Helfy Ignácznak
Helfy Ignácznak
Collegno (al Baraccone), 1878. július 28-án.
Kedves Barátom!*
Helfy Ignácznak. K. F.
Felveszem pár nap előtti levelem fonalát.
A közösügyes párt mindkét felekezete azt veti Önök programmjának ellene, hogy valósítása lehetetlen.
E nézet elterjedése akadály Önök utjában, az tagadhatatlan. Mert hiába, nem minden ember olyan mint az a franczia tiszt, a ki I. Napoleon egy rendeletét e szavakkal fogadta: »Sire, ha lehetséges, már megvan, ha lehetetlen, meglesz.« – Hát vegyük kissé szemügyre ez akadályt.
Helfy Ignácznak. K. F.
Önök programmjukkal azon alapon állanak, melyen az uralkodóház országlása nyugoszik. Ez alapon kívül a dynastiának nincs jogállása Magyarországon. Az 1790: XIII. t.-cz. ekként szól: »Ő Felsége világosan elismeri és vallja, hogy ámbár a trónöröklési jog Magyarországon ugyanazon személyt illeti, a kit az elválaszthatlanul s eloszthatlanul együtt birtoklandó többi országokban és tartományokban illeti, mindazonáltal Magyarország szabad ország, egész kormányzati rendszerében független; saját alkotmánynyal és önállással biró és semmi más országnak vagy nemzetnek nem kötelezett.”
Ez az Önök programmja. Önök mellett szól a nemzeti létjog, a történelmi jog, a szerződési jog.
Nem gondolom, hogy lehessen nemzet, melynek önállási, függetlenségi joga erősebb alapokon nyugodhatnék, mint nemzetünké.
És ez erős alapu jognak még azon előnye is megvan, hogy senki jogát nem sérti, a világon senki érdekébe nem ütközik; az európai történelem logikai fejlődésével tökéletes összhangzásban áll, sőt annak ész-szerü postulatumát képezi.
És a nemzet, mely ily jogalappal bir, milliókból áll. – És e milliók életképessége mellett egy ezredév tanuskodik.
No hát én először is azt felelem az állított lehetetlenségre, hogy csak egyetlen egy dolog van a világon, a mi egy ily nemzet ily jogának valósítását lehetetlenné teheti. Ez az egy dolog az: ha azt a nemzet maga lehetetlennek tartja.
Szentségtörést követ el, a ki lehetetlenséget hirdet. A nemzet pedig öngyilkosságot művel, ha azt elhiszi.
Minden nemzetnek lehet jövendője, csak annak nem, a mely azt lehetetlennek tartja.
A lehetetlenség hite erélysorvasztó, akaratgyilkos betegség, melynek a vége: halál. Az ily nemzet számára hiában fordul a sors kereke. Neki nincs horogja, melybe a szerencse beleakadhasson. Azt nem is kell megölni, mert élve is halott; s halottal az élet változó viszonyai nem számolnak; míg a nemzet, a mely hiszen, még ha halottnak látszik is, él; s hitével kényszeríti a történelmet, hogy őt számba vegye.
Tekintsünk Olaszországra. Mik azon akadályok, melyek a magyar nemzet erős jogalapu, olyan függetlenségének, a mivel Önök beérik, utjában állhatnak, azon akadályokhoz képest, melyek a positiv jogalapra nem is hivatkozhatott olasz egységnek utjában állottak még ezelőtt csak husz évvel is.
És mi ma Olaszország!
És mi az a varázshatalom, mely azzá tette, a mivé lett? Az, hogy ez a szó »lehetetlen« az olasz hazafiság szótárában soha nem létezett. Soha! a sorsnak semmi csapása alatt. Ők nem lapultak el az akadályok előtt, hát az akadályok simultak el törhetlen hitük, hajthatatlan akaratuk előtt, melyet sem elcsüggeszteni, sem megkérlelni nem lehetett. Mindig lehetségesnek tartották, hogy olasz kérdés legyen. Tehát lett. S a történelem kényszerülve volt azt felkarolni. Ez nyujt kulcsot ahhoz a különös jelenethez, hogy még akkor is ők nyerték meg a hadjáratot, mikor a csatákat elvesztették.
