XIV. (Az ásatás folytatásának reményei.)
XIV. (Az ásatás folytatásának reményei.)
Báró Nyáry nem kételkedik, hogy »csak tovább kell kutatni, fel kell törni a csepegőkő rétegeit, s bizonynyal rá fognak akadni a palaeolith-kori emberekre; azon emberek, kik a barlangi medvecsontokat feltörték, a csontok közt zúzó eszközeiket hagyták, s kiknek lakmározására széndarabok, hamu mutatnak, ott vannak eltemetve«.
Vajjon mindezen tárgyak egykoruak-e? Vajjon feltehető-e a palaeolith emberekről, hogy zuzó eszközeiket oly kevésre becsüljék, miszerint a lakmározás végett feltört csontok közt úgy elhagyogassák, s vajjon azon eszközök, csontok, széndarabok, hamu nem különböző időkben viz által kivülről hordattak-e a barlangba? Az speculatio tárgyát képezheti, de a táplált remény valósulhatásának kérdésére nem tartozik. A lényeges dolog az, hogy az emberkéz nyomait viselő medvecsontok (ha csakugyan ursus spelaeus csontjai) s a durva kőszerszámok a palaeolith-kori embernek azon tájon létezésére mutatnak, s ez így levén, a további kutatás nagyon megérdemli a fáradságot, mert ha valósulna báró Nyáry, azon reménye, hogy palaeolith-kori temetőt talál, úgy az ő kutatásai korszakot képezendnek a régészeti tudomány történelmében.
De e kérdés engem arra ösztönöz, hogy felfrissítsem emlékezetemben azt, hogy mit mond e dologhoz a goologia; már a mennyire nekem, igénytelen dilettansnak, ennek felfedezéseiről tudomásom van.
Tudtomra minden eddigi észlelet arra mutat, hogy az, a mit palaeolith-kornak neveznek a tudósok, vagy a jégár-korszakelőtti vagy az interglacialis időre esik, sőt, ha igaza van Lyellnek, midőn (Principles of Geology, 75. lap) a jégárkorszak kezdetét, az embernek földünkön elterjedését közvetlenül megelőzött időre, a harmadkor végére teszi, úgy a palaeolith-kori ember csakis az interglacialis időre esnék. S ebben nincs semmi ellentmondás, mert kétségbevonhatatlanul constatálva van, hogy félgömbünkön a jégár-korszak nem volt folytonos, hanem egy ezred meg ezred évekre kiterjedő oly cyclust képezett, mely két izben, szintúgy kiszámíthatlan hosszu időre nyulott meleg climaterikus állapot által lett megszakítva; a mit a földpálya központkívüliségének szabott határok közt mozgó változatossága magyaráz.
Ép oly érdekesnek mint tanulságosnak találtam azon viszony fonalát követni, melyet a geologia a palaeolith-kori ember és a jégár-korszak közt kipuhatolt.
A britt szigeteken neolith-kori maradványok Anglia, Skóczia, Irland egész széltében-hosszában, sőt még a zord Orkney és Shetland szigeteken is bőven találtatnak, de palaeolith-koriak csak Anglia déli és délkeleti részében; az Ouse folyó és az Axe völgye elválasztó vonalat képeznek a két kor közt; azon folyón alul s azon völgytől nyugatra a palaeolith-kornak semmi nyoma.
Es ez elválasztó vonal egészen összeesik azzal, mely a jégárak kiterjedésének határát jelöli. A meddig a jégári torlódás (transport glaciaire-drift) kiterjedett, palaeolithkori maradványoknak nyoma sincs; a hová nem terjedt ki, ott van.
Svájcz a neolith- és bronz-kor maradványaiban bővelkedik; de a palaeolith-kori embernek semmi nyoma; mert a svájczi Alpok a jégár szétszóródásának egyik hatalmas központját képezték. – A dürnteni és wetzikoni lignitekben palaeolith-kori emlősöknek töredékes nyomai mutatkoznak, s ezek határozottan interglacialis időbeliek, mert a közvetlen a lignit alatt fekvő homok- és agyag-réteg alatt »fenék morénre« (Grundmoraine) akadtak, mely a jégtenger (mer de glace) alatt gyült össze (ez a Grund morain elnevezésnek értelme), a lignitet fedő kavics- és homok-tömeg felett pedig nagy vándor kőtömbök feküsznek; tehát két jégár-hordalék közt van a lignit, de embernek semmi nyoma.
Hasonlóan van a dolog az Alpok olaszországi oldalán is. Vannak tavilak-maradványok (palafitte), vannak a tőzegben s márgában állat- és embermaradványok a neolith-korból, de le egészen addig, a meddig az alpesi morén képletek terjednek, a palaeolith-embernek semmi nyoma.
Francziaországban csak ott kerülnek elő a palaeolithkor nyomai, a hová sem a rajna-völgyi, sem a rhône-i jégár torlasztó ereje ki nem terjedt.
Hollandia, Dánia, Felső-Olaszország s egész éjszaki Németország, a balti tengerparttól a Harz és Riesengebirg aljáig bővelkednek az éjszaki jégár-hordalék (northern drift) nyomaiban, mely a jégár-korszak utolsó hideg szakából ered, és ezen egész roppant terület viz lerakodványaiban csak neolith-kori s ennél újabb szerszámok találtattak, palaeolith-koriaknak nyoma sincs. Németországi barlangokban akadtak oroszlán s hiena maradványaira, de ember nyomára nem.
Ezen adatokból az a következtetés vonható, hogy a palaeolith-kori ember nyomaira csak oly vidékeken lehet találni, melyek a jégárak területén túl vagy kívül feküsznek.
Báró Nyáry már talált a palaeolith-kori ember nyomaira a Baradlában; leletei tehát nemcsak archaeologiai, hanem geologiai fontossággal is birnak, a mennyiben Aggtelek vidékét a jégármentes vidékek közé látszanak sorolni, de eddig még a palaeolith-kori minősítéshez talán kétség is férhet; hanem ha reménye a palaeolith temető felől valósulna, ez annak volna bizonysága, hogy az interglacialis időben nemcsak Aggtelek vidéke, hanem Magyarországnak legalább is nagy része lakva volt, mert képtelenség volna feltenni, hogy, ha Magyarország a jégáras vidékek közé tartozott, annak egy barlangját mégis emberek lakták.
Az oly biztosnak tekintett remény valósulására nézve tehát igénytelen nézetem szerint a jóformán eldöntő kérdés az, hogy vajjon a magyar geologusok találtak-e Magyarországon vándor kőtömböket s jégári egyéb nyomokat vagy nem? Mert ha igen, bajosan merem hinni, hogy a palaeolithkori temető felőli reménye valósulni fog.
Fájdalom, nem voltam s nem vagyok azon helyzetben, hogy az újabbkori magyar geologusok kutatásainak eredményeit minden részletében ismerhetném. Azt tudom, hogy Magyarország kívül fekszik azon határokon, melyekig az európai jégárak szétszóródási nagy központjainak (centres de dispersion) hatálya kiterjedett; de vajjon a Kárpátok jege nem hagyott-e oly nyomokat hátra, mint a Vosges hegyeké s a Schwarzwald-é? megvallom, nem tudom.
Óhajtom, hogy Magyarország hírneves geologusainak észleletei báró Nyáry reményeinek kedvezők legyenek. Még egy megjegyzést akarok tenni, mielőtt e tanulmányozást befejezném.
Báró Nyáry a 169. lapon egybefoglalván eddigi ásatásainak eredményeit, többek közt ezt is mondja: »látjuk a palaeolith-kor átmenetét a neolith-korba.«
Szerettem volna, ha megmondja, hogy minő tények szolgáltak alapul ez állításra; mert bármi figyelemmel olvastam is jeles munkáját (melyből sokat tanultam), nem tudtam tisztába jönni az iránt, hogy ez mire vonatkozik; ellenben James Geikie »The great Ice age and its relation to the Antiquity of Man« czímü nevezetes munkájában a következőket olvastam:
»A palaeolithikus szerszámok alakja s kinézése annyira jellemzetes, hogy gyakorlott archaeologusok nem találják nehéznek azokat felismerni s a neolith-koriaktól megkülönböztetni; de a kettő közé eső alakokat, melyek a fokozatos előhaladásról tanuskodnának, nem találunk. A neolith-korból a bronzkorba tisztán ki lehet nyomozni az átmenetet; de a palaeolith-kori ember eltünése s a neolith-kori ember feltünése közt ür van, melyet a régészet-tannak eddig nem sikerült áthidalni; a fokozatos haladás összekötő kapcsa hiányzik a két kor között.«
Ha báró Nyáry ásatásai csakugyan láthatóvá teszik a palaeolith-kornak a neolith-korba átmenetét, ez ásatások azon dicsőséget szerezték meg a magyar archaeologiának, hogy az hidalta át az ürt, melyet áthidalni a régészettannak eddig még nem sikerült. Hanem azt gondolom, az állítást indokolni szükséges.
