Helfy Ignácznak
Helfy Ignácznak
Collegno (al Baraccone), 1878. július 26.
Kedves Barátom!*
Helfy Ignácznak. K. F.
Találkoztam a tegnap érkezett lapokban azon nézettel, hogy a hol a közjogi ellenzék jelöltet nem állít fel, maradjon semleges a kormánypárt s az egyesült ellenzék irányában, s ne szavazzon.
Nekem e nézet helyessége felől kételyeim vannak. Megmondom, miért.
Tagadhatlan, hogy e két párt közt elvi különbség nincs, mert mind a kettő a közösügyes alapon áll.
Már pedig, még ha valaki túltenné is magát az államjog tekintetén, pedig ezt tenni semmi áron nem szabad: még ha valaki azt a tekintetet is mellőzné, hogy függetlenség nélkül alkotmányos életről beszélni olyan dolog, mintha valaki azt mondaná: »gyakorolni akarom önrendelkezési jogomat, tehát kössétek meg kezemet, lábamat, miszerint szabadon mozoghassak«, mondom, ha valaki mindezen tekinteteken túl akarná is magát tenni, az mégis mindig felmaradna, hogy a közösügyes alap egy kényszerhelyzet. A ki ezen alapra helyezkedik, az, akármit csináljon is, önálló magyar politikát sem a külügyi, sem a közgazdászati téren nem valósíthat, hazánk szükségeinek, nemzetünk geniusának s a valódi alkotmányosság szellemének megfelőleg nem kormányozhat; és meg nem akadályozhatja, hogy az ország anyagi érdekei idegen érdekek nyomása miatt szenvedjenek.
Ez a helyzetben fekszik. Az visszi az embert. Vitte a Deák-párt notabilitásait, vitte Tisza urat s az elveit szegre akasztó balpártiakat, vinni fog mindenkit, a ki e taposó malom kerekére lép. Az meglehet, hogy egy ember kissé több dignitással tapos mint egy másik, kissé több olajat csepegtet a kerék tengelyére, nehogy oly fülhasogatólag csikorogjon, mint Tisza Kálmán ur lábai alatt csikorgott; de taposni fog, taposnia kell. Nem segíthet ezen semmi jó szándok. Rég meg vagyon irva, hogy a pokol csarnoka csupa jó szándokokkal van kikövezve; de biz’ azért abból a csarnokból nem nyilik ajtó senki számára a mennyországba.
Ember kel, ember száll, a helyzet marad.
Tisza Kálmán úr minisztersége egy oly jelenet, a minővel – megvallom – nem gondoltam találkozhatni történelmünkben. Nagyon szokatlan jelenet. Igazán mondom, nekem fájdalmat okoz. Mert hiába! a politikai morálnak mégis csak vannak oly mesgye kövei, melyeket hazánkban még a legszenvedélyesebb pártviszály is ezelőtt mindig épségben hagyott.
De azt, úgy gondolom, még sem lehet kétségbe vonni, hogy Tisza Kálmán úr, midőn azt a bámulatos salto mortalét a közösügyes verembe megcselekedte, ezt azon hitben tette, hogy ő meg fogja mutathatni, miként ezen alapon is lehet magyar alkotmányos szellemben kormányozni, lehet a nemzet érdekeit legalább azon körben megóvni, melyet a nemzet szabad rendelkezésére még a közösügyes törvények is fentartottak.
És – uram teremtőm! – hová jutott! Kormányzatának sok más megdöbbentő momentumait nem is említve, eljutott egy oly kiegyezési capitulatióhoz, melyet én határozottan magyar San Stefanónak nevezek, csak hogy a törökök San Stefanója csak sajnálkozást kelthetett, míg ez a magyar San Stefano pirulást kerget az ember arczába, mert oly politikai jellem-elmállással, az erkölcsi érzetet sértő oly sülyedéssel van összekötve, minőt nem találunk a történelemben, ha csak a hanyatlott Róma azon korszakába nem megyünk vissza, mikor a Faustináknak oltárok emeltettek, s consularis tisztséggel lovak ruháztattak fel.
