Bakay Nándornak

Teljes szövegű keresés

Bakay Nándornak
Collegno (al Baraccone), 1879. márczius 22.
Tisztelt Barátom, Képviselő Úr!*
A szegedi nagy árviz alkalmából Bakay Nándor országgyűlési képviselőnek. K. F.
»Tekintsétek meg és lássátok, ha vagyon-e oly bánat, mint az én bánatom.«
A próféta siralmának e szivreható felkiáltása hangzik a hazához, hangzik az emberiséghez, Szegednek és sorsa osztályosainak leirhatatlan pusztulásából.
Pompeji eltemetése óta alig tud a történelem egynél több ily mérvü pusztulásról.
Bizony-bizony nincsen oly bánat, mint az elpusztult Szeged elszórt népének bánata.
Rezgésbe is hozta nemcsak saját nemzetünk, hanem az emberiség szivének is részvéthurjait, még távol országokban is. Az iszonyu szerencsétlenség nyilatkozványra idézte az emberiség családias solidaritásának, a testvériségnek érzetét, mely embert emberhez fűz, keresztül minden elkülönítő határokon.
Fájdalom, a halottakat (és félek, számuk sokkal nagyobb mint némelyek állították) életre semmi részvét nem hozhatja vissza, de a külföld tevékeny felebaráti szeretete nemzetünk nagyszerü általánossággal nyilatkozó atyafiságos segédkezéhez csatlakozva czélszerü kezelés mellett sokat enyhíthet, sokat fog enyhíteni az életben maradottak szenvedésein; – és a mint egyrészt gyámolításul szolgáland az újjáalkotás munkájában, úgy másrészt ösztönül kell hogy szolgáljon arra, miszerint ez újjáalkotás oly szabásu legyen; a minőnek azt nemcsak a magyar nemzettest épségének, egészségének érdeke követeli (mert e nemzettest egy életerős, magyar Szeged nélkül csonka, béna maradna), hanem követeli a világ részvétteljesen felénk fordult figyelme is, mely ez újjáalkotás módja, mérve, sikere szerint fog itélni a magyar nemzet életrevalósága felől; úgy hogy ez ügynél a nemzeti önfentartás érdekéhez a nemzeti becsület érdeke is csatlakozik.
Ily perczekben érzem keserves dolognak azt, hogy vagyonos ember nem vagyok. Mondhatlanul fáj lelkemnek, hogy a segítség tengerárjához, melyre szükség van, miszerint a nyomor tengerárja legyőzettethessék, én és családi köröm alig egy nyomoruságos cseppel járulhatunk.
De hát ne legyen megvetve e csepp azon hontalanoktól, kiknél igazibb, mélyebb érzéssel Szeged és környéke bánatában senki sem osztozhatik.
Levelemhez 350 arany frank van csatolva, a turini postahivatal által a budapestihez, Képviselő Úr nevére menesztett postautalványról szóló két elismervényben; mihez magam 100 frankkal, Ferencz és Lajos fiaim külön-külön ugyanannyival, hű barátom Ihász Dániel ezredes 50 frankkal járultunk.
Szabadságot veszek magamnak e csekélységet Képviselő Úrnak azon kéréssel megküldeni, hogy azt – belátása szerint – vagy a segélyosztó bizottsághoz átszolgáltatni, vagy pedig a tömérdek vészsujtottak közül egy oly inséges családnak átadni szives legyen, melynek ily csekélység is érezhető hasznára lehet.
* * *
Hogy mi fájdalmas érdeklődéssel lesem s mi feszült figyelemmel kisérem a szegedi szerencsétlenség nyomán felmerülő nézeteket, szándokokat, cselekvési irányt s tevékenységi mozzanatokat, azt nem szükség mondanom.
Vannak ezek közt olyanok, melyek mint magyarnak keblemet büszke önérzettel dagasztják; mások, melyekre mély megilletődéssel gondolok; vannak, miket örvendve helyeslek, melyek felett hol csodálkozom, hol aggódom.
