Austria kezét, nehogy utamat állja, e végett »concessiókat« kellett tennem, ha hát most még minden vágyaitok nem teljesültek, ennek oka a bécsi cabinet rossz akarata; de a mi halad, el nem marad; csak legyetek hivek hozzám mint a tőr vasa markolatához, majd befizetünk ezért közös erővel s fajrokonsági befolyásainkkal osztráknak, magyarnak«.
Így fog az orosz előbb szólani, utóbb cselekedni, s nem kell mondanom, hogy e magszórás termékeny talajra talál. A meg nem nyert dolgok odiuma mireánk hárul. Ez az egyik, a mi bizonyos. A másik az, hogy mindent, a mit a roumánok és keleti szlávok nyernek, senki másnak, mint csak egyes egyedül a győztes orosz pártfogásának fogják betudni, és ez őket az orosz politika vontató kötelére fűzi, nem mintha szeretnék őt, hanem mert hatalmasnak tapasztalták, míg Európát láthatatlannak, s a láthatatlan Európában Austriát s Magyarországot nyomorultan tehetetlennek.
Tehát ép ez a mi hazánkra s Austriára nézve a jelen háboru messze ható következéseiben a veszély forrását képezi, melytől tehát minden áron óvakodni kellett volna, ép az immár bevégzett tény.
És ha e tényhez hozzá vesszük azt, hogy az orosz pártfogásra támaszkodó roumánok, szerbek további aspiratiói mifelénk is irányulnak (Bukarestben már egészen nyiltan az »egyház« tekintélyével emlékeztetik a czárt »Erdélyre«), ha hozzá vesszük azt, hogy a panszlavismusnak mennyi pártosa van már is a Habsburg-Lotharingiai ház országaiban, s mennyire fog ezeknek száma növekedni a győzelmi nimbus fényében, mely a szláv ügy zászlaját diadalmasan lobogtató czarismus terjeszkedő hatalmát körülveszi; ha megfigyeljük azt, hogy e hatalmi terjeszkedésének vérözönben kelő csillagát már is minő frenetikus örömrivalgások üdvözlik Sziszektől Prágáig; ha tekintetbe vesszük azt, hogy mindezen aspiratiók, vágyak, fanatismusok, mennyi segédeszközt nyujthatnak az orosz hatalom terjeszkedési tendentiáinak, s ezek a kellő időben mi biztosan számíthatnak amazokra: nincs oly vakság, mely ne látná, nincs oly optimismus, mely kétségbe vehetné, hogy már megvan a Boa constrictor, megvan az óriás polyp, amaz már arczunkba sziszeg, emez már nyujtogatja csápjait. Határaink orosz cliensekkel vannak megrakva. Mögöttük megtörve az egyetlen barát, kire biztosan számíthatánk, s kit hazánk kormánya, ellentétbe helyezve magát nemzete józan eszével s önfentartási ösztönével, botorul, bizony-bizony mondom: botorul! veszni hagyott.
Az orosz elkészítette magának az »étapeot« azon marcherouteban, melynek »végobjectuma« mi vagyunk, mi! Magyarország és Austria.
Ezt a sikert, ezt az eredményt, az osztrák-magyar külügyér oly tüntetőleg meghelyeselt politikája immár elérte.
Plaudite!
Hiszen a ma még tietek, hát mi gondotok a holnapra! Mi gondotok arra a hazára, melynek akkor is lenni kellene, mikor ti már nem lesztek. A ki hátul marad, beteszi az ajtót. – Plaudite!
Hanem a haza szent szerelme; mely vallásos áhítattal öleli keblére nemcsak azt a hazát a mely van, hanem azt is, a melynek lenni kellene, midőn mi már rég nem leszünk, az »velőkig ható fájdalmat« érez, a mint abba a holnapba bele tekint, melylyel ti nem gondoltatok.
Isten törvénye örök »ilyen okra, ilyen okozat.« A holnapba nem nehéz belátni, midőn az árnyékát oly szembetünőleg a mára veti.
Mi fog történni?
Ugyanaz, mi Törökországban történt. – Szóról szóra az.
A keleti keresztényekkel rendelkező »patronus« forrongásokat fog szitogatni minálunk s Austriában fajrokonai (?) s a népvándorlás előtti Dácia után sóvárgó oláhok közt. A győzelmes czár »kongó« argumentumaira lesz a ki hallgasson. A felszitogatott forrongás le fog veretni. Az orosz diplomatice interveniál, hogy szolgáltasson Austria s Magyarország »igazságot« (ezt így nevezik) »elnyomatott« (ezt is úgy hivják) fajrokonainak s az oláhoknak – kiknek a czár »természetes«! patronusuk. Az osztrák és magyar kormány tiltakoznak az avatkozás ellen; megmondják, hogy itt van »igazság«, itt nincs »elnyomás«, vagy pedig szokott meghunyászkodással tekintetbe veszik a »barátságos tanácsot« s concessiókhoz nyulnak, melyek természetesen nem fognak tekintetni kielégítőknek. Egyik mint másik esetben lesznek újabb bujtogatások, forrongások, lázadások. – Orosz rubelek, orosz »ügybarátok«, rokonszenvezők keverednek a játékba (mint minap Szerbiában), a vér folyni fog, a városok, falvak égettetnek, pusztíttatnak el, lesznek kegyetlen provocatiók és kegyetlen repressaliák; orosz ágensek – kabátban és szoknyában – fellármázzák Európaszerte a »philantropiát« ez új »bolgár atrocitások«-kal; az orosz diplomatiai jegyzékek mind vastagabban, mind követelőbben fognak hangzani, míg végre a kedvező perczben, miután osztozó társakról gondoskodva lett, az orosz kijelenti, hogy ő ezt tovább nem türheti, s a »humanitás, a szabadság, a fajrokonság, a rend s Európa nyugalma nevében« fegyverhez nyúl, és eljő rendet csinálni, s a rend és szabadság nevében proclamálja a »kibirtoktalanítás«, a »földosztás« áldását, miként azt Lengyelországban megkezdte, s most Bulgáriában oly szép sikerrel folytatja – – az osztrák-magyar külügyér politikájának nagyobb dicsőségére.
Szóról szóra így fog történni. Ez az orosz »modus operandi.« – Így tett Lengyelországgal. Így tett Törökországgal. Igy fog tenni velünk s Austriával, ha az ország kormánya még most az utolsó órában – midőn Sybilla kilencz könyve közül hat már a tűzbe röpült – sem emelkedik fel határozottságával a veszély szinvonalára.
Ezt lehet rémlátásnak, lehet conjecturalis politikának gunyolni. Cassandra szavát is annak gunyolták Trója bölcsei, s Trója eleste Cassandrának adott igazat. E conjecturák csak logikai következései annak, a mi már nem conjectura, hanem tény, hogy roumánok s keleti szlávok (s velök mások is) oda lettek csatolva az orosz hatalom vontató kötelére.
Gróf Andrássy azt mondotta a delegátus uraknak, hogy, ha »feláldozott érdekekről van szó, meg kell azokat nevezni«.
Én egyet megneveztem.
* * *
De hát miből áll az a politika, mely daczára annak, hogy ily végzetterhes eredményhez már elvezetett, mégis azon illusióban ringatja magát, hogy megóvta Austria és Magyarország érdekeit?
Hogy nekünk az orosz a veszély, a török pedig nemcsak nem veszély, de sőt védgát a veszély ellen, azt kétségbe senki sem veszi.
Hát minő okoskodás fonalán juthatott el az osztrák-magyar külügyér oda, miszerint hazánk és Austria létérdekeinek megóvását ne abban keresse, hogy a törökkel jusson egyetértésre az orosz hatalmi terjeszkedés meggátlása végett, hanem abban vélje feltalálni, hogy az oroszszal jutott egyetértésre, ki a török vesztére tör?
Ebben az álláspontban annyi kiáltó abnormitás van, hogy e politikának officiosus védelmezői közt akadtak, kik, ez abnormitást mentegetendők, jobb védőok hiányában kényszerhelyzetre hivatkoztak, pressióról beszéltek, háboruval fenyegetésről Berlin felől.
Ez alaptalan beszéd, melyet a német nemzet érzelme, hangulata, érdeke s egy tekintet az európai viszonyokra merőben megczáfol. Ha a keleti bonyodalmak, melyek annyi oldalról bele vágnak Európa nemzetközi érdekeibe, más európai kérdésekkel annyira complikálódnának, hogy a complicatióból európai háboru következnék, hogy ez esetben Austria-Magyarország a poroszszal nem egy táborban találná magát, az valószinü; de a ki azt állítja, hogy Vilmos császár oroszos hajlamai addig mehetnek, miszerint az orosz kedvéért fegyverrel támadja meg Austria-Magyarországot, csak azért, mert ez a keleti kérdésben saját létérdekei által sugalmazott politikát követne: a ki ezt állítja, az nem ismeri a tényeket, nem vetett számot Európa viszonyaival. Hamis rémeket fest. Lehetetlent beszél.
Tudtomra ezzel gr. Andrássy soha sem is takaródzott, nem is gondolom, hogy valaha fog. – Sőt mindig repudiálta a kényszerhelyzetet, mindig azt állította és állíttatta, hogy a mit teszen, szabad kézzel teszi.