Hiszen a 80 milliós, rosszabb mint száraz korcsma, számlának a nemzet nyakába varrásánál, a miniszterium nyiltan bevallotta, hogy annak javaslatba tétele »sérti erkölcsi érzetét«, – no, kérem, olyasminek javaslatba tételére vállalkozni, s jobb ügyre méltó eltökéléssel oly ügyet fogadtatni el az országgyüléssel, a melyről maguk bevallják, hogy erkölcsi érzetüket sérti, ez hallatlan dolog; valóságos politikai prostitutio. – Tisztelet becsület, de másnak nem nevezhetem.
Erről a desastrosus capitulatióról általában nézetem az, hogy közgazdászati tekintetben az egészséges fejlődésnek utját vágja, és pedig nemcsak tiz évre, a mint állíttatik. Még tiz év is nagy csapás volna; mert a mely nemzet e haladó, mozgékony korban tiz évi tért veszít, a térvesztést egy század alatt sem nyerheti vissza. De nem is igaz, hogy csak tiz év; csak meg kell gondolni, hogy a nemzet hitel szükségleteit teljességgel ki nem elégíthető, de az ország pénzforgalmi ügyét Bécsnek infeudáló osztrák jegybank monopoliumának törvényesítése, és a magyar műipar egészséges fejlődését lehetetlenítő vámközösség súlyosult reconfirmatiója mennyi szálakkal beleszövődik tiz év alatt az ország közgazdászati állapotába, és lehetetlenség be nem látni, hogy Tisza Kálmán úr oly polypot ragasztott a nemzet testébe, melynek csápjaiból hosszu-hosszu időn át is nehéz lesz a szabadulás, ha ugyan erőszakos rázkódtatások nélkül valaha lehetséges lesz.
Ez a nézetem közgazdászati tekintetben. Financziális tekintetben pedig nézetem az, hogy Tisza Kálmán úr azt tette a nemzet rovására, a mit generosus barátunk báró Baldácsy tett a maga rovására, midőn a papnak száz forintot adott, hogy tizet lehuzhasson.
De hát miként juthatott Tisza Kálmán úr addig a capitulatióig? talán mert azt jónak látta vagy mert jobbat nem akart? dehogy látta, dehogy nem akart; hiszen nem egyszer maga állított fel határvonalakat, melyeken túl semmi esetre nem hagyja magát »menettetni«, és pártjának szóvivői mennyre-földre fogadták, hogy azon vonaloknál az engedékenység véghatára van.
Hát miért adattak fel lépésről lépésre a ne továbbnak mondott álláspontok? – – – Azért, mert a közösügyes rendszer kényszerrendszer: a ki ez alapra lép, az hetvenkedhetik, legénykedhetik egy kissé, de végre is kénytelen megadni magát.
Tisza úr egyszer kissé lebbentett a fátyolon. A bankügyben oly világosan megszegte saját és pártja programmját, hogy nem állhatott ellent a mentegetési ösztönnek. És mivel mentegetőzött? azzal hogy »a fejedelemnek aggodalmai voltak«.
Ha ezen aggodalmak az önálló magyar nemzeti banknak akár jogára, akár szükségére, akár kivihetőségére vonatkoztak volna, gr. Lónyay könyvéből (a bankügyről) könnyü volt volna dönthetlen érvekkel eloszlatni, ha már Tisza úr saját szaktudományát valósággal oly gyöngének érezte, mint a miként túlszerényen vallotta.
Hát miért nem voltak eloszlathatók? azért, mert a fejedelem aggodalmai azon nézetnek voltak kifolyásai, a mely perimens vonalul lett a közösügyes alku alkalmával felállítva, t. i. hogy »a birodalmi egységnek tekintete előtt minden más tekintetnek háttérbe kell vonulni«.
Ez a nézet úgy Austriára mint Magyarországra egy végtelenül káros, de különösen dynastialis szempontból veszedelmes előitelet; de hát ez képezi a közösügyes rendszer alapját. A ki tehát a közösügyes rendszert elfogadja, az tessék, ne tessék ama perimens tekintet kényszer-ingébe kerül, s kénytelen magát megadni.
Ennek a kényszerhelyzetnek megvan a maga logikája. Hiában kecsegtetné valaki magát azzal, hogy a bankközösség, a közös vámterület, a közös indirect adórendszer nincs belefoglalva a közösügyek lajstromába. Benne van a birodalmi egység mindent háttérbe szorító tekintetének logikájában. Ez sugallta a külön magyar currentia elleni aggodalmakat; ez áll utjában a vámterület elkülönítésének; ez követelte a közös indirect adórendszert; ennek kifolyása az, hogy Magyarország s Austria, daczára annak, hogy két egészen különböző gazdászati egészet képeznek, mind a kettőnek hátrányára egy közgazdászati keretbe szoríttattak.
