Huszezer puska ajándok a lengyeleknek.
Huszezer puska ajándok a lengyeleknek.
Miként Irataim előbbi köteteiből tudhatja az olvasó: Napoleon császár az 1859-ki olasz háboru kezdetén 20,000 puskát a hozzájuk való lövőszerekkel szállittatott a mi számunkra Moldva-Oláhországba.
A villafrancai béke megakadályozta, hogy e fegyverzetet a kitüzött czélra, hazánk felszabaditására, akkoron felhasználhassuk; de minthogy sem az adományozó császár, sem a turini kormány, mely a fejedelemségekbe elszállitást közvetitette, nem adta tudtunkra, hogy a békekötés következtében az ajándok visszavonatik, jogunk volt e fegyverzetet továbbra is rendelkezésünkre állónak tekinteni, annyival inkább, minthogy (a mi Irataim I. kötetének 472–73-dik lapjain emlitve van) Napoleon császár a villafrancai csapás után Pietri senatorhoz az én megnyugtatásomra irott levelében egyenesen felszólitott, hogy, habár akkoron hazám felszabaditásának abban kellett is maradni, minthogy békét kellett kötniök, ezuttal tovább nem mehetett, mindazonáltal ne csüggedjek, bizzam benne s a jövendőben.
De nemcsak mi tekintettük e számunkra adományozott azon fegyverzetet tulajdonunkul; ilyennek tudta s ismerte el azt maga Couza fejedelem is, a ki azon fegyverzetünknek számunkra megőrzését elfogadta s kivánságunkra kiszolgáltatására magát szerződésileg kötelezte, miként ezt a köztünk (az akkori magyar nemzeti igazgatóság) és a fejedelem ügyviselője Balatsano János közt kötött egyezmény mutatja, mely Irataim III. kötetének 69–70-dik lapjain olvasható.
Napoleon császár azonban (a mint a neki személyes politikájára tartozó terveinél szokása volt) a közte és köztünk megállapitott viszonyba minisztereit nem avatta be; igy történt, hogy a franczia hadügyminiszterium könyveibe azon fegyverek Sardiniának adott kölcsön gyanánt lévén bevezetve, Walewsky (franczia külügyér) 1859 őszén e fegyverek árát a turini kormánytól követelte. Cavour a villafrancai békekötés miatt még julius 14-én lemondván hivataláról,* utódja szintugy nem volt viszonyunkba beavatva, s én annak vettem hirét, hogy az akkori (még nem olasz, hanem csak) szárd miniszterium felvilágositást kérvén az ügy állása felől Bukarestben, elfogadta Couza fejedelem ajánlatát, hogy azon fegyvereket átveszi s megfizeti.
Lásd Cavour történelmi nevezetességü nyilatkozatát I-ső kötetem 476–78-dik lapjain.
Én nem tartottam akkoron időszerünek a viszonyainkba nem avatott Lamarmora miniszteriumnál igényeinkkel közbelépni, de miután Cavour 1860 elején hivatalát ujra elfoglalta, lépést tettem nála, hogy e fegyverekre nézve tulajdoni jogunkat érvényesitse. Cavour azt felelte, hogy nem lehet a dolgon segiteni, mert a császár oda ajándékozta azon fegyvereket Couza fejedelemnek; az ügy közvetlenül Páris és Bukarest közt lett elintézve; nekik (a turini kormánynak) nincs s nem volt beleszólásuk,* Különben ne aggódjunk e felett, ha megjő az ideje, majd rendelkeznek számunkra is.*
Lásd erről turini képviselőnknek adott utasitásomat a II. kötet 521. s annak jelentését 531-dik lapján.
Emlékezetökbe kivánom hozni olvasóimnak, hogy Cavour mily nemesen váltotta be ez igéretét. – A II. kötetben megismertetett egyezkedésünk folytán 12 ágyut, minden ágyuhoz 320 löveget, 30,000 gyalogsági puskát, 5000 carabint, 3000 lovassági kardot, négy millió gyalogsági puska s háromszázezer carabintöltést szállittatott számunkra 1860. októberben a Keletre. Az Irataim III. kötetében előadott csapás, mely e nagyszerü küldeményt érte, emigrationális életem egyik legkeservesebb emlékü viszontagságát képezi.
