HARMADIK FEJEZET. A diplomatia viselkedése.
HARMADIK FEJEZET.
A diplomatia viselkedése.
A diplomatia viselkedése.
Kezdetben, midőn a lengyel forradalom még csak a törvénytelen ujonczozás elől menekülők szórványos csatározásaiban nyilatkozott, a hatalmak – Poroszországot kivéve – nagyon tartózkodólag viselkedtek.
A lengyelek sok vérüket ontották franczia érdekekért, a testvériesség köztük és a francziák közt történelmi hagyomány erejével bir. Egyes emberek számitgathatnak, a népek emlékeznek s emlékezetük firól fira száll. Francziaországban a lengyelek iránti rokonszenv 1863-ban általános nemzeti érzelem jellegét öltötte fel, rugója pártról pártra külömbözött, de benne külömbség nélkül minden párt osztozott, a republikanus democratáktól az ó-conservativek táboráig.
A közérzelemben III. Napoleon császár is osztozott; hogyne? Hiszen ő nemcsak a lengyelekkel hagyományilag rokonszenvező francziák császárja, hanem azon eszméknek is örököse volt, melyeket a szenthelenai fogoly-óriás hü környezetének tollába mondva, emlékiratokul hátrahagyott. Hanem a mellett, hogy a lengyelekkel rokonszenvezett, az oroszszal is jó viszonyban kivánt lenni. Magam hallottam tőle, hogy neki maximája az engesztelékenység, miszerint mind kevesebb ellensége legyen. E maximának végeredményben az lett a következése, hogy a vész napjaiban egyedül maradt. Hiában, nem lehet a kecskét is jóllakatni s a káposztát is épségben tartani. Napoleon azon ábrándban ringatta magát, hogy lehet; ez ábránd folytán rendkivüli könnyüséggel tudott a tegnapi ellenséggel ma baráti kézszoritást váltani; igy tett a Habsburg-házzal Solferino után, igy tett az oroszszal a krimi háboru után; jó barátságban akart vele élni. A gyakorlati téren ez volt határa lengyelbaráti érzelmeinek. Megmondta Sándor czárnak Stuttgartban, hogyha biztositani kivánja magának a franczia császárság barátságát; el kell mennie a lengyelek iránti concessiókban azon végső határig, a melyet az orosz birodalom létérdekei megengednek. Tehát concessiók képezték politikájának alapgondolatát. Nem harczot, hanem az orosz uralom fentartása mellett engesztelődést óhajtott orosz és lengyel között. Ez pedig lehetetlen volt akkoron, lehetetlen most is és lehetetlen lesz mindenkoron; viselni az igát egy dolog, kiengesztelődni egy másik dolog. Hanem Napoleon kiengesztelődésről álmodozott s ez álom teljesedésének reményében szövetségesül nyujtogatta hatalmas jobbját Pétervár felé.
És ime most Pétervár amaz ostoba ujonczozási államcsinyével forradalomra kényszeritette a lengyel nemzeti ébredésnek forrongását, mely ama brutális csiny és az azt megelőzött brutális vérengzések, tömeges elfogatások és deportácziók nélkül aligha forradalommá fejlődött volna akkoron. Nem mintha a nemzeti ébredésnél nem voltak volna mozgásban határozott forradalmi elemek is. Voltak s lesznek is mindenkoron, a mig vagy Lengyelország felkonczolása ki nem törültetik az európai közjogból vagy az utolsó lengyel meg nem hal. Lehet »rend Varsóban«, a mint a Paskievicsek nevezik az elnyomást, de annak a rendnek a hamuja alatt parázs izzik s a rablók uralma a megrablottakon »incedit per ignes suppositos ceneri doloso« még akkor is, midőn szunnyadozni látszik a lengyel nemzeti aspiratió, még inkább, midőn annyira ébredezik, mint a hatvanas évek elején ébredezett. Hát voltak forradalmi elemek, bőven voltak, de forradalom sem combinálva, sem előkészitve, sem rendezve nem volt; a mozgalom vezéri csak arra törekedtek, hogy a nemzeti érzelem lobogása megóvja a nemzetet a Wielopolszki-féle alku posványába elsüppedéstől. Mert »a mit erőszak elveszen, azt idő és alkalom visszaadhatják« de a jogot feladó alku haldoklás kezdete s a haldokás a halálé. Forrongás volt, de azt csak a gonosz számitásu ujonczozás fejlesztette kényszerü forradalommá, melynek zászlajára azután (mint már emlitém) irva ez volt: »Nekünk nem reformok kellenek; nekünk Haza kell.« És e zászló lobogtatását hangosan nyilatkozó rokonszenvvel üdvözölte az egész franczia nemzet.
A dolgok e fordulata zavarba hozta Napoleont. A forradalom mellett nyilatkoznia annyi volt volna, mint compromittálni a franczia-orosz szövetség megvalósulhatását, a mi pedig Gortsakoff orosz külügyérnek is kedvencz eszméjét képezte; ellene nyilatkoznia annyi volt volna, mint ellentétbe helyezkedni a franczia nemzet érzelmeivel s az ellenzék táborába terelni a lengyelek iránti rokonszenv nyilvánulásánál vallásfelekezeti szempontból hangadó franczia klérust, melynek pedig jóakaratára a pár hónap folytán megejtendett kamarai választásoknál a kormánynak szüksége volt.
Ily körülmények közt vette kezdetét a franczia kamarák utolsó ülésszaka a küszöbön állott választások előtt. Tiz nappal a lengyel forradalom kitörése előtt nyittatván meg, a trónbeszédben természetesen nem lehetett felőle szó, de a válaszfelirati vita közben Guyard-Delalain által szóba hozatott s Favre Gyula meleg szavakban tolmácsolva Francziaország rokonszenvét a lengyelek iránt, oda nyilatkozott, hogy Francziaországnak közbe kell lépnie a hóhér és áldozatai közé; tiltakozni kivánt a válaszfeliratban a jogsértés ellen, melyet az orosz a lengyeleken elkövetett s felhivta a kormányt, nyilatkozzék az eljárás felől, melyet követni szándékozik. Mire Billault államminiszter, előrebocsátva, hogy Francziaország semmit sem vesztett a rokonszenvből, melylyel a lengyelek iránt régóta viseltetik, a császári kormány azon nézetének adott kifejezést, hogy a lengyel autonomia többet várhatna Sándor czár nagylelküségétől és szabadelvüségétől, mint felkelési kisérletektől; és ellenezve az ügynek a válaszfeliratban megemlitését, visszautasitott minden lépést, mely (a mint a juliusi monarchia idejében történt csalékony izgatásokkal (excitations trompeuses) a szerencsétlen nemzetet ujabb szenvedésekbe sodorhatná.
E nyilatkozat teljesen megfelelt Napoleon kétfelé kancsalitó politikájának; meg nem tagadni a rokonszenvet a lengyelek iránt, concessiókat reményleni a czár kegyelméből, de tartózkodni minden biztatástól a forradalom iránt, minden szótól, mely az oroszra kellemetlenül hathatna, és megtagadva minden tájékozást a követendő politika felől, szabadon hagyni a kormány számára a körülményekhez alkalmazkodást: ez volt a franczia kormány álláspontja, és Billault miniszter nyilatkozatlan nyilatkozatában a kamara többsége megnyugodott. Azon kamarában az ellenzék még csak öt tagból állott, kiknél azonban a szám hiányát az értelem és személyes tekintély jelentékeny mérvben pótolá; a következett választásoknál (melyekben 7.200,170 választó vett részt) az ellenzéki képviselők száma 35-re szaporodott, daczára a kormány hivatalos nyomásának, mely annyira ment, hogy az osztrák-magyar kormánypressiónak még legbotrányosabb időszakát sem lehet hozzá hasonlitani.
Angliában, a mint hire futamodott a zsarnoki gyalázatos eljárásnak, melyet az orosz kormány az ujonczozás ürügye alatt Varsóban elkövetett, a felháborodás kiáltása hangzott végig az országon a barbárság felett, mely a Biblia hagyományain táplálkozó angol népet Pharao és Herodes kegyetlenségeire emlékezteté; a klubokban, a paloták salonjaiban, a mühelyekben, a népgyüléseken, a sajtóban egyhangu tiltakozás moraja zugott. E morajnál az angol nép szabadságszeretetébe s humanitarius érzelmeibe nemzeti érdek is vegyülhetett, minthogy az orosz hatalom veszélyes versenytársa Nagy-Britannia hatalmának amott a Keleten, s minden, a mi az oroszt gyöngitheti, zavarba ejtheti, eleven érdeklődést kelt Angliában. Hanem az angol kormány, ámbár osztozott a nép érzelmeiben, óvakodott a hirtelenkedéstől, nehogy tekintélyét compromittálja, s minthogy félrevezetve ügynökeinek orosz sugallatok alatt keletkezett félszeg értesitései által, a lengyel felkelést csak amolyan ingerült tiltakozásnak tekintette a törvénytelen ujonczozás ellen, mely könnyen le fog győzetni, az angol külügyér a dolognak nem tulajdonitott oly politikai fontosságot, hogy diplomatiai actiót indokolhatna.
A bécsi udvar nagy zavarban volt; ha a lengyelek ellen foglal állást, azon veszélynek teszi ki magát, melyet Sybel* e szavakkal jelez: »Az összefüggés a lengyel és magyar forradalmi pártok közt több mint valószinü, s ez esetben Napoleon magaviselete kiszámithatlan«; ha ellenben a lengyel mozgalom mellett foglal állást, azt, a miért a lengyelek az orosz ellen küzdöttek, Galicziától sem tagadhatná meg. Szerette volna, hogy az orosz meggyöngittessék; de a rablótársi érdekközösség tartózkodásra intette; hát amolyan két viz közti lubiczkolásra határozta magát, óvatos hallgatásba burkolózott, azon számitással, hogy hallgatag kétszinüségével Galicziát viszonylagos csendben fogja tarthatni.
»Begründung des Deutschen Reiches«, II. kötet, 508. lap.
Hanem, ellentétben e három hatalom tartózkodó viselkedésével, Poroszország Bismarck vezetése alatt (a ki 1862. september 24-ikén lett porosz miniszterelnökké kinevezve) a leghatározottabban ellenséges állást foglalt el szemben a lengyel fölkeléssel. – Alig hogy tudomást kaptak Berlinben a forradalom kitöréséről; Alvensleben tábornok már utnak indittatott Szt-Pétervár felé a porosz király egy sajátkezü levelével II. Sándor czárhoz, és azon utasitással, hogy a lengyel felkelésnek mint közös ellenségnek közös erővel elnyomására a porosz kormány közreműködését a czárnak felajánlja; ez ajánlat annyira kedvező fogadtatásra talált, hogy Gortschakoff és Alvensleben már február 8-kán szerződési pontozatokat irtak alá, melyek által meg lett állapitva, hogy a szerződő felek seregparancsnokai egymásnak segitségére lesznek s a »rebellisek« (már hogy »rebellisek«) üldözése végett az orosz seregek a porosz, a poroszok az orosz határt is átléphetik: intézkedés történt az iránt is, hogy a két fél a hadi mozdulatok felől folyvást értesülve legyen, sőt a szerződő felek még a rendőr kém- és feladó szerepétől sem vonakodtak; az orosz kormány azon igérettel kedveskedett Vilmos királynak, hogy értesiteni fogja minden politikai mozzanat felől, a mely a poroszt érdekelheti, a mit Vilmos király az egyezmény helybenhagyásakor viszonosság felajánlásával viszonozott. Azonban érezték, hogy ez a kém- és feladószerep tisztességes kormányokhoz csak még sem illik s a szerződés e pontját titokban határozták tartani. – Más indokok mellett ez is hozzájárult ahhoz, hogy midőn a porosz képviselőházban a lengyel ügy s azzal kapcsolatban a porosz-orosz szövetkezés felől keringő hirek szóba hozattak, Bismarck nem tagadta ugyan, hogy szerződés köttetett, de annak ugy czélja, mint tartalma felől minden felvilágositást kereken megtagadott.
Ez tápot adott a különben is elterjedt aggodalomnak, hogy Bismarck – kinek nevét akkoron csak »dölyfös Junker« és »servilis aristocrata« czimmel ékesitve szokták volt a poroszok emliteni – még attól sem riad vissza, hogy Poroszországot a nyugati hatalmak általi megtámadtatás veszélyének tegye ki, csak minden szabadság elnyomására irányzott reactionárius politikáját keresztülvihesse; e politikai bűn rovására irta a porosz közvélemény azt, hogy Vilmos királylyal Bismarck kötelezettséget vállaltatott az oroszt a lengyelek elnyomásában segiteni; sértette a nemzeti becsületérzést, hogy a porosz az orosznak rendőrségévé alacsonyitja magát; s e lealacsonyitást azzal tetézi, hogy az orosznak porosz területre szabad fegyveres beszáguldozást és csendőri hatóságot enged; ez általános felháborodás folytán a porosz képviselőház háromnapi heves vita után tulnyomó többséggel (»mit überwältigender Mehrheit«) határozatul mondotta ki, hogy Poroszország java (Preussens Wohl) a lengyel küzdelemmel szemben szoros semlegességet követel.
A porosz-orosz szerződés szövege nem volt ismeretes,* nyilvánosságra tudtomra sohasem hozatott, de lényegéből, t. i. a lengyel felkelés elnyomására kötött szövetség tényéből, Bismarck maga sem csinált titkot, bevallotta azt Anglia berlini követének Sir Andrew Buchanan-nak, még pedig annak is beismerésével vallotta be, hogy a szerződő felek seregei számára a határátlépési szabadság stipulálva van, sőt nemcsak Buchanannak, hanem magának Talleyrandnak, a franczia követnek is bevallotta.
Sybel ugyan azt állitja, hogy Gortschakoff előzékenységet kivánván Napoleon császár iránt tanusitani, a február 8-kai szerződés szövegét már a következő napon közölte Francziaország szt-pétervári követével Montebello herczeggel, de ezen állitásának igazolására csak annyit tud mondani, hogy azt Montebello »ugy beszélte« (erzählte) Redern porosz követnek. Hogy a szövetség tényének hire a szt-pétervári diplomaták köreibe kiszivárgott, az természetes, de hogy Gortschakoff magát a szöveget is közölte volna a franczia követtel, azt okom van kétségbe vonni, mert kezemnél van ügyünk szintoly tapintatos, mint buzgó párisi képviselőjének Kiss Miklós ezredesnek 1863. márczius 5-kén kelt levele, melyben nem mint hir, hanem mint positiv tény ez áll: »A mi Burkusországot illeti, a hamis szerződés már megérkezett, mindenki tudja, hogy az okirat meg van hamisitva; de ugy van szerkesztve, hogy e miatt lehetetlen a burkus ellen kardot rántani.«
Ha a conventio szövege közölve volt volna a pétervári franczia követtel és igy termeszetesen kormányával is, csak még sem mertek volna pár héttel később Párisba meghamisitott szöveget küldeni, azon számitással, hogy elhitessék, miként az ördög nem oly fekete, mint a minőnek festik.
És ez a helyzetet nemzetközi tekintetben teljesen megváltoztatta. A helyzetváltozást Drouyn de Lhuys franczia külügyér gróf Goltz porosz követnek már febr. 15-én a következő szavakkal jelzette: »Hogy az osztozkodó három hatalom mindegyike meg kivánja tartani lengyel birtokát, az érthető; de mi azt gondoltuk, hogy Poroszország elég erősnek érzi magát Posen fedezésére s nem szorult az oroszra; bizony kár volt az orosz feladatát ő reá magára nem hagyni, akkor a lengyel kérdésnek csak egy harmada volt volna felzavarva, s mi azt csendesen nézhettük volna, de most Önök az egész lengyel kérdést állitják elénkbe; meggondolták-e Önök, hogy a franczia és angol nép hangulata mellett az Önök solidaritása az oroszszal másnemü solidaritást fog maga ellen kihivni?«
Maga Napoleon császár is egészen hasonló értelemben szólott a porosz követnek, azon hozzátétellel, hogy, ha Austria követett volna el ilyen baklövést, azt ő (Napoleon) közönyösen vette volna, de Poroszország által elkövetve, melylyel mindig jó egyetértésben kivánt lenni, a dolog neki igazán aggságot okoz.
Csakugyan már február 17-kén sürgönyt küldetett külügyminisztere által Berlinbe, melyben figyelmeztetve lett a porosz kormány, hogy segiteni vállalkozván az oroszt a lengyelországi mozgalom elnyomásában, nemcsak osztályosává tette magát a felelősségnek az orosz embertelen eljárásáért, hanem solidaritásba lépve az oroszszal, fel is ébreszti a solidaritás eszméjét a lengyel nemzet szétválasztott tagjai közt, s mintegy kihivja őket, hogy az ellenséges szövetkezésre az egész lengyel kérdést felölelő nemzeti forradalommal feleljenek; általában a porosz avatkozás a csak helyitett (lokalizált) jellegü válságot európai jelleggel ruházza fel, a mi oly komoly megváltoztatása a helyzetnek, hogy bizony tanácsos volna azt a veszedelmes szerződést elejteni.
Egyszersmind pedig nyomatékot kivánván adni e fellépésének, Napoleon császár február 21-kén felhivást intézett Angliához és Austriához, hogy csatlakozzanak Francziaországhoz, egy közös jegyzékkel tiltakozni Berlinben a február 8-kai egyezmény ellen.
Párisban reménylték, hogy a felszólitás ugy Londonban mint Bécsben kedvező fogadtatással fog találkozni, mert hiszen lord John Russell (angol külügyér) csak épen egy nappal előbb oda nyilatkozott volt a parlamentben, hogy a varsói ujonczozás a legoktalanabb s legigazságtalanabb lépés, melyet az orosz elkövethetett, s hogy a porosz kormány a február 8-kai egyezmény által magát a felelősségnek e gyülöletes lépésért osztályosává tette; a bécsi udvar pedig keserü viszályban állott a poroszszal a német ügyek s a Páris és Berlin között kötött vámszerződés miatt; e mellett ismeretes dolog volt, hogy a bécsi udvarnál tekintélyes lengyelbaráti befolyások vannak, különösen katholikus szempontból, mozgásban, s csakugyan, midőn a porosz kormány, a rablótársi érdekközösségre hivatkozva, Austriát a február 8-kai conventióhoz csatlakozásra felszólitotta, gróf Rechberg osztrák külügyér azt kereken megtagadta.
A franczia inditvány azonban mindamellett sem fogadtatott el. Russell azt adta válaszul, hogy együttes jegyzék három nagy hatalom részéről a diplomatiai actiónak legerősebb, csaknem fenyegető formája, s ő bármennyire rosszalja is a porosz-orosz egyezményt, annak gyakorlati horderejét nem tartja anynyira fontosnak, hogy ily fellépést indokolhatna.
A bécsi udvar pedig, miután előbb tájékozás végett Londonban bekopogtatott, kijelentette, hogy Anglia nélkül együttes jegyzéket nem irhat alá.
E közben a porosz-orosz conventio hire nagyon izgatólag hatott a franczia nemzet érzelmeire s eltökéltségre fokozta a lengyelek iránti rokonszenvet. – Özönlöttek a franczia senatushoz az ország minden részéből, a társadalom minden rétegeiből, a lengyelek támogatására Francziaország erélyes fellépését szorgalmazó kérvények; volt köztük olyan is, a mely csak azon európai szerződések végrehajtásának követelésére szoritkozott, a melyek a lengyeleknek alkotmányt és nemzeti intézvényeket igértek, de a legtöbb kérvény egyenesen háborut sürgetett az orosz ellen.
Például ide iktatom a párisi munkások több ezer aláirással ellátott kérvényét. Ekképen szólott:
»Mélyen megilletődve a lengyel felkelés hirei felett, rokonszenvvel kisérjük a martyr nemzet hősies küzdelmét és hőn kivánjuk diadalát.
A poroszok segitik a könyörtelenül gyilkoló oroszokat, nekünk kötelességünk segiteni lengyel testvéreinket.
Ők barátaink voltak mindenkoron. Vérük a mi vérünkkel ezer csatatéren vegyült össze. Rójuk le végre a hála és becsület adósságát, melylyel nekik tartozunk.
Tegyük meg most, a mit 1830. s 1848-ban tenni elmulasztottunk. E mulasztás helyrehozása reánk nézve a dicsőség és szabadság uj hajnala leszen.
Kivánjuk, hogy a lengyel nemzet visszaállittassék függetlenségébe területének teljes épségében, és kijelentjük, hogy az e végetti háborura a franczia nemzet örömmel hozand minden áldozatot.«
Ez áldozatkészség hangzott fel a kérvények özönéből s mint általános nemzeti akarat dörgött végig Francziaországon.
Larabit senator olvasta fel a kérvényi bizottság jelentését a senatus márczius 14-kei ülésében. A legélénkebb rokonszenvnek adott kifejezést a lengyel nemzet iránt, reá mutatott a felkelés eredetére s kijelentette, hogy a bizottság a méltatlan (inique) ujonczozási eljárás által igazoltnak itéli a felkelést. Megemlité, hogy Miklós czár uralkodásra lépése óta Oroszország megszegte a lengyelek iránt az európai kötéseket s I. Sándor czár ünnepélyes igéreteit; nem habozott bevallani, hogy, bár óhajtja a béke fentarthatását, Francziaország szenved (s’affligeait) a véres küzdelem miatt, a mely sérti az emberiséget s Európa nyugalmát komolyan fenyegeti. – A mi pedig a kérvények felett hozandó határozatot illeti, a jelentés oda nyilatkozott, hogy, miután a bizottságnak adott felvilágositások nem engednek kételkedni a kormány rokonszenve felől a lengyel ügy iránt, s miután a császár nem tartozik azok közé, a kiknek szükségük van reá, hogy erélyük ösztönöztessék, a bizottság nem tartja szükségesnek a kérvényeket a miniszteriumhoz utasitani, s azt javasolja, hogy a senatus bizzék meg a császár bölcseségében (de se remettre ŕ la sagesse de ľEmpereur) s térjen napirendre.
Az igy indokolt napirend a kormány részéről elfogadva, a franczia politika irányát s vezéreszméjét határozottan kijelölte, mindazonáltal a senatusban három napi vitára adott alkalmat, nem mintha az irány, melyet jelzett, sokaltatott volna, hanem mert némelyek által erős megtámadással keveseltetett; Bonjean, Poniatowski herczeg és Walewski (volt külügyér) senatorok minden indokolása mellett is viszszautasitották a napirendet mint elégtelent; s midőn La Roche Jaquelin, mint tőről szakadt legitimista, »enyhitő« körülmények emlitését koczkáztatá az orosz mentségére, Napoleon (Jérome) herczeg, a lengyel ügy iránt táplált rokonszenve által hevitve, ha lehet, még nagyobb erélylyel szállt sikra a lengyelek mellett, mint a minővel egy előbbi alkalommal mondott hatalmas beszédében a pápa világi uralmát megtámadá. Találó vonásokban rajzolta a lengyelek szenvedéseit s a jogtiprásokat és méltatlanságokat, melyeket az orosz rajtuk elkövetett; meleg szavakban kivánt sikert és szerencsét a lengyel felkelésnek, s esdekelve kérte a senatust s a kormányt, hogy cselekedjék, halogatás nélkül cselekedjék, eltökélten oltalomba véve a gyengék s elnyomottak érdekeit; egy szóval: háborut, azonnali háborut kivánt az orosz ellen.
A kormány hivatalos szónoka, Billault miniszter természetesen csillapitani iparkodott a felindulást, melyet a herczeg beszéde előidézett, de a nyilatkozat, melyet a kormány nevében tőn, nagyon komoly jelentőségü volt. Megerősitette a kérvényi bizottság által a lengyelek iránt kifejezett érzelmeket s azokhoz a kormány nevében ünnepélyesen csatlatkozott; határozottan megujitá a biztositást, hogy a kormány teljes mértékben érzi és érti a politikai és emberiségi sulyos érdekeket, melyek a lengyel ügyben engagirozva vannak, hanem figyelmeztette a senatust, hogy Francziaországnak nem kell, nem lehet egyedül cselekednie; emlékeztette, hogy minden körülmények közt, midőn európai érdekek voltak compromittálva, a császár azon volt, hogy szövetségeket hozzon létre, melyek a sikert biztosithatják s a féltékeny érzékenykedéseket eltávolithatják; ez óvatos politikát állitotta azon erőszakos politika ellenébe, mely mellett Napoleon herczeg sikra szállt, s kérte a senatust, fogadja el a kérvényi bizottság javaslatát, melynek értelmét e szavakba foglalta össze: »rokonszenv a lengyelek iránt, óhajtás véget vetni szerencsétlenségüknek, de tökéletes bizalom a császár politikájába, bölcseségébe, szilárdságába«.
A bizottság javaslata nagy szótöbbséggel elfogadtatott.
*
A kutfők, melyekből ez előadást meritettem, tele vannak dicsekvésekkel, hogy a franczia nemzet közérzületének hatalmas nyilvánulásából, Larabit jelentéséből s Billault miniszternek hivatalos biztositásaiból a lengyelek nagy erkölcsi erőt merithetnek.
Szegény lengyelek! meritettek csalóka reményt, mely kezeiket lekötötte s az austriai ház kiméletének rájok kényszeritésével őket oly utra sodorta, melynek végén még a legszerencsésebb esetben is csak holmi nyomorult reformengedmények várhattak reájok, szabad haza nem, nemzeti feltámadás nem, valósággal pedig elhagyatottság várt reájok, s annak nyomában bukás, szolgaság, elnyomatás, pusztulás, martyromság.
Hanem egy közvetlen eredmény, látszata azoknak, a miket előadtam, mégis csak volt, Bismarck, nem tartván tanácsosnak Francziaországot végletig ingerelni, látszólag meghátrált. Meghátrálásának azon csinos módját eszelte ki, hogy köszönetet jelentve az angol követ által azon kiméletességért, hogy lord John Russell, ámbár rosszalja a febr. 8-kai porosz-orosz szerződést, mégis megtagadta hozzájárulását a francziák kivánságához, hogy együttleges diplomatiai jegyzékkel Poroszországra nyomás gyakoroltassék: Bismarck e jóindulat viszonzásául felkérte a követet, adja hivatalosan tudtára kormányának, hogy az a szerződés holt betü marad.
Hát hiszen névleg az is maradt, mert az orosz nem tartotta szükségesnek a szerződés azon előnyeit igénybe venni, melyek a porosz nemzeti érzelmet érzékenyen sértették; de Bismarck már maga azon tény által mondhatlanul nagy szolgálatot tett az orosznak, hogy Poroszország nemcsak nem csatlakozott a nyugati hatalmakhoz, de sőt nyiltan ellenséges állást foglalván el a lengyelek irányában, megfosztotta a diplomatiai közbelépést azon nyomatéktól, melylyel az egyetértés folytán birhatott volna, azonkivül pedig az egész harcz lefolyása alatt sohasem tartotta szem előtt azon semlegességet, melyet a porosz kamarák tulnyomó nagy többséggel Poroszország érdekében levőnek vallottak, s a fegyveres avatkozást kivéve, az oroszok iránti kedvezésben annyira ment, hogy a porosz földre menekült lengyel felkelőket nemcsak elfogatta, hanem ki is adta az orosznak, sőt midőn egy izben egy svéd-franczia expeditio Kurlandba volt szóban, azon esetre, ha az orosz kormány a diplomatiai közbelépésnek nem engedne, Bismarck (a mint Sybel állitja) kijelentette, hogy Poroszország ily vállalatnak fegyverrel fogna ellentállni. Hogy általában mennyi fontosságot tulajdonitott Sándor czár a porosz kormány jó szolgálatainak a lengyel felkelés alatt, mutatja az ellenszolgálat fontossága, melylyel azt még a lengyel harcz folyama alatt viszonozta. Sándor czár mint a Holstein-Gottorp-ház feje esetleges öröklési joggal birt Holsteinra, mely igény gátnak volt tekinthető a németek terjeszkedése ellen. Különben is Oroszországnak annyira érdekében állott, hogy a kijárás a Balti tengerből a németek hatalmába ne kerülhessen, hogy hagyományos politikájához tartozott Daniát a németek ellen védelmezni. Csakugyan 1852-ben Miklós czár közbelépése szabaditotta ki Daniát a porosz rabló körmeiből, és mégis Sándor czár annyira lekötelezve érezte magát a porosz kormány iránt a lengyel harczban tanusitott magaviseleteért, hogy midőn 1863 végén Dánia feldarabolása az absurd Schleswig-Holstein-kérdés ürügye czimén válságra került, Sándor czár nemcsak reversibilitási jogáról Holsteinra a dán monarchia leghevesebb ellenségének, az oldenburgi herczegnek javára lemondott, hanem a szerencsétlen Dániát a porosz rablónak egyenesen martalékul dobta – kéz kezet mosott, ha ugyan az erkölcsi piszoknak a rablás szappanával kenegetését mosakodásnak lehet mondani.
Hát bizony annak a február 8-kai porosz-orosz conspiratiónak holt betüvé minősitése csak alakoskodás volt, de Bismarck kimondta, hogy »holt betü«, s Párisban és Londonban eléggé naivok voltak szinlelni, hogy azt elhiszik; s ezzel a diplomatiai szinjátéknak Bismarck által a február 8-kai szerződéssel szinre hozott előjátékára a függöny legördült.
A jövő eshetőségeire való tekintetből e függönylegördülést egy észrevétellel akarom kisérni.
* * *
Napoleon császár és kormánya tévedtek, midőn azt hitték, hogy Poroszország azért lépett solidaritásba az oroszszal mert nem érezte magát biztosnak Posent a forradalomtól saját erejével megóvhatni. Bismarck e tekintetben magát teljesen biztosnak érezte; az összes porosz hadseregnek csaknem fele, kilencz hadtest közül négy, a lengyel határ mentén volt harczkészen felállitva. Más volt annak rugója, hogy Poroszország közremüködése a lengyelek ellen az orosznak felajánltatott. A történelmi kényszerüségü harcz a Hohenzollern és Habsburg házak közt nagy lépésekkel közelgett a válság felé s Bismarck (miként politikai leveleiből és beszélgetéseiből tudjuk) e végzetes harcznak azon meggyőződéssel ment elibe, hogy, ha a poroszoknak nem sikerülne Austriát Németországból kilökni, a porosz királyok ujra a hajdani választó-fejedelemség szinvonalára szállittatnának le s Austria vasallusaivá sülyednének. Hát természetes, hogy mindent számitásba vett, a mi a sikert biztosithatá. Már pedig Nagy Frigyes hagyományul hagyta utódjaira azon intést, hogy, mielőtt háboruba bocsátkoznának Németországban, gonddal legyenek Oroszországnak vagy szövetségét, vagy legalább barátságos semlegességét biztositani. Ez intést tartva szem előtt a február 8-kai porosz-orosz conventiónak, s általában a berlini cabinet viselkedésének rugója az volt, a mit Sybel (II. kötet 502. lap) e szavakkal jelez: »durch diese Convention und die hiemit erlangte Befestigung der russischen Freundschaft legte Bismarck den ersten Stein zum Fundamente für Preussens künftige Grösse.«
Ez érthető számitás volt, de ezzel bajos volt volna kérkedni. Hanem volt e mellett egy másik rugó is, melyből nem volt szükség titkot csinálni. Bismarck nem tartotta bizonyosnak, hogy az orosznak sikerülni fog elnyomni a lengyel forradalmat; a második rugó tehát Bismarcknak azon megrögzött előitélete volt, melyet az angol követnek e szavakkal fejezett ki »Poroszország a maga szomszédságában független Lengyelországot nem türhet meg.« És midőn Sir Andrew Buchanan erre azt kérdezé, hogy mit tenne Poroszország, ha azon épen nem valószinütlen eset állana be, hogy az oroszok Lengyelországból kiüzetnek? Bismarck azt adta feleletül, hogy akkor ők maguk szállanák meg Lengyelországot, mert reájuk nézve a lengyel felkelés elnyomása életkérdés. Borzasztó cynismus, de bámulatosan fonák felfogás is. Bismarck, ki későbbi nagy sikerei folytán (melyekben bizony a szerencse szeszélyének s még inkább az ellenfél hibáinak nagy része volt) hatalmi állását egész életére megrendithetlennek képzelte; azóta megbukott; vajjon Németország önérzetes (nem akarom mondani: értelmi fölényében kissé tulságosan elbizakodott) fiatal császárja, ki nem vezettetni, hanem vezetni, nemcsak uralkodni, hanem kormányozni is akar (a mi mellesleg mondva nagyon is Hohenzollernes; de nem alkotmányos izü akarat), osztozik-e Bismarck ama szerencsétlen politikai nézetében? Nem tudom; sajnálnám, ha osztoznék, mert erősen meg vagyok győződve, hogy Lengyelország függetlenségének helyreállitása nemcsak nem veszély Poroszországra, de sőt, tekintve az előbb-utóbb mindenesetre kikerülhetlen élethalál-harcot az oroszszal, Poroszország jövendő biztonságának semmi másssal nem pótolható oly kelléke, a mely még Posen feláldozásával is igen olcsó áron lenne megszerezve.
Német társainak megrablásával a porosz tömör nagyhatalommá lett az utóbbi időkben kikerekitve rablást irtam, nem hóditást, mert mikor az erős a gyengétől veszen el valamit erőszakkal, az rablás, nem hóditás. Nem tudok államot a föld hátán, melyre találóbban reáillenék a néhai Grassalkovics gödöllői palotájáról irott szavak: »congeries lapidum multis cong esta rapinis,« de hát Bismarck mondta egyik nevezetes beszédében, hogy »igy alakulnak az államok«. Igaz, hogy igy alakultak, de ma már ennek nem kellene igy lenni. A haladó kor nemzetközi jogot főzött ki az idők katlanában s e jognak szárnyai alatt a gyöngének biztonságot kellene találnia az erős ellen. Hanem akármiként legyen is ez, én tisztelettel hajlok meg a porosz nemzet tulajdonságai előtt, melyek őt annyira méltóvá teszik az állásra, melyet elfoglal. De bármi nagy véleménynyel legyek is a porosz nemzet felől, azt hiszem mégis, hogy büszke állásának biztonságára csak ugy számithat, ha sorsának intézői magukat minden hátsó gondolat nélkül a német érdekekkel azonositják. Pedig nem minden a mi jól-rosszul particularis porosz érdeknek tekintetik, egyszersmind német érdek is. Posen birtoka nem az; a felkonczolt lengyel nemzet élő-halottsága nem az, uj életre feltámadása határozottan az.
* * *
A porosz-orosz előjátékra maga a több felvonásu diplomatiai szinjáték következett; szinjátékot mondtam, mert bizony csakis az volt.
Lord John Russel, Nagy-Britannia külügyminisztere, a Berlinnek szánt együttleges jegyzék aláirásának megtagadását azzal is indokolta, hogy, ha van ok közbelépni, a főbünöshöz kell fordulni, a ki a baj okozója, nem pedig ahhoz, a ki csak mint segéd szerepel.
És ugy tőn, a miként beszéle nyomban. Márczius 2-kán jegyzéket adatott át követe Lord Napier által az orosz kormánynak, melyben a lengyelek küzdelmét csakis annak tulajdonitva, hogy Lengyelország nincs azon állapotban, melyet számára az európai közjogot szabályzó nemzetközi szerződések kikötöttek, az 1815-ki bécsi kötések álláspontjára helyezkedett s ugy is mint egyike az e kötéseket aláirt hatalmaknak, kinek annálfogva joga van a dologhoz hozzá szólani, ugy is mint az európai béke fentartásánál érdekelt hatalom, felhivta az orosz kormányt, hirdessen teljes és általános amnestiát s teljesitve nemzetközileg garantirozott kötelezettségét, adjon Lengyelországnak képviseleti alkotmányt, külön autonom közigazgatást és nemzeti intézményeket.
Anglia e fellépése az időt olyannak hagyta, mint a minőnek találta; kiindulási pontul nem a szintoly jogos mint kiirthatlan nemzeti aspiratiót, hanem azon bécsi congressust véve fel, mely a lengyel nemzet felkonczolására az európai közjog pecsétjét ütötte reá, az élet-halálharczot vivó lengyeleknek nemcsak támaszt nem helyezett kilátásba, de még csak biztatást sem adott, mint az olaszoknak pár évvel előbb megtevé; az orosz kormánynak pedig Lord John frazeologiája nem okozott fejfájást. Diplomatiai nyilatkozatok csak akkor érnek valamit, ha actio áll hátuk mögött, Az orosz pedig tudta, hogy a lengyel kérdés miatt Nagy-Britannia nem izen neki háborut, moroghat, de nem harap; hiszen 1854-ben háboruban volt az oroszszal, még sem karolta fel a lengyel kérdést, a mi pedig az egyedüli lehetséges mód volt volna megvalósitani a mostani angol jegyzék irójának lord John Russellnek a parlamentben szélnek eresztett ama hangzatos frázisát, hogy Nagy-Britannia háborujának czélja leszállitani Oroszország hatalmát Európa szabadságának ártalmatlan arányokra.
Az orosz külügyér Gortschakoff herczeg nem is késett az angol kormánynak értésére adni, hogy mennyire semmibe sem veszi felszólalását. Nemcsak nem mutatott közeledést, de sőt egyenesen megtámadta Russel lord álláspontját; kereken tagadta, hogy a bécsi congressusnak a lengyelek javára vonatkozó állapodásai nemzetközi garanczia jellegével birnak, sőt Lord Napier angol követ előtt oda nyilatkozott, hogy Lengyelország az 1830-ki forradalom által eljátszotta minden igényét az alkotmányos életre, melylyel őt I. Sándor czár »megajándékozta«, s azon lázadásnak fegyverrel legyőzése az orosz kormárnynak jogot adott Lengyelországot fegyverrel meghóditott birtoknak tekinteni és vele mint ilyennel bánni.
A franczia kormány megelőzte Angliát a felszólalásban a főbünöshöz, a ki a bajt okozá; már a február 8-kai porosz-orosz conventio elleni tiltakozásával egyidejüleg figyelmeztette, követje Montebello herczeg által, az orosz kormányt az engesztelékeny politikához folyamodás sürgős szükségére, s különben nagyon szivélyes hangon tartott jegyzékét azon nyilatkozattal rekesztette be, hogy nagyon sajnálná, ha a barátságos viszonyt, melyre nagy becset helyez, feszültségnek kellene felváltani.
A világnak csak nem régiben is alkalma volt tapasztalni, hogy, ha a francziák hatalmas császárja ily hangon beszél, ez nagyon komoly dolog. 1859-ben a diplomatiai kar ujévi üdvözletét fogadva, csak annyit mondott az osztrák követnek: »sajnálom, hogy a barátság Francziaország és Austria közt meghidegült«, és ez a sajnálat Magentát és Solferinót jelentette.
A »feszültség«, melynek eshetőségét Napoleon a pétervári udvarnak kilátásba helyezte, felelevenitette Európában ama stuttgarti találkozás emlékezetét, mely tudtára adta Sándor czárnak, hogy, ha barátjának akarja a francziák császárját, el kell a lengyelek iránt az engesztelődésben a legvégső határig mennie, melyet az orosz birodalom életérdekei megengednek: ez a határ pedig még magának a lengyel mérsékelt pártnak programmja szerint sem volt kevesebb, mint hasonló ahhoz, a melyhez Magyarország közjogi viszonyára nézve Austriával a magyar mérsékelt párt az 1861-ki országgyülésen ragaszkodott; a határ az volt, hogy a bécsi congressus Lengyelországát az orosz birodalomhoz csakis az uralkodóház közössége csatolja, és semmi több és semmi más. És ime most Sándor czár Napoleon udvarias figyelmeztetésére egy semmit nem mondó udvarias válaszkával felelt. Nagy-Britanniának épen nem forradalmias, sőt nagyon is conservativ szellemü felszólalására adott válaszában pedig addig ment, hogy még szerződésileg elvállalt nemzetközi kötelezettségeit is megtagadta, de sőt még hóditási jogot is emlegetett. A dolog e helyzetében s tekintve a franczia kormánynak a senatusban tett nyilatkozatát s a franczia nemzet hangulatát, senkit sem lepett volna meg, ha egy szép reggel arra ébred fel Európa, hogy Napoleon megizente Sándor czárnak: vagy tedd meg, a mit Stuttgartban követeltem s te megigértél, vagy felmondom neked a barátságot és segitem a lengyeleket.
De (a mint Byron mondaná) »változás jött álma szellemére«, A változásnak neve: szövetség Austriával, a Napoleonidák eme fatalis lidércze. – Miként nagy elődje, ugy III-dik Napoleon sem tudott e lidércznyomástól szabadulni. – Lehetségesnek képzelte, hogy Austria vele komolyan kezet fog a lengyelek segitségére. Beh különös játékot üz néha az ember agyában a képzelődés. Napoleonnál szorgalmasan szitogatta e képzelődést külügymisztere Drouyn de Lhuys, a ki daczára az 1854-ki kudarcznak, 1863-ra is áthozta a krimi háboru idejéből azon hóbortját, hogy franczia-osztrák szövetség volna az a csodatevő gyógyszer, mely a nyavalgó Európát minden betegségéből kigyógyitaná. Megkérdezték Angliát, vajjon, miután az elkülönzött fellépés Szent-Pétervárott sikertelennek bizonyult, s ebbe belenyugodni sem a britt s a franczia nemzet hangosan nyilatkozó rokonszenve, sem a két nagyhatalom méltósága nem engedhetik, nem volna-e hajlandó közrehatni, hogy Austria a lengyel ügy támogatásában a két nyugoti hatalomhoz csatlakozásra reá birassék? Lord John Russell készségesen ajánlkozott, mert hiszen az ő keblén is ült egy nyomasztó lidércz: az eventualis franczia-orosz szövetség a keleti kérdésben, s e lidérczet elütné kebléről a franczia-osztrák szövetség. Hát megindultak a jegyzékváltások, s ez sikerre nem vezetvén, Napoleon császár azon rendkivüli eszközhöz folyamodott, hogy Austria párisi követét, a Tuilleriák iránt nagyon előzékeny hajlamu Metternich herczeget megutaztatta Bécsbe, azon reményben, hogy szóval előadva Napoleon bizalmas propositióit (melyeknek irásra bizása az akkori helyzetben nem igen volt volna tanácsos) Metternich-nek sikerülni fog Rechberg grófot s annak segitségével Ferencz József császárt Napoleon eszméinek megnyerni.* – E megutaztatás nagy feltünést okozott a diplomaták világában.
Kiss Miklós ezredes barátom, ki a helyzet felől Párisban mindig tájékozva tudott lenni, miután már előbb tudósitott, hogy Metternich távsürgönyileg kért kormányától engedelmet fontos ajánlatok bizalmas közlése végett Bécsbe utazhatni, elutazása felől engem következőleg értesitett:
»Páris, 1863 márczius 10-kén. Metternich holnap este indul Bécsbe. Egy jó barátom fog vele utazni s visszajönni; pajtásságból értesitve leszünk.«
Nem volt feltehető e rendkivüli eljáráshoz folyamodás a nélkül, hogy Metternich herczeg bizonyos ajánlatok közlésével ne volt volna megbizva azon több mint valószinű esetre, hogy Austria nehéznek itélendi a lengyelek érdekében magát a nyugoti hatalmakkal szövetkezésre vagy csak közös diplomatiai fellépésre és elhatározni, minthogy, ha ennek nem lenne kielégitő eredménye, a három nagy hatalom a dolgot nem hagyhatná annyiban; Austria pedig mint osztozkodó társ a lengyel nemzet felkonczolásában, a szavak mezejéről a fegyver terére nem mehetne át, sőt Krakkó miatt, melyet a bécsi congressus határozatának ellenére foglalt el, még csak az angol állásponthoz sem csatlakozhatik. E nehézség tudata általános hiedelmet szerzett a diplomatiai körökben azon hirnek, hogy a lengyelek felszabaditása végetti háboru esetére Napoleon császár Galiczia és Krakkó feladásáért Rumania és (vagy) Szerbia birtokát helyezte a bécsi udvarnak kilátásba; azon esetre pedig, ha Poroszország az orosz mellett szállana sikra, Sziléziát és tulsulyra erősitett állást Németországban. E hirek annyi consistentiát nyertek, hogy Bismarck szükségét látná egyenesen kérdést intézni Bécsbe Metternich eljárása felől. Werther porosz követ márczius 15-kén gróf Rechberg azon nyilatkozatával nyugtatta meg főnökét, hogy Metternich csupán kölcsönös informatio végett hivatott Bécsbe (pedig ő bizony nem hivatott, hanem küldetett), hogy nem hozott magával semmi franczia propositiót, hogy Austria nem fog a lengyel ügyben elfoglalt állásában habozni, s független Lengyelországról tudni sem akar. – Ez egyben Rechberg igazat mondott, de csakis ebben. Metternich utját illetőleg Rechberg azt tartotta szem előtt, hogy diplomatáknak a szó az igazságnak nem bevallása, hanem eltitkolása végett adatott.
Metternich vitt magával propositiókat Bécsbe, még pedig olyanokat, melyek Európa térképének megváltoztatása körül forogtak; de a vajudó hegy nevetséges egeret szült. A kudarcz felől engem Kiss Miklós ezredes nyomban következőleg értesitett: »Metternich márczius 23-kán reggel megérkezett; kisérője már délben nálam volt, azon hirrel, hogy a követ terve megbukott, nemcsak franczia-osztrák szövetség nincs, hanem Austria még az együttleges diplomatiai fellépés eszméjét sem fogadta el.«
A bécsi utnak csakugyan nem is volt más eredménye, mint az, a mi különben is megtörtént volna. t. i. hogy Francziaország s Nagy-Britannia egy-egy uj jegyzéket küldött külön-külön Pétervárra, s Austria, aggódva a lengyel mozgalomnak Galicziára kiterjedhetése felett, szintén felszólalt, amugy »in forma pauperis,« hanem a három külön jegyzéknek kiindulási pontja annyira eltért egymástól, mintha más czéljuk nem is volt volna, mint bizonyságot szolgáltatni Bismarck azon állitásához, hogy Európa nem ért egyet,* és megnyugtatni az orosz kormányt, hogy tehet a mit akar a lengyelekkel, Európa ugyan nem fogja kezét megfogni.
Midőn Bismarck az angol követ (Sir Andrew Buchanan) előtt oda nyilatkozott, hogy, ha az orosz nem találna birni a lengyelekkel, a poroszok fognák Lengyelországot megszállani, Buchanan figyelmeztette, hogy ezt Európa nem engedné meg, – mire Bismarck azt a kérdést vetette fel, hogy »kicsoda az az Európa?« »Különféle nagy nemzetek«, felelé az angol. »Egyetértenek-e? – kérdé Bismarck. – Azoknak a nagy nemzeteknek mindenike tudja talán, hogy mit szeretne akarni; de meg tudná-e Ön nekem mondani, hogy együtt mit akar az Ön Európája?« – Az angol adós maradt a felelettel.
Az orosz kormány nem is igen látszott e felett aggódni, ámbár az Európa térképének megváltoztatásáig menő eszméknek Párisban forrongása felől értesitve volt,* s e tervezkedések oly hajlamokat árultak el Napoleon császárnál, melyeknél fogva a február 18-kai franczia jegyzék azon figyelmeztetése, hogy a barátságos viszonyt feszültség válthatja fel, komoly szint is ölthetett; de ha erre nézve megnyugtatólag hatott is az orosz cabinetre annak tudomása, hogy a párisi propositiók Bécsben nem fogadtattak el, a külhatalmak bár udvarias hangon tartott avatkozása oly ügybe, melyet Pétervárott az orosz birodalom belügyének tekintettek, ugy a lengyelekre gyakorolt hatásnál, mint a feleselgetési kényszerüségnél fogva, minden esetre eléggé kellemetlenül hatott az orosz kormányra, miszerint tanácsosnak tartaná megkisérleni, ha nem lehetne-e némi nagylelküségi látszat fitogtatásával a külhatalmak további felszólalásainak elejét venni.
Lord John Russell értesitette Napier lord angol követet egy beszélgetése felől báró Brunnow orosz követtel.
E beszélgetésben Brunnow oda nyilatkozott, hogy a czár Lengyelország iránt mindig jóakarattal viseltetett, hanem tervezetek vannak készülőfélben, melyeknek czélja Európa térképét megváltoztatni. – Sybel-nél pedig (II. kötet, 507. lap) ez olvasható: »der russische Kayser erhielt Angaben für ein Zusammengehen Oesterreichs mit den Westmächten gegen Russland, welche Jenem eine verstärkte Stellung in Deutschland und Landerwerb im Orient verheissen«.
Kétségtelen, hogy ilynemü tervek forrásban voltak s hogy az orosz kormány felőlük értesitve volt.
E számitással márczius 31(április 12)-ikén kelt czári rendelettel amnestia lett kihirdetve, mely »bünbocsánatot« és bünfeledést igér mindazoknak, a kik május 13-káig a fegyvert leteszik, egyszersmind vonatkozva azon concessiókra, melyeket a czár Lengyelországnak a »lázadás« előtt engedélyezett, kijelentette, hogy azokat teljes épségökben most is meghagyja, fentartva tovább fejlesztésöket azon időre, mikor czélszerüségük gyakorlatilag ki leend tapasztalva.
Az orosz rabló kegyes volt megbocsátást hirdetni a megrablottaknak azon »bünükért«, hogy fegyverrel kezükben kérték számon a rablótól szent tulajdonukat, hazájuk szabadságát. – Ilyen a hatalom erkölcstana, ilyen a világ sorja, s ezt erkölcsi világrendnek nevezik! – – –
A »hazáért« küzdő lengyelekre e czári »nagylelküségnek« hatása az volt, hogy egyetlen egy, de csak egyetlen egy lengyel sem akadt, a kit a »bűnbocsánat« igérete reá birt volna, hogy a fegyvert letegye; ellenben azoknak soraiból, kik akkorig a harczban még nem vettek volt részt, ezrek meg ezrek fogtak fegyvert a hazáért. Miczkiewicz László helyesen fogta fel a helyzetet, midőn Napoleon császárhoz intézett röpiratában (La Question Polonaise) ezeket irta: »Ugyan miként képzelhették Pétervárott, hogy a kik feladva állásukat s elhagyva családjaikat; életüket vetik koczkára azért, hogy kivivják hazájuk elrablott szabadságát, leteszik a fegyvert csak azért, hogy feltartatni igértetik számukra azon állapot, melyet annyira türhetetlennek találtak, hogy miatta s ellene fegyvert fogtak.«
A külhatalmakon gyakorolt benyomás pedig kitünik az angol külügyér jegyzékéből, melyet Lord Napier követnek a »bűnbocsátó« czári rendeletet közlő tudósitására válaszul adott, idézem tartalma lényegét.
»Amnestia csak két esetben vezethet békére, az egyik az, ha a lázadás annyira leveretett, hogy a harcz tovább nem folytatható. Ez az eset nem forog fenn, mert a lengyel felkelés nemcsak nem veretett le, de sőt terjedtebb, erősebb mint pár héttel előbb vala. A másik eset az, ha az amnestia oly intézményekkel vétetik körül, melyek megszüntetik a bajokat, megorvosolják a sérelmeket, melyek a lázadást előidézték. Mit helyez e tekintetben kilátásba az orosz császári rendelet? kilátásba helyezi azt, hogy fenn fognak tartatni azon intézvények, melyeknek uralma alatt megtörtént az, hogy pár ezer lengyel fiatal ember éjnek idején családja köréből erőszakkal elhurczoltatott s katonai szolgálatra kényszerittetett az orosz hadseregben az igazság s emberiesség sérelmével és az 1859-ki törvény ellenére; és megtörtént az, hogy ártatlanok vettettek börtönbe s deportáltattak seregenkint távol vidékekre minden per, minden nyilvános eljárás, az igazságos elitéltetés minden biztositéka nélkül. – – Ő britt Felségének kormánya nem gondolja, hogy ez az amnestia, melynél egyrészről a biztonság garantiája, másrészről a bizalom hiányzik, a felkelés hevét megapaszthatná s a fentartandóknak mondott engedmények, még ha az orosz kormány több mint harmincz év ótai magaviselete a szótartás iránt minden bizodalmat meg nem semmisitett volna is, csak a mérsékeltebb elemeket is kielégithetnék, megnyugtathatnák.«
Hogy mennyire nem találtak még a »legmérsékeltebb elemek is megnyugvást, kielégitést a concessióknak czimzett s fentartatni igért intézményekben, annak bizonyságául szolgál, hogy egy nap a felállitott államtanácsnak a legmérsékeltebb elemekből kiválogatott minden lengyel tagja beadta lemondását, másnap a varsói községtanács mondja fel a szolgálatot, s a szakadás minden közt, a mi lengyel, s minden közt, a mi orosz, a tettek szakadatlan lánczolatában nyilatkozott, összhangzásban a felkelő csapatok folytonos szaporodásával; de a legjellemzőbb bizonyságot Felinski varsói érsek szolgáltatta, a ki, miután lemondását az államtanácsi tagságról Constantin nagyherczeg el nem fogadta, azt egyenesen a czárnak küldötte be egy levél kiséretében, melyben a hatalmas czárhoz ekképen szólt:
»Sire, patakokban ömlik a vér s a repressio, a helyett, hogy megfélemlitést eredményezne, az elkeseredést növeli; könyörgöm Felségednek, a keresztény szeretet nevében könyörgöm, vessen véget ez emberirtó háborunak. A Felséged által octroyált intézvények elégtelenek az ország boldogságára, Lengyelország nem elégedhetik meg közigazgatási autonomiával, Lengyelországnak politikai élet kell. Tegye Ön, Sire, Lengyelországot független nemzetté ugy, hogy közte és Oroszország közt az egyedüli kapcsot csak az Ön dynastiája képezze. Ez az egyedüli megoldás, mely a vérontást beállithatja s kibékülésre vezethet. Az idő sürget, minden elvesztett nap tágitja a mélységet a trónus és a nemzet közt. Ne várjon Ön Sire! a harcz végkimenetelére. Több valódi nagyság van a kegyelmességben, mely a mészárlástól visszariad, mint oly győzelemben, mely egy országot elnéptelenit.« – – –
Felinskit maga az orosz kormány szemelte ki a varsói érsekségre,* s ő, mig hazájának sorsa véres válságra nem került, magát annyira tartózkodólag is viselte, hogy hiveinél hazafiassága is gyanuba jött. Ily főpaptól oly szózat, minő az idézett levél, oly jellemző nyilatkozványa volt a lengyel válság mélységének, hogy Sándor czárt, ha szivét hidegnek hagyta is, gondolkozásra kellett volna inditania. És mi volt a magát »nagylelkünek« czimeztető III. Sándor czár felelete? a felelet az volt, hogy Felinskit Pétervárra idézte s onnan az orosz birodalom távol vidékére deportáltatta.
Annyira maga szemelte ki, hogy 1862-ben, midőn a lengyel mozgalom még csak azon szenvedőleges stadiumban volt, hogy férfiak, nők, gyermekek imaszerű hazafiui dalokat énekelve, ellentállás nélkül térden állva hagyták magukat lelövetni, az orosz udvar azon megbizással küldte Oronzoff herczeget Rómába, IX. Pius pápához, hogy (a mit még sohasem tett) elfogad pápai nuntiust, nem végezteti ki a hazafiui érzelmei miatt felségsértési vád alá helyezett varsói vicariust; nem fogja elismerni az olasz királyságot s támogatni fogja a pápa világi uralmát, azon feltétel alatt, hogy a pápa nyiltan kárhoztassa a lengyel papság és nép magaviseletét, s varsói érsekké Felinskit, a pétervári katholikus akadémia igazgatóját nevezze ki.
Az amnestiát hirdető rendelet őszinteségét pedig akként bizonyitotta be, hogy azzal egyidejüleg a felkelésben résztvettek javainak elkobzását rendelte el, Varsóba pedig Constantin nagyherczeghez »mellérendeltül« (adlatus) épen azon Berg tábornokot küldötte, a ki az 1830-ki forradalom után egyik legdühösebb, legkérlelhetlenebb végrehajtója volt a kegyetlen bosszunak, melylyel Miklós czár a lengyeleket üldözte.
S Berg, ki későbben a polgári közigazgatás vezérletével is megbizatott, multja e szomoru hirének teljes mértékben meg is felelt. Vetélkedve Lithvánia hóhérjával, Murawieffel nem hadat viselt, hanem lengyel-irtást és fosztogatást müvelt. Főbe lövéseket akasztások, – akasztásokat főbe lövések váltották fel; a varsói fellegvár napról napra megnépesittetett elfogottakkal és napról napra kiürittetett tömeges deportatiók által; s ezek egy különös furfanggal köttettek össze, mely gyülöletességüket nagyon sajátságosan jellemzi. Az orosz kormány nem elégedett meg azzal, hogy kegyetlenségeit a hazug amnestiával takargassa a világ előtt, hanem szerette volna azt is elhitetni a világgal, hogy a lengyel »lázadás« csak egy zavargó töredék müve, a lengyel nemzet nagy többsége loyalis hive Sándor czárnak; parancsot adott, hogy rábeszélésekkel, kecsegtetésekkel, s ha ez nem használ, megfélemlitésekkel, katonai erőszak alkalmazásával is, minél több hüségi adressek aláirása eszközöltessék. Berg tábornok, kit különösen bosszantott, hogy a titkos nemzeti kormány tagjait nem képes kezére keriteni, a loyalis adressek aláiratásának azt a módját eszelte ki; hogy derüre-borura, uton-utfélen összefogdostatta s a fellegvárba hurczoltatta a varsóiakat. Aztán a vallatás rendszerint ekként ment végbe: »Ön tagja a forradalmi kormánynak«. – Nem vagyok. – »De tudja, kik annak tagjai?« – Nem tudom. – »Ha loyalis polgár Ön, irja alá ezt a hűségi adresset.« – Miért irnám? – Senkisem köteles adresseket aláirni. – »Nem irja alá? hát Ön rebellis; zárjátok a többihez, deportáltatik.«
És deportáltattak seregenként.
Gortschakoff – herczeg értesitve lévén, hogy a két nyugoti hatalom s Austria jegyzékek küldésében állapodtak meg Pétervárra; utasitotta a londoni orosz követet Brunnow bárót, szerezzen discret modorban tudomást az angol kormány szándokai felől. Lord John Russel (a mint az akkori lapokban közlött levele lord Napier-hez, Nagy-Britannia pétervári követéhez mutatja) a Brunnow báró által szóval intézett kérdésre azt adta válaszul, hogy az angol jegyzék főképen a bécsi szerződésben kikötött kötelezettségek megszegésére van alapitva. Az orosz követ erre megelégedésének adott kifejezést a felett, hogy az angol kormány még mindig a bécsi szerződést veszi kiindulási pontul; ez oly tér, melyen a tényállás felderitése egyetértésre vezethet, hanem felhatalmazva érezte magát azt kérdezni, vajjon a lépések, melyek Péterváron tétetni szándokoltatnak, békés természetüek-e? Lord John igennel felelt, kijelentette, hogy Nagy-Britannia kormányának csak békés szándokai vannak és semmi hatalomnál nem teszen oly lépéseket, melyeknek más mint békés czéljuk lenne, hanem a helyzet változhatik. Ő britt Felsége kormányának ujabb felszólalása visszautasittathatik, a mint visszautasittatott a márczius 2-kai; a lengyel felkelés terjedhet, a harcz iszonyatosságai mindkét részről még nagyobb mérveket ölthetnek; s ha az orosz czár még sem határozná el magát engesztelő politikát követni, oly bonyodalmak keletkezhetnek, melyek most még előreláthatlanok. – Különben lord John e beszélgetést azon hitének (ábrándnak is mondhatnám) kijelentésével rekesztette be, hogy ha a czár amnestiálná azon felkelőket, a kik a fegyvert leteszik és szabadelvü intézvényeket adna Lengyelországnak, véget érne a lázadás.
Brunnow báró természetesen megsürgönyözte e beszélgetést Pétervárra; a mi a március 31-ki amnestiáló rendeletet vonta maga után, mely azonban, miként Lord John Russelnek fentebb közlött levele mutatja, kielégitőnek teljességgel nem találtatott, s Nagy-Britannia és Francziaország ápr. 10-kén, Austria ápril 12-kén utnak inditották Pétervárra egymással összeegyeztethetlen jegyzékeiket.
E jegyzékek nem ereszkedtek a teendők iránt szabatosan körülirt inditványokba, de jelzik a felszólaló három hatalom különleges álláspontjait, a miért is a helyzet megismertetése végett közlöm tartalmuk lényegét, mint szintén az orosz válaszokat is, melyek viszont azon álláspontot ismertetik, melyre az orosz kormány a külhatalmak ellenében helyezkedett.
* * *
Az angol jegyzék szorosan az 1815-ki bécsi szerződésből indul ki. Az általános rokonszenv a lengyel nemzet iránt jogot adhat – ugymond, – Ő brit felsége kormányának felhivást intézni a lengyelek javára a czár jóakaró érzelmeihez, de Lengyelországnak, illetőleg Nagy-Britanniának még egészen különleges joga is van felszólalni, mert részese volt az 1815-ki szerződésnek, tehát fel van hatalmazva közbelépni mindennél, a mi nézete szerint megsérti azon szerződést.
Annak első czikkelye a varsói herczegséget lengyel királysággá emelve bizonyos feltételek alatt csatolta az orosz birodalomhoz. Az összecsatolás fentartatott, de a feltétek, melyektől függnie kellett, nem teljesittettek. I. Sándor czár a bécsi szerződéssel elvállalt kötelezettségek végrehajtásául nemzeti képviseletet s a szerződésnek megfelelő intézvényeket állitott fel a lengyel királyságban. Nem szükség ez alkalommal megjegyzéseket tenni a módozatra, melylyel ez intézkedések az 1830-ki forradalomig végrehajtattak. Elég arra utalni, hogy midőn e forradalom fegyverrel elnyomatott, azon intézkedések eltüntek s a dolgoknak egészen más rendje lett császári hatalommal behozva.
Gortschakoff herczeg; ép ugy mint elődjei, azt állitja, hogy azon »lázadás« elnyomása felmentette Oroszországot a bécsi szerződésben általa elvállalt minden kötelezettségek alól, a czárt szabaddá tette Lengyelországgal mint meghóditott birtokkal bánni s a nép intézvényei felől kénye-kedve szerint rendelkezni.
De ő britt felségének kormánya e tant a jóhiszemüséggel ellenkezőnek s olyannak tartja, a mely lerontaná a szerződések kötelező erejét, és szétszaggatná a nemzetközi kötelékeket, melyek az európai államok és hatalmak nagy családját összekötik.
Ha Oroszország császárja Lengyelországot mint koronájához tartozó tartományt birta volna, ha megszerzését akármely más hatalom beleegyezésének hozzájárulása nélkül egyedül fegyverei sikerének köszönhetné, ekkor, ha nem akarna az igazság és nagylelküség sugallataira hallgatni, mondhatná, hogy szabadságában áll megbüntetni lengyel alattvalóit ideiglenes lázadásukért, örökre megfosztva őket és minden utódjaikat azon szabadalmaktól és intézményektől, melyeket elődje a lengyel királyság jólétére és boldogságára elkerülhetlenül szükségeseknek itélt.
De az orosz uralkodó egészen más helyzetben van. Ő Lengyelországot egy ünnepélyes szerződés erejénél fogva birja, melyet Nagy-Britanniával, Austriával, s Franczia-, Porosz-, Portugál, Spanyol- és Svédországokkal kötött, a lengyelek lázadása nem oldhatja fel őt az ekként elvállalt kötelezettségek alól, sem ki nem törölheti az aláirásokat, melyekkel megbizottjai s ő maga is e kötelezettségeket elfogadták.
A kérdés tehát csak az: vajjon e kötelezettségeknek elégtétetett s elégtétetik-e? E kérdésre Nagy-Britannia kormánya tagadólag kénytelen felelni; s minthogy a Lengyelországban régóta létező helyzet, a mellett hogy sérti a nemzetközi szerződést, egyszersmind Európa békéjére nézve komoly veszélyek forrása, az angol jegyzék arra is emlékezteté a pétervári kormányt, hogy a szerződési kötelezettségen kivül Oroszország, mint az európai nemzetcsalád tagja, a többi nemzeteknek jó viszony feltartásával is tartozik.
A lengyel küzdelem végkimenetele felől Nagy-Britannia külügyminisztere nem akart jóslatokba bocsátkozni, csak annyit jegyzett meg, hogy a harcz folytatása mindenesetre irtózatos vérontással járna s rengeteg pusztulást hagyna hátra maga után, és figyelmeztette az orosz kormányt, hogy még ha sikerülendne is legyőznie és leigáznia (dompter et asservir) Lengyelországot, a győzelem reá nézve nem erő és biztonság eleme, hanem gyöngeség és veszély forrása lenne, mert a véres harcz leverésének keserü emlékezete csak, élénkithetné a lengyelek gyülöletét az orosz uralom iránt.
Ilyen volt az angol jegyzék, és a következtetés, melyet érveléséből levont? – a következtetés mindössze ennyiből állt: »ő britt Felségének kormánya »tehát« (nagyon sajátságos ez a »tehát«) élénken reményli, hogy az orosz kormány módját fogja ejteni (s’arrangera de telle sorte); miszerint a béke visszaadathassék a lengyeleknek és tartós, biztos alapra fektettethessék.«
Ide »lyukadt ki« a hatalmas Anglia felszólalása. Gortschakoff herczeg, a mint e jegyzéket elolvasá, méltán kérdheté: »de hát mit is akar tulajdonképen az a jó lord John?« – kérdezte is.
* * *
A franczia jegyzék kiindulási pontja nemcsak különböző, hanem egyenesen ellenkező volt, miként az itt következő sorai mutatják.
»A mi Lengyelország izgalmait jellemzi s kivételes fontossággal ruházza fel, az, hogy nem valamely mulékony válság következései. Oly eredmények, melyek csaknem változatlanul nemzedékről nemzedékre ismétlődnek, nem lehetnek esetleges okoknak tulajdonithatók. Ez immár időszakosokká vált rázkódtatások, üdült betegség kórjelei, melyek azt tanusitják, hogy az ekkorig megkisérlett combinatiókkal nem lehet Lengyelországot kiengesztelni a helyzettel, melybe juttatva lett.«
Ez tökéletesen igaz. E szavakban, melyek a lengyel felkelés jogszerüségének adták meg a komoly elismerést, az emberiség lelkiismerete nyilatkozott. Napoleon császár kormányának e szavait a franczia sajtó azon megjegyzéssel kisérte, hogy e nyilatkozat egy uj megoldást sejtet. E sejtelem annyival inkább indokolt volt, minthogy a franczia jegyzék nem mulasztotta el azt is megemliteni; hogy az ekkorig megkisérlett combinatiók nem engesztelhetvén ki a lengyeleket, az ennek folytán nemzedékről nemzedékre megujuló összeütközések minden kitörése nyugtalanságba hozza Európát s kiszámithatlan következésü bonyodalmakkal fenyeget.
Miután tehát a franczia jegyzék egy kielégitő megoldás szükségére nemcsak a lengyelek kiirthatlan aspiratióinak, hanem Európa nyugalmának érdekében is reá mutatott, természetes, hogy várták a hősies önfeláldozással küzdő lengyelek; várta minden barátjuk, félte minden ellenségük, hogy a lengyel nemzetért minden áldozatra késznek nyilatkozott franczia nemzet hatalmas császárjának kormánya tettre kész határozottsággal helyezendi kilátásba a sejtett megoldást; e helyett mit tett? megtette azt, hogy syllogismusának nagyokat sejtető előzménye ép azon következtetésbe »lyukadt ki«, mint az angol felszólalás: nem követelt semmit; nem mondott a lengyeleknek semmi biztatót, hanem bizalmat fejezve ki Sándor czárnak már is »fényesen tanusitott« szabadelvüsége iránt, szerette reméleni, hogy az orosz udvar a maga bölcsességében (dans sa sagesse) alkalomszerünek ismerendi el módokról gondoskodni (ďaviser aux moyens), Lengyelországnak tartós békeállapotba helyezése iránt.«
Hogy az angol kormány bécsi congressusos politikája csak eddig ment, az nem volt váratlan. A lengyeleknek már volt a krimi háboru idejében alkalmuk tapasztalni, hogy az ő ügyükben a hatalmas Angliától mit s mennyit várhatnak; de hogy Napoleon császár többet ne helyezzen az élet-halálharczot vivó lengyeleknek kilátásba, mint bizalmat az őket hóhérló orosz udvar bölcsességébe és reményt szabadelvüségébe, az csakugyan megdöbbentőleg váratlan volt.
Szegény lengyelek!
* * *
Austria külügyminisztere gróf Rechberg ápril 12-kei jegyzékét mentegetődzéssel kezdé azért, hogy szabadságot vélt magának vehetni, az orosz kormány figyelmét azon aggasztó befolyásra (influence fâcheuse) felhivni, melyet a tőszomszédos Lengyelország zavarai Austria saját tartományaira gyakorolnak.
Mentségül azt hozta fel, hogy az orosz kormány immár felszabadult az alól, a mivel méltóságának s a katonai becsületnek tartozott, minthogy az ugy számra mint szervezet tekintetében legfontosabb »fegyveres bandák« szétkergetésével (dispersion) a lengyel felkelés immár kevésbbé komoly arányokra lett leszállitva.*
Gróf Rechberg e képzelődése onnan származott, hogy a lengyelek egyik jóhirü csapatvezére Langiewicz Marian, miután gorzczai táborában (közel Krakkóhoz) márczius 10-kén magát dictatorrá vetette fel, háromnapi csatázás után látván, hogy az ellene összegyüjtött orosz erő tulsulyának 5000 főnyi, többnyire csak kaszás hadával tovább ellent nem állhat, seregét apróbb csapatokra osztotta fel, hogy szétszórtan az ország belsejébe vonulhassanak, maga pedig Galicziába menekült, azon ábrándos reménynyel, hogy ott uj erőt szervezhet. A »lengyelbarát Austria« természetesen elfogatta, elzáratta s utóbb internáltatta, ugy hogy a tiz napos dictator az események szinpadáról örökre letünt. Az oroszok siettek tele lármázni a világot, hogy vége a lengyel forradalomnak, le van verve: pedig nemcsak hogy nem volt leverve, de sőt ép ezután, különösen áprilben lett általános s fejtett ki oly erőt, hogy a hatalmas orosz birodalom rendkivüli erőmegfeszitésének még hónapokon át dicsőségesen ellent állott. Gróf Rechberg annak a hazug hiresztelésnek ült fel. Szakasztott mása volt a mi kápolnai csatánk felől felröpitett osztrák »kacsának«.
E mentegetőzés előrebocsátásával az osztrák jegyzék is megemliti ugyan, hogy az időszakonként megujuló lengyel rázkódtatások nyugtalanitólag hatva Európára, sajnálatos bonyodalmakat idézhetnek elő, s azon immár stereotyppá vált reménynek is kifejezést adott, hogy az orosz kormány lengyel tartományainak tartós békeállapotába visszahelyezéséről gondoskodni fog, azonban az egész osztrák jegyzék mégis csak azon »pro domo sua« rimánkodásra reducálható, hogy kérlek szivesen, csináljatok már valami okosat azokkal a bomlott lengyeleitekkel, mert zavargásuk nekem Galicziában sok bajt okoz, sok gondot ad.
Gróf Rechberg amugy in forma pauperis lelkére is kötötte jegyzéke végén Austria pétervári követének Thun grófnak, hogy e »megjegyzéseket« a lehető legbarátságosabb alakban adja elé az orosz alkanczellárnak.
És Napoleon császár azon badar ábrándban ringatta magát, hogy ez az Austria a lengyelek felszabaditására vele kezet fog, és a lengyelek a Tuilleriák ez ábrándjának nyomása alatt, kimélve Austriát, tartózkodtak felemelni forradalmukat azon nemzeti magaslatra, mely a mellett, hogy az érdekek találkozásánál fogva nekik a magyar nemzet és Olaszország szövetségét biztosithatá, az egyedüli mód volt Napoleont kényszeriteni, hogy a diplomatia meddő teréről a cselekvés terére lépjen s őket hősies küzdelmükben magukra ne hagyja. – – Szegény lengyelek!
* * *
A három jegyzékre Gortschakoff ugyanazon egy napon (ápril 14–26-kán), de különböző hangon válaszolt; Angliával vitatkozott, Francziaországnak mézzel s fulánkkal kedveskedett, Austriával száraz röviden bánt el.
Az álláspont, melyre az orosz kormány a külhatalmakkal szemben helyezkedett, leginkább az angol jegyzékre adott válaszból tünik ki. Gortschakoff azt csakugyan annyira nem egyedül Nagy-Britanniának szánta, hogy nemcsak hivatkozott reá a Francziaországnak s Austriának adott válaszaiban, hanem azt ezekkel egész kiterjedésében közölte is. Ez inditott arra, hogy e választ kissé bővebb kivonatban közöljem.
Az angol jegyzék, ugy mond az orosz alkanczellár; a jog kérdésének visszapillantó vizsgálatánál a szerződések terére helyezkedett; ez oly tér, melyen ők (az oroszok) sohasem fognak habozni a britt kormánynyal találkozni.
Azonban nem annyira a szöveg, mint a magyarázat forog kérdésben, s Gortschakoff nem fogadja el a britt főállamtitkár magyarázatát.
Lord John Russell azt mondja sürgönyében, hogy a Bécsben, 1815. május 28-kán aláirt végokmány (acte général) szerint: »a varsói herczegség lengyel királysággá emeltetett, a végett, hogy elválaszthatlanul az orosz birodalomhoz csatoltassék bizonyos feltételek alatt.« Mik a bécsi tractatus idézett czikkelyében stipulált feltételek?
E kérdést illetőleg Gortschakoff a szemtelenségig vitte a diplomaták azon mesterségét, hogy a szó nem az igaznak bevallása, hanem eltitkolása végett adatott az embernek.
Gortschakoff egyszerüen mellőzi, mintha soha sem is létezett volna, a bécsi szerződés első czikkének azon szakaszát, mely arról szól, hogy minő feltételek alatt s minő kikötésekkel bocsátották az európai hatalmak a Lengyelországgá emelt varsói herczegséget az uralkodó-ház birtokába, hanem utánozva annak a bizonyos Bodónénak bölcsességét, a ki mást beszélt mikor a bor árát kérték, azon szakaszt kanyaritja ki a szerződésből, melylyel az Európa sorsát intéző hatalmak, kendőzni akarván azon galádságukat, hogy Lengyelország felkonczolását az európai közjogba beiktatták, port szórtak mind a három fosztogató hatalom lengyel »alattvalóinak« szemeibe,* annak kijelentésével, hogy olyan képviseletet és nemzeti intézvényeket fognak kapni, a minőket nemzetük hóhérjai nekik engedélyezni hasznosnak és conveniensnek itélendnek.
»Alattvalói!« három brigáns egyesül, hogy egy szomszédot megtámadjon és hatalmába keritse, s Európa hatalmainak congressusa az elrablottat a rabló brigánsok alattvalójává minősiti, a ki (minthogy alattvaló), ha szabadulásra tesz kisérletet, rendbontó forradalmár, »lázadó«! –
Ime – mond az orosz diplomata – a feltételek, melyekre az angol jegyzék hivatkozik, következőleg vannak a bécsi szerződésben megirva.
»Oroszország, Austria és Poroszország lengyel alattvalói képviseletet és nemzeti intézményeket fognak kapni a politikai lét azon módja szerint rendezendőket (réglées ďaprčs le mode ďexistence politique), melyet az illető kormányuk hasznosnak és alkalmasnak itélend nekik engedélyezni (jugera utile et convenable de leur accorder).«*
A bécsi szerződésből az orosz császárra hárult kötelezettségek ez elmagyarázására megjegyzéseim alább olvashatók.
E csalárd magyarázat szerint a bécsi congressus tulajdonképen egészen szabad kezet engedett volna az orosz uralkodó-háznak azt csinálni, a mit neki tetszik a birtokába bocsátott varsói herczegséggel. Gortschakoff nem is tartózkodott levonni a maga magyarázatának azon következményét, hogy a lengyel »alattvalók« számára kilátásba helyezett képviselet és nemzeti intézmények minősége nem esik nemzetközi ellenőrzés alá; az belügy, melybe semmi külhatalomnak nincs joga avatkozni. Midőn I. Sándor czár 1815. deczemberben a lengyel királyságnak alkotmányt adott, saját személyes nézete szerint élt a bécsi szerződésben is elismert azon uralkodó felségi jogával, hogy ő reá tartozik megitélni, minő politikai létet tart Lengyelország számára engedélyezhetőnek; az octroyált alkotmány a czárnak önkéntes cselekménye volt s a külhatalmak irányában nem foglalt magában visszavonhatlansági kötelezettséget, ép ezért a külhatalmakkal soha még csak nem is közöltetett.
A mi pedig az angol jegyzék azon állitását illeti, hogy az 1830-ki lengyel lázadás, mely odáig ment, hogy az uralkodó-házat trónvesztettnek nyilatkoztatta, nem semmisitheti meg a bécsi szerződés folytán engedélyezett politikai lét alapjait, Gortschakoff oda nyilatkozott, hogy, ha lázadás nem erőtlenithet is meg nemzetközi kötelmeket, legalább bizonyosan megsemmisiti az önkéntes fejlesztményeket, melyeket egy nagylelkü gondolat (une pensée généreuse) hozzájuk csatolt, s melyeknek Lengyelországra és Russiára oly keserves kimenetele volt.
Különben bár (szerinte) a történelem nem egyszer megerősité a természeti jog e követelését, Gortschakoff nem tagadja, hogy az elmélet vitatás tárgyát képezheti, hanem minthogy a tárgyat, melyet az angol jegyzék érvelésében az első sorba helyez, ő (Gortschakoff) csak amugy közbevetőleg emlitette beszélgetésében lord Napier követtel, ennek továbbvitatásától annál készségesebben eláll, minthogy az angol követ jelentésében, melyet e beszélgetés felől kormányának tett, maga is elismerte, hogy Gortschakoff herczeg engesztelő szellemben óhajtván a kérdést tárgyalni, tartózkodott a rendelkezésére álló hóditási jogra érvelést alkalmazni.
