Irányi – Kossuthnak.
Irányi – Kossuthnak.
Páris, 1866. május 31.
Tisztelt Barátom!
Remélem, vette tegnapi levelemet, melyben többi között arról volt szerencsém értesíteni Önt, hogy Klapka találkozásra szólított fel mára. E pillanatban jövök haza a találkozásról.
Azon kezdte a beszélgetést, hogy nem szabad a kinálkozó alkalmat elszalasztanunk, hanem tennünk kell valamit, tennünk egyetértőleg. Ezt kivánja a siker, ezt egyelőre a hatalmasságok is, mind itt, mind Flórenczben. Sőt ezek azt is kivánják, hogy, miután Deákot látják a hazai mozgalom élén, vele is szövetkezzünk, illetőleg tőle nyerjünk irásbeli hozzájárulást.
Ez utóbbi óhajtás, vágék közbe, azt mutatja, hogy nem ismerik Deák egyéniségét. Ő több izben kijelentette hogy, a mint mi lépünk fel, ő visszavonul, de hogy ő irásban nyilatkoztassa ki megegyezését a felkeléshez, azt nem kell várni. Ezt meg kell az itteni uraknak magyarázni s megértetni velök, hogy, valamint a békés kiegyenlítés embere Deák; úgy a forradalomé Kossuth Lajos. Tökéletesen osztom nézetedet, folytatám, az egyetértés szükségessége iránt, vajha soha meg nem zavartad volna azt, vajha nem léptél volna ki a bizottmányból s nem szegődtél volna másokhoz. Így csak egymás hatását rontottuk a közügy rovására. De az együttműködésnek vannak föltételei; melyek elkerülhetetlenek. – Tisztában kell lenni mindenekelőtt a czél iránt; választani kell 48 és 49 között, te pedig hol ez utóbbi, hol az előbbi megoldás mellett szólaltál fel.
Most már, jegyzé meg Klapka, miután az utóbbi kisérlet is meghiúsult a 48-iki alapon kiegyezkedni, szó se lehet egyébről mint teljes függetlenségről. Én kiléptem a bizottmányból, miután a sok kellemetlenség megutáltatott velem minden politikai működést, azután felszólítottak az otthoniak, a kik bizottmányba egyesültek, s én elfogadtam a velök való működést, a nélkül hogy a bizottmány tagja lettem volna. Hisz azok úgy is azt tartják, hogy én s általában mi már nem értünk a politikához.
Én nem tudom, kik tagjai odahaza a bizottmánynak, de félek, hogy nem akarják komolyan a harczot és ennek végeredményét a függetlenséget, különben nem mellőzik vala Kossuthot, a ki mai napig leginkább birja a nép bizodalmát.
Ő sem ismeri már most valamennyi tagját a bizottmánynak, mert nem rég többen kiléptek a régiek közül s újak jöttek helyükbe, azonban úgy tudja, hogy mindnyájan a baloldalhoz tartoznak.
Bajos lenne a két óra hosszat tartó társalgást részletesen előadni, tehát csak arra szorítkozom, a mi leglényegesebb volt abban.
Ő, úgy mond, irt volt Flórenczbe, kérdést téve, ha menjen-e oda, de azt a választ kapta, hogy ne jőjjön, s azért ide jött Párisba. Itt volt a herczegnél és Nigránál, s azok az együttműködést ajánlják, sőt a Deákkal való összeköttetést, a mit egyébiránt maga is hiábavalónak, lehetetlennek gondol. Ha részükről nem történnék semmi, ő akkor ha kiüt a háború, az olasz királynak ajánlja fel szolgálatát, de nagyon óhajtja, hogy mi is cselekedjünk. Ha netalán alakít Ön bizottmányt, ő annak tagja lenni nem akar, minthogy a politikával nem szándékozik többé vesződni, hanem kész mint katona a haza megszabadításában résztvenni. Véleménye szerint Önnek Csákyval kellene értekeznie, a kit Kegyedhez fogna utasítani.
Erre nézve azt az észrevételt tettem, hogy Csákyt nem igen lehet olyan fontossággal felruházni, neki semmi multja, semmi érdeme arra, hogy valami párt nevében Önnel alkudozzék, annál inkább nem, mert idekünn is bizony lejárta magát mind ő, mind társai.
