Iratai franczia kiadásának »Előszava«
Iratai franczia kiadásának »Előszava«
Tisztelt Uraim!*
Iratai franczia kiadásának előszava. K. F.
Minthogy Plon E. és társa kiadó urak elhatározták bemutatni a franczia közönségnek számüzetésem emlékei és iratai első kötetének fordítását, szükségét érzem kifejteni annak természetét és jelentőségét, mit e mű által elérni akartam.
E könyv nem az, a mit közönségesen igazoló emlékiratnak vagy emlékirat-töredéknek neveznek.
Egész életemen át azon félszázad alatt, melyben szakadatlanul fáradoztam azok szabadságáért, kik polgártársaim voltak és hazámnak függetlenségeért, soha sem gondoltam arra, hogy összegyüjtsem egy ily emlékirat számára az adatokat.
Ám igazolják vagy magyarázzák meg tetteiket emlékiratokban azok, kik valamely ambitio kielégítésétől sarkaltatnak, legyen az bár azon jogos ambitio, hogy hazájoknak szolgálnak és magokat is felemeljék szolgálataik által; ám magasztalják érdemeiket, ha birtak ilyenekkel: hozzák fel az enyhítő körülményeket hibáik vagy gyengéik számára; praejudikáljanak a történelemnek és emeljenek maguknak tollukkal talapzatot az utókorban; nem gáncsolom, de legkevésbbé sem utánzom őket.
Nyilvános életemben nem kerestem egyebet, mint egy gyakran terhes és keserüséggel telt kötelesség teljesítését. Bármi legyen a jövő itélete azon szerepről, melyet hazámban vittem, nem gondolok arra, hogy előre foglalkozzam vele. A lelkiismeret, e legfőbb biró, azt mondja nekem, hogy a kötelességérzetének sugallata szerint cselekedtem. Ez nekem elég.
Félszázaddal ezelőtt, midőn átléptem a közélet küszöbét, Magyarországban, számos franczia előtt még most is ismeretlen országban, egy életteljes s a nagyságot nem nélkülöző multtal biró nemzetet láttam, fölébredve a dermedtségből, melybe százados harcz juttatá – százados harcz azzal a hatalommal, mely hütlenné válva a szerződésekhez, melyeken Magyarországban jogainak alapja nyugodott, három évszázad óta soha sem szünt meg ez ország függetlenségének megsemmisítésére törni. Láttam egy nemzetet, mely újra érvényesíteni kezdé individualitását, mely oly helyet követelt magának, a melyre geniusa, úgy mint területének kiterjedése és lakosságának száma, történelme és azon kötelékek, – melyek a nemzeti létet hozzáfűzik a nagy európai érdekekhez, kiváló jogot adnak neki. – Láttam oly politikai szerkezetet és társadalmi állapotot, mely még a feudalismus nyomait viselte, s melyben milliók helyzete, kik csupán kötelességekkel birtak, de semmiféle jogokkal nem, még türhetlenebbé volt téve a társadalmi osztályok által, melyek egy letünt korból nyert kiváltságokkal bővelkedtek.
Én akkor a nemzeti szellemet törekedtem fölserkenteni; küzdöttem és szenvedtem, hogy meg szerezzem polgártársaimnak a szó és a toll szabadságát, melyek az újra születő népeknél a haladásnak legfőbb eszközei: fejlesztettem és buzdítottam a demokratikus szellemet, az igazi demokratiáét, mely nagyon távol áll a szabadosságtól, mert mások jogainak tiszteletét ép úgy követeli mint a sajátjaiét. Iparkodtam felszabadítani hazámat azon gazdasági kényuralom alól, melylyel a bécsi kormány összetiporta, megakadályozván az iparnak és kereskedelemnek haladását s fejlődését, elfojtván a közjólét valamennyi csiráját; eclatáns bizonyságául Magyarország azon abnormis, sőt hallatlan helyzetének, melyben maga a kormány volt az általános jólétnek legfőbb ellensége! Mert a gazdagság erő s eleme a hatalomnak; azoknak pedig, kik akkor Magyarországon kormánykodtak, az kellett, hogy az ország szegény, tudatlan, hátramaradt legyen, hogy feledkezzék meg önmagáról és feledtessék el mások által.
Ma, annyi év után, ha a megfutott utra tekintek; ha a fölszabadított emberek millióira gondolok, kik robotos jobbágyokból szabad birtokosokká lettek; a feudalismus maradványaira, melyek eltávolíttattak, a nélkül hogy egyetlen kihágás, egyetlen bűntény, vagy csak egyetlen fájdalmas vagy sajnálatraméltó jelenet is bemocskolta volna e nagy átalakulást, melyet az idegen uralom még csak kezdeményezni sem mert; ha e könyek nélkül és az akkori szabadalmazott osztályok szabad beleegyezésével véghez ment haladásra gondolok, mely utóbbiaknak törvényes és a nép természetes jogainál nem kevésbbé tisztelt érdekei megvédettek; ha visszagondolok a testvériség e fönséges tanítására, melyet azon példátlan tény jelez, hogy az új korszaknak valamennyi teremtője, a demokratiának és politikai egyenlőségnek valamennyi hirnöke azon nemesség soraiból került ki, mely lemondott kiváltságairól, hogy megvesse a nemzeti létnek alapját és megszilárdítsa azt a különböző társadalmi rétegek összeforrasztása által; egy magyar augusztus 4-ki éjszaka, mely azonban itt nem volt muló föllobbanásnak ténye, mely itt nem volt megelőzve júliusi napok, sem követve októberi napok által; – ha minderre gondolok, nem nyomhatom el a fölötti megelégedésemet, hogy én, ki az élet ösvényének utolsó részére értem, közreműködhettem – legyen megengedve kimondanom, – oly jelentékenyen közreműködhettem – jót tenni oly sok millióval azok közül, kik polgártársaim voltak, megszerezni nekik a körülményekhez képest való jólétet és jogaik és kötelességeik érzetét.
Életem ezen szakának munkáiról és küzdelmeiről e könyvben nincs semmi.
Később, midőn befejezni szándékoztunk nagy átalakulásunkat, a nélkül hogy legkevésbbé óhajtottunk volna túladni az uralkodó családon, mely – – – – – – a nélkül hogy legkevésbbé gondoltunk volna a társadalom fölforgatására, vagy arra, hogy rajta új experimentumokat kiséreljünk meg, és határozzunk nyomban azon roppant és bonyodalmas probléma felett, mely oly régi, minő az emberi társadalmak: a socialis probléma fölött; és midőn az uralkodóház, nem türve azon szabadságot, mely pedig kimélte, sőt tisztelte diadala óráiban, a legméltatlanabb eszközökkel akarta elnyomni az ország önállóságát és megsemmisíteni nemzeti létét, – mely utóbbi pedig annyiszor volt támpontja amannak szerencsétlensége napjaiban; midőn mi meglepetve, elszigetelve a világtól, elhagyatva mindenkitől, segélyforrások nélkül, oda dobva martalékul a fajháborunak, melyet machiavellistikusan szítottak a versengés azon érzelmeivel, melynek csirái föllelhetők minden országban – fajversengés, vallási versengés, vagy egyszerüen csak szomszédok féltékenysége és a falu határához való túlságos ragaszkodás, midőn mi azon hősies védelmet szerveztük, mely mindig egyik legszebb lapját fogja képezni korunk történelmének; midőn odadobtuk a legyőzött, letiprott és megalázott Austriát Oroszország elé, melytől segítséget esdekelt és kapott: – akkor mi Magyarországnak az erő, erély és életképesség azon érzelmeit juttattuk, melyeknek meg kellett volna őt oltalmazni a jövő gyengeségeitől. Akkor megmutattuk a világnak, hogy Magyarországnak joga van megmaradni mint államnak és megélni mint nemzetnek, minthogy birt a hozzávaló erővel és életképességgel: mi győztünk ezen struggle for life* első nagy napján, mely alapja és eredete az élet fejlődéseinek: megkereszteltük vértanuink vérével nemzeti hitünket, a polgárok egyesülését és az iránti aspiratióikat, hogy hazánk jövőben független legyen.
Létért való küzdelem. A ford.
E dicső korszakról, nagy nemzeti hőskölteményünkről szintén nem fog tartalmazni semmit e könyv.
De eltiportak bennünket. A közömbös Európa megengedte, hogy több történjék mint egy bűntény, megengedte, hogy hiba történjék. – A független Magyarország, az 1849-iki győztes erős, és szerepét Európa keletén bátran betölteni képes Magyarország lehetetlenné tette volna majdnem valamennyi nagy háborut, melyek 30 év óta megzavarták az európai békét és fejlődést. Ily körülmények között nekünk, a nagy hajótörést túlélteknek, missiónk maradt; szerény küldetés szemben az általános politikával, de annál fontosabb hazánkkal szemben. E küldetés Magyarország jövőjének előkészítésében áll. Mik voltak eszközei? Fölvilágosítani a közvéleményt; megmutatni neki, melyek voltak jogaink; mik valának hazánk szenvedései, felkelteni a rokonszenvet; megismertetni, minő elemeivel birunk az életképességnek mint önálló nemzet, közepette a szláv és germán óczeánoknak, melyek öveznek: bebizonyítani, hogy egy független Magyarországnak léte szükségesség Európa egyensúlyára és állandóságára nézve; élő tiltakozást képezni nemzeti létünk megsemmisítése ellen; központosítani benne Magyarország igazságos, jogos, törvényes és természetes aspiratióit; kapcsot létesíteni ezen aspiratiók és az európai szárazföldön történő nagy események és felmerülő nagy problemák között.
Ezt a szerepet a magyar emigratio merészen elvállalta. A mi engem illet, visszaemlékezvén ama bizalomra, melyet polgártársaim a nagy harcz pillanatában irántam tanusítottak, midőn a nemzet képviselőinek akaratából az állam legfőbb hatóságára emeltek, rám az a kötelesség háramlott, hogy magasztos czélunktól áthassam magamat, jobban mint honfitársaim bármelyike, kötelességem volt, hogy ezt tegyem minden gondolatom, minden törekvésem, minden erőfeszítésem tárgyává.
A talaj, melyet termősitenünk kellett, valóban nem volt kedvező.
Az egész continentális Európában diadalmaskodó reactio;
az elnémított szó;
a megakasztott toll;
a kontinensre való léphetés, teljesen megtiltva nekem, s nagyobbrészt elzárva számüzött társaim elől;
minden nemzetnek a maga sebeinek heggesztésével lévén dolga, mert mindegyiknek meg volt a maga forradalma vagy zendülése.
Minden fölfordulás és minden zendülés megszülte a maga számkivetettjei kategóriáját, s ily kategória képződött egy nép függetlensége, nagy ügyének hajótöröttjeiből – nemes ügy, melyet senki sem foghat fel jobban mint egy franczia, – a franczia, ki még ma is, négy század mulva kegyeletes és áhítatos tisztelettel veszi körül a domrémyi hős parasztleány emlékezetét, kinek magasztos látományai, példája és vértanusága biztosították Francziaország számára a függetlenséget, egész nagyságának első alapját.
Egy másik kategória sok józan embert foglalt magába, de nem volt hiján a zavargóknak sem, e tökéletlenül egyensúlyozott szellemeknek, a kik átérezték a társadalmi egyenlőtlenségek súlyát és azoknak egész igazságtalanságát, de azt hitték, hogy a vagyon fölosztása, a férfi és a nő helyzetének egyenlőtlensége, a túlnépesedés, melylyel Malthus foglalkozott, a büntett kérdése, sőt magok a büntető intézkedések, az inkább betegségnek minősített, mintsem véteknek tekintett bűntény megtorlása, szóval mindaz, a mi az ember életét a bölcsőtől a sirig eltölti s áthatja minden tettét – legjobban elintézhető, rendezhető és alkalmazható úgy, ha kövezet-rakásokat emelnek egy-egy utczasarkon s lelőnek néhány egyenruhába öltözött s a főhatóságot képviselni rendelt egyént. Mily különös eltévelygés! mintha a nagy átalakulások pillanatnyiak lehetnének; mintha a mathematika legbonyolultabb föladványainak megfejtése el lenne érhető egy ökölcsapással.
Ismét másutt olyan polgárok voltak ezek, kik elmenekedtek egy nagy köztársaság legelső tisztviselőjének önkénye elől, ki magát tette a törvény helyébe.
Bizonyára nem volt könnyü, hogy a zürzavaros hangok eme nagy konczertjében Európa közvéleménye mindig megkülönböztethesse a hazafiakat az egyszerü forradalmároktól; azokat, kik fel akarták szabadítani hazájukat az idegen járom alól, azoktól, a kik arról álmodoztak, hogy az emberiséget regenerálják, oly elméleteket hirdetvén s oly cselekvési eszközöket ajánlván, melyek nem voltak mindig oly természetüek, hogy irántok rokonszenvet ébresztettek s hiveket toborozhattak volna.
A magyar emigratio, daczára a csábitásnak, melyet reá a példa gyakorolhatott volna, mindig és szünetlenül megőrzötte saját helyzetének érzetét. Soha sem adott tőrt vagy bombát egy összeesküvő kezébé; soha sem ontott vagy akart ontani hasztalanul vért. Soha sem nyujtott segédkezet eszelős zendületek előkészítéséhez.
Bizonyára néhány számüzöttnek a hangja gyakran elveszett a nagy események zajában, melyek Európában az 1849-ki szerencsétlenségeink és az 1867-ki koronázás közt lefolyt 18 évben egymásután következtek; gyászos évszámok Magyarország történetében; de a második még sokkal inkább az, mint az első, mert ez az ország jövőjéről való lemondásának volt tanuja, míg a másik csupán az erőszaknak véres, de mulékony győzelmét látta.
Bizonyára, a nagy háboruk közepette, melyek csekély időközönkint váltakoztak az emberi tevékenység kitöréseivel, a mely a vasutak kiterjedéséből eredt ipari és közgazdasági átalakulásokat szülte és fejlesztette – a materialismus emelkedő dagálya közepette – igen, ismétlem, bizonyára nehéz, sőt háladatlan volt a mi szerepünk.
És mégis nem hiába utaztam be évekig Angolországot, Skócziát, s az amerikai Egyesült-Államokat, s használtam föl azt a meleg fogadtatást, melyben ez országok részesítettek, arra, hogy száz meg száz gyülekezetben hangoztassam hazám ügyét s ismertessem meg annak jellemét, szellemét, jogait; nem hiába használtuk fel, én és számüzött társaim az európai sajtó egy részének jóakaratát arra, hogy álhatatosan felelevenítsük benne hazánk emlékezetét. Magyarország akkor nem létezett többé, de a magyar kérdés, a mi erőfeszítéseink folytán csirázott, fejlődött, érlelődött; csirázott mindazok szivében, kiket hősi önvédelmünk meghatott. Az európai forradalmi párt azonosította ügyét a mienkkel. – A szabadelvü párt az alkotmányos szellemet harczolni látta nálunk az absolutistikus törekvésekkel. A politikus a történelmi és nemzetközi jognak igazságtalan és sajnos megsértését látta, melynek áldozatai valánk. A közömbös polgár Magyarországban egy politikai problemát látott, mely egy, adott pillanatban fölzavarhatja az ő csendes jólétét. – Annak az érzete, hogy létezik egy magyar kérdés, hogy azt meg is kell oldani, egyre terjedt, s a demokratia rétegeiből behatolt a királyok és császárok palotáiba.
Jelezni azt, hogy társaim és én mit tettünk e hosszu éveken keresztül, ez czélja e munkának, melynek a jelen kötet egyik részét képezi.
Ne várja senki, hogy nagy leleplezéseket fog benne találni; hogy politikai titkokat fog benne föltárulni látni. Csalódásnak tenné ki magát.
A mit benne talál, az a megfutott utnak, az elért haladásnak fokozatos kimutatása, az annak bizonyítéka, hogy a magyar kérdés létezett, elfogadva a földnek nemcsak egy hatalmasa által. E bizonyítékokkal szemben ám itéljék meg honfitársaim, ha vajjon én és számüzött társaim teljesítettük-e kötelességünket. Itéljék meg, hogy ők is teljesítették-e kötelességüket s részesítettek-e minket abban a támogatásban, a melyhez jogunk volt s a melyre számítanunk kellett.
* * *
Életem e szakának soknemü tevékenységében van egy esemény, mely a franczia olvasót érdekelheti. Az ez, midőn az ut, a melyen haladék, találkozott ama különös meteor pályájával, mely deczember 2-án egy vértócsából bukkanván fel, a legcsillogóbb fénynyel járta be Európa politikai egét, hogy azután a gyalázat tócsájában aludjék ki Sedánnál.
Ő akkor hatalma delelőjén volt. Egész Európa csüggött ajkán. A Caesar egyetlen szava, szemöldökének egyetlen mozdulata megzavarta a szellemeket, nyugtalanította a koronás főket. Abban az időszakban váratlan világításban mutatta be magát, úgy látszott, mintha a nemzetek függetlensége előfutárjának kellene lennie. – Mintha az lett volna rendeltetése, hogy diadalra juttassa ama nagy elvet, hogy a nemzeteknek szabadságukban áll, az általános szavazati jogon alapuló plebiscitumok által, magokkal rendelkezniök.
A magentai és solferinói ágyu fölébresztette a népeket; s mindenütt Európában, a hol valamely nemzeti individualitás elnyomva volt, a lélek reményre ébredt, a tekintet feléje fordult a hatalmas uralkodónak, ki kezébe vette Olaszország ügyét, e martyr népet, mely 6 század óta hasztalan kereste egyesülését s egyesülésében az erőt, hogy független legyen és maradjon.
Ah! ha III. Napoleon jobban birt volna tudatával szerepének. Ah, ha a bátorság, mely pedig nem hiányzott benne, mikor arról volt szó, hogy megdöntse azt a köztársaságot, melynek ő volt első tisztviselője – nem hagyta volna el a nagy és magasztos elhatározások pillanatában!