És ezzel áttér az angol jegyzék második részére, mely azon óhajt fejezi ki, hogy a béke visszaadathassék Lengyelországnak és tartós alapokra fektettethessék.
Ez – ugy mond – a mi óhajtásunk is. A különbség kettőjük közt azon sarkalik, hogy az angol kormány az I. Sándor czár által octroyált 1815-ki alkotmányt hiszi az egyedüli orvosszernek, mely a lengyelországi izgatottságot lecsillapithatja.
De Anglia, mely a maga nagyságát gyakorlatias érzékének köszönheti, nem gondolhatja, hogy minden nép számára csak egy kormányforma lehetséges. Azon politikai érettségig, melyre Anglia példát mutat, a történelmi s fejlődési különbség szerint sok lépcsőfok van s minden nemzetnek saját ösztöne szerint kell ez uton előmennie.*
Anglia gyakorlatias érzékének s politikai érettségének elismerése több mint udvarias bók: igazság, hanem bajosan hiszem, hogy az ügyes orosz diplomata kedveskedett volna ez elismeréssel Angliának, ha eszébe jut, hogy az a gyakorlatias érzékü Anglia, midőn jogai megtámadtattak és szabadsága megsértetett, két forradalmat csinált, s az elsőben királya fejét hóhér által üttette le, a másodikban pedig dynastiáját elkergette. Pedig Angliának ugy a fejvesztéssel büntetett király, mint az elkergetett dynastia idejében is volt »hazája«, nem volt idegen fosztogatók birtoka!
II. Sándor czár a legjóakaróbb szándokoktól lelkesitve vetett számot az intézvények terjedelmével s horderejével, melyek alkalmasak alattvalóit a legkedvezőbb állapotba helyezni. Határozottan a reformok utjára lépett, s népének bizalmára támaszkodva, kevés év alatt oly társadalmi alakitást hajtott végre, a minőt más államok csak sok idő és törekvés folytán voltak képesek megvalósitani. – – –
Ily szándok lelkesitette ő Felségét Lengyelországra nézve is. – A rendszer, melyet ott alkalmazásba venni megkezdett, arra czéloz, hogy közigazgatási önkormányzattá fejlesztessék, tartományi és helyhatósági intézmények alapján, melyek Angliában az ország nagyságának s virágzásának kiindulási pontja s alapja voltak.
De ezen eszme végrehajtásánál a császár akadályokba ütközött, melyek a rendbontó párt (parti du désordre) chimerikus szenvedélyeiből származnak. Ez a párt megértette, hogy aspiratiói kudarczot vallanak, ha a lakosság békés többségének a rendes haladás utjára lépést megengedi, hát megakadályozta, hogy az uj intézmények foganatosittassanak. Hatásuk felől itélni s kiegészitésükről gondoskodni csak akkor lehetend, ha a tapasztalás kimutatandja, hogy menynyiben felelnek meg a valódi szükségeknek s az ország érettségének. E szempontból indulva Sándor czár márczius 31-kei manifestumában fentartotta a már octroyált intézményeket, és kilátásba helyezé kifejlesztésüket az idő és az ország szükségei szerint, s bir annak öntudatával, miként e téren maradva annak adja tanuságát, hogy ő Lengyelország azon egyetlen barátja, a ki jólétére gyakorlati uton törekszik; a jövendő természetesen a bizalomtól függ, melylyel szándokai a országban találkozandnak.
Végre még az angol jegyzék azon felszólitására felel, hogy Oroszország mint az európai társadalom tagja teljesitse kötelességeit a többi államok iránt; Oroszország sokkal közvetlenebbül van érdekelve Lengyelország nyugalmánál, mintsem hogy figyelmen kivül hagyhatná nemzetközi állásának kivánalmait.
De nehéz volna állitani, hogy e tekintetben kellő viszonossággal találkozott. Köztudomásu dolog az állandó összeesküvés, mely a rendetlenségnek Lengyelországban fentartására külföldön szervezkedik és fegyverkezik; ennek alkalmatlansága (ľinconvénient) főképen abban van, hogy módot nyujt a felkelés pártosainak, elhitetni az országban, hogy a felkelés külföldről segittetni fog, ebből kettős befolyás keletkezett, mely egymásra kölcsönösen visszahat; a külföldi izgatások visszahatnak a felkelésre, s viszont a felkelés tartama visszahat az európai közvéleményre.
Ha ő britt Felségének kormánya okot lát figyelmeztetni a hatásra, melyet a lengyelországi zavarok a szomszéd államok nyugalmára gyakorolhatnak, s e rázkódtatásnak egész Európára kiható lökésére, Oroszországnak még több oka van ez aggasztó állapot valódi okára figyelmeztetni.
Az ok Gortschakoff szerint a cosmopolita forradalmi párt folytonos izgatása; Lengyelországban. – ugy mond – 1815 óta oly anyagi jólét fejlődött ki, a minő akkorig évkönyveiben ismeretlen volt, mig más államok ez idő alatt komoly benső válságokkal küzdöttek; Lengyelország nyugalma 1830-ban kivülről jött rázkódtatások által zavartatott meg; 1848-ban, midőn a forradalom csaknem egész Európát felforgatta, Lengyelország nyugodtan maradt. Most is nyugodtan maradt volna, ha nyugalmát a cosmopolita forradalmi párt folytonos izgatásai fel nem zavarják. Ha ez a párt, mely mindenütt a rend felforgatását tüzte ki feladatául, ez idő szerint minden munkásságát Lengyelországra összpontositja, nagy hiba volna hinni, hogy aspiratiói e határnál megállapodnak. Lengyelországban csak emeltyüt keres Európa felforgatására. – Erre hivja fel az orosz válasz a felszólaló hatalmak figyelmét, s a czár nevében elégedéssel véve jegyzékbe ő britt Felsége kormányának azon bizalmát, hogy reá bizza (se remettre ŕ lui) gondoskodni Lengyelországnak oly állapotba visszahelyezéséről, mely a tartós alapra fektetett béke óhajának megvalósitását lehetővé teheti, jegyzékét azzal végzi, hogy »az erre becset helyező kormányok semmivel sem biztosithatják jobban ez óhajuk megvalósitását, mint ha minden lehetőt megtesznek, hogy lecsillapittassék az erkölcsi és anyagi rendetlenség, mely Európában terjesztetik, s e lecsillapitás folytán az előrelátásukat aggasztó izgatások főforrása kiapasztassék.«
Ilyen volt az orosz válasz az angol jegyzékre. A franczia jegyzékre adott válaszában Gortschakoff herczeg a lehető legédeskésebb modorban szerepet cserélt: vádlottból a vádló szerepére játszotta magát; biztositotta Napoleon császárt, hogy humanitarius érzelmeiben s a nyugalomnak Lengyelországban és a biztonságnak Európában visszaállitása iránt táplált óhajában az ő felséges ura a czár teljes lelkéből osztozik, mély fájdalmat (profonde affliction) érez a lengyelországi szomoru események felett. Köszönettel veszen tudomást az ő felséges urának liberális hajlamai iránt tanusitott bizalomról, s nagyra becsüli a tartózkodást, melylyel Napoleon császár kormánya annak alkalomszerüségére utal, hogy Lengyelország tartós béke állapotába helyeztessék.
Semmi sem felelhetne meg jobban a czár óhajainak.
De épen a felett volna kivánatos egyetértésre jutni (s’entendre), hogy mi módon lehet ezt elérni.*
Az orosz kormány e szavai szolgáltak kiindulási pontul az egyet nem értő három hatalomnak folytatni ötölő-hatoló diplomatiai szereplésüket, mely oly kudarczczal végződött, hogy nevetségesnek kellene mondani, ha serlegük keserü levét a szegény lengyeleknek nem kellett volna meginniok.
Francziaország kormánya constatálja a tényt, hogy az eddig megkisérlett combinatiók tehetetlenek voltak kiengesztelni Lengyelországot a helyzettel, a melybe juttatva lett.
Ez – ugy mond Gortschakoff – egy indokkal több arra, hogy ne ismételtessenek ezek a kisérletek, melyek Lengyel- és Oroszországra annyi szerencsétlenségnek kutfeje, Európára annyi zavaroknak oka voltak és ismétlésük minden valószinüség szerint hasonló eredményekre vezetnének.
A bajnak gyökerére kell menni, ha el akarjuk távolitani.
A betegség, melyben Lengyelország szenved, nem magában álló elkülönitett tény. Egész Európa meg van a betegség által támadva. A forradalmi irányzatok – korunknak ezen átka – ez idő szerint Lengyelországra összpontositvák, minthogy ott elegendő gyuanyagot találnak, hogy e tűzfészekből Európát lángba boritani reménylhessék. Azt kivánni az orosz kormánytól, hogy egyedül maga oltsa ki a tüzet, mely külföldről kimerithetlen táplálékkal élesztetik; annyit tenne, mint oly körbe szoritani a kérdést, melyből kimenetel nincs. A rend és nyugalom közös érdekében közös feladata ez a kormányoknak. A Nagy-Britannia jegyzékére adott válasz mellékelt másolatából megláthatja Napoleon császár kormánya, hogy miként járulhat hozzá azon óhajok megvalósitásának siettetéséhez, melyeknek az emberiség s Európa állandó érdekei nevében kifejezést ad; s a jó viszonynál fogva, mely köztük fennáll, Gortschakoff herczeg felhatalmazva is érezte magát reményleni, hogy Napoleon császár támogatni fogja erkölcsi közreműködésével az orosz kormányt.
Röviden szólva Napoleon császár a felett panaszkodott, hogy a lengyelországi állapotok Európára nézve örökkön megujuló zavaroknak okai. Gortschakoff herczeg ellenben Európát vádolta, hogy forradalmi szellemet ömleszt Oroszország nyakába; ezt jelölte ki közösen üldözendő ellenségnek; s a szerepek merész kiforgatásával Gortschakoff sima, udvarias modorban jóformán arra szólitotta fel Napoleont, hogy járjon kezére az orosznak a lengyel forradalom elnyomásában.
Austriának adott válaszában Gortschakoff herczeg kijelenté, hogy Pétervárott tökéletesen értik az aggályokat, melyeket a bécsi cabinetnek a saját határai tőszomszédjában történő sajnálatos események okoznak; de bizonyosan Rechberg gróf is érteni fogja, hogy Lengyelországnak tartós békeállapotába visszatérése nem egyedül az ott alkalmazható belső intézkedésektől függ, minélfogva a cosmopolita forradalom pártjának összeesküvését tekintve a lengyelországi zavarok főokának, Gortschakoff herczeg meggyőződésének ad kifejezést, hogy a bécsi cabinet állhatatosan ragaszkodva azon viselkedéséhez (ľattitude), melyet a zavarok kezdete óta követett,* maga részéről sem fogja elmulasztani e veszedelmes ármányok ellenében azon intézkedéseket alkalmazni, melyeket saját érdekei s nemzetközi viszonyai Oroszországgal megkivánnak.
Tehát az orosz kormány Austria viselkedésével teljesen meg volt elégedve. Lehetett is. A különös csak az, hogy ezt Napoleon császár nem értette meg; s mert ő nem értette meg, hát a lengyelek kimélték azt az Austriát, melynek viselkedésével az orosz meg volt elégedve.
* * *