Tehát azt irom haza, felelé, hogy küldjenek az ottani bizottmány tagjai közül egyet vagy többet (a neveket más levélben fogom megirni) Kossuthhoz, hogy vele értekezzenek, s bocsássák rendelkezésére, a mi még fenmaradt a szerzett készletből, Kossuth pedig vegyen maga mellé többeket a maga ittkünn lévő barátai közül.
Azt, hogy onnanhazulról olyanok kijőjjenek, a kik Kossuthtal egyetértőleg a harczot megkezdeni hajlandók – jegyzém meg én, – magam is helyesnek tartom, s fogok irni e tárgyban is Kossuthnak, valamint általában mai társalgásunk velejét azonnal közlendem vele.
Mikor búcsut mondott is, az volt utolsó szava, hogy tehát ir e végett és dispositiónkra áll.
Ezen beszélgetés azt a benyomást tette reám, hogy, a mint egyrészt a cselekvés vágyát, úgy másfelől saját tehetetlenségét érzi Ön nélkül tehetni valamit. Én egyébiránt azon kivül, hogy az egyetértés és összetartás szükségét ismételve hangsúlyoztam, semmi igéretet nem tettem neki az ő személyét illetőleg.
Ő holnapután visszatér Brüsselbe, de a conferentiákra még ide jön, s megkért, ha tudathatok vele valamit Ön részéről, irjam meg majd neki, ha még vissza nem jött volna ide.
Az országgyűlés feladatának azt tartja, hogy az valami tüntetéssel oszoljék szét, nézet, melyet én is osztok, de csak úgy, ha előbb innen valami reményt nyujthatunk. – A jó Vukovics azt irta Klapkának, hogy nem kell az országgyűlést megzavarni.
Kis Miklós holnapra váratik.
Holnap Artomhoz szándékozom menni, mert, mint ma reggel Szarvadytól is értesültem, az olasz követség is Deákkal phantaziroz, a mit, megvallom, nemakarásnak kezdek hinni. Ha lehet, ki fogom verni a fejökből, s miután már is elkéstem a postáról, ezen újabb látogatás eredményét is közölni fogom a következő sorokban Kegyeddel.
Jó lenne, ha Perczel irna rögtön a herczegnek, mit üzent neki is Deák. Ily szellemben, t. i. hogy Deák csak addig vezérkedik, mig Kossuth nem jön barátaival; itt is irok óvatosan és iratok a lapokba. Szarvady is megigérte (Szarvady egyebek között arról tudósított, hogy Csáky irásbeli szerződést kivánt az olasz kormánytól).
Azt már megirtam, hogy két nagyobb napilap szerkesztőségét megnyertem a magyar-olasz szövetség eszméjének és hogy a Débats-nál is megtettem a kellő lépést. Most jelenthetem, hogy ez utóbbinál is sikerült már ily értelemben egy czikket iratni Jung által.
Julius 1-én. Tehát értekeztem Artommal is. Legjobb, ha társalgásunk vázlatát lehető rendben fogom előadni. Tisztába akartam jönni nemcsak az iránt, mi a flórenczi kormánynak, hanem, ha lehet, az iránt is, mi az itteninek szándéka velünk.
Én: Hát, uram, együtt fogunk működni.
Ő: Ez a mi óhajunk.
Én: Önöktől függ, mert mi készek vagyunk rá.
Ő: Ez helyes, de a mint Szarvady úrnak mondtam, Deák úr hozzájárulását kell birnunk, mert ő a helyzet ura.
Én: Majd válaszolni fogok erre; de előbb engedje, hogy kérdjem, vajjon a császár is óhajtja-e azt, hogy Olasz- és Magyarországok együtt működjenek.
Ő: Igen, de ő is követeli Deák hozzájárulását.
Én: Nem gondolja Ön, hogy a császár szeretné magának tartani fel az interventio esélyét és annak lehetőségét, hogy Önöknek ismét segíthessen, és épp ezért kevésbbé óhajtja Magyarország kooperatióját, mely az övét feleslegessé tenné.
Ő: Nem ismerem erre nézve a császár gondolkozását, de ha az is lenne, a mit Ön jelzett, Magyarország együttműködése még is hasznos lenne.