Ah! ha felfogta volna, hogy a nagy törekvések, midőn a megvalósítás gyakorlati talajára vitetnek át, nem tartóztathatók föl, midőn a történelem logikájából folynak s midőn egybefüggenek amaz eszmék egyikének kifejlésével, a melyek absolutakká, általánosakká lesznek s jellemzik az emberiség fokozatos korszakait. E tendentiát »a nemzetiségek alkotmányának« nevezték. Helytelen szó, melynek oka a nyelvek tökéletlensége. Kétértelmü kifejezés, forrása egy igen nagy eszmezavarnak, eredő oka az eltévelyedéseknek, melyek veszélyesekké lettek, s még veszélyesebbekké lehetnek, mert eszközül szolgálnak az orosz nagyravágyás kezében, hogy fölszitsa vele a panszlavismus tüzét s utat nyisson magának a világuralom felé, mely, ha a szláv fajok különféle történelmi individualitásának magába olvasztása által valaha megvalósulna, egyike lenne a legkomolyabb veszélyeknek Európa szabadságára és civilisatiójára nézve.
»Nemzetiség« és »nemzet« két különböző dolog. Az első egy ethnographiai véletlen. A második a történelem műve. Ugyanaz a nemzetiség különféle nemzetekre lehet felosztva; míg egy nemzet különböző nemzetiségekből állhat s áll is mindenütt.
Ez a tendentia, melyet helytelenül a nemzetiségek alkotmányának neveztek, valósággal két irányban működött: egyrészt, hogy visszakövetelje politikai individualitását az oly népeknek, melyeket a történelem nemzet jelleggel ruházott föl (mely tendentia Belgiumban és Magyarországon nyilatkozott); másrészt, hogy visszaállítsa politikai egységét az oly országoknak, melyek szétmállás utján elvesztvén a lét ama közösségét, a fokozatos haladásnak amaz összhangját, az érdekek ama szolidaritását, melyek a nemzetet megkülönböztetik és alkotják: elbuktak s egyszerü »geographiai fogalmakká« lettek. Ez a törekvés az, mely a németek egységi aspiratióiban az 1848-ki forradalmi vihar alatt kitört.
Ez sugallta a dunai fejedelemségek egyesülését. Ez az, mely hatalmasabban, mint bárhol egyebütt, magára vonta Európa figyelmét a modern polgárosultság bölcsőjében, Olaszországban, melynek különböző részei, daczára az alkotó elemek egyenlőtlenségének, daczára a százados viszályoknak, reszkettek a türelmetlenségtől, hogy elkergessék az idegen parancsolót s megszerezzék a geographiai fogalommá lett olasz félsziget számára az egyesült, szabad, független nemzet czímét és állását.
Francziaország, bármilyen is legyen kormányformája, mégis mindig csak Francziaország. Midőn pedig azt mondjuk: Francziaország, azt is mondjuk: e nagy nemzet, melynek szive – inkább mint bármely másiké – örökké tárva ama magasztos eszmék számára, melyek iránypóznái és jelzőpontjai az emberi haladás nagy pályájának.
Igaz, ő maga nem élvezte a szabadságot a császári kormányzat alatt, a mint hogy kevéssé vagy egyáltalában nem élvezte azt dicső multjában. De jól esik hinni, hogy az a csodaszerü életrevalóság, mely oly gyorsan s bámulatosan fölsegítette szerencsétlenségeiből, lehetővé fogja neki tenni, hogy ezentúl megőrizze azt az absolut, de rendezett szabadságot, melyet azelőtt nem birhatott tartósan. Bizonyára különös, hogy egyetlen más nemzet sem tett annyi szolgálatot a szabadság ügyének mint Francziaország, a mellett, hogy azt maga oly kevéssé élvezte. Olyan volt mint a szövétnek, mely világít, de maga sötétben marad. »Non mihi, sed luceo.« A szabadság bajnokának lenni, ez volt és ez most is Francziaország történelmi küldetése.
A nemzeti genius ösztöne, ez a nemzeti küldetés, ráerőszakolta magát még legabsolutabb kormányaira is. Ez a genius sugalmazta III. Napoleont akkor, midőn Olaszország szabadságáért kardot rántott.
Szerencsétlenségre, jellemének ez a sajátos vonása volt, hogy még mikor akarta is a jót, tökéletlenül akarta azt; elfogadott egy elvet, de nem akarta annak logikai folyományait; akarta az olasz nemzetiséget, de nem akarta Olaszországot nemzetnek; három Olaszország vagy akár négy – hagyján; de Olaszországot az egyet, azt nem akarta, s miután elindult, megijedve tulajdon sikereinek kikerülhetetlen következményeitől, azt hitte, hogy elháríthatja azokat, ha féluton megáll.
Miként van az, hogy a császár nem értette meg, hogy az olasz nép nemzeti érzülete, melynek ő oly hatalmas lendületet adott, sem elcsitítani, sem megfélemlíteni, sem föltartóztatni nem engedi magát mindaddig, míg Olaszország be nem fejezte egységének nagy művét, a melyért annyit szenvedett, s hogy a Magentánál és Solferinónál patakokban omlott franczia vérért való háladatosságot megcsökkenthetik, ha egészen el nem enyésztetik, a villa francai fájdalmas csalódások?
Miként van az, hogy a császár nem értette meg, hogy a német egység korolláriuma lehet, sőt kellett, hogy legyen, az olasz egységnek; mert hiszen mindkettő azonos forrásokból eredő aspiratiókon nyugodott, s Németországban az egységet úgyszólván már életre hozta – jóllehet, ha úgy tetszik, csak embryo-állapotban – a confoederatio, a vámegység és a germán birodalom tizszeresen százados emléke?
Miként van az, hogy a császár nem értette meg, hogy Németország emez egységi törekvéseinek tág utat kell nyitni? Már Francziaország érdekében is oly állapotot kellett volna teremteni, mely lehetővé tette volna a német egységnek, hogy ne Francziaország rovására alakuljon meg – két tartomány elhódításával, melyek századok óta nem tartoztak többé Németországhoz, s melyeknek szive, szelleme, törekvése azonosította magát a franczia haza szivével, szellemével, törekvéseivel. Ki kellett volna szolgáltatni e német egységnek Austria azon tartományait, melyeket ethnographiai, geographiai, történelmi helyzetök Németország felé tol és fog tolni kikerülhetlenül, melynek mindig is részét képezték, s melyhez vissza fog térni azon a napon, midőn Austria végkép szét hull – az az Austria, melyre számos évvel ezelőtt Henry Martine szavakkal mondta ki a végzetes itéletet: »Austria nem nemzet! A politikai bölcselet elvitathatja tőle még az élet jogát is! Európa újjászervezése egy volna ama képtelen agglomeratio feloszlásával, melyet nem annyira egy feudalis örökösödés véletlenei alkottak, mint inkább a bitorlások hosszu sorozata – s az a sir, mely a római szent birodalmat elnyelte, követeli ezt a vampirt is, mely odatapadt a megcsonkított nemzetiségek oldalához.*
Henry Martin: »De la France, de son génié et de ses destinées. Paris, 1847.«
Miként van az, hogy a császár nem értette meg, hogy föltétlenül érdekében van, mikép ott lenn a keleten, Európának ama részében, a hol közel kétszáz év óta lassan, de biztosan haladtak a politikai helyzet átalakulása felé a két óczeán, a szláv és a germán között, egy hű barátot, egy odaadó szövetségest szerezzen magának, még pedig egy nép személyében, a mely egyiránt hires önfeláldozó tetteiről és érzelmeinek lovagiasságáról?
Ah! ha a császár mindezt felfogta volna! mily magasztos szerepet játszott volna! mily nyomot hagyott volna a történelemben! mily emléket ama nemzetek szivében, a melyek ő általa nyerték volna vissza függetlenségüket! mennyi áldozattól kimélte volna meg Francziaországot, s mennyi szégyentől és szerencsétlenségtől magát és övéit!
Mert végtére is mitől félhetett? Angolország meg volt nyerve a semlegességnek; Oroszország akkor több volt mint semleges: barátja volt a franczia kormánynak; helyeslése bizonyos volt minden háboru számára, nem csupán Olaszország, hanem Magyarország érdekében is; különben is még egyre kötözgette a keleti háboru sebeit s óriási belreformokkal volt elfoglalva, mely lehetetlenné tett rá nézve minden nagy hadviselést; s maga Németország is, az a Németország, mely még nem épült fel s melynek katonai szervezete ugyancsak távol volt még attól a tökélytől, melyet a porosz túlsúly alatt elért; Németország, melynek még igen tökéletes vasuti hálózata nem nyujthatott volna módot arra a bámulatos mozgósításra és összpontosításra, mely ama legfőbb tényezőjét képezi katonai erejének; Németország, mely még a confoederatio békóit viselte, szünetlen forrását a féltékenykedésnek, a gyülölködésnek, mely legfőbb oka volt számos előbbi vereségének – ez a Németország lehetett-e akkor valóban komoly akadály? Nem lehetett. Annál kevésbbé, mert Poroszország formaszerüen kijelentette volt, hogy nem fogja magát háboruba ragadtatni, ha csak Németország nem lesz fenyegetve; oly nyilatkozat, melynek őszinteségéről az a biztos tény is kezeskedett, hogy, ha Németország kardot rántana Francziaország ellen, Oroszország az utóbbi pártjára állana.
Vakság okozta-e, hogy a császár mindezt nem látta? Vagy ellenkezőleg a gondviselő rendelése, nagy és titokzatos eszközeinek egyik mozzanata volt-e, hogy Francziaországnak meg kellett szenvednie az 1870/1-ki iszonyu szerencsétlenségeket, hogy végre eljuthasson egy állandó politikai helyzethez, melyet a polgárok nagy többsége elfogadott, mely képes megadni a szabadságot a renddel együtt, a haladást az esztelen experimentatiók nélkül, a törvényen alapuló felsőbbség tiszteletét s végét vetni a nagyon is gyakran megújult rázkódásoknak?
A jövő a democratiáé.
A világ erkölcsi rendjének ép úgy megvannak a maga törvényei, mint az anyagi rendnek.
A csekély számnak kormányától az egyes ember kormányán keresztül az összeség kormányához az egész nép »self-government«-jéhez jutni el, ez az a nagy törvény. melyet a történelem logikája az európai társadalom fokozatos fejlődésének előir. A gőzgép, a táviró, az ipari chemia, mindeme nagy átidomító eszközei a nyers anyagnak, melyek az emberiség jólétének öregbítésére és terjesztésére szolgálnak, nem hatalmas terjesztői-e ezek a szabadság, a haladás, szóval a democratia elveinek?
A nagy és hatalmas amerikai köztársaság, melynek megalapításában Francziaországnak oly nagy része van, bizonyság rá, hogy a democratikus elv mindama zabolák nélkül is, melyeket az angolok »mérséklők«-nek neveznek, a legtágabb mértékben alkalmazható gyakorlatilag, s hogy nem csupán teljesen összefér a renddel, hanem megfelel az összes érdekeknek is, s hogy egyáltalában nem veszélyezteti a polgárok biztonságát, gazdasági gyarapodását.
Francziaország hivatva van kisérletileg megbizonyítani ugyanez elvnek az európai társadalomban való alkalmazhatóságát.
Meg fog tudni felelni e nagy küldetésnek. A legnagyobb általános horderejü érdekek vannak hozzáfüzve intézményeinek sikerességéhez és állandóságához. Előre fog hatolni dicső pályáján, azzal az eszélyességgel, mely a kitartással párosítva egyedül képes biztosítani a végleges sikert.
* * *
A mi azt a viszonyt illeti, melyben a császárhoz Magyarországra vonatkozólag állottam, ez részemről az érdekek összetalálkozásán alapult. A császárt illetőleg, meg vagyok róla győződve ma is, hogy őszinte volt, midőn rokonszenvet tanusított a magyar ügy iránt; meg vagyok róla győződve, hogy nem volt szándéka egyszerüen játszani velünk, és, mint e könyvből ki fog tünni, ezt nem tehette volna, ha akarta volna is.
Az érzelmet, mely e könyvet sugallta, ma meg fogják érteni Francziaországban; ezelőtt tiz évvel nem értették volna meg.
Ma vannak francziák, a kiknek van hazájok; de a kik e hazában hasztalan keresik honjukat.
Ma vannak francziák, a kik inkább odahagyták családjokat, a megszerzett jólétet, a multnak emlékeit és a jövőnek reményeit, semhogy elfogadják az idegen uralmat.
Ezekre a francziákra hivatkozom. Meg fognak érteni. Méltányolni fogják, hogy miért végezem napjaimat távol hazámtól, melyet annyira szerettem s melynek éltem minden pillanatát szenteltem.
E pillanatban a magyar kérdés nem létezik többé. A magyar nemzet újból elszánta magát arra a kisérletre, hogy összeegyeztessen oly érdekeket, a melyek összeegyeztethetlenek. A házasság közte és Austria közt meg van kötve. Bizony nem szerelmi házasság volt az! A sziv mélyén a mult törekvései lehetetlen, hogy föl ne éledjenek minden magyar lelkében, mert a független lét joga, midőn egy ezredéves történetnek öröksége, el nem feledhető. Nagyon is gyakran van alkalom annak konstatálására, hogy a mai Magyarország állítólag alkotmányos és nemzeti léte csak árnyék; hogy csak a látszaton változtattak némi keveset: hogy az a néhány névleges engedmény, melyet megadtak, hogy a nemzeti hiuságnak hizelegjenek, igen sovány vigasztalás az ország közjogának feláldozásáért; s hogy midőn az osztrák-magyar monarchia elnevezést fogadták el, ezzel csupán kitörölték az európai államok sorából a »magyar monarchiá«-t. Könnyü egyébként látni, hogy az a nehány magyar személyiség, a ki látszólag tekintélyes szerepet játszott csupán azzal a feltétellel tolatott előtérbe, hogy elejtse hazája érdekeit és oly útra terelje az osztrák-magyar monarchiát, melyet Magyarországon a közvélemény oly egyhangusággal itélt el, melyet ott igen ritkán adatott látnunk. A nagy kérdésekben Magyarország nem is egyéb mint egyszerü provincziája a monarchiának.
Ha arról van szó, hogy kifejlessze iparát, oly intézkedésekhez nyulván, melyek a nélkül, hogy a közgazdasági tekintetben ellenmondásban volnának a korszellemmel, mégis bizonyos protectióval vesznek körül egy fejlődő ipart: akkor Magyarország nem az az autonom ország többé, mely szabadon rendelkezik érdekeivel: ismét provincziává lesz és mindenben alávetve marad Austria érdekeinek, mely a százados részrehajlóság folytán oly helyzetben van, hogy összetiporhatja egy kezdő ipar versenyét még pedig függetlenül, mert a magyar piaczon való egyedáruságát hathatósan oltalmazza a vámhatár, mely a külföldtől a monarchia összeségét elválasztja.
A közlekedési nagy utakról van szó? Ezek idegen kezekben vannak, melyeknek Bécsben van székhelyök, melyek a kérdések elintézése, a közigazgatás körül kizárólag osztrák szempontból járnak el, s ha Magyarország, még a legnagyobb áldozatok árán is, élni akar egyszer azokkal a jogokkal, melyeket a kormányok minden civilisált országban gyakorolnak a közhasznu nagy vállalatok fölött: akkor Magyarország ismét provincziává lesz – hatalom nélkül, tehetetlen.
A hitel kérdéseiről van szó? Magyarországnak lehetetlen fölállítania csak egy egyszerü nemzeti bankot is, ez elősegíthetné a közgazdasági emancipatiót: ebben a tekintetben ismét provincziává lesz s meg kell hajolnia Bécs főváros autokratáinak törvénye előtt.
Költségvetése egyensúlyozásáról van szó? azok a kiadások, melyeket apasztania joga van, egyes egyedül csak azok, melyeknek rendeltetése a közigazgatás, a közoktatás, a közmunkák szükségleteit fedezni, azaz mindazt, ami Magyarország szellemi, erkölcsi és anyagi fejlesztését előmozdíthatja; a leszállíthatatlan kiadások azok, a melyek Bécsben határozódnak el, az úgynevezett közös kiadások. E részben Magyarország ismét provincziává lesz: vazallus, ki tributumát fizeti a suverainnek.
Arról van szó, hogy megszüntessék Magyarország és Horvátország közt azokat a félreértéseket, melyeket az osztrák kormányzat, daczára a több mint hat század által szentesített egységnek, előidézni tudott? A trónhoz közel álló személyek köztudomás szerint bujtogatják a magyarellenes szellemet a szlávoknál.
De kiválóan a külügyi politika terén nyilatkozik a legszembeszökőbb módon az a tény, hogy azok az alkotmányos formák, melyeket Magyarország akkor nyert, midőn közjogáról lemondott, távol vannak attól, hogy biztosithassák a nemzet számára annak az élvezetét, a mi az igazi alkotmányos kormányzatot jellemzi: a polgárok tömegének a közügyekre való befolyását.
Az absolut függetlenség nélkül egy nép legfölebb egy többé-kevésbbé kiterjedt egyszerü provincziális önkormányzat előnyeit élvezheti, de soha sem birhat azzal a befolyással, mely az alkotmányos kormányzat lényege. Mindaddig, a míg Magyarország egyesülve marad Austriával, soha sem fog követhetni magyar politikai irányt; daczára tehát az ország közvéleménye minden nyilatkozásának, a bécsi udvar, mely Bismarck herczeg vontatójához van csatolva, egyre csak olyan politikai utat követ, melynek egyedüli czélja oly állapot teremtése, mely teljességgel ellenkezik Magyarország legvitálisabb érdekeivel.
Kell-e a végtelenségig halmozni e példákat?
S éppen ezt, ezt a kiegyezést hallom magasztalni külföldi politikusok által, kik nem iparkodva behatolni a kérdés lényegébe, egy autonomiai álarczot függetlenségnek, néhány értelem nélkül való szót valóságnak vesznek, s kik sajátságos elvakultságukban azt látszanak hinni, hogy Magyarország praeponderans, szerepet játszik ott, a hol soha meg sem hallgatják, de – mondjam ki nyiltan – meg sem kérdezik.
S mégis, ha ma a magyar kérdés nem létezik többé, ki az az igazán a dolgok mélyére ható politikus, a ki nyiltan, őszintén ne óhajtaná annak feltámadását?
Austria, bármit mondjanak, mulófélben van. Az egységes Austria meghalt. Az 1866-ki események megsemmisítették. Oly divergentiája forog fenn az érzelmeknek és érdekeknek azon természetüknél fogva ellentétes elemek között, melyek Austriát képezik, hogy a leghevesebb összeszorítás sem eredményez semmiféle cohaesiót. Csak fejleszti a nemzeti érzelmeket, melyek ki fognak törni a nagy szerencsétlenségek napjaiban, melyek oly gyakoriak az osztrák történelemben.
A dualistikus Austria halva született, mert nem egyéb az álczázott katonai Austriánál.
A foederalistikus Austria lehetetlenség. Félreismerése a szavak értelmének, foederalismusról beszélni oly nemzetek között, melyek közös fejedelemmel birnak, a kinek érdekei és akarata fölötte állanak valamennyiük érdekein és akaratán. Létezhet itt egyenlő vagy egyenetlen fölosztása a szolgaságnak, de szabad akaratok szövetkezése soha sem. »Államok szövetsége« másrészről független államokat feltételez, egy confoederált állam pedig a köztársaságot feltételezi.
Egy korcs, bonyolult politikai szervezet, mely szétágazó, sőt ellentétes irányzatoknak van alávetve, melynek egységét nem tartja fenn sem a kölcsönös rokonszenv, sem az érdekek hasonlósága, hanem egyedül csak az uralkodó család fölibe helyezése – az keresztül mehet átalakulásokon, hosszabbra nyujthatja feloszlását, de nem lehet életrevalóvá a mi századunkban, melyben a monarchikus szellem már is annyira meg van ingatva.
Austriának egyébiránt nincs is meg a maga létoka. Szemben azon országokkal, a melyek alkotják? akadály, mely mindegyiket gátolja abban, hogy a maga jólétének megfelelő uton haladhasson.
Szemben a nagy európai család többi államaival? csupán képmása egy hatalomnak, melyet mindig legyőzött minden ellenfele, ha még oly jelentéktelen volt is, a mely elég kegyes volt azt a fáradságot venni magának, hogy vele a harczmezőn megütközzék.
Eleme-e annak, mit meg szoktak európai egyensúlynak nevezni? Bir-e azon ellentállási erővel, életképességének azon tudatával, mely megengedné, hogy bátran és határozottan álljon ellen veszélyes áramlatoknak, absolut túlsúlyra való aspiratióiknak, melyet az európai concertnek ezen vagy azon tényezője akarna létesíteni?
Bizonyára nem. Ellenkezőleg Austria az, mely különös helyzetének mulhatlan következményei által megzavarja az európai egyensúlyt.
Ha a panszlavismus eszméje napjainkban Oroszország kezeiben fegyverré vált, mely Európa jövőjét kiszámíthatlan horderejü rázkódtatásokkal fenyegeti, vajjon nem Austria létezésének kell-e ezt teljesen köszönni?
Van-e szláv nemzet, mely azon reményt dédelgeti, hogy megszünjék nemzet lenni? Mely lemondani óhajtana individuális létéről, hogy öngyilkossá váljék, szétszóródjék és elveszszen az orosz császárság népességeinek óczeánjában?
Ha bizonyos szláv nemzetek körében panszláv mozgalom támad, nem az okból van-e ez, mivel Austria miatt e nemzetek nem láthatják maguk előtt önállóságuk csábító perspectiváját?
A szláv világnak egyesülése Oroszország uralma alatt csak úgy ellenezhető hatásosan, ha vele szemben a különböző szláv nemzeteknek függetlensége állíttatik.
De ép Austriának létezése az, mely ezen függetlenséget lehetetlenné teszi; és pedig nem csupán a hatalma alatt álló szláv nemzeteket, hanem a kelet népeit illetőleg is.
Austria az, mely hangosan hirdetett politikája által ez utóbbi nemzeteket azon alternativa elé állítja, hogy egy többé vagy kevésbbé távol eső jövőben vagy az osztrák vagy az orosz uralomnak vessék magukat alája. Ő az, mely az általa fölkeltett visszatetszésnél fogva Oroszország karjai közé sodorja e nemzeteket.
És mégis vannak eléggé vak politikusok, kik Austriában sorompót látnak a moszkovita nagyravágyás ellenében!
Elfeledve lennének hát a történelem által nyujtott tapasztalatok? Nincs-e tudva, hogy Austriának mindig az volt a politikája, mikép szabadon hagyja terjedni Oroszország túlnyomó befolyását vagy térfoglalását azon föltétel mellett, hogy ő, Austria, részt kapjon a prédából?
Nem így tett-e Lengyelország fölosztásánál a legnagyobb politikai gonosztettnél, melyet a történelem följegyzett és mely első forrása volt számtalan complicatiónak?
Nem így járt-e el azóta mindig, és egészen napjainkig is, Boszniának elfoglalása által?
Lengyelországnak visszaállítása történelmi határaival mindenkorra megoltalmazná Európát az orosz suprematia veszélyével szemben, miután Oroszország hatalmát teljesen inoffensiv mérvekre szállítaná alá.
Az 1854-ki háboruban, mely pedig Francaiaországnak annyi hasztalan áldozatába került, Lengyelországnak ezen visszaállítása a szövetkezett hatalmak által kilátásba volt véve.
Ki akadályozta meg?
Austria. Bárki lapozza át az azon korbeli »Moniteur«-t, meg fogja ott találni a bizonyságot. Austria oka annak, hogy ezen nagy háboru, melynek egyetlen eredménye sem létezik ma többé, komoly véggel nem birt. Ő az, mely elvetette a legutóbbi keleti háboru magvait, a keleti kérdésnek egész Európára nézve szerfölött súlyos jelentőséget adva.
Hihető-e, hogy a török uralmat az osztrák uralommal helyettesíteni annyi, mint megoldani a keleti kérdést?
Megoldás helyett ez csak súlyosbítása lenne a kérdésnek.
Dolgozni Austriának a keleten való terjeszkedése érdekében annyit tesz mint Oroszországért dolgozni. Lehetetlen azért máskép megoldani a keleti kérdést, lehetetlen gátat emelni Oroszország ellen, mint csupán a népek szabadsága és függetlensége által.
És e függetlenség csak egy nehézkedési központ körül való csoportosulás által érhető el, akkép, hogy valamennyinek egyesült ereje képes legyen megoltalmazni mindegyik függetlenségét; hogy a kis nemzetek léte biztosítva legyen hatalmasabb szomszédaik által való minden absorbeálás ellenében.
Austria nem vonzási központ, nem lehet és nem lesz azzá soha sem. Nem adhat egyetlen nemzetnek sem szabadságot, sem erőt, tekintve, hogy maga sem bir sem az egyikkel, sem a másikkal. Még kevésbbé tarthatja tiszteletben és védelmezheti a kis nemzetek létét.
Ah, pedig volt egy természetes nehézkedési központ, a mely körül a szláv népek és a kelet nemzetei csoportosulhattak volna. Volt egy ország, tiz évszázad történelmével; bátran haladva elő békói daczára a polgárisodás után; birván századok által szentesített politikai határokkal; lakossággal, mely fogékony volt lelkesedni nemes ügyek iránt és képes lehetett volna önönmaga fölépíteni azon egyetlen sorompót, mely megvédhetné Európát az orosz-szláv világtól: Lengyelország föltámasztását!
E nehézkedési központ Magyarország volt. E központnak Magyarországnak kellene lennie.
De hogy ily politika lehetségessé váljék, szükséges lett volna, hogy a magyar kérdés létezzék még.
Szükséges lett volna, hogy az újjászülető Magyarország csillaga ellentétesévé váljék a hanyatló Austria csillagának. Ez az összes polgárosult Európa érdekében lett volna.
Mit kellett tenni, hogy e magyar kérdés életben tartassék? Semmit mint egybefont karokkal állani; föntartani sértetlenül Magyarország történeti jogait; bevárni a kedvező eseményeket. Nem maradhattak el. Európa keletének reconstructiója oly kérdés volt, mely már hosszu idő óta érlelődött. Szükség volt valamivel több önmegtagadásra; új áldozatok hozatalának bátorságára, elszántságra meghosszabbítani a szenvedéseket és feltartani teljesen a jövőt.
Ekkor előáll egy férfiu, ki mély nyomokat hagyott Magyarország jelenkori történelmében, oly férfiu, kivel régi barátság kötelékei fűztek össze, mikor bizony számos éve mult már – együtt fáradoztunk Magyarország nagy és szabadelvü átalakításán. E férfia, hiába keresvén lelkesedést saját szivében, azt hitte, hogy honfitársai képtelenek arra. Kit természete megakadályozott a nagy, férfias elhatározásokban, és ki azt hitte, hogy nagy, férfias elhatározásokkal nem birhatni többé. Ki látva, hogy két nagy alkalom (az 1859-iki és az 1866-iki) nem adták meg Magyarországnak azt, a mit tőlük remélni lehetett, lemondott valamennyi későbbi alkalomra való várakozásról. Kinek jelleme őszinteségét és hazafiságát mindig tiszteltem, még ha tévesen gondolkodott is. E férfiu elhagyta a történelmi jogok azon terét, melyet oly ékesszólóan védelmezett 1861-ben és rálépett az engedmények terére. Nem látta be, hogy két fél közötti egyezség nem nyujthat kölcsönös biztosítékot, míg a hatalom elemei nincsenek egyenlően fölosztva. És semhogy hazáját tovább alkotmányosság nélkül lássa, nem habozott föláldozni annak lényegét, mit Magyarország követelt, hogy üres formákhoz juttassa, melyeket nem vonakodtak neki megadni.
E férfiu maga tudatta a magyar nemzettel, hogy a hatalom által elorzott jogok visszaszerezhetők, de hogy azok örökre el vannak veszve, melyekről önkényt mondunk le.
S e szép és bölcs szavakat az egész nemzet megtapsolta.
Kevés évvel később azonban, elfeledve saját nyilatkozatát, rábirta a nemzetet, hogy mondjon le függetlensége jogairól, spontán, fontos okok és szükségesség nélkül.
Végzetes tévedés!
Ő létesíté Magyarország új politikai épületét, oda támasztván azt a régi Austria korhadt és résekkel telt falaihoz.
És Európának felületes politikusai, sőt a politikának kiváló férfiai e művet a bölcseség és a hazafiság művének tartották.
Pedig a falak, melyek neki támaszul szolgálnak, rombadőléssel fenyegetőznek. Adja isten, hogy azon nem nagyon távol napon, melyen össze fognak dőlni, romjai ne zúzzák össze Magyarország politikai épületét.
Ha azonban a magyar kérdés valaha újjászületne, azok, kik bennünket e súlyos munkában követni fognak, legalább az útnak egy részét megtörve találandják. Számüzetésem emlékei és iratai meg fogják nekik jelölni, mit tett az 1849-ki emigratio; tudatni fogják velük fáradozásait, az általa követett irányt, a megfutott utak nyomaival együtt.
A franczia olvasót e mű valamennyi kötete aligha érdeklendi. Mindazonáltal az olaszországi háborus eseményeire vonatkozó rész tán némi figyelemre méltó.
Ez az, ismétlem, melyet a jelenlegi kötet tartalmaz.
Kossuth-villa. Collegno (Turin mellett), 1880. szeptember hóban.
Kossuth.