Magyar kérdés soha sem lesz a történelem előtt, ha azt maga a nemzet lehetetlennek tartja, s a jogfeladást, melyet egy boldogtalan perczben minden tekintetben indokolatlan aberratiója nyakába hárított, oly bevégzett ténynek tekinti, melytől a jog alapjára visszatérni lehetetlenség.
Hát én azt mondom a kicsinyhitüeknek: a nemzetek religiójában a függetlenség a szentlélek, mely elevenít. – Ne vétkezzetek a szentlélek ellen! Meg vagyon irva, hogy minden más bűn megbocsáttathatik, de ez az egy nem. – Ennek a büntetése nemzeti elkárhozás. – Ne vigyétek nemzetünket kisértetbe, hogy oly bűnbe essék, melyet a világ birája, a történelem soha sem hagyott és soha sem hagyand bűntetlenül.
Ez az első feleletem.
* * *
De menjünk tovább.
Nagy európai válság állott be tőszomszédunkban. Nincs a józan észnek oly faja e kerek földön, a mely úgy láthassa a dolgokat, hogy ez a válság le lett gombolyítva a berlini congressuson. Nem is lehetett, nem is lett.
Hát én szeretném figyelmeztetni nemzetemet, fontolja meg, hogy e válságos problema végmegoldásánál a történelem egészen máskép lenne kénytelen számolni azon Magyarországgal, a mely eltökélt akaratot mutat arra, hogy önczél legyen, mint a miként számolhat oly Magyarországgal, mely ezt maga is lehetetlennek tartja – s belenyugszik abba, hogy őt »vigye« az, a mit, Austriának neveznek, de a miről rég ki van mondva, hogy az nem is állam, csak kormány.
Mit csináljon a történelem logikája egy ily Magyarországgal? Észre sem veszi, ha utjában nem áll, elsepri, ha utjában áll.
Gondolom, nem szükséges bizonyítgatnom, hogy adottnak véve fel az uralkodó közösséget hazánk és Austria közt, Magyarország mint állam, mint önczéliasságra törekvő politikai tényező, csak az Önök programmjának, a personaluniónak alapján foglalhat állást a forrási processusnál, a mely megindult.
Ha Magyarország mint önczéliasságra törekvő nemzetegyén áll a világ előtt, mint oly politikai nemzettest, a melynek elhatározott akarata visszakövetelni az önálló államélet minden attributumait, melyekre úgy történelmi, mint törvényi és szerződési alappal bir; visszakövetelni azért, mert csak ezen alapon eszközölhető az, hogy Magyarország kormánya oly politikát kövessen, mely a magyar nemzet létérdekének megfelel: az ily Magyarországról mindenki tudja a világon, hogy az nem akarhat foglalni, nem akarhat terjeszkedni, nem akarhat annectálgatni, mert az nemcsak nem áll érdekében, de sőt létérdekével ellenkezik.
Az ily Magyarországot semmi szomszéd nép nem fogja soha szabadsága, függetlensége akadályának tekinteni, s az orosz ármány – akármit is csináljon különben – azt a csalétket soha sem fogja közöttük hintegethetni, hogy jobb, ha az orosz karjaiba vetik magukat, mert különben annak lehetnek kitéve, hogy a török birodalom felbomlásával őket Magyarország foglalhatja el. – Ezt az önállásra törekvő Magyarország felől senki sem hiszi. – A szabadságra törekvés keleti szomszédunkban nem mai dolog. És én positive mondhatom, hogy egy önálló Magyarországot a Keleten soha senki nem tekintette szabadsága akadályának, sőt postulatumának, garantiájának tekintette. Még Szerbia is. Nagyon tanulságos adataim vannak erre Mihály herczegnek és Szerbia legjelesebb államférfiának, Garaschaninnak idejéből.