Ez a perimens tekintet fujta el Tisza úr jó szándokait mint a sohajtást a szellő. Az osztrákok érezték, hogy ez a perimens tekintet »erős váruk« őnékiek. Hát felhasználták helyzetük előnyeit. Alkudoztak, mert az osztrák császár magyar király is, hát alkudozniok kellett; de azt tudták, hogy, ha azt mondják; »ettől el nem állunk, e vonalon túl nem megyünk«, Tisza úr meg fog hajolni az osztrák »non possumus« előtt; mert mint oly magyar miniszter, ki a közösügyes rendszert kényszerüségnek vallja; nem merhet magyar »non possumust« mondani. És nem is mert; feladott álláspontot álláspont után; a mit egy napon feketének mondott, más napon szürkének, harmadik napon fehérnek esküdte, és »hátrálva siklott« míg végre »bukásról bukásra« belesiklott a desastrosusságot szégyennel tetéző capitulatióba (éppen mint a »minden kérdésben Bismarck herczeghez forduló« gr. Andrássy belesiklott Boszniába).
Így viszi az embert a közösügy. Ha valaki közösügyes miniszter, annak azt mondja a közösügy: »muszáj«, ez őtet sülyeszti jóra tehetetlen szolgává, ő pedig e »muszáj« kalapácsával lapítja a magyar parlamentet »Postulaten-Landtaggá«, »fellelhetlen kamarává« (chambre introuvable), mely fehérre, feketére, egyenlő készséggel reá üti a nemzeti akarat látszatának hamis bélyegét.
Az egyesült ellenzéket elnevezték habarék pártnak; nevezzék el Önök a közösügyes rendszert »muszáj-rendszernek«, mert hát az.
Sikló az, melyen nincs megállapodás; a mint ezt már rég megmondottam. Láttuk Tisza úrnál, kinek már nem is volt elég a Deák-féle közösügy. Látni fogják, a kik megérik 1888-at; ha daczára a tizenegy évi tapasztalásnak s daczára az új kiegyezés botrányos, de tanuságteljes historiájának, a választók többsége még most is »a muszáj-rendszer« feltartása mellett nyilatkoznék.
Tapasztalni fogják, a kik 88-at megérik, ha ugyan a történelem logikája addig késhetik ama katasztrófával, mely ezen senkit ki nem elégítő, minden érdeket sértő, erkölcsrontó, jellemsatnyító, polgárérzetet irtó muszáj-rendszer mellett csak idő kérdése lehet, de kikerülhetlen.
Annál a katasztrófánál aztán egy ügy bizonyosan közös lesz Magyarország s Austria közt, de különösen közös lesz az uralkodó-házzal az, a mit a yankee így fejez ki: »almighty smash« (mindenható összeomlás).
De profundis!
Az egyesült ellenzék nagyon csalatkozik, ha azt hiszi, hogy jobbacskát akarni elég, miszerint jobbacskát tegyen. Ha a muszáj-rendszer alapján talál kormányra jutni, úgy jár mint Tisza Kálmán járt. Nem vonzó példa. Bizony mondom, nem az. De tanulságos.
Rossz alapon nem lehet jót építeni.
Hát elismerem, hogy e tekintetben indokolt lehetne a közjogi ellenzék semlegessége a közösügyes alapon álló két párt irányában.
Hanem van az éremnek más lapja is.
* * *
Köztudomásu tény, hogy Tisza Kálmán úr megszegte a programmot, mely a fusio alkalmával felállíttatott, s melylyel magát a nemzet többségének bizalmába behizelegte. És az is köztudomásu dolog, hogy azon pártnak igen-igen nagy része, melylyel az ország felett több mint három év óta kormányoz, (majd azt irtam: garázdálkodik), a legarczátlanabb modorban megszegte azon ünnepélyes fogadásokat, melyekkel magának képviseleti mandatumot szerzett.
Még ha az e párt által a nemzet nyakába vert capitulatio nem volna is olyan kárhozatos mint a minő e párt, erősebb fenyíték hiányában még akkor is erkölcsi ostracismust érdemelne, mert egyenesen a képviseleti rendszer meghamisításának bűnébe esett.