Isten mentsen meg bennünket a routinirtség kátyuitól: isten mentsen meg a slendriántól, melynek nehézkes munkájában az erély elpárolog. Isten ne adja, hogy a multakban előfordulhatott fonákságok szépítgetésének ösztöne, vagy legyezésének hajlama s a comprehensiv felkarolást elforgácsoló particularismus szűkkeblüsége befolyást mesterkélhessenek ki maguknak akár a törvényhozás határozataira, akár a végrehajtó közegek működésére.
Nem gáncs, a mit mondok, hanem óhajtás, mely a jövőnek szól.
Különben a dolgok helyes megitélése a viszonyoknak, a multnak és jelennek oly részletes ismeretét kivánja, a minővel helyzetemben én nem birhatok; s azért tanács vagy kritika helyett, mikre magamat ez ügy körül illetékesnek nem érezhetem, azon reményemnek – vagy ha úgy tetszik, óhajomnak – adok kifejezést, hogy e nagy nemzeti szerencsétlenség nagy nemzeti ügye minden oldalon a pártérdekeknek, itt ingerlő, amott a szabad meggyőződést feszélyező körén nemcsak kivül, de végtelen magasban felül állónak tekintessék.
Van azonban egy dolog, melyre figyelmeztetni magamat is hivatva érzem.
Ez Szeged népére vonatkozik.
Szeged habsirja felett a jelen szenvedéseinek keresztje mellett a jövendőnek nagy kérdőjele is emelkedik.
E kérdőjelre már nemzetünk adott feleletet, midőn a szegedi katasztrófa hirére nyomban egyhangulag kitört ajkairól a kiáltás: »Szegednek élni kell! Szegednek nem szabad – elveszni!«
E kiáltással a magyar nemzet isten és világ előtt fogadást tőn, hogy új, szebb életre fogja Szegedet kiszólítani hullámsirjából, miként az irás szerint Lázárt kiszólítá koporsójából az, a ki mondá: Én vagyok a feltámadás és az élet.«
És ama kérdőjelre hasonló választ adott a szerencsétlenség terjedelme felől személyes meggyőződést szerezni sietett uralkodó is, a mint könyező szemekkel széttekintett az iszonyu pusztulás romokkal tömött ársikján.
A mi szivből jő, az szivre hat. Én, ki nem hódolok Önök királya hatalmának, s ki a biborfényt indifferens látványnak tartom, a tisztelet adójával hajlok meg azon látvány előtt, midőn király szemében az emberi részvét könye ragyog.
Legyen e köny Szeged feltámadásának forrása egy szebb életre; és az engesztelődésnek egy fénysugarává lehet a multak emlékének sötétsége felé.
Most már a törvényhozáson és kormányon a sor, hogy a nemzet s a király összhangzó fogadásának igéje életerős testté legyen.
A kormánytól biztosítást vettek Önök a képviselők házában, hogy Szegednek hamvaiból új, szebb életre fölemelkedését »törekvése tárgyának« ismeri.
A király akarja, az áldozatkész nemzet odabenn, a rokonszenves részvét idekünn elvárják, hogy ez nemcsak »törekvés tárgya«, hanem tény legyen.
A ministerelnök erre Szegednek becsületszavát adta. Hát ezek biztató, vigasztaló jelenségek.
A mi magát a törvényhozást illeti, fájdalom, igaz, hogy siralom csak reá is gondolni a rémületes eladósodás örvényére s a deficitek átgázolhatlan lápjára, melyekbe hazánkat az uralgó politikai rendszer belesodorta; – siralom elnézni, hogy a közterhek által már a nemzeti tőkevagyon is miként támadtatik meg, s a nemzettest hátgerincze, az ország kétharmadát mívelő kisbirtokos osztály miként sorvadoz, miként pusztul, vész; míg a »nagyhatalmi állás« telhetetlen molochja számára (ki mikor igazán nagyhatalomnak kellett volna magát mutatnia, nyomorultan törpének mutatkozott) a meddő – rosszabb mint meddő – kiadások asztala a nép véres verítékéből pazarul teríttetik, az ország saját égető szükségeire pedig még a morzsahulladék is a botrányig szűken kerül.