De ha Magyarország nemcsak közösügyes viszonyban áll azzal az Austriával, a mely csak »kormány«, hanem még maga is plane lehetetlennek nyilatkoztatja azt, hogy az önálló államjogi alapra visszatérhessen ebből a szerencsétlen közösügyes viszonyból, mely az önálló magyar politikát absolute lehetetlenné teszi: ekkor a dolog egészen másképen áll.
A közösügyes alapon áll Magyarország nem mint önczél, hanem mint azon hatalom erőforrása áll a történelem logikája előtt, a mely hatalom nem »állam, csak kormány« és Austriának neveztetik. Ezen hatalom felől pedig Európa széltiben-hosszában még a verebek is csiripolják, hogy terjeszkedni akar, foglalni akar, hogy compensatiókat a szenvedett veszteségekért a Keleten keres. – Lehet ezt desavouirozni (bár még csak ezt sem igen hallottuk), de a tagadásnak hitelt senki sem ad. S meg kell vallani, miként sem azon tény, hogy »gróf Andrássy minden kérdésben ahhoz a Bismarckhoz fordul«, a ki »Austriát« már évek óta keletre ösztökéli, sem különösen Bosznia-Herczegovina megszállása ugyancsak nem alkalmas arra, hogy a terjeszkedés felől világszerte táplált véleményt eloszlassa.
A krimi háboru kezdetén Austria megszállván Moldva-Oláhországot (miszerint utját vágja a szövetségeseknek, nehogy a török által a Dunánál megvert oroszt arra felé űzhessék, a merre gyenge oldala: Lengyelország fekszik), egyszersmind ajánlkozott Szerbiát is megszállani. – Ekkor a szerb kormány egy tiltakozó körjegyzéket menesztett az európai hatalmakhoz (az angol kék könyvekben olvastam), s abban kijelentette, hogy ez esetben az orosz karjaiba veti magát (ezt fogja tenni most Bosznia is), mert ők azt a telhetetlen, önző, nagyravágyó hatalmat, melynek neve: Austria, jobban gyülölik mint magát az ördögöt.
Ez így van most is az egész Keleten; s másként az annexionalis feltevéseknél fogva nem is lehet. – És ebben a gyülöletben Magyarországot a közösügyes rendszerhez ragaszkodás osztályossá teszi.
Magyarország közösügyessége egy valóságos kincsbánya az orosz részére, melyet a panszlavismus érdekében kiaknázhat s ki is aknáz. »Jőjjetek karjaim közé, szláv testvérek, különben martalékul estek Austriának.« – Ez a »mot d’ordre« az orosz agitatiónál a Keleten. – És rettenetesen hat.
Annálfogva a dolog így áll: ha Magyarország önczéliasságra törekvő állást foglal el a világ előtt, nemcsak magára nézve lehetségessé teszi, hogy a multba már vissza nem terelhető keleti válság végmegoldásánál vele a történelem mint önczéllal számoljon, hanem arra is utat nyit, hogy a válság népszabadsággal végződhessék, mely barátságos jó egyetértés s kölcsönös biztonság forrásává lehet köztünk és keleti szomszédaink közt. Ellenben ha Magyarország maga is lehetetlennek tartja, hogy önállását visszaszerezhesse s elháríthatatlan kényszerüségnek vallja a közösügyességet azon Austriával, mely annexionalis aspiratiók hirében áll: szomszédunkban csak a panszlavizmus lehetséges.
Én tehát azt mondom, hogy még ha közel sikerre nem lehetne is kilátás, még akkor is valóságos életforrás volna hazánk jövendőjére nézve, ha a nemzet éppen most a függetlenségi álláspont mellett nyilatkoznék.