Magán ember változtathatja véleményét, sőt ha jóhiszemüleg rosszul számított, s tévedéséről meggyőződik, ha remények által rossz irányba hagyta magát sodortatni s a tapasztalás reményeit eloszlatja, véleményét megváltoztatni kötelesség is lehet. De a képviselő nem magán ember. A képviselői mandatum erkölcsi szerződés, szerződést pedig egyoldalulag megtörni nem szabad.
A képviselőjelölt mondhatja azt, hogy nem teszen fogadást, hogy feltétlen bizalmat igényel, s választói, ha ily alapon neki mandatumot adtak, még ha nem helyeslik is, a mit tett, csalást nem vethetnek szemére. De ha fogadást tett, azt nem szabad megszegnie. Ha azon meggyőződésre jut, hogy azt, a mit felfogadott, nem tanácsos megtennie, le kell mondania, oda kell állania változott meggyőződésével választói elébe, s meg kell őket kérdenie, ha e változott meggyőződés alapján is megajándékozzák-e bizalmukkal. Ha ezt nem teszi, hanem ellenkezőjét teszi annak, a mire fogadást tőn: ez több mint visszaélés, ez csalás; ez annyit tesz mint meglopni a választók bizalmát, meghamisítani a képviseleti kormányrendszert.
Bizony nem szeretem az éles kifejezéseket, de itt oly nagy horderejü polgári bűn forog fenn, hogy az igazság kifejezésére enyhébb szót nem találok, mert e bűnnek az a következése, hogy a nemzet akaratának pecsétje alatt a nemzet nyakára oly törvények varratnak, melyek a nemzet akaratával ellenkeznek. Ez rosszabb a nyilt absolutismusnál.
És e rettenetes bűn a közösügyes rendszer alatt oly kiterjedésre jutott hazánkban, hogy valóban legfőbb ideje garantiákról gondoskodni. És ezt nézetem szerint a visszahivási jog szabályozásában kell keresni. A jog fennáll. A jog, intézvényes jog benne fekszik a képviselet természetében. Törvénynyel eltörölve nincs. Csak az eljárási módot kell szabályozni.
Ha a választók többsége azt a pártot, mely e rettenetes polgári bűnnel túl van terhelve, kormányon megtartaná, ez annyit tenne, mint a képviseleti rendszer meghamisításának a politikai prostitutiónak jutalmat dekretálni.
Ez pedig annak lenne bizonysága, hogy nemzetünkből nemcsak az alkotmányos érzelem, de még az erkölcsi érzet is kiveszett.
Nagyon nehéz időknek megyünk elébe. A könyörület istene óvjon attól, hogy e nehéz idők kikerülhetlen válsága nemzetünket az erkölcsi érzetből kivetkőzöttnek találja.
Az ily nemzetről el lehet mondani, a mit Jugurtha Rómáról mondott: »En urbem venalem, si emptorem invenerit!« (Im! egy eladó város, ha vevőre talál.)
Hát én nem gondolom, hogy e tekintet a semlegességet megengedhesse. Ha csakugyan lehet eset, hogy a közjogi ellenzék elveit valló polgárok előtt csak a kormánypárt s az egyesült ellenzék szavazati urnái állanak, én azt gondolom, polgári kötelességet teljesítenek, ha szavazataikkal közrehatnak, miszerint a politikai prostitutio megbüntettessék.
* * *
Van még egy másik tekintet is, – és ez Bosznia megszállásával van kapcsolatban.
Hát csakugyan megtörtént. Gróf Andrássy belesiklott Boszniába.
Bosznia megszállásának eszméje nem a berlini congressuson született. Régi dolog. Régóta tartunk tőle. Én már több mint egy év előtt megmondottam, hogy ide fog gr. Andrássy politikája kilyukadni. S bizony nemcsak én magam tartottam tőle. Az egész magyar nemzet tartott tőle. E megszállás lidércze ott lebegett a légben, a bonyodalmak kezdete óta. A magyar nemzet látta s pártkülönbség nélkül tiltakozott ellene, sajtóban, népgyűléseken, országgyűlésen, még a delegatióban is. Még a 60 milliós hitel megszavazásánál is tiltakozás történt ellene; még az osztrák delegatióban is. Sőt ott még határozottabban mint a magyarban. A magyar delegatus ember átkozottan udvarias ember. Udvari ember »quand męme«. De azért még ez is tiltakozott ellene. Még a Falk Miksa-féle emberek is.
Hát biz’ ez nem congressus-eszme. Hanem bécsi cabinet-eszme. Még pedig jó régi. Ott volt ez ama biztatásokban, melyeket az a Bismarck herczeg, a kihez »gr. Andrássy minden kérdésben fordulni szokott«, annyiszor hangoztatott, mióta a Habsburg-házat Német- és Olaszországból kiutasította. Az ő rég ismert szava az, hogy Österreich Ost-reich, menjen a Keletre kárpótlásért. Ott volt ez az eszme azon »három császári szövetség« alakulásának históriájában, mely megásta azt a bizonyos vermet, melybe gr. Andrássy (im russischen Bunde der dritte) beleugrott. Sőt ez eszme egyike volt azon csillámoknak, melyek a bécsi udvar szeme előtt a végett csillogtattak, hogy a panszláv-orosz hadjárat utjába akadályokat ne gördítsen. Én is, mások is nagyon sokszor figyelmeztettünk azon extraparlamentaris befolyásokra, melyek Bosznia felé terelnek. S hogy nem könyv nélkül beszéltünk, bizonyságot szolgáltatott reá az uralkodó-háznak azon nagy befolyásu (mert »par excellence« katona) tagja, a ki tartózkodás nélkül rég mondogatta, hogy Boszniába be kell mennünk, mert ha mi nem megyünk, bemegyen más.
(Pedig éppen az volt volna a józan politika, hogy mi se menjünk, más se mehessen.)
Sőt többet mondok: aligha nincs igazuk azoknak, a kik tudni vélik, hogy Bosznia már ott szerepelt gróf Andrássynak külügyminiszterré avatásánál is. Azért kellett Beust bárónak félre állani, mert úgy látták a dolgot, hogy az a bosnyák fa olyan fa, melybe csak egy különben népszerü magyar miniszter fejszéjével lesz tanácsos belevágni.
Akármint legyen is ez, annyi bizonyos, hogy a bosnyák megszállás eszméje nem congressus-eszme. Bécsi cabinet-eszme. Még pedig régi.
És most azt mondják: »Meg kell szállnunk Boszniát, mert megbizást kaptunk Európától.«
Már mire való ez a hypocrisia? Miként gondolhatják oly vaknak a világot, hogy ezen a nagyon ritka szitán át nem lát? A ki csak valaha egy zöldasztalnál ült, tudja, hogy, ha valaki igen szeretne egy bizonyos megbizást kapni, nem maga hozza magát indítványba, hanem megkér egy »pajtást«, hogy hozza őt indítványba; s nyujtson neki alkalmat kinyilatkoztatni, hogy engedve a közkivánatnak, meghozza az áldozatot.
Ilyen »pajtás« volt Salisbury őrgróf Berlinben. Miért is ne volt volna? Hiszen az a dicsősége megvan Andrássynak, – hogy őt senki sem tartja veszélyesnek. Bizony senki. Legkevésbbé Anglia.
Még egy másik port is szórnak a világ szemébe. Azt mondják, nem lehet senkinek a megszállás ellen kifogása, hiszen maga a török is beleegyezett, mert érdekében van, hogy számára (?) Filippovics táborszernagy rendet csináljon Boszniában.
Szegény török! Az bizony San-Stefanóba is beleegyezett. Persze csupa jószántából. Of course! Hanem itt Boszniánál még is annyira nem tetszett neki az osztrák szivesség, hogy a congressus elnöke még irgalmatlanul meg is szidta miatta. S azzal a megegyezéssel még ma is csak ott vannak Bécsben, hogy a török feltételeket szab; gr. Andrássy meg azoknak még csak tárgyalásába sem akar bocsátkozni. »Jobb, ha nem akadékoskodtok, mert tetszik, nem tetszik, mi marschirozunk.« A diplomatiai stylus ezt így nevezi: »végrehajtjuk Európa megbizását«. Ilyen az a beleegyezés. »Add ide az erszényedet, különben le is ütlek, és el is veszem.« Karatheodory basa ilyen magyarázatát adá a beleegyezésnek: a szakácshad azt kérdé a csibéktől, sülve vagy főve kivánnak-e feltálaltatni? Élni szeretnénk! rebegék a csibék. Nem az a kérdes, mondja a szakácshad.