Mindazáltal sértené nemzetünk eszét, szivét, becsületét, a ki kétkednék, hogy a magyar törvényhozás 1848. júl. 11-re emlékeztető lelkesedéssel fog minden segitséget, minden gyámolitást megszavazni, a melyre Szeged népének szüksége lehet, hogy az elpusztult alföldi nagy magyar várost, nemzetiségünk megbecsülhetetlen előőrsét hullámsirjából akként támaszthassa fel, miszerint dicsőségesen megfelelhessen a magasztos rendeltetésnek, melyre a magyar nemzetiség, a magyar kultura, magyar ipar, magyar kereskedelem, magyar életrevalóság, magyar progressivitás, magyar jövendő érdekében, multjánál, helyzeténél, népe jelleménél fogva hivatva van.
Lehet, hogy a közvetlen segítségen kívül (a minek megszavazásában a törvényhozás nem lehet, bizonyosan nem is lesz szűkmarku) Szeged népének e magasztos hivatásához mért gyámolítása, közvetítés, jótállás utján is eszközölhető leszen; – de végre is, ha így nem menne a dolog, midőn azt látjuk, hogy meddő – rosszabb mint meddő – kiadások végett halomra csináltatnak az adósságok, lehetetlen kételkednünk, hogy szükség esetén az államadósság-könyv egy új rovatától sem fog a törvényhozás visszariadni; most, midőn a lehető legproductivabb kiadásról, mert arról van szó, hogy az ország második, a magyarság első városának a halálból feltámasztásával, a nemzettest egyik lényeges szervébe újra belevezettessék az életerő, mi nélkül béna maradna a nemzet teste.
Azt mondottam, hogy »Szegedet Szeged népe támaszthatja fel«. A feltámadásról, az ujon-alkotásról mondottam ezt. Nem az újon-alkotandónak biztosítása felől. Ez országos feladat. Mert e biztosítás csak azon okok elhárításával eszközölhető, melyek nemcsak Szegedre zudították a katasztrófát, hanem az egész Tisza völgyét, a magyarság ez ősi fészkét úgyszólván évről évre hasonló katasztrófákkal fenyegetik. – Ez okok elhárítása nélkül csak folyvást ismétlődő élet-halálküzdelem, csak védelem lehetséges, mely a törvényeiben megsértett természet boszuló hatalmán meg is törhetik, meg is törik; de biztonság nem lehetséges. Amaz okok pedig nem localisak, hanem országosak, a Turbata s Pietrosz havasoktól Mármarosban Titelig s be a Dunába egy összefüggő lánczot képeznek; tehát csak országos hatalommal, országos erővel háríthatók el.
Hanem a mi Szegednek újból alkotását illeti, bármit s mennyit tegyen is a királyi hatalom által támogatott nemzet Szeged javára, ez csak segítség lehet az alkotásnál, de nem maga az alkotás. Ennek nagy munkájában az oroszlánrész minden esetre Szeged népének csüggedetlen erélyére vár.
Lázárt ki lehet, Lázárt ki kellend hivni koporsójából; a nemzet lehelletével bele kellend lövelni dermedt tagjaiba az életet, fel kellend oldani tehetetlensége kötelékeit, hogy mozdulhasson, de végre is Lázárnak magának kell kiemelkednie a koporsóból.
Ámde én fájdalmas meglepetéssel olvastam a hazai lapokban, s megütközéssel registrálva láttam külföldi lapokban is, hogy Szeged hajléktalan menekültei közt akadnak, sokan akadnak, a kik fűnek-fának potom áron kinálják vizzel borított telkeiket, mert ők kétségbeesve szülővárosuk jövendője felett, máshova akarják elköltöztetni házi isteneiket.