Olyan dolog ez, Uram, Barátom, melyről a szó szoros értelmében el lehet mondani, hogy „selbst das Streben ist schon Zweck«. (Már a törekvés is czél.)
És ez második feleletem: a lehetetlenségre.
* * *
De ha még tovább megyek és azt állítom, hogy, ha a közelgő választások a közösügyes rendszer elleni tiltakozásnak oly dagadó árját állítanák a hatalom szemei elé, mely semmi kétséget nem hagyna fenn az iránt, hogy a közösügyes kisérlet határozottan megbukott a magyar nemzet érzelmeiben, még kilátás is volna arra, hogy az Önök programmja közel időben valósulni fog.
Mondom ezt nemcsak azért, mert tökéletesen igaz az, a mit éppen a közösügyes felekezetek közlönyeiben olvastam, hogy még egy második ily kiegyezési krizist a monarchia ki nem állna, hanem mondom különösen azért, mert oly fenyegetőnek látom a külügyi helyzetet hazánkra is, Austriára is, de különösen a Habsburg dynastiára, hogy ennek saját biztonsága érdekében magának kellene most feltalálni a personalis uniót, ha már adva nem volna a jog, a történelem s azon szerződések által, melyek uralkodást adtak neki Magyarországon.
A felett, úgy hiszem, az egész világ tisztában van magával, hogy azon hatalom közt, melyet újabb időben Austria-Magyarországnak szoktak nevezni és Oroszország közt az élet-halálharcz kikerülhetetlen.
E harcz kikerülhetetlensége az orosz hatalom természetében leli magyarázatát.
Az orosz birodalom rémületes kiterjedésü határai közé annyi tömérdek ellentétek zagyvaléka van összecsömöszölve, hogy az a birodalom csak kényuralommal tartható együtt. Kényuralom pedig magát csak hatalom-fitogtatással tarthatja fenn. Innen a folytonos terjeszkedés, mely egész történelmén mint egy változhatlan gondolat végig vonul. Ez nem függ személyektől. Akár egy nyugtalan, fenhéjázó Miklós, akár egy tunya véralkatu Sándor ül a czári trónuson, az a helyzeten nem változtat. Ez ép olyan agressivvá lesz helyzete kényszerüségének nyomása alatt, mint a minő amaz volt. Az orosz autocratia az egyetlen hatalom a világon, melynek szótárában e szó: »elég« nem létezhetik. Mert annak vagy terjeszkedni vagy bukni kell.
A kit akár a sors, akár saját vigyázatlansága arra kárhoztatott, hogy az autocratorilag kormányzott Oroszország szomszédjává legyen, annak e soha meg nem állapodható politikai Ahasverussal élet-halálharczot kell vivni. Ez kikerülhetlen. Nem ok nélkül irta Mária Terézia Erzsébet czárnőnek ama nevezetes szavakat: »Barátnéja Felségednek igen, de akaratommal soha szomszédja.« (Mit meinem Willen niemals Nachbarin.)
Hanem mégis szomszédjává lett: a porosz-orosz »kölcsönös biztosító-társulat« ép úgy bele vitte a verembe akkor, mint ma az Andrássyakat. Amazok beleegyeztek Lengyelországnak lekonczolásába, emezek beleegyeztek abba, hogy a török birodalom az utolsó Paleologok sorsára redukáltassék.
Amazok beleegyeztek abba, hogy az orosz elrabolja Lengyelország legnagyobb részét, s növekedett hatalma súlyával mint már tőszomszéd reá nehezedjék Austriára. Emezek beleegyeztek abba, hogy az orosz győzelmesen végig lobogtassa a török birodalmon a panszlavismus zászlóját, s hogy a hatalmi befolyással, mely e győzelemhez, mint vas a mágneshoz, hozzátapad, magának a Habsburgok monarchiája ellen hadállást (étape) készítsen kívül, robbantó aknákat belől. Amazok azzal akartak a bajon segíteni, hogy megosztoztak a prédán. Emezek diplomatiai pepecselésekkel és – Boszniával; mely utóbbi annyira hasonlít a prédábani osztozkodáshoz, mint tizenkilencz az egy hiján huszhoz.