Csak kivánnom lehet, hogy ez indokolás meggyőzőnek tekintethessék.
És most, miután báró Nyáry jeles munkáját áttanulmányoztam s tanulmányozás közben fel-felelevenült öreg agyamban annak a kevésnek töredékes emlékezete, a mi az e tárgyba vágó kutatások eredményeiről egyszer-másszor szórványosan tudomásomra jutott, hadd számoljak be magamnak arról, hogy minő általános benyomás alatt vagyok azon tudomány jelenlegi foka tekintetében, mely az emberiség őstörténelmének felderítésével foglalkozik.
A régiség-tannak ezen ága aránylag még nagyon új tudomány. Nem oly régen volt, hogy Stonehenge tömörded monolithjei s az úgynevezett druida-körök az európai ember legrégiebb emlékeinek tekintettek; de »perrupit Acheronta labor« ma már ama régi emlékek tegnapiakká lettek, az ősemberiség azon nyomaihoz hasonlítva, melyeket a fürkésző emberi ész az újabb időkben napfényre hozott.
Hanem nagy igazság van báró Nyárynak becses és tanulságos munkáját befejező azon mondatában, hogy »az ősidők mélyébe csak lassanként hatol be a régészeti tudomány szövétneke«. Nagyon kis része az bolygónknak, melynek (azt hiszem, nagy részben a tenger által borított vagy Afrika ismeretlen belsejében felfedezőre váró) őskori titkaira ez a szövétnék egy kis világot vetett, s e világnál mindössze is csak egy igen rövidke lépéssel jutottunk a positiv történelmi időszak háta mögé, minthogy a történelmi kor előtti embernek eddig felfedezett nyomai őt már oly culturalis fokon mutatják, melyre az állatias állapotból csak ezer meg ezer év, tán ezer meg ezer század küzdelmein keresztül juthatott.
Hát én azt gondolom, jól tennék a régiségkutatók, ha tudományukat most még csak az adat-gyüjtés, registrálás s coordináló összehasonlítás stadiumában levőnek tekintenék, s az inductióktól, speculatióktól egyelőre tartózkodnának.
Az eddigi kutatások eredményei kétségtelenül igen-igen becses építési anyagok a majdani tudományos elmélet épületéhez; de az építés idejét még alig tarthatom elérkezettnek, s hajlandó vagyok hinni, hogy sok tévedéstől fogjuk magunkat megóvni, ha a tények gondos registrálása s óvatos coordinálása mellett elválasztó vonalat huzunk a közt, a mit a nyert adatokból teljes bizonysággal lehet következtetni, és a közt, a mit most még csak puszta speculatio, melyre különösen a németes »philosophische Bildung« (mint Heckel nevezi) a kiveendők kivételével oly igen nagy hajlammal bir; de a melyre az én positivitási ösztöneim (vagy ha úgy tetszik, magyaros gyarlóságom) csak középszerü becset helyeznek.
Hiszen igaz, Voltaire Micromegasa 1750-ben sőt Swift Gulliverje már 1720-ben megmondták, hogy Mars bolygónak két holdja van, s ezt a merész speculatiót Asaph Hall felfedezései 1877-ben csakugyan igazolták; hát meglehet, hogy a régészek inductiv elméleteit is igazolni fogja a jövendő, de bizony, az is meglehet, nagyon meglehet, hogy igazolás helyett megczáfolja. Jobb az elméletek felállításával nem sietni.
Irtam Turinban, 1882. jul. 15.–aug. 22.
Kossuth.
