Helfy Ignácznak
Helfy Ignácznak
Collegno (al Baraccone), 1879. november 19.
Kedves Barátom!*
Helfy Ignácznak a honossági törvény megszavazása alkalmából. K. F.
Ön szives volt irataimnak sajtó alá rendezését magára vállalni; ámde azóta én egy lényeges változáson mentem keresztül, a mire Önnek talán kötelessége leend az olvasót figyelmeztetni.
Előbeszédemben és kiadandó irataimban én, mint a magyar nemzet tagja jelenek meg.
Sőt a külföld, kormányok és nemzetek bennem a magyar nemzeti lét megtestesített eszméjével véltek találkozni.
E magyarsági minőséget az utóbbi napokban a magyar nemzet képviselői által megszavazott törvény anachronismussá tette.
Azon magyar nép, melynek polgárokká emelkedésében egy kis részem nekem is volt, oly képviselőket választott magának, a kik elhatározták, hogy az, a ki magyarnak született ugyan, de tiz évig megbizás nélkül külföldön tartózkodik, magyar polgári minőségét elveszti, ha csak haza nem megyen, hogy valamely község kötelékébe belépjen vagy valamely osztrák-magyar konzulnál nem jelentkezik.
Hogy mi kár, baj, nehézség érhette volna Magyarországot, ha ily »kimagyarosító« törvény nem hozatik? nem értem.
Hogy mi haszna lehet belőle vagy miként felel meg a kor kulturális igényeinek az által, hogy ily törvényt hoz? ezt még kevésbbé értem.
Hogy a szabad angol ember a középkor homályában tévelyeg, mivel hogy azt, hogy ő angol ember, s mert angol ember, hát angol polgár, oly vele született jognak (inborn right) tartja, melyet tőle a világon senki el nem vehet: azt legkevésbbé értem; hanem azt tudom, hogy, ha valaki angol embernek ilyest mondana, azt kapná válaszul, hogy öltsön szőrzsákot, hintsen port, hamut fejére, és menjen vezekleni, mert káromkodott isten, az emberiség, a természet és kultura ellen.
Hanem hát a törvény megszavaztatott.
Én harmincz év óta vagyok külföldön, és bizony, nem az osztrák-magyar kormány megbizásából.
Én Magyarország jelen állapotát jogszerünek el nem ismerem; mert a magyar nemzet elidegeníthetlen létjogába ütközik.
Községi kapcsolatba hát nem léphetek, mert ez által oly alattvalói viszonyba lépnék, mely nemzeti jogérzetemmel ellenkezik.
Osztrák konzulnál természetesen nem jelentkezhetem, mert annak hatóságát magam felett el nem ismerem.
Apostatává nem leszek.
Tehát én is, fiaim is a kitaszítottak közé tartozunk.
Még néhány magyarral az egyedüli emberek vagyunk a kerek világon, a kik nemzet tagjai nem vagyunk. A világ páriái vagyunk.
»Consummatum est.«
Tudomásul veszszük.
Fiaim, kik előtt még egy élet áll, miután annak jobb részét hazaszeretetből a gályarabokkal egy lábon, azaz polgári jog nélkül elvesztegették – fiaim gondoskodni fognak; gondoskodniok kell magokról, hogy világ-páriák ne maradjanak.
Én az maradok.
Hát kérem, figyelmeztesse irataim olvasóit (ha lesznek olvasói!), a hol ez iratokban velem mint »magyarral« találkoznak, olvassák elibe e szót: »volt« vagy e szót: »kitaszított.«
Különben a mi éltem czélját és szivem érzelmeit illeti, vagyok ma, a mi tegnap voltam, és leszek a számomra kimért holnapon át, a mi ma vagyok.
Az anyai kebelről eltaszítást a változhatlan fiui szeretet hűségével fogom viszonozni mind halálomig. Szives üdvözlettel barátja
Kossuth Lajos.
