Kossuth – Kiss Miklósnak.
Kossuth – Kiss Miklósnak.
Turin, 1866. junius 9.
Kedves Barátom!
Junius 6-kai levelének tartalmát – biztató s kétségesítő hireivel ideiglenesen csak tudomásul vehetem; mert nem ismerteti meg velem a történteket eléggé, hogy megitélhessem, vajjon megnyughatom-e bennök s elfogadhatom-e a solidaritást azokban, a mikről csakis mint már elintézettekről s így is csak általánosságban vagyok értesítve.
Oly fontos érdekek vannak játékban, a következések felelőssége oly iszonyú s a bajok, mikkel küzdenünk kell, annyira nehezíttetnek saját magunk köréből is, hogy vétkezni hinnék mind a hazafiúi kötelesség, mind Ön iránti bizalmam s úgy magán, mint politikai barátságom ellen; ha a helyzetek tisztázására némelyeket egész nyiltsággal meg nem jegyeznék.
Az ambitio sohasem tartozott hibáim közé, s még ha ez nem így volt volna is eddig (pedig úgy volt) jövendőre nézve lehetetlen volna e hibába esnem, azon egyszerü oknál fogva, mert reám nézve az ambitiónak nincsen tere. Garibaldin kivül minden élők közt talán csak én vagyok az, kinek még nemzete sem adhat semmit – absolute semmit és semmi körülmények közt.* – Még csak hirt, nevet sem. Ittam én már e pohárból le a seprejéig s csömörletig. Shakespeare lelkemből szólt, midőn azt mondatja Falstaffal: »A fig for Your glory.«
* Garibaldinak nemzete egy millió frankot adott. K. F.
Aztán borzasztóan életúnt vagyok. Irtózatosan.
Én hát biz’ Isten áldanám a teremtőt, ha megmentene a vezérkedésnek minden további kénytelenségétől.
Ha a nemzet más valakit akarna a 49-ki zászló személyesítésével megbizni – úgy érzem, hogy ezen egy dolog volna az életben, a minek még igazán örülni tudnék.
Ha pedig idekünn akár valamely kormány azt hinné, hogy nélkülem is boldogúlhat a magyarral, akár pedig más akárki azt gondolná, hogy maga kezére nélkülem felütheti a 49-ki zászlót; szent igazán mondom, nem állnék utjába egyiknek sem. De annyit tennék – mert tennem kötelesség volna, – hogy megmondanám a nemzetnek: »nincs részem benne«, nehogy, ha úgy találna a dolog kiütni, hogy a szegény magyar végre is csak eszközévé tétetett idegen érdekeknek, a felelősségben részessé tegyen nemzetem véleménye, midőn a tettben részes nem valék.
De én azt hiszem, hogy, midőn egy nemzet felszabadításáról van szó, egy oly irtózatosan nagy feladat, hogy mondhatlan szerencse – a boldogulás kulcsát magában foglaló szerencse, ha van egy ember, kinek neve képes a nemzetet – a lehető legnagyobb számban (mert a nép a legnagyobb szám) egy törekvésre összpontosítni. – No már hiában! a multat nem történtté Isten sem teheti – s így, tessék ne tessék – el nem utasíthatom magamtól azt a tényt (nem véleményt, hanem tényt), hogy a másolhatlan multnál fogva ily név hazánkra nézve az én nevem. Nélkülem kivülről lehet conspirálni legfeljebb zendüléseket csinálni, de nemzeti forradalmat kivülről nem – még porosz invasióval sem. Ez s az ebből folyó kötelességérzet az – egyedül ez az, – a mi tartóztat nemcsak attól, hogy a politikai életnek hátat fordítsák – hanem attól is, hogy magam messem el a zsineget, melyen a »finis« bárdja közel 64 éves fejem felett függ – nagyon meguntam, hogy oly soká függ.
No már kérdem én, hiszi-e Ön vagy nem, hogy az én kényszerü állásom – valóban olyan, a mint leirtam!
Ha nem hiszi, úgy nagyon helyesen fog cselekedni Ön, ha akár csak saját maga kezére, akár azokkal kapcsolatban, kiket erre hivatva vél, intézkedendik. Hanem hát ezen esetben kérnem kellene, hogy egészen kihagyassam a játékból. Oly állást, hogy amúgy mellékesen »Kossuthnak is szerepelni kell«, el nem fogadhatnék.
Ha ellenben hiszi Ön, a mit említék, nem kételkedhetem, hogy e hitnek logikai következményeit is önként elismerendi.
Köszönettel vettem Önnek izenetét Irányi által, hogy Berlinbe utazott, – de megvallom, inkább helyén láttam volna a tudósítást: hogy menni szándékozik. Ha én volnék K. M. és Ön K. L., én vártam volna pár napot (ha rögtön jött az elhatározás), de így cselekedtem volna. Aztán, mindig ama »hit« feltevéséből indulva: ha én voltam volna K. M. és Ön K. L., én igenis iparkodtam volna meggyőzni Bismarck urat, hogy jó lesz a magyart számba venni, de midőn a practicumra kerül vala a dolog, azt mondtam volna: »uram, nekünk van politikai főnökünk, mielőtt tovább mennék, kötelességem őt az előzményekről értesíteni s utasításait kérni.«
Én így jártam volna el.
Ön e helyett intézkedett: megmondta, mit kell tenni háboru előtt – mit a hadizenet után – pontokat fogadtatott el – utasításokat adott – s engem post liminio általánosságban tudósít, hogy ezeket tette, – s felszólít, nyugodjam meg, hogy »minden kielégítőleg van elintézve«.
Igen nagy bizalommal vagyok Önnek ritka belátása iránt, s reménylem, meg fogok nyugodhatni – hanem már mégis csak elébb ismernem kell minden részletekben, a mi történt, mielőtt magamat megnyugodottnak vallhatnám.
Például, ha abban, hogy mit kell tenni a hadüzenet után, történetesen egy Jablunka feléi betörés említtetnék – ezt strategiai szempontból igen-igen hibás nézetnek tartanám – arra demonstratio igen, de a valóságos betörés másutt, egészen másutt. Hol? s minő hadi tervvel kapcsolatban? erre nézve magammal gondos tanulmányozás után tökéletesen tisztában vagyok.
Igy nagyon helyesnek tartom, hogy a magyar ezredek számainak s dislocatiójának megtudására lépések történtek – de nem ha azzal kapcsolatban valami lépés történt volna a desertiók irányában mielőtt igy szólhatnánk: »itt a zászló, melynek hittel, hűséggel tartoztok, itt a helyetek, ha ott maradtok, a hol vagytok, deserterai lesztek hazátoknak.«
Igy: helyén van, nagyon helyén, hogy Perczel a dologba be legyen avatva. – Szükséges lehet (talán – nem tudom), hogy Klapka is legyen. – De ha én voltam volna Ön, nem tartottam volna magamat arra feljogosítottnak, hogy akárkit is magamtól beavassak, vagy éppen szerepeltessek, – hanem értesítettem volna az előzményekről a főnököt, hogy őtőle jőjjön a beavatás. – Elvész a haza, ha a szerepek összezavartatnak.
Mindezt nem a mult ócsárlása, hanem a jövendő tisztázása végett mondom.
S ezzel tisztában vagyunk, nemde, édes Barátom. Minden ama »hit« vagy »nem hit« körül forog. – Ha »nem hit«, szent a béke, jó barátok maradunk. – Ha »hit«, erősen hiszem, hogy jövendőre tisztában leszünk. – Ön egyet fog velem érteni, hogy, bármennyire sok dolga legyen is Önnek, arra hiában! mégis csak reá kell érnie, hogy engem a történtekről minden részleteiben mihamarább informáljon. – Nem hiszem, hogy ennél sürgősebb dolga lehessen.
A porosz-franczia ügyet gyaníthatom. Titkokra nem vágyok. Minden titok nyom. – Háboruról lévén szó, mely hazánkat annyira érdekli – nem tudom, lehet e szoros demarcationális vonalat vonni a közt, hogy mi burkus-franczia, s mi burkus-magyar ügy – alig hiszem. – Azt ellenben tudom, hogy, ha például Ön a jövendő Magyarországnak nagykövete volna Párisban, nem irná azt a magyar külügyminiszternek, hogy franczia-angol ügyben jártam Londonban, de mert az nem franczia-magyar ügy hallgatok.
Hiában! a helyzeteknek megvan a maga logikája.
Bismarck nem tartja tanácsosnak tudakolózni az orosznál? ez gyanus dolog, melyre azt kell felelnem, hogy én meg nagyon nem tartom tanácsosnak a tudatást az orosz követséggel – legkevésbbé pedig irásban. Isten őrizz.
Hanem az a nem tanácsosnak tartás annyira meghökkentő – különösen kapcsolatban Gortschakoff diplomatiai podagrájával, – Olga királyné bécsi utjával, s némely apró közelítés jeleivel Sz.-Pétervár és Bécs között, hogy nagyon, de nagyon is kell kérnem, sürgetőleg kérnem Önt, szerezzen magának a legpositivabb tudomást arról, miként áll Berlin háboru esetére Sz.-Pétervárral? s lehetséges e orosz interventio, Magyarországbai betörés esetére – mert ha ez csak in thesi lehetséges is, – meg lehet Ön győződve, hogy, ha százszor esküszik is Önnek B. s a király maga, meg toldalékul még Grabow & Comp. is – nem lesz oly magyar expeditio, minőnek előfeltételeit május 20-kai levelemben kijelöltem, s mikkel, úgy látszik, Ön is egyetért. – Gesztenyekaparó majmok meg mi nem leszünk. Én bizonyosan nem.
Ez a pont életkérdés is, barometrum is.
Klapkát, azt mondja Ön, nem lehet mellőzni. – Nem éppen helyes ez a szó, nem mellőzésről van szó, hanem arról, lehet-e az ügy koczkáztatása nélkül vele egy járomba fogódzni? – Ha erről meggyőz Ön – okokkal, – hogy lehet, meghajlok azon nézet előtt, hogy kevesen vagyunk, minden erőre szükség van. – De ha arról nem tud Ön meggyőzni – azt kell mondanom, hogy nem. – Erő csak úgy nyereség, ha egy irányba húz.
Nem lehetne megkapnunk a porosz ordre de bataillet?
Mert kongressus nem lesz, tehát háborunak kell lenni.
De itt mindaddig csak a »verba praetereaque nihil-nél« marad a mi dolgunk, míg Lamarmora marad a miniszterelnök. – Adja Isten hogy messzebb látó hadvezér legyen mint miniszter.
Szives tisztelettel
őszinte barátja
Kossuth.
Kossuth.
