Thomay Józsefnek
Thomay Józsefnek
Collegno (al Baraccone), 1879. augusztus 15.
Tisztelt Uraim!*
Thomay József lelkész. Horváth Lajos felügyelő és Skultéty Sándornak, mint a szegedi ágost. evang. egyházközség elöljáróinak. K. F.
Sietek mult július 28-ról keltezett, de kezemhez csak tegnapelőtt jutott levelökre válaszolni.
Az ügy érdeke tartózkodás nélküli őszinteséget parancsol, s azért nem lehet kifejezést adnom a feletti sajnálkozásomnak, hogy az ügy, melynek támogatására Önök felszólítottak, ennyire elkésett. A szegedi nagy szerencsétlenség példátlan mérvben felköltötte a közrészvétet világszerte. Ha Önök az eleven érdeklődés perczeit felhasználják, nincs kétség benne, hogy segélykiáltásuk nem hangzott volna el jelentékeny eredmény nélkül.
Tartok tőle, hogy most már késő. A ki a szegedi szerencsétlenség alkalmából meg akarta hozni a felebaráti szeretet adóját, az már meghozta: a hur nem rezeghet hosszu ideig; a dolog – azt lehet mondani – már leszállt a napirendről s lélektanilag bizonyos, hogy azt bármi specialis érdek alapján is újra napirendre hozni nagyon nehéz, ne mondjam lehetetlen. »Minden dolognak rendelt ideje vagyon és ideje az ég alatt minden akaratnak« – mondja a prédikátor – és bizony jól mondja.
A felől minden esetre meg vagyok győződve, hogy, ha Önök akár az én ajánlásomtól kisérve, akár a nélkül, csak úgy általában »Anglia protenstans nemzetéhez« – fordulnak esdő szavukkal, szavuk el fog hangzani, mint a pusztában kiáltó szava.
A mi mindenkihez szól, az senkihez sem szól. Emlékeztetem Önöket, hogy még a példátlan szerencsétlenség első benyomása alatt is egyesek buzgólkodására volt szükség, miszerint a közrészvét konkrét alakot vegyen fel. – Most már – ily későn – arra nem lehet számítani, hogy egy általános felszólítás elég lesz azt kieszközölni, hogy egyes emberek az Önök ügyét Angliában oly buzgón felkarolják, mint a londoni Lord Mayor, a Figaro Párisban stb. – a szegedi ügyet felkarolták.
Önök most már – nézetem szerint – sikert csak úgy remélhetnek, ha in specie vallásos érdekek előmozdításával foglalatoskodó protestans testületekhez folyamodnak.
Sok ily testület van Angliában, Skócziában, köztük olyanok is, a melyek nagy pénzerővel rendelkeznek. A feladat az: megtudni, melyek azon testületek, melyektől remélhetni, hol van s kikből áll igazgatóságuk? mily uton, módon lehet hozzájuk férni? ki az, a kinek pártfogását előzetesen biztosítani szükséges, miszerint az ügy kellőleg bevezettethessék? Szóval, először meg kell találni a »könyörület ajtaját« s csak azután »zörgetni« rajta.
Önök felszólítanak engem, hogy legyek e megzörgetésükben segítségükre. Mondanom sem kell, hogy a mit s a mennyit tehetek, szivesen megteszem, de kötelességem Önöket őszintén figyelmeztetni, hogy életmódom és viszonyaim oly sajátságosak, miszerint az én segítségem bizony nem sokat ér.
Több mint 18 éve, hogy Angliát elhagytam. Nagy idő ez! S azóta én semmi összeköttetésben nem vagyok Angliával. – Azóta egy új nemzedék lépett annak helyébe, melylyel én ott egykor viszonyban állottam. – Ez új nemzedéket én nem ismerem s az nem ismer engemet, legfölebb csak nevemet ismeri – mint egy hagyományos mythost, melyről neki esténkint a szülők regéltek a kandalló tüze mellett. Igaz ugyan, hogy e hagyomány még most is eleven Angliában – csodálatosan eleven; itt-ott még most is akad elvonultságom daczára alkalmam ezt tapasztalni; – fiaimnak, kik a világban forognak, még gyakrabban. Hát biz’ igaz, nekem Angliában még most is sok jóakaratu barátom akadhat, a baj csak az, hogy én nem tudom, kik azok? és hol vannak? – Azok, kiket barátaimnak tudtam, s kikkel viszonyban valék, vagy elhaltak vagy elvesztek szemem elől, s én a mai Angliáról annyira semmit sem tudok: hogy nagyon meg volnék akadva, ha csak egy levelet is kellene irnom Angliába, – nem tudnám kinek, nem tudnám, hova irjak.
Hát bizony nekem nem kis utánjárásomba fog kerülni, míg csak az iránt is tisztába jövök, hogy van-e valamely ut-mód, melylyel Önöknek segítségökre lehetek; megkisérlem a tájékozást.
Ferencz fiam egy Londonban székelő angol társaság itteni kénbányáinak igazgatója. Üzleti összeköttetésben áll angolokkal. Már tegnap irtam neki.
Közöltem vele Önök kivánságát, s felkértem, szerezzen mielőbb megbizható értesítést a felől, hogy melyek azon ajtók, melyeket felnyitás reményével lehetne megzörgetni; s kikhez kellene fordulnom, hogy Önöknek segítségökre lehessek. Ez iránt tájékozva kell lennem, mert, ismétlem, amúgy odakiáltani »Anglia protestans nemzetéhez« – nem gyakorlatias eszme. S én olyasmire, a miből a kudarczot előre látom, nem ajánlkozom.
Tudakozódásom eredménye felől tudósítani fogom Önöket; időközileg pedig arra kérem, legyenek szivesek engem egyházi közönségük száma – az egyházi szükségek eddigi fedezetének módja s alapja – nemkülönben az árviz által szenvedett házaik, mint fedezendő szükségeik mennyisége felől értesíteni.
Engedjenek még egy figyelmeztetést. Forduljanak Önök a Gusztáv Adolf egyesülethez s kérjék ki báró Radvánszky főfelügyelő úr pártfogását.
Fogadják tisztelt Uraságtok nagyrabecsülésemnek, őszinte jóindulatu szolgálatkészségemnek s meleg rokonszenvemnek biztosítását.
Kossuth.