Uram, teremtőm! Hiszen ha ez több volna mint a pillanatnyi megrendülés idegessége, mely perczekre az erősön is erőt vehet, úgy ez a patkánysereg szerepe volna, mely a lékes hajót elhagyni siet. Nem a férfias hajósé, kinek higgadt önbizalma a hajót megmenti a sülyedéstől. – Ha eme kétségbeesés gőzét a visszatérő lelki csillapodás napsugara el nem oszlatná, úgy én Szegednek csak egy kisvárosi tengést mernék igérni, egy virágzó nagy város vidoran pezsgő életét alig. Kinek jöhetne kedve oly helyre telepedni munkásságával, melyet mint pusztulás fészkét még azok is elhagynak puszta félelemből, a kiknek honuk?
Szegednek egy hatalmas elemmel van dolga, de olyan elemmel; melynek dühöngése megfékezhető; áldása pedig megmérhetetlen; nem úgy mint Torre del Greco, melynek lábai alatt a Vezuv pokoltüze forr, melynek dühöngése ellen emberész semmit sem tehet; de azért Torre del Greco virágzó város, mert lakosságában kiolthatatlanul él a szülőföld, az ősi tűzhely szeretete s elsülyedett házak fölibe új házat épít. – Hát Szeged – a közel ezredéves Szeged magyar fajában nem volna meg ezen ragaszkodás, midőn neki, ha magamagáról le nem mond, a nemzet és király pártfogása szebb életet, biztonságot, gyarapodó virágzást igér.
Nem, ennek nem szabad megtörténni. Én egykor Szeged népét nemzetem büszkeségének neveztem a szorongattatások nehéz napjaiban.
E czímet megérdemlette akkoron a honmentő harczok idején; megérdemlette későbben, a mint csüggedetlenül ápolta tűzhelyén s városában a megtörhetlen magyaros szivósság, s a hazafias hit, remény örök tűzét, a féktelen erőszak idegen szagu évein át; megérdemelte a közelebb időben, a mint önerejével bámulatosan emelkedett, s emelkedése közben annyi fogékonysággal alkalmazkodott a haladó kor culturalis igényeihez, hogy reá mint a magyar faj plasticitásának személyesítőjére hivatkozhatánk; megérdemlette legújabban az irtózatos megpróbáltatása nyomása közben, a mint erről a miniszterelnök a nemzet képviselői előtt tanuságot tőn.
Hát ne csökkenjen az erély, ne csüggedjen az önbizalom most az újjáalkotás hivatásánál. Szeged népére olyan dicsőség vár, mint a minővel egykoron Augustus Caesar dicsekedett. A vályogváros helyébe kővárost kell építenie, mely Magyarország második, a magyar faj első városának czímére minden tekintetben érdemes legyen. Ez a nemzedék, mely megküzdött a pusztulással, méltó e dicsőség kivivására. Mutassa meg, hogy azt ki is vivja magának. Nőjön erélye, mint a pálmafa nő a teher alatt. – Mutassa meg, hogy mire képes a szegedi magyar.
Képviselő Úr szava sokat nyom Szeged népénél, mely Önt s Önben az értelmes munka s tevékeny hazafiság emberét szeretete zálogául bizalmával ajándékozta meg. Használja fel kiérdemlett befolyását arra, hogy Szeged népének ősi erénye meg ne fogyatkozzék a megpróbáltatás nehéz idején. – A ki magán segít, azt az isten is megsegíti.
Nevemben pedig mondja meg, kérem, Szeged népének, hogy az, ki őt egykor a magyar nemzet büszkeségének nevezte, megvárja tőle, hogy e névre magát most is méltónak bizonyítandja.
Most ennyit akartam elmondani. – Becses levelét épen most veszem. Válaszolandok; s a tárgy kapcsolatában még több mondani valóm is lesz.*
Lásd az elmélkedést Szeged reconstructiója felől a 321. számu lapon. K. F.
Addig is fogadja, Képviselő Úr! nagyrabecsülésem kijelentését és szives üdvözletemet.
Kossuth.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages