V. (Éghajlati következtetés.)
V. (Éghajlati következtetés.)
A mi azt a kérdést illeti: hogy lehet-e a baradlai virányleletből az akkori éghajlatnak a mostanihoz hasonlatára következtetni? mindenekelőtt megjegyzem, miként nagyon kivánatosnak tartottam volna, hogy a bőven talált faszén-daraboknál nemcsak a fanem (fenyő), de – ha lehetséges – a faj is meghatároztassék; nemcsak azért, mert ez igen érdekes adat lett volna a magyarországi flora comparativ geographiájához, hanem azért is, mivel a hőmérséki összehasonlításoknál a fák sokkal biztosabb utmutatók mint a fünövények (herbaceák), minthogy a fák télen-nyáron fedetlenül ki vannak téve a hőmérsék változásainak, melyek nagyon tetemesek, kivált oly continentalis (tehát excessiv) éghajlatu országban, mint Magyarország, mely a tenger mérséklő befolyásában a Földközi-tenger felől éppen nem, a Fekete-tenger felől pedig csak igen-igen kis mértékben részesül. Maga Heer tanár is a zürichi és szent-galli lignitekben előforduló famaradványokból itélhette csak meg, hogy a lignit alakulásakor Svájcz éghajlata a mostanihoz hasonlitott.
Különben azt a nézetét én is indokoltnak találom, hogy a talált növénymagok mérsékelt éghajlatot feltételeznek, csak hogy ez a mérsékelt éghajlat nagyon tág fogalom, melybe sok fokozati különbség elfér. Aztán az aggteleki viránylelet oly növényekből áll, melyek 20 C. fok hidegséget is kiállanak s csak azt kivánják, hogy a tenyészet lefolyása alatt (már akár rövidebb, akár hosszabb időben) megkapják azt a hőmennyiséget, melyre a mag megérése végett szükségök van s mely növényről növényre különbözik (így a búza 2000 fokegységü meleget kiván, az árpa ezerrel beéri, értve ez alatt nem hőfokot, hanem a naponkénti középhőfokok összegét azon fokon felül, mely a növényélet megindulására szükséges); hozzájárul ehhez, hogy a legtöbb növénynél bámulatosan megvan az, a mit Darwin természetes alkalmazkodásnak (natur al adaptation) nevez. Így például a szőlőnél az életébredés 10 fok meleggel indul meg s a megéréshez 2900 fokegység-többletre van szüksége; igen, de Madeirában a téli közép hőmérsék soha sem száll alább 17.5 foknál; többnyire annál jóval fennebb van, úgy hogy a szőlő télen nemcsak kihajthatna, hanem gyümölcsét meg is érlelhetné; de nem teszi, csak márczius vége felé indul meg 18 közép hőfoknál; addig, daczára a téli 17 1/2 hőfoknak, »alszik« – alkalmazkodik az éghajlathoz (ez az alkalmazkodási tehetség megvan a cosmopolita állatnemeknél is; a kutya elkiséri az embert a földsarki égövtől az egyenlítőig; hanem amott tömött bundát ölt, itt csupaszra vetkőzik, a Himalayába Angliából átvitt kutyának szőre közt sűrű gyapju nő, hasonló történik az Angliából oda vitt lovakkal is).
Miként már említém, annyit megállapitott ténynek vehetünk, hogy a postglacial új-kőkor óta Európa éghajlata nagy változást nem szenvedett, erről tanuskodik egyebek közt az is, hogy kivéve a bos primigeniust, melyről pedig bizonyosnak mondhatjuk, hogy nem éghajlati viszonyok, hanem az ember culturalis térfoglalása pusztította ki, a svájczi kőkori tófalvak kotrásiban talált 54 faj állatcsont közt: Rütimeyer szerint egyetlen egy oly állaté sincs, mely most is nem élne Európában.
Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a mostani közép hőmérsék az akkorihoz képest csökkenőben legyen. Csakugyan vannak is e csökkenésnek jelei úgy a neolith-korhoz képest, mint az utóbbi századokban is, legalább ott, hová a tenger befolyása ki nem terjed. Svájczban a kőkori leletekben törpe nenuphart és silene creticát is találtak; ezek ott ma már nem élnek meg. Magyarországról pedig Kerner vizsgálataiból az tünt ki, hogy a Kárpátokban a fenyűfa határa az utóbbi három század alatt száz méterrel lejebb szállott. Aztán itt-ott a nemzedékről nemzedékre szálló népmondák is figyelmet érdemelnek. Egy ily nem épen illemes, de jellemző népmonda arra mutat, hogy hajdan a sárga dinnyének Lőrincz nap táján már vége volt; most ideje jóformán csak akkor kezdődik. Az is megmaradt emlékezetemben, miként nyomát találtam régi gazdasági számadásokban annak, hogy pár század előtt az aratás korábbra esett.
A közép hőmérsék e lassu csökkenését, más egyéb csillagászati momentumokat mellőzve, maga a napéjegyeni processio is kimagyarázza, melynek 25.765 évre terjedő cyclusa a legnagyobb napközelséget (perihelion) az év minden szakán sorba körül viszi. Most január elsejére esik, a XIII. század közepén, deczember 21-kére, 4000 évvel Krisztus előtt, a mostani őszi napéjegyen idejére, szeptember 21-kére esett. A naptávolsági különbség a perihelion és az aphelion közt 6.100,000 kilométer; a hőkülönbség pedig az egésznek egy tizenötöd része; nem lehet tehát, hogy ez az évszakok intensivitására befolyással ne legyen. Mikor földünk éjszaki félgömbjén a nap legnagyobb távolsága télre fog esni, a tél természetesen sokkal hidegebb s a nagyobb távolság folytán meglassult földmozgás miatt hosszabb is lesz. A mi félgömbünk most ezen hosszu és nagyon hideg tél felé halad; sok idő (még mintegy tizezer év) kell hozzá, hogy a maximumot elérje, mely (hozzájárulván a szárazföld szinvonalának folyvást észlelhető partialis változatai) alkalmasint egy újabb jégár-korszakkal lesz kapcsolatos; mert igaz ugyan, hogy mikor a tél nagyon hideg és hosszu, a nyár viszont rövidebb, de nagyon meleg lesz; hanem a hosszu hideg télen annyi jég és hó gyül össze, hogy nyáron át a nap hősugarai legnagyobb részben a jég- és hótömegek olvasztására vesztegetődvén, nem fogják a földet annyira femelegíthetni, hogy a télen át rendkívül leszállítandott évi középhőmérsék nagy csökkenését helyreüthessék. Ennek tényleges bizonyságát látjuk Grönlandban, mely még most is a jégár-korszakban van; ott nyáron a napsugarak annyira égetők, hogy a hajók oldalain a szurkot felolvasztják, de azért az ottani közép hőmérsék nyáron sokkal alantabb áll, mint nálunk télen; mert azok az égető napsugarak a hó- és jégtömegek miatt nem képesek a földet felmelegíteni, pedig a temperatura ettől függ; a levegő diathermalis, átbocsátja a nap hősugarait, de maga tőlök nem igen melegszik át. Azonban ha még messze van is az a maximum hideg, az évi közép hőmérséknek bár lassu s egy ember életén át alig észrevehető mértékben, de folytonosan már századok óta csökkenésben kell lennie; e csökkenést időn- és helyenként a nagyon bonyolult meteorologiai hatványok ellensúlyozhatják, de a világrend törvényének utját nem vághatják; az nagyban és egészben uralmát ellenállhatlanul kivivja.
