Török Sándornak
Török Sándornak
Collegno (al Baraccone), 1880. február 26.
Tisztelt Uram!*
Török Sándor »Visszapillantások« czím alatt röpiratot irt, mit megküldött K.-nak. Erre 1880. febr. hó 11-éről keltezve K.-tól levelet kapott. (Ez a levél nem volt feltalálható. K. F.) Mire Török válaszolván, az ország közállapotának mély sülyedését ecseteli és felemlíti, hogy milyen szükség volna most a 48-ki idők municipalis zászlóvivőjére, az állami átalakulás fötényezőjére: Kossuthra – itthon. Erre felel a fönti levél. K. F.
Van szerencsém február 26-án kelt becses levelére válaszolni.
Hazámnak már többé nem nevezhető szülőföldem jelene és jövendője feletti bánatos aggodalmai nagyon jogosultak.
A romlott intézmények romlasztólag hatottak az erkölcsökre s a romlott erkölcsök visszahatnak az intézményekre; – mindkettő ok és okozat is egyszersmind; s e kölcsönhatásból egy complikált kórállapot fejlődött ki, melyet a történelem mindig és mindenhol reménytelennek mutat.
Vagy tud Ön reá példát a történelemben, hogy nemzet ily kórállapotból valaha kigyógyult? Ha tud, úgy én Önt szerencsés embernek tartom, mert ez Önnek hitet ad a gyógyulás lehetősége felől; s e hittel erőt, úszni az ár ellen.
Én ily példát nem tudok. Quaesivi lucem, ingenuique reperta. – Hát ez állapot felett bizony okuk van minden jóknak aggódni, de a felett aggódni, hogy én kilökve találom magamat a küzdők soraiból, bizony nincs okuk.
Én még akkor is nehezen lendithetnék valamit, ha személyesen jelen lehetnék a küzdtéren; mert a 31 év alatt, a mióta távol vagyok, ott minden annyira megváltozott, hogy én ki sem ismerném magamat többé a viszonyokban. Ugy volnék mint Marcus Aurelius szelleme, kit Voltaire a túlvilágból Rómába vezet s ki a Capitoliumban senatorok helyett mezítlábos kapuczinusokat talál.
De akármint legyen is ez, annyi bizonyos, hogy így a távolból az én szavam csak a pusztában kiáltónak szava lehetne; tapasztaltam untig, hogy csak az lehet. Hát biz’ annak a szónak elnémulását nincs ok sajnálni.
Multkori levelem azon kifejezését illetőleg, hogy a pária csak fegyverrel kezében kérhetné számon elvett jogát, úgy látom, hogy Ön kétségben van, vajjon a külesemények kedvező alakulására épített szándoknak vegye-e, vagy pedig csak a méltó elkeseredés hangulatából levont theoriának tekintse; – egyiknek sem, tisztelt Uram!
A míg magyar kérdés volt a világ előtt, a körülmények appositus esélyeinél a magyar számba vétethetett, többször is számba vétetett: de mióta a magyar maga kitörölte a magyar kérdést a történelem megoldásra váró kérdéseinek lajstromából, a magyart, mint önczélu faktort többé semmi külesemény nem veszi számba.
Nagyon kézzelfoghatólag bebizonyult ez a keleti dráma minap lejátszott (nem utolsó) felvonásánál.
Az oláhok, szerbek, még a herczegóczok is nehezéket képeztek a történelem mérlegében. A magyar egy mákszemnyi súlyut sem, pedig ugyan hangosan »kiabált« – számba sem vette senki.
Mert megszünt önczélu faktor lenni. Csak mint veder szerepel, melyet a bécsi udvar le- s feljárat az események kutjában. Vedrekkel pedig nem számol a történelem.
Hát ama mondatom alatt ne keressen Ön tervet, combinatiót: de az elkeseredés hangjának se vegye. Én nem sopánkodom, 77 évem daczára birni tudom, a mit a sors vállamra mért.
Az ütés fájhat, fáj, de nem sziszegek a fájdalom miatt. Vegye egyszerüen a helyzet konstatirozásának, a mely helyzet az: hogy ki lévén törölve a magyar nemzet tagjainak lajstromából, nekem, a páriának, csak úgy lehetne befolynom Magyarország sorsára, ha fegyverrel kezemben kérhetném számon elvett jogaimat, magamnak a hazát s a haza számára a szabadságot.
Ez az én helyzetem; s ezt akartam constatirozni, válaszul Ön azon felszólítására, hogy avatkozzam Magyarország ügyeibe.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Van szerencsém Önnek, tisztelt uram! szives nagyrabecsülésemet kijelenteni s a kinemzetített szegény öreg páriát barátságos emlékezetébe ajánlani.
Kossuth.