Ezen előadás nem vágott össze a fentebb emlitettel, sem az ügy elintézése körüli eljárást, sem az átengedést illetőleg, minthogy Cavour értesülése szerint elajándékozás s nem eladás forgott fenn; nekem arról, hogy Couza akkorig még semmit sem fizetett, bizonyos tudomásom volt: azt pedig; hogy Savoya és Nizza átadása után Páris és Turin közt ily aprólékos számlákról lehessen szó, nem tartottam valószinünek. Különben is tudomásom lévén a felől, hogy Párisban két politika van folyamatban: az egyik a császári, melybe miniszterei nincsenek beavatva, a másik amolyan bureaucratikus schlendriánféle, melyről a császár nem szokott tudomást venni; én azon benyomás alatt voltam, hogy, ha csakugyan történt ez ügyben valami Páris és Bukarest közt, az e második osztályba tartozik s a császár személyes szándokainak nem derogálhat; eléggé gondoltam ismerni Napoleon császárt, miszerint lehetetlennek tartsam, hogy neki csak eszébe is juthasson másnak akár eladni, akár elajándékozni azt, a mit már előbb nekünk ajándékozott. E nézetemben még egy évvel későbben is megerősitett azon körülmény, hogy a jassyi franczia consul Place nemcsak teljesen be volt avatva viszonyainkba, hanem egyenesen a császár által mint oly meghitt bizalmas embere volt számunkra kijelölve, ki érdekeinknek Moldva-Oláhországban kivánságunk szerint előmozditására utasitva van; s ez az uri ember, kinek hire-tudta nélkül Couza fejedelemnél minket illetőleg semmi sem történhetett, annyira nem tudott semmit fegyvereink tulajdonának Couzára átruháztatása felől, hogy 1863. októberben, tehát egy évvel a hiresztelt átruháztatás után, az ujabb fegyverszállitás ügyében értekezvén Couzával, levélben értesitette Klapka tábornokot, hogy a fejedelem nemcsak az ujabb fegyverszállitásba beleegyezik, hanem az 1859-ki 20,000 fegyvernek rendelkezésünkre bocsátására nézve is kész megfelelni szerződésileg kötelezett igéretének.
Én tehát, minden közbejöhetett intézkedések mellett is tulajdoni jogunkat fennállónak tekintettem, azt azonban a dolog természetében fekvőnek tartottam, hogy e tulajdonunkat képező fegyverek használatának idejére s módjára nézve az adományozó akaratához kell alkalmazkodnunk.
Ily helyzetben talált az 1863-ki lengyel forradalom kiütése. Tudván, miként Napoleon császár azon ábrándban ringatja magát, hogy, ha Austria kiméltetik, sikerülnie fog a bécsi udvarral karöltve szerezni érvényt azon fonák politikájának, melyet a lengyelek vélt érdekében követendőnek itélt: lehetetlen volt nem éreznem, hogy, ha mimagunk akarnók e fegyvereket a lengyel forradalomnak Galicziára kiterjesztésére felhasználni, Napoleon adományának ily irányu alkalmazásához nem adná beleegyezését; a felől azonban meg voltam győződve, hogy, ha azon fegyvereket az orosz területre szoritkozó lengyeleknek ajándékozzuk, az ellen a francziák császárjának nem leszen kifogása; s minthogy tudtam, hogy a lengyelek egyik legfőbb nehézségét a fegyverhiány képezi, igazgatótársammal Klapka tábornokkal egyetértve, egy lengyel barátomat Lub..... ky herczeget felkértem, juttassa a lengyel forradalmi kormánynak a párisi comité utján tudomására, hogy a Couza fejedelemnél levő 20,000 puskánk tulajdoni jogát azon figyelmeztetéssel reá ruházzuk, hogy Napoleon császár mint első adományozó beleegyezésének kieszközlésére tegye meg a szükséges lépéseket.
Segitségökre kivánván lenni ez adományunkkal a lengyeleknek, azt semmi feltételtől nem tettük függővé; minthogy azonban komolyan aggódtunk a balkövetkezések felett, melyek a franczia, angol, osztrák diplomatiai fellépés folytán a lengyelek hősies küzdelmét fenyegetik, nehány nappal később a lengyel forradalmi kormányhoz, ugyancsak a párisi lengyel bizottmány utján, a következő jegyzéket intéztük:
