Kossuth – Irányinak.
Kossuth – Irányinak.
22. Via d’Angennes. Turin, 1866. junius 2.
Barátom!
»Szent a béke« szavára azt mondom »Amen«.
A király cabinetfőnöke s privát titkára által irásban felelt. Válasza barátságos és kedvező hangulatú, sőt van egy passusa, mely a mellett, hogy nem éppen fényes bizonysága a mély practikus belátásnak, egyszersmind oly hangon szól, mintha már actu tisztában volnánk egy mással mint kenyeres »conspirator« pajtások. Azonban, ha már előbb nem tudtam volna, e levélből is megtanulhatám, hogy, míg Lamarmora lesz a kormány élén, határozott felkarolására a magyar ügynek nem számíthatunk. Neki rögeszméje, hogy a magyar ügygyeli szövetkezés nem annyira segítség mint »complicatio« volna. Nem mondom, hogy, ha a háború kitör, ő maga is ellenezné, hogy a magyar »felhasználtassék«. De csak mint eszköz, nem mint coordinált czél, s mint eszköz is csak az osztrák iránti bizonyos lovagiasság határai között. – Mondanom sem kell, hogy a gesztenyekaparó majom szerepe nem oly szerep, melyet én nem mondom elfogadhatnék, de csak el is nézhetnék – azonban ezek oly nehézségek, melyek mind elenyésznek, mihelyt Lamarmora helyére Ricasoli lép. Ezt nem sejtem, hanem tudom egy nyilt bizalmas levél folytán Ricasolitól.
De mert lehet, hogy Ön a herczeggel találkozni fog, szükség, hogy Ön a helyzetről tökéletesen orientálva legyen. Erre legjobb mód Önnel a királyi válasz tartalmát közölnöm. Természetesen confidentialiter. A discretio nemcsak kötelességünk, hanem érdekünk is. Tehát senkivel se közölje – a herczeggel is, ha szükség lesz reá (miről majd alább), csak eredményében, nem textualiter. – A válasz így szól:
»Flórencz, 1866. május 29. Uram! Ő Felsége a király megbizott, hogy tudassam Önnel, hogy levelét megkapta és méltányolja tartalmát. Azon odaadás, a melyet ő a király iránt kifejez, a királynál nagy tetszésre talált, és örömmel teljesítem a megbizást, hogy e tetszést Önnek tudomására hozzam. A mi az Ön óhaját illeti, a király által fogadtatni, erre nézve később fog Ön értesítést nyerni, mihelyt a király el fog intézni némely folyamatban lévő sürgős ügyeket (ezek az ügyek hitem szerint Lamarmorának a párisi conferentiára való meneteléből állanak – bár menne már!). A mit most ki kellene eszközölni, az lenne, hogy a magyar ezredekből megkezdődjék az átjövés a lehető legnagyobb mérvben. Fogadja etc. (aláirva) J. Veratis de Castiglione, a cabinetiroda főnöke.«
Ez az utolsó az a famosus passus, melyre hivatkoztam levelem elején. – Én szájukba rágtam, hogy annak csak lehetsége is, hogy a magyar ezredekre hathatni remélhessünk, okvetlenül megkivánja, hogy a magyar zászló fel legyen Olaszhonban emelve nem mint zsoldosok zászlója, hanem mint olyan, mely politikai értelemmel bir, – meg is mondtam, mi ennek legbiztosabb módja – s igyekeztem megértetni, hogy nekünk nem az olasz zászlóhozi desertióra, hanem a haza zászlója alá sorakozásra lehet csak a magyarokat felszólítanunk, – s mert illusiókat kelteni nem kenyerem, azt is hozzá tettem, hogy sikerre – tömeges sikerre, így is csak csaták folytán számíthatunk, különben nem, mert csatákban el lehet magát tömegestől fogatni vagy útat veszteni; míg az óvatos, gonddal elhelyezett garnisonokból tömegesen átjönni lehetetlen; egyes szökésekben pedig ritkán van nyereség. – S im mit felelnek! »A mit most eszközölni kellene« stb. Bizony »parva sapientia regitur mundus«. Mintha bizony ez csak amúgy egy füttyentésre megtörténhetnék s mintha még ezt az üres füttyentést is csak úgy postán vagy telegraphon lehetne átintimálni. – No de semmi. – A kétes bölcseségü passus hajlami jelnek örvendetes. Csak türelemmel kell tudni birni, s nem forcirozni idő előtt az ostromot.
Egyrészt kivántam Önt a helyzetről tudomásban tartani – másrészt ehhez egy kérést is csatolok.
Azt irja Ön (május 30.), hogy a herczeg bizonyára megharagudnék, ha megtudná, hogy még nem mentem Flórenczbe.
