Diósy Ferencznek
Diósy Ferencznek
Collegno (al Baraccone), 1880. február 2.
Tisztelt Uram!*
Diósy Ferencznek Nagyvárad. K. F.
Három hónap óta csak most szakíthatok el adott szavamhoz kötött elfoglaltságomból annyi időt, hogy időközben érkezett leveleimet átnézhettem, s a választ igénylőkre felelhetek.
Nagyon sajnálom, ha e késedelem tisztelt Uraságodnak kellemetlenséget okozott,* szivességnek veendem, ha nekem azt megbocsátandja; de méltóztassék kérem elhinni, hogy hirlapilag tett nyilatkozatomtól el nem térhettem, mert nem sokat mondok, legalább is százra megyen azoknak száma, a kik magukra nézve egyenként kivételt kivántak, kénytelen voltam a felvett szabályhoz ragaszkodni.
Azon támadt kételyek eloszlatása végett, hogy e lobogót talán el sem küldtem, vagy helytelenül indítottam útnak, kénytelen voltam hazánk nagy fiát, daczára a közzétett nyilatkozatának (hogy privát levelekkel ne terheljék, mert elfoglaltatása következtében azokra válaszolni ideje nincs) megkeresni, hogy röviden tudatná: kezeihez jutott-e a lóbogó vagy nem? Diósy
A mi magát a fenforgó tárgyat illeti, a zászlót, melylyel a nagyváradi polgárság névnapom alkalmával megtisztelt s melyet ennek megbizásából Uraságod nekem elküldeni szives volt, hiba nélkül a rendes időben kezemhez vettem. Ugy emlékszem, hogy a vétel után 10–15 napra minden esetre még szeptemberben válaszoltam is. – Nem állítanám ezt ily bizonyossággal, ha pusztán köszönetnyilvánításra szorítkozott volna válaszom, mert így meglehet, hogy a szándékot a végrehajtással összetéveszthetné túlterhelt emlékezetem, hanem van egy körülmény, mely biztos támpontot nyujt. Ép azon időben indult meg az iparpártoló mozgalom. A székesfehérvári gyűlésen véleménykülönbség fordult elő a felett, vajjon tanácsos-e az iparpártolási társas mozgalomban a védegylet eszmét is felvenni, természetesen nem a hajdani alapon, hanem a viszonyokhoz alkalmazottan.
Helfy képviselő úr felszólított volt, közölném vele a tárgy felőli nézeteimet. Felszólítása akkor még nem volt inopportunus, mert azon időben még nem voltam törvény által a magyar nemzeti kapcsolatból kizárva, tehát tolakodás nélkül hozzászólhattam a közügyekhez.
Nekem akkor már tudomásom volt a lapokból, hogy a nagyváradi polgárság elhatározta engem egy becses emlékkel megtisztelni, Helfy barátomnak tehát azt válaszoltam, hogy én az iparpártolás felőli nézeteimet a nagyváradi polgárságnak fogom levelemben megirni, melylyel a nekem nyujtani elhatározott szép emléket megköszönendem.
A nagyváradi polgárságnak azért, mert én azon várost, mely 1849-ben mintegy varázsütésre magyar Birminghammá – a szabadságharcz arsenáljává volt képes alakulni, a magyar iparképesség kiváló képviselőjének tekintem.
Hát ilyen tartalmu volt köszönő iratom, melyet tisztelt Uraságodhoz intéztem. Sajnálom, ha eltévedt, fogalmazása alkalmasint meg lesz valahol hányt-vetett irataim között,* most nincs időm utána nézni, majd ha lesz, megteszem, s ha meglelem, mind a mellett is el fogom küldeni, – hogy nekem, a »kimagyarosított« páriának, már nincs jogom volt nemzetem dolgaiba avatkozni. – Igaz, hogy a törvény a kipolgárosítással büntetett tiz évi távollétet csak a törvény kihirdetésétől rendeli számitani, de az elvileg a dolgon nem változtat, legfölebb annyit teszen, hogy bennem a magyar polgári jogot még nem ütötték agyon, de siralomházba tették.
Sajnos, nem volt feltalálható. K. F.
Levelem, melyre az emlitett körülménynél fogva teljes bizonyossággal emlékszem – eltévedvén valahol, kérem Önt, legyen tolmácsa szives köszönetemnek azoknál, kik engem barátságos megemlékezésük becses zálogával megtiszteltenek; kedves ereklyének tekintem azt, s ilyenül fogom fiaimra átbocsátani.
Fogadják változhatlan érzelmeim biztosítását s legszivesebb baráti üdvözletemet.
Kossuth Lajos.
