Kossuth – Irányinak.*
Kossuth – Irányinak.*
* Irányi levelének tartalma e válaszból kivehető. K. F.
22. Via d’Angennes. Turin, 1866. május 7.
Barátom!
– – – – – – – – – – – – – – – Téved Ön, midőn azt hiszi, hogy, ha az olasz kormány magától nem volna hajlandó (nem minket, mert mi a nemzettől elhagyott emigránsok, összesen úgy mint egyenkit, semmi sem vagyunk, hanem) nemzetünket számba venni, Párisból vagy épen Berlinből várhatnánk reá, nekünk kedvező hatást. A dolog ellenkezőleg áll. Ha nehézségekkel találkozunk, ezeknek kutfeje nem annyira azon borzalomban van, melyet Lamarmora érez minden iránt, a mi forradalmi szint visel: ő csak megadná magát a kénytelenségnek, aztán ő táborba menend s akkor megszünik miniszter lenni. A nehézségek kutfeje inkább Párisban s leginkább Berlinben van. – Ugy látom, nem jól fogja Ön fel a viszonyokat. Csodálkozom! mert vannak dolgok, melyeknek logikája annyira szembe szökő, hogy megértésük végett nem szükség a titkokba avatva lenni.
Hogy némely személyváltozások mellett s a kénytelenség nyomása alatt, az olasz kormány reá álljon, nem vetni el magától azon előnyöket, miket általunk magának kisebb-nagyobb mértékben biztosíthat az nem lehetetlen; hogy ezen előnyök felfogása őt reá bírhatja, nem tenni a velünki szövetkezést Párisban és Berlinben értekezletek tárgyává (ha azt onnan azzá nem teszik vagy már nem tették), hanem azt egy »fait accompli« gyanánt presentálni a világnak, az meglehet, de Párishoz vagy Berlinhez fordulnunk! nekünk!! oly czélból, hogy onnan hassanak Flórenczre, a mi érdekünkben!! jaj istenem, miként lehet az, hogy Ön be nem látja, hogy ez a mellett, hogy a lehető legszerencsétlenebb, egyszersmind a legnevetségesebb baklövés volna.
Legszerencsétlenebb baklövés volna; mert ha óvatosan járunk el, s ha el tudva lesni a kedvező perczet, hű bele Balázs módjára nem provokáljuk Párisból s Berlinből a tiltakozást, meglehet, oly tényeket idézhetünk elé, mik magukat imponálják s a tiltakozásnak elejét veszik: ha még nem történt; de hogy épen mi hívjuk ki magunk ellen a tiltakozást, no, ez ugyancsak szerencsétlen gondolat volna.
De nevetséges is volna. Párisnak érdekében van, hogy Olaszország részéről a háború localisáltassék: érdekében van, hogy az olasz ne tegye magát anynyira erőssé, a győzelem chanceát annyira bizonyossá, hogy ne is gondoljon a franczia oltalmára szorulhatni: – Bismarck s a porosz király elvileg borzadnak a revolutiótól – ezt minden gyermek tudja, – aztán Berlinnek érdekében van, hogy a lengyel föld szomszédságában ne legyen forradalom, s még inkább érdekében van biztositani magának a czár jóindulatát, mi csak a forradalmi elemek felköltésének kikerülésével biztosítható; már most képzelje Ön magának, ha én felszólítanám N. császárt, vesse magát közbe, hogy az olasz ne localisálja a háborút s iparkodjék magát a mi segítségünkkel oly erőssé tenni, hogy Páristól egészen független lehessen, vagy felszólítanám Bismarckot: provocáltassa az olasz által Magyarországban azt a forradalmat, melyet sem ő, sem az orosz nem szeret, nem szerethet – ugyan nem nevettetném-e ki magamat?
Tökéletesen indifferens vagyok az emberek véleménye iránt személyes képességem felől, de arra még sincs kedvem, hogy magamat nevetségessé tegyem – mert önmagam előtt szégyenleném magam.
Egyébiránt nem mondom, hogy kihagyatunk a játékból; de okom van azt mondani, hogy, ha nem hagyatunk is ki, ki nem hagyatásunk távolról sem hasonlítand ahhoz, a mit Ön némely reminiscentiák folytán »dacz- és védszövetség«-nek nevez.
Gondoljon elfogulatlanul haza s el fogja ismerni, hogy az ily nagy szavakra a helyzet nem nyujt semmi alapot.