Én: Áttérek most az Ön által felvetett kérdésre . . . Egészen helyes az az állítás, hogy addig, míg kiegyezésről van szó Austriával, Deáknak van legnagyobb befolyása Magyarországon; de mihelyt forradalomról vagy függetlenségről van szó, Kossuth a nemzet vezére. Bizalmasan tudathatom Önnel, hogy Deák szavát birjuk, hogy, mihelyt békéltető szerepét sikertelenül lejátszottnak látná és mi megjelennénk a határon, ő vissza fogna vonulni. Ezt tudatta Perczel Móricz tábornokkal. Tőle többet kérni annyi, mint nem ismerni az ő gondolatvilágát és érzelmeit. – Hozzá teszem, hogy tegnap óta nincs eltérés még az emigratio fejei közt sem, mint hogy Klapka kinyilatkoztatta nekem, hogy Kossuthtal együtt akar működni s magát egy oly bizottság rendelkezésére helyezni, melynek Kossuth lenne az elnöke.
Ő: Sem a császár, sem Lamarmora nem hisznek többé az emigratio befolyásában, ők azt a befolyást akarják, mely nekik Magyarországot hozza.
Én: De hiszen mi épp ezt hozzuk, kivévén Deák személyét, a ki még 48-ban is visszavonult. Azért Magyarország mégis egyetértett akkor nélküle is. Ha Önök e téves felfogásban maradnak, ez annyit tesz, hogy Önök visszautasítanak minket, s azt hiszik, nincs szükségük Magyarországra.
Ő: Ez tévedés, mi nagyon örülnénk a magyarokat szövetségesekül birhatni, de az is igaz, hogy úgy a császár mint Lamarmora azt hiszik, hogy nélkülök is czélt érhetnek.
Én: Önök túlságosan biznak a porosz szövetségben, a mely azonban két ember életétől függ. Ha a porosz szövetségtől elesnének, kénytelenek lennének Francziaországhoz fordulni, és kétlem, hogy ez Olaszhon érdekében lenne-e?
Ő: Nem tehetek róla, nem változtathatom meg Lamarmorát, ő sem forradalmár, ő bizik az olasz seregben és a szövetségekben, melyeknek biztos alapja van.
Előbb még a leendő congressusról levén szó, azt kérdeztem, ha hiszi-e, hogy az sikert érhessen. Én nem hiszem, tevém utána többi között, mert nem látom, micsoda területi kárpótlást adnának Austriának Velenczéért, már pedig pénzért bizony nem adja ide. – Ő (Artom) se gondolja ugyan, hogy czélt érjen a congressus, s azt meg, hogy mit gondol a császár Austriának igérhetni Velencze helyett, sem nem tudják (ők), sem érdekük nem hozza magával, hogy azt megtudakolják a császártól.
Fentartva magamnak, hogy ezek után a teendők iránt véleményemet elmondjam legközelebb, szabadjon ezúttal: következő gondolataimat megfontolás végett közölni Kegyeddel.
Czélszerű lenne mindenekelőtt, miként már fentebb indítványoztam, hogy Perczel irna a herczegnek, tudatva vele Deák nyilatkozatát.
Másodszor hirül kellene adni Deáknak a hatalmak kivánságát, melynek teljesítéséhez kötik a segélyadást. Ha nem hallgat reá Deák, reá hárítandja a felelősséget a történet.
Harmadszor biztatni az otthoniakat a kitartásra, mert, ha a congressus eredmény nélkül eloszlik, s a legrosszabb esetben, ha egy vagy másik szövetséges (porosz vagy olasz) az első csatát elveszti, mégis csak hozzánk fognak ők fordulni.
Visszatérve Deákra, ha félne irásbeli nyilatkozatot adni, üzenje legalább akaratát oly valaki által, a kit itten ismernek már, – és ha az országgyűlés eloszlik, jőjjön maga ki s csatlakozzék velünk, hiszen, ha megbukunk is, teheti ő is azt az áldozatot néhány esztendeig, a mit mi már 17 esztendő óta hozunk a hazának, t. i. hogy számkivetésben élünk. Ha nem áll reá, legalább nem mi leszünk a felelősek, hanem ő.
Mély tisztelettel és őszinte baráti indulattal
Irányi Dániel.