Talán nem volt felesleges, ezt a kétféle port kissé kitörölgetni szemeinkből. De van még egy harmadik por: a megszállás czélja.
A keleti kérdésnél gyakran voltam azon helyzetben, miszerint nézeteimről pártkülönbség nélkül el lett ismerve, hogy hiven tolmácsoltam nemzetünk érzelmeit. – De ezen elismeréssel soha sem lettem nagyobb közegyetértéssel megtisztelve, mint mikor azt mondottam, hogy mi nemcsak nem vagyunk a szomszédunkbani szláv népek nemzeti szabadságának ellenségei, de sőt testvéries érzettel fognánk őket üdvözölni a szabad nemzetek kerek asztalánál. Mi a panszlavismusnak vagyunk ellenségei, mert ez az ő szabadságuknak is, a mi nemzeti létünknek is ellensége.
Most a mit praxisban nem tettek, ezt a szent igazságot theoriában a kormánykörök is hangoztatják: de hangoztatják a végett; hogy annak kosarából az ámítás porát szórhassák a nemzet szemébe, nehogy a foglalás czéljaiba belelásson.
Olvasta Ön a miniszterelnök debreczeni beszédét: »Bosznia a panszlávismus fészke, hát meg kellett szállni, nehogy a panszlavismus forrasztó kemenczéjévé legyen.«
Hiszen igaz. Panszláv fészek Bosznia, mint Prága és Turócz-Szent-Márton is – és et caetera is az. – Ezeket nem most szállja meg a bécsi udvar. Századok óta birja, mégis panszláv fészkek.
De a panszlavismus forrasztó kemenczéje nem Boszna-Serai, nem Prága, nem Turócz-Szent-Márton stb., hanem Moszkva, Szentpétervár.
Mi a panszlavismus? Az orosz befolyás a szláv népekre. E nélkül panszlavismus nem hogy tényleg létezhetnék, de még csak eszmeileg sem létezhetik. Az orosz a panszlavismus.
A panszlavismust csak a Visztula partján lehet megtörni. Csak az által lehet megtörni, ha Lengyelország helyreállításával az orosz hatalom Európa szabadságának ártalmatlan arányokra leszállíttatik. Más lehetség nincs.
De a lezajlott bonyodalmaknál nem az orosz támadtatott meg, hanem ő támadott s pedig támadott a nyiltan kitüzött panszláv zászlóval kezében; támadott oly világos szándokkal, hogy befolyási sphaeráját a szláv népeknél s vele a panszlavismus terét kitágítsa. Mert az orosz befolyás a panszlavismus.
Ezért mondottam mindig: ne engedjétek, hogy az orosz a kitüzött panszláv zászlót győzelmi nimbussal vegye körül; mert az orosz befolyás s vele a panszlavismus villanya abból a győzelmi nimbusból fog szétsugárzani az előttünk, mögöttünk, körültünk, közöttünk lakó szláv népekre, amott az Aegeai tengerig, imitt Prágáig.
De ők megengedték s elmentek Berlinbe azon bölcs gondolattal, hogy majd a háboru materialis eredményeinek korlátozásával kérlelik meg az orosz befolyás kiterjedésének panszláv veszélyét.
A sopronyi Nagy Pál gyerkőczét juttatták eszembe, a ki rostát vett elé, hogy a vihar szelét felfogja, gyüszüért szaladt, hogy a dagadó tengerárt kimeringesse, czöveket vert a földbe, hogy forgását megállítsa.
Kijelölték Bulgária határait – kizárták ez által az orosz befolyást s vele a panszlavismus villanyát a kijelölt határon túl lakó szlávok közül?
Kikunyorálták az orosztól, hogy kilencz hó mulva kitakarodjék Bulgáriából. Miért ne tenné? még ha kimegyen is ott marad; ha nem lesz is ott, mégis ott lesz, mert ott lesz a győzelmi nimbus, mely Bulgáriát megcsinálta; és ott lesz a megnövekedni engedett orosz hatalomba vetett további remény.