Szándokomban van külön tüzetesen taglalás alá venni a követett külügyi politikát, különösen azért, mert gróf Andrássy a delegatióban, Tisza Kálmán úr pedig Debreczenben a mentegetődzés ösztöne által annyira hagyták magokat ragadtatni, hogy a legfonákabb szinben tüntették fel a magyar nemzet által követett politikai irányt, a mit szó nélkül hagyni nemcsak azért nem tanácsos, mert állításaik történelmi falsumok, hanem azért is, mert ha nem rectificáltattatnak, a szomszéd népekkeli barátságos viszonyt compromittálhatnák.
Hanem e helyen csak az oroszszali élet-halálharcz bizonyosságáról szólván, melynek veszélye azon napon született, a melyen hazánk külbiztonságának, Európa szabadságának kipótolhatlan védbástyája: Lengyelország leromboltatott – emlékezetembe tolakodnak Mária Teréziának ihletett lélekkel irott szavai, melyekkel az osztozkodási bűnhöz nehéz szivvel beleegyezését adta:
»Placet; weil so viele grosse und gelehrte Männer es wollen; wenn ich aber schon längst todt bin, wird man erfahren, was aus dieser Verletzung an allem, was bisher heilig und gerecht war, hervorgehen wird.
Ezeket irta – és gyász-sejtelmek által kínoztatva sirva borult lengyel udvarhölgyének Wielopolszka grófnőnek nyakába, kit később, midőn boldogtalan hazája hős fiait elszóródni látta a föld hátán, mint egy második Izraelt, a honleányi bú öngyilkossá tett.
Politikában a jóstehetség nem boszorkányság, csak józan ész, mely a tények logikájával számot vet. Mária Terézia a tapintat azon biztosságával, mely a nők kiváló sajátja, számot vetett.
És – – »was ist hervorgegangen?«
Az, hogy az oroszszali élet-halálharcz kikerülhetlen kényszerüsége a Habsburgok monarchiájának ajtaján kopogtat. És pedig kopogtat azon panszláv zászló rudjával, melyet Európa vaksága, de különösen a bécsi cabinet bámulatos improvidentiája a szláv világ előtt győzelmesen lobogtatni megendett.
És e zászlórudnak kopogása e szavakkal kiált bele a közel jövendőbe: »rüste dich zum letzten fürchterlichen Kampf, Haus Österreich!«
Végtelenül csodálkozom, hogy akadhatott ember a világon – ha csakugyan akadt, – a ki csak egy perczig is azon illusióban ringatta magát, hogy a berlini congressus fészket csinálhat gróf Andrássy képzelődése barna verebeinek, a ki azt vallotta politikája czéljának, hogy »a diplomatiai tárgyalások eredménye béke legyen, nem pedig oly állapot, mely újabb bonyodalmakat hord méhében«.
No hiszen ezzel szépen vagyunk! Még csak oly állapotot sem voltak Berlinben képesek összetákolni, hogy a legközelebb érdeklett osztrák-magyar monarchia hadi budgetje csak egy krajczárral is, hadseregi létszáma csak egy emberrel is leszállíttathassék; miszerint a vérig sajtolt népek, bárha csak egy pár évre is, kissé könnyebben lélegzhessenek. – Ellenkezőleg: megszaporították a hadi költségeket s elűzték a munkáskezeket a buzaaratástól – Boszniába, hogy ott gyülöletet arassanak.
És ezt »békének nevezik«. – Uram, bocsáss!
A diplomatiai tárgyalások eredménye nem hogy béke volna – ezt a világon senki sem hiszi, – de még csak nem is fegyverszünet, kivéve az oroszt. Ennek igenis fegyverszünet. S mert neki az, hát nekünk »Galgenfrist«, melynek egyedüli gyakorlati eredménye az, hogy az orosz időt nyer a lefolyt háborut kiheverni. A mint ez meglesz s a boszniai occupatiónak kimaradhatlan hatása a keleti népekre a tért jó panszlávosan előkészítette, a »Galgenfrist«-nek vége lesz. – A háboru meglesz okvetlenül, s a mit a congressusnak köszönhetni fogunk, annyiból áll, hogy a háboru akkor lesz meg, mikor Oroszország lesz az erősebb s a körülmények neki lesznek kedvezők. S e »Galgenfrist« a szt-pétervári (tagadhatlanul nagyon ügyes) diplomáczia számára még azon előnyt is megszerezte, hogy úgy s addig keverhesse a kártyákat, miszerint egyenkint vehesse kapóra azon két ellenfelet, kiknek egyike itt Európában, a másika Ázsiában utjában áll, s kiket most a helyzet kényszerüségénél fogva együtt találandott, ha a berlini congressus fel nem menti őt azon eshetőség alól, hogy »hatalma Európa szabadságának ártalmatlan arányokra szállíttassék le«. (Lord John Russel szavai: 1854.)
Lord Clarendon már ezelőtt 26 évvel megmondotta: »Egyetlen egy mód van Európát biztonságba helyezni Oroszország ellen. Úgy kell elmetszeni karmait, hogy többé meg ne nőhessenek, különben még ragadozóbb lesz mint előbb volt.«
Hogy mennyire alapos volt ezen felfogás, megmutatta a lefolyt háboru.
A berlini congressus (hála a porosz-orosz »kölcsönös biztosító-társasági viszonynak«, melyről más alkalommal fogok szólani) »megnövesztett karmokkal« hozta ki az oroszt e háboruból.
Foglalt Ázsiában. Foglalt Európában. – El volt szorítva a Dunától, most közelébe visszatolakodott. Eddig a Duna akadály volt utjában, mert jobb partján ott volt a török hős karjával és váraival; most azt a partot nyitva tartja számára a bolgár, kit ő hozott létre s ki az övé. – Eddig a Fekete tenger nyugati partja zárva volt előtte; most nyitva van. Eddig Bulgária oly csatatér volt, melyen seregei rakásra hullottak, mint a rét füve a kaszás előtt (még a lefolyt háboruban is az orosz egyetlen egy ütközetet sem nyert meg Bulgáriában, egyetlen egyet sem!), most Bulgária az orosznak biztos strategiai basis, kész főhadiszállás. – S a mi mindennél több, úgy áll a szlávok előtt, mint a panszlavismus vezére, a szláv ügy Messiása; és zászlajának győzelmi nimbusáról szétáradozik az orosz hatalmi befolyás magnetismusa – Turócz-Szent-Mártonig, Prágáig.
No hát, kérdem én, ha a párisi congressus (1856), mely megnyesegette az orosz karmait, nem volt képes elhárítani rólunk, Európáról az orosz agressiv természet újabb terjeszkedési merényletét, lehet-e ember a világon, a ki józan észszel állíthassa, hogy a berlini congressus, mely az orosz karmoknak ily rémületes megnövekedését sanctionálta, »békét« adott a világnak, nem pedig oly állapotot, mely »újabb bonyodalmakat hord méhében«.
»Rüste dich zum letzten fürchterlichen Kampf, Haus Österreich!«
A háboru az oroszszal kikerülhetlen. Nemcsak kikerülhetlen, hanem oly távlatban is áll, hogy a Habsburg-háznak, ha élni akar, sürgős családi érdekében áll fontolóra venni, hogy minő belszervezet mellett nézhet legbiztosabban e veszélynek eléje.