Ezt pedig meg kell tudnia, hanem megtudnia oly módon, hogy meg ne haragudjék, sőt meggyőződjék, hogy tanácsának a lehető legnagyobb készséggel siettem eleget tenni, hanem hogy e végett előkészítő lépések valának szükségesek.
Kérem tehát, mondja meg tiszteletem kijelentése mellett a herczegnek ezeket: – Én mint positiv tényt tudtam s tudom, hogy Lamarmora a magyar ügygyeli kapcsolatnak ellene van s a herczeg bizonyosan egyet fog velem érteni, hogy akárminők legyenek is a királynak személyes érzelmei, ő sokkal őszintébben constitutionális, mintsem hogy miniszterei ellenében valami nagy politikai határozatba ereszkednék. Akármit igérne is tehát a király, annak csak úgy lehetne praktikus sikere, ha akaratjának kormánya resultatumot ad. – Nem lehetne semmi leverőbb hatással nemzetünk szellemére, mintha az tudatnék, hogy én voltam Flórenczben, de ottlétemre semmi nyilvános cselekvés nem következett, mit okvetlenül úgy magyaráznának, hogy ügyünk mellőztetik. – Ennek csak szinét is minden áron kerülni kell. Én hát régi tapasztalásból ismervén, mennyire káros dolog a kormánynak azon hitre adni alkalmat, hogy mellőzésével, sőt háta mögött és ellenére akar valaki a királylyal értekezni, szövetkezni, azt tartottam legtanácsosabbnak, hogy mind a jelenlegi, mind a jövő kormányt meggyőzzem a velünk szövetkezés mind czél-, mind időszerűségéről s hogy a sikert biztosítsam, mielőtt az elhatározó nyilt lépést tenném. – A jövő kormánynál jól ment a dolog, de a jelennél nagynak tapasztaltam az akadályt, mert ez (mirabile dictu!) még mindig hiszi, hogy Velenczét béke-úton megkapja, ellenben azt nem akarja hinni, hogy magyar kérdés van. – Azonban mihelyt megértettem, hogy a herczeg kivánja, hogy Flórenczbe menjek, annyira becsülöm tanácsát, hogy a helyzetismeretből meritett óvatossághoz sem ragaszkodtam, hanem rögtön elfogadtatást sürgettem a királynál; a király azt felelte, hogy néhány nap mulva majd tudósítani fog a találkozás iránt, mihelyt bizonyos affaire-en túlesik. – Nekem okom van hinni, hogy ezen affaire Lamarmorának Párisba menetele.
Midőn tehát a herczegnek ügyünk iránti részvéteért a legszivesebb köszönetet mondanám, – s hatalmas pártfogását s mindig legnagyobb figyelemmel fogadandó tanácsait jövőre is kikérném: egyszersmind bátor vagyok arra figyelmeztetni, hogy ez idő szerint alig volna valami kivánatosabb ügyünkre nézve, mintha Lamarmora elmenne Párisba a congressusra. Ez nézetem szerint nem isolált flórenczi kérdés, hanem attól függ, kik által lesznek a többi hatalmak, de különösen Francziaország representálva. – A dolog kirekesztőleg a császár kezében van; őneki csak óhajtani kell s csupa külügyminiszterek jelenendnek meg a congressuson. – Mig, ha másunnan csak subordinált egyéniségek jelennek meg, innen sem menend Lamarmora – s akkor velünk semmi komoly dolog nem történik, míg a háború ki nem tör. – Kérem tehát ez irányban hatalmas közbenjárását. – Nagy köszönettel fogadnám azt is, ha a királynak újra tanácsolná, hogy ne késsék minket activitásba tenni, s ha motivumul használná, hogy a magyar ezredekre is csak úgy lehetend hatást várni, ha velem haladék nélkül concertáltatik egy oly modus procedendi, mely ezen hatást lehetővé teszi.
Mondja meg, kérem, neki azt is, hogy, ha minden mellette s ellenei okok megfontolása után jónak látandja, hogy comitét alkossunk, én mint egyebekben, úgy ebben is követendem tanácsát. Személyes bántalmak emlékezete soha sem fog nálam az erők concentratiójának útjában állani s nem is fogok a személyekre nézve másra nézni mint arra, hogy a munkatársak elvhű, biztos emberek legyenek, nehogy újra Görgeit fogjunk. – Hanem persze, míg egy kis pénzünk s munkaterünk nincs, comitét nem állíthatunk.
Klapkára nézve helyes Ön észrevétele a hadvezérség iránt. – Várom tudósítását a találkozásról.
Alkalmasint még irok ma vagy holnap.
Barátja
Kossuth.
Kossuth.