Sőt nagyon kérdés, vajjon az, mi most lehetséges, elegendő lesz-e arra, hogy a botrányig elmállott nemzet magát tettre határozza.
De e kétség engem nem tartóztat attól, hogy chanceot nyújtsak a nemzetnek tehetni s tenni; ha, akar. A mennyiben t. i. azt nyujtani képes lehetek. – Fais ce clue dois stb.
Elmosolyodtam volna, ha még mosolyogni tudnék, Önnek azon nagyon alapos, csakhogy nagyon felesleges figyelmeztetésére, hogy: »biztosítás és segély nélkül nincs jogunk felkelésre buzdítani a magyar nemzetet«.
Nagyon igaz, hogy nincs jogunk, s én biztosítom Önt, hogy nem is jut eszembe ily jogtalan jogot magamnak arrogálni – azon egyszerű oknál fogva, mert nincs kedvem magamat kinevettetni.
Mintha biz az a nemzet csak füle botját is hajtaná a mi szóbeli buzdításunkra!
Tett kell annak, uram! tett, még pedig olyanforma, mely hasonlít a burgonyának zsákba rázásához. – Zérus vagyunk mi a nemzet szemében, mely értékre csak a pénz, fegyver és erő szám által juthat, melyet mások elibe irnak, – ha irnak.
Irigylem Ön illusióit; mind Ön maga, mind édes mindnyájunk, mind a nemzetre nézve, de bennök nem osztozom.
Ön »vezéri kötelességeket« említ irányomban. Ha és amennyiben rajtam áll, jobb szeretném a közlegénységet, mert kevesebb felelősséggel jár. De ha a kötelességérzet vezérkedést parancsoland, nem utasítom el magamtól e méreg-keserű poharat sem. Hanem, ha vezérnek kellendene lennem, kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy a vezérséget nem úgy érteném, hogy zászlóul szolgáljak, melyet visznek. Disciplinát követelek: s nem fogatom magamat össze egy járomba senkivel, a ki sine me de me, saját kezére politikát akar csinálni. Nem vállalom el a solidaritást senki mellékes vezérkedésében. Sem köpeny nem leszek senki számára. Meg fogom mindenkitől kivánni, hogy ne cserélgessen velem szerepet. Az emberek közönséges hibája az öntúlbecsülés, a fontoskodás. Meglehet, e feltételeim sokaknak nem fognak tetszeni, s így meglehet, a vezérletem alatti tábor kicsiny leszen. – Legyen. – Gideon (úgy tetszik ez a neve az ó-testamentomi hősnek) okos ember volt. Nem mennyi, de milyen.
Ön bizottmányalakitásról is szól.
Ugyan mi végett? ha csak nem a végett, hogy a cselekvésre szükséges, s gyakran a legóvatosabb discretiót követelő drága időt meddő vitatkozásokra, személyes surlódásokra, apró ambitiócskák csititgatására, s víz és olaj meg isten tudja mi más zagyva anyag impossibilis chemiai rokonítgatására vesztegessük!
Tanácsot adni s hallgatni, tanácskozni s egyetérteni lehet comité nélkül is, sőt jobban.
Cselekedni infinite jobban.
A nemzet előtti tekintély nem a comité szótól függ, hanem attól: hogy mit birunk a nemzetnek nyújtani. A segélyt s biztosítékot nem comité teszi érvényessé, hanem saját becse.
Vagy tán a végett állítsunk comitét, hogy lombik legyen, melyben az emigratio vizét, savanyát, olaját összekeverjük? vagy seprő, mely a széthullott leveleket összeseperje? – Én erre nem vagyok hajlandó. – Keserves éveket élünk. Lehullott a lepel a jellemekről, s vannak elemek, melyekkel én magamat semmi áron nem identifikálom. – Semmi áron!
Comitéra csak azon esetre állok reá, ha azon hatalom kivánná, mely activitásba teend – ha teend.
Ezen eset még nincs. S most Ön propositiójára
elég annyit mondanom: hogy a végett, hogy comité lehessen, annak itt kellene lenni; azon pedig, hogy itt együtt lehessen, az isten igéjén kívül mindennapi kenyér is kell. – Nincs reá pénz. Nagyon kétlem, hogy e czélra jövőben is lesz. Ha még is lenne – vederemo.
Tisztelettel s nagyrabecsüléssel
barátja
Kossuth.
Kossuth.