És berukkolnak Boszniába. Kizárják ezzel az orosz befolyást s vele a panszlavismust? sőt még ha ott nem volt volna is, beinvitálják; élesztik tüzét az osztrák és magyar elleni gyülölet felszításával. Az orosz győzelmek nimbusa Boszniát panszláv fészekké tette. De az osztrák-magyar occupatio ebből a fészekből egygyel többet csinál azokból a puskaporos hordókból, melyek már Bosznia nélkül is – isten látja lelkemet – elég sűrün le vannak rakva Sziszektől Prágáig arra, hogy a kikerülhetlen összeütközés alkalmával a hatalomban nőni engedett orosz hazánkat, Austriát, de legvégzetesebben az osztrák dynastiát légbe röpíthesse.
E tárgyat majd még bővebben megbeszéljük. Most csak arra akarok utalni, hogy a jövő országgyülésnek lényeges feladatai közé fog tartozni: számot kérni a felől, hogy miként tartattak meg a 60 millió hitelnyitás kikötései; és gonddal lenni arra, hogy a bosnyák occupatióból annexio ne következzék.
Az elsőre gondolni sem lehet, ha a Tisza-párt többségben marad. Az annexiót most ebből a körből is repudialják, a mint Jókainak most érkezett programm-beszédéből látom. – De hiszen repudialták ők a megszállást is. Most pedig egekig magasztalják. Ezek az urak már megszoktattak ahhoz, hogy mást beszélnek, igérnek a nép előtt s irnak a lapokban, és mást szavaznak az országgyűlésen. Van nekik egy csodálatos metamorphosisokat művelő argumentumok: »baj volna Tiszát megbuktatni – a körülmények megváltoztak, az okos ember a körülményektől kér tanácsot; – bele kell nyugodni a tényekbe, muszáj.«
Hát nekem ugy látszik, hogy ez a bosnyák occupatio is elég arra, miszerint a közjogi ellenzék hivei ne maradjanak semlegesek a kormánypárt s az egyesült ellenzék közt, ha és a mikor csak e kettő közt van választásuk.
* * *
De én azt gondolom, hogy ezen esetnek alig kellene előfordulni; legalább igen ritkán. – A közjogi ellenzék most egészen más helyzetben van, mint volt a mult választásoknál. – Akkor sokan csatlakoztak a közösügyes párthoz, remény, kecsegtetések s a kilátásba helyezett »javítás« fejében. Most a remények elenyésztek; javítás helyett kaptak egy desastrosus capitulatiót és egygyel több közösügyet. Most a remények délibábja helyén a kiábrándító valóság áll. Emlékezem (az Ön kerületében is megtörtént), hogy a közösügyes pártiak is magukénak vallották az Önök czélját; s csak abban állították fel a különbséget, hogy Önök a hegyet meg akarják mászni, ők pedig megkerülik. – No, már most tudják, hogy hová jutottak a »kerülő uton«; siklóra, melyen csak csuszni lehet, emelkedni nem, nincs azon megállapodás egész a – Reichsrathig.
Hát én azt gondolom, Önöknek gondoskodni kellene országszerte arról, hogy alkalom adassék a honpolgároknak kiábrándulásukat nyilvánítani. Jelöltet kellene felállítaniok, a hol csak lehet, még ha többségre nincs is kilátásuk. Constatirozni kell a párterőt, s e constatirozásnál a netán leszavazott kisebbség is számít.
Az ő programmjuk nem az én programmom. De hát úgy ismerem nemzetemet, hogy a »personalis unióval« megelégednék; s ez alapon, ha az becsületesen megtartatik, minden áldozatra kész lelkesedéssel támogatná a dynastiát; a mire ennek bizony nem sokára igen-igen nagy szüksége lesz.
Az Önök programmjának jogosultságát minden párt elismeri; sőt gyakorlati érvényesítését is mindenki kivánatosnak tartja. Gyakran találkoztam a közösügyes pártok közlönyeiben azon vallomással, hogy az Önök álláspontja, mint hazafias óhaj, minden magyar ember szivében visszhangot költ.
Hát miért nem sorakoznak egy szivvel-lélekkel e zászló alá?
Mondják: azért nem, mert ez óhajtás valósítása lehetetlenség. Idealismusnak, utopiának nevezik.
E balvélemény az Önök egyedüli nehézsége. S minthogy már tollat vettem kezembe, hát holnap közölni fogom Önnel e felől némely nézeteimet.
Addig is üdvözlöm Önt.
Kossuth.