* * *
És e kérdés komoly megfontolása oly tekintetekhez vezet, melyek – ha még az észszerüség nincs végkép száműzve a politikából – lehetetlen, hogy Önök programmjának közel valósítását kilátásba ne helyezzék.
Újra az ököljog korát éljük Európában. S ezt fogjuk is élni mindaddig, míg Francziaország republikánus intézményeivel, melyek a hódítási velleitásokat korunkban szükségszerüleg kizárják, újra fel nem küzdi magát azon magaslatra, melyre az emberi nem progressivitásának érdekében a történelem logikája által hivatva van. S az ököljog korát fogjuk élni, míg Lengyelország helyreállításával Európában a rend, a szabadság, a civilisatio biztonságba nem helyeztetik. Mire nézve jól esik lelkemnek visszaemlékezni, hogy Lengyelország helyreállításának becse oly hatalmas erővel kényszeríti fel magát az észre, hogy az iránt a bécsi congressuson maga Metternich tett indítványt, s Ferencz császár egyenes megbizásából késznek nyilatkozott a helyreállításhoz Galicziával hozzájárulni. A már akkor is fennállott porosz-orosz »kölcsönös biztosító-társaság« akkori magatartása szolgáltatott alkalmat Talleyrandnak ama, látnoki szemmel irott jelentésre, melyben megirta kormányának, hogy »jövendőben a porosz (a Hohenzollern-ház) az oroszra (a Holstein-Gottorp-Romanoff házra) fog támaszkodni, hogy Németországban terjeszkedhessék, s viszont támogatni fogja az oroszt az ottoman birodalom elleni vállalatában.« – – Mintha csak tegnap irta volna. A porosz király ma már német császár, s a berlini congressuson Bismarck herczeg elnökölt, a ki nemcsak német birodalmi kancellár, hanem a Hohenzollern-ház minisztere is, sőt főképen az. És gr. Andrássy »minden kérdésben őhozzá fordul«. – Aztán csodálkozzunk, hogy az került ki Berlinből, a mi kikerült.
Igen, az ököljog korát éljük. Hát ne beszéljünk jogról. Ennek nincs a börzén kelete. Maradjunk az érdeknél. Ennek tán van.
Minő belszervezettel nézhet legbiztosabban a Habsburg-ház a kikerülhetlen élet-halálharcznak elibe?
A birodalmi egységesítést megpróbálta. Az enyészet szélére jutott vele. Általában minden állandó veszteség, minden megaláztatás, mely valaha érte pedig sok érte, – olyan időkbe esik, midőn a »birodalmi egység« eszméje garázdálkodott. Volt egységes hadsereg s kisült a csatatéren, hogy az nem lehet »organismus«, csak »mechanismus« lehet, melyet ép úgy megvertek a most uralkodó fejedelem alatt, mint József császár idejében. Megpróbálták rideg absolutismussal, megpróbálták Reichsrath-tal, s abban ott ültek horvátok, erdélyi szászok, oláhok és mit tudom én, ki minden. Bukás lett a vége.
Hozzájárul e tekintethez, hogy a magyart itt-ott furcsa helyekre is lehet vinni, de a »Reichsrathba« – soha.
A bukás aztán elvitte az »experimentáló« bölcseséget a dualismusba. Önök dolga megmutatni, hogy ez mivé tette Magyarországot. És nehogy azt vessék szememre, hogy úgy teszek mint Jób, »szólok az én lelkemnek fájdalmában, panaszolkodom az én szivemnek keserüségében«, hidegen-szárazon csak azon tényre utalok, hogy »a dualismus legkártékonyabb hatása a két államfél népeinek fokozódó keseredettségében nyilatkozik«. Ez a kép nem Baracconéban készült. Bécsben készült. Ott villik egy új »Mene, Tekel, Upharzin!« gyanánt a bécsi Reichsrath falain. És ég, lobogó lánggal ég a magyar nép szivében. Lehet »parancsszóra« megszavazni a kiegyezést a »fellelhetlen kamarákban« itt is, amott is. De a kiegyezés nincs meg a népek közt sem itt, sem amott. Nem is lesz soha a közösügyes alapon. Lehetetlen, hogy legyen. Közösügyes viszony: kutya-macskaviszony.