Ha ez másként volna, gr. Andrássynak már rég kötelessége volt volna tájékozni a helyzetet ez oldala felől, úgy az osztrák birodalom mint Magyarország repraesentativ hatóságait; és én meg vagyok győződve, hogy ezek csak mégsem tekintik a 800 ezer főnyi hadsereggel, s nyolcz nap alatt mozgósítható pár százezer honvéddel rendelkező osztrák és magyar monarchiát annyira sülyedtnek vagy internationalis állását annyira gyámoltalannak, miszerint ily méltatlan, s a monarchiának mind méltóságát, mind függetlenségét, mind létérdekeit mélyen sértő inszultust gyáván eltürjenek; nincs kétség benne, hogy rég kellő támaszt biztosítottak volna ily inszultus visszautasítása végett azon combinatióknak valósításához, melyekre Európa viszonyai a körültekintő politikának a jelen válságnál tág és biztos alappal kinálkoztak.
Vilmos császár, részint személyes rokonszenvből, részint hálából a multért, részint félelemből a jövendőtől egy követ fujhat az oroszszal, de ha úgy állanának a dolgok, hogy Vilmos császár fenyegetésekkel reáparancsolhatna Ferencz József császár-királyra, hogy az orosz kedvéért oly politikát kövessen, mely életfájának gyökereit ássa alá: úgy azt kellene mondanunk, hogy az osztrák ház már mediatisálva van. Patronus kegyétől függ. A kinek patronusa van, ura van.
Hanem ez eset nem forog fenn. – Hát én gróf Andrássy azon odavetett szavát, hogy ő »nem csinálta a porosz-orosz szövetséget, hanem készen találta«: csak azon élczezési hajlam rovására irom, melylyel államférfiui komoly gondjait (bár nem mindig a maga helyén) fel szokta derengetni, s feleletem reá az: hogy, ha valaki egy vermet készen talál, a legrosszabb, mit tehet; az, ha bele ugrik.
Nem nyomás, nem kényszerhelyzet vitte bele gróf Andrássyt abba a végzetterhes abnormitásba, hogy »im russischen Bunde der dritte« legyen: a mi bele vitte, az nem más mint egy hamis kiindulási pont, melyre okoskodását alapította. Politikában, mint minden okoskodásnál, a kiindulási pont az, a mi határoz. A ki a taposó malom kerekére lép, az aztán taposs. Viszi a kerék.
Azok után, a mik gr. Andrássy minapi nyilatkozataiból nyilvánosságra kerültek, én tökéletesen fel tudom fogni politikáját. Lehet az még titok a diplomatiai összesugás-bugás részleteire nézve. De ez csak coloratura, csak paraphrasis. Az alaphang, a politika kiindulási pontja, iránya, logikája többé nem titok. S a még titokba burkolt részletek a dolog lényegén nem változtathatnak. A halnak, mely a hálóba tolakodott, nagyon középszerü vigasztalás az, hogy ilyen s nem amolyan mártással fog feltálaltatni.
Én, ha egészségem megengedi, el fogom mondani nézeteimet mind a külügyér politikája felől – tárgyilagosan »sine ira et studio«, miként a helyzet komolysága kivánja – mind arra nézve is, hogy mily irányban kellene a nemzetnek belevetni az események mérlegébe határozott akaratát, miszerint, a mi még menthető, megmentethessék.
Hanem azt gondolom, jobb lesz, ha bevárom a fegyverszüneti alkudozások kimenetelét. Mert az határozza meg a helyzet actualitását s ez viszont a teendőket.
Addig kérem hazámfiait, gondolkozzanak ama veszély felől, melyet e levelemben – mint az eddig uralgott politika tényleges eredményét – kijelöltem. A helyzet végtelenül komoly.
Néhány év előtt, hazánk sorsának egy végzetes fordulópontján, e szavakkal kiáltottam bele a pusztába: »Ne kergessétek bele a magyart önállásának feladásába az orosz veszélyre hivatkozással. E veszély tekintetében hazánknak Austria nem villámhárító, hanem villámvonzó. Nem erő, hanem gyöngeség.«
A pusztában kiáltó szó Cassandra-szó volt. Ma már tény, hogy az volt. Könyörület istene! mi másként állana minden, ha ezelőtt öt hónappal nemzetünk keze nem volt volna megkötve Bécs által.
Most meg azon másik szavamra figyelmeztetek, hogy a bécsi politika hazánkat máglyává teszi, melyen az orosz fogja az osztrák sast elégetni.
Vigyázzon a nemzet, nehogy e szó is Cassandra-szóvá legyen.
Majd eljő az idő, midőn lesz hivatkozás a »nagylelkü magyar nemzet öröklött hősiességére, lovagias érzelmeire«. – Tudom. – S a magyar helyt fog állani magáért. Ezt is tudom! Még dobog az a sziv, még izmos az a kar, mely meg tudta óvni a haza életét ezredéven át. – Hanem miként amaz őskori norman, ki az ég felé mutató szent Olaffnak e kérdésére: »kiben bizol?« azt felelte: »magambam«. Úgy bizony mi is már jóformám csak magunkban bizhatunk. Bizzunk is. – De bizony, bizony mondom: »megnehezült az idők viharos járása felettünk.« Nehéz időknek megyünk elébe.
Kossuth.