Én nem gondolom, hogy a Habsburg-ház jól számít, ha ezzel a kutya-macskaviszonynyal megyen a kikerülhetlen élet-halálharcznak elibe. Domus in se ipsam divisa desolabitur.
Az Önök programmja – a personalis unio egészen más képet mutat.
E mellett szól először a jog. S a jogalap mégis csak erős alap az erkölcsi világ rendében. A ki erre épít, nem futó homokra épít. – Nincs biztosabb kapocs a népek s az uralkodók között, mint a jog tisztelete.
Mellette szól azon tapasztalás, hogy a personalunio alapján a Habsburg dynastia nemcsak rémületes csapások alól újult erővel felemelkedett; hanem oly veszélyekkel is meg birt küzdeni, melyek lételét enyészettel fenyegették. Míg a birodalmi egységesítés neki erő helyett gyengeséget adott, s bukásról bukásra vitte.
Mellette szól az, hogy a barátságos jó egyetértés Austria és Magyarország közt egy uralkodó mellett csak a személyes unió alapján lehetséges; mert ez mind a két félnek szabadságot hagy fenn háztartását akként berendezni, a mint legjobbnak látja, s jólétén, boldogságán keble istenének sugallata szerint munkálkodni.
Mellette szól az, hogy a personal-uniónak az osztrák birodalomban is nagy pártja van, Magyarországon pedig ez közelismerés szerint minden magyar érzelmü szivben visszhangot kelt, s még azok is, a kik nem sorakoznak e zászló alá, nem azért nem teszik, mintha diadalát nem óhajtanák, hanem csak azért, mert nincsenek annyi bizalommal a hatalom iránt, miszerint elhinnék, hogy engedni fogna a nemzet óhajtásának, ha az e zászló mellett nyilatkoznék. Nem egészséges állapot az, midőn egy alkotmányos életet élőnek mondott nemzet lelkében ily kétely, ily bizalmatlanság ver gyökeret egy alkotmányosnak mondott hatalom iránt.
Mellette szól az, hogy a magyar nagy dolgokra képes, ha fellelkesedik (beszél a történelem!), de hogy fellelkesedhessék, arra az kell, hogy magát önczélnak érezhesse. A kor, melyet élünk, nagyon positiv kor. Számolni szokott, mérleget von a »követel« és »tartozik« közt, s a közösügyes mérlegvonás resultansa átkozottan nem lelkesítő.
És végre mellette szól az, hogy az egész Habsburg-monarchiában Magyarország mégis csak a legtömörebb erő, s a magyar az egyedüli, mely kifelé semerre nem gravitál. Bizony-bizony mondom, nem jó politika elkedvetleníteni egy ily nemzetet. Loyalis maradhat elkedvetlenítése mellett is, de jelleme elmállik s még legjobb esetben is legfölebb közömbössé leszen a sors iránt. E közömbösség pedig oly »Clitellas dum portem meas« állapot, a melylyel minden megtörténhetik, még az is, hogy teljesedjék Deák Ferencznek a 40-iki országgyűlésen mondott eme megdöbbentő szava: »urat cserélni könnyü«.
Ennyit akartam arra a lehetetlenségre megjegyezni.
Arany azt kérdi Buda halálában: »Vajjon egy lóra két nyerget teszünk-e?«
Tisztelettel legyen mondva: a közösügyes nyereg bizony két nyereg.
A nemzet most leszámolhat az egyik nyereggel. A nemzet lássa, hogy mit cselekszik.
Üdvözlöm Önt.
Kossuth.
