Kossuth – Kiss Miklósnak.
Kossuth – Kiss Miklósnak.
Flórencz, 1866. julius 4.
Édes Barátom!
Junius 30-kai levelét ma vettem.
A benyomást, melyet reám tett, e szavakba foglalom: »je m’y perds.«
A hazai comitét illetőleg a tény ez:
Az olasz király, az olasz kormány Ricasolitól kezdve nekem a comitét – ezt a comitét, melynek hazulról jött tagja Komáromy, s külföldi megbizottja Csáky, mint azt és olyat mutattak fel, a melylyeli egyetértés az olasz kormánynyali negociatióknak sine qua non feltétele. – Ugy találom, hogy a lehető legintimabb viszonyban vannak együtt.
Hasonlót tapasztalok a porosz követ s általa a porosz kormány tekintetében – pénz ajánltatik a belföldi működésre ezen comiténak – Bismarck csaknem boszankodik, hogy miért nem veszi már azt fel Komáromy. Üchtricz depôt-commandansnak már ki van nevezve Berlinből – a tiszteknek innen odaküldése számban defigálva – Berlinből távsürgönyileg sürgetve – porosz passusokkal vagyis visákkal utnak indítva stb.
Mondja meg Ön e helyzetben, megengedhette volna az önzéstelen hazafiúi kötelesség érzete azt mondanom: nem, én ezeket az embereket nem fogadom el?
Vehettem volna-e lelkemre Isten, a világ s a história előtt azt a szemrehányást, hogy személyes susceptibilitásból én tettem semmivé az utolsó chance-ot hazánk felszabadítására?
Átkot hagyjak-e, nemzeti átkot nevemmel gyermekeimnek örökségül?
Hogy nálam nélkül nem lehet oly nemzeti mozgalom, mely Magyarországot függetlenné tehesse, azt nem csak én vagyok kénytelen érezni, de tudják, mert bevallották a kormány is s a hazaiak is. – De a kormány, ki által nem arra a meggyőződésre is jutott, hogy 17 évi távollét után azon hatás, melyet én gyakorolhatok a hazára, csak azon percztől juthat praktikus érvényre, midőn a haza földére lépek – s hogy addig innen kivülről akarni intézni a belkészületeket, annyi volna mint mindent compromittálni – ez alapon vala csak hajlandó discutiálni azon combinatiókat, melyek nélkül forradalom előidézéséhez kezemet nyujtanom lelkiismeretem nem engedi.
Ha én ez alapot visszautasítom – nincs alku s reám hárul a felelősség.
El kellett fogadnom.
Ha valakinek, nekem volt s van okom, nem tekinteni megnyugvással azt, hogy ezen emberek kezében van a mozgalom, az olasz kormány tudtával, pártfogásával. – Aztán én inkább mint valaki hiszem, hogy Magyarország nem conspiratiókkal menthető meg. – De ezek, a conspiratiót is bele értve, nem mint tervek, miket feltétlenül visszalöktem volna, hanem mint tények adattak előmbe, qui ne se discutent pas, mert megvannak. – Ezen »megvan« alapon lehetett csak a pénzkérdéshez is hozzá szólanom. – Én a multak tapasztalása nyomán egy fillér hazaküldésének felelősségét sem vállalnám magamra. – De a kormányok minden multak daczára is azt mondták, hogy adnak, s ennek a comiténak adnak pénzt a belmozgalomra.
E helyzetben én csak azt tehettem, a mit tettem, t. i. elhárítottam magamról minden iránt a felelősséget, a mi haza adatik, s otthon történik egész azon perczig, míg azon combinatiók alapján, melyeknek essentiális része az, hogy az expeditiókkal a hon határán átlépek. – A mi addig történik a hazában, arról tudni sem akarok, mert a solidaritást érettök nem akarom elvállalni – de a mint átlépem a határt – kezembe veszem a kormányt, s önmagamban találandom a garantiát arra nézve, hogy senki ne ronthassa el ügyünk sikerét.
Ezt annál inkább el merem vállalni, mert én csak azon operatiókkal kapcsolatban veszek részt a függetlenségi harcz ujbóli felvételében, miket a két kormánynak, a mint tudja Ön, conditio sina qua non gyanánt állítottam fel, s melyektől el sem állok.
Ezekkel definiáltam a helyzetet mint tényt, melyet bevégzett gyanánt találtam s fogadtam el. Elfogadván azt, őszintén sans réserve elfogadom a következményeket is, melyeknek egyike az, hogy a comité, melyet a kormányok factornak benn az országban elfogadtak, vigye a dolgot az országban; míg én oly erő kiséretében haza jutok, mely mellett a függetlenségi harcz sikeresítését még akkor is eszközölhetni hiszem, – ha azon perczig nem minden úgy ment volna az országban mint kellene.
Nagyon sajnálom, hogy Ön nem engedett kivánatomnak s nem ment mindjárt Berlinbe, egy időben Csákyval. – Azt gondoltam, igen loyalis alapra fektettem a kölcsönös viszonyokat. – S ez alapon a helyzet úgy rendszeresíttetett volna, hogy nem volt volna ok jövendőre a működések szálainak össze-viszsza kuszálásától tartani. – Igy, a mint a dolog áll: Csáky nem szólt Önnel, Ön nem ment Berlinbe – ellenben onnan e perczben jő távsürgöny, mely jelenti, hogy Csáky, Klapka et trois autres Messieurs megérkeztek Berlinbe s mentek a főhadiszállásra – mindezekben van valami a mi különös, – lesz idő, hogy minden világosságra jő – hanem annyit mondhatok, hogy minden igyekezetem daczára is elveszhet s elveszíttethetik a haza, – az igaz, de az irányombani loyalis helyzet – elfogadás nélkül meg nem mentethetik.
Átolvastam Önnek Berlini beadványait – olvastam nemcsak azt, a mi bennök van, hanem azt is, a mi bennök volt eredetileg, – például eredetileg: »értesíttetni fog a három tábornok: K., P. V.«; most: »értesíttetni fog, K. a vezér és K. P. V. tábornokok«; – eredetileg: »a Berlinben összejött magyar katonai főnökök egy nemzeti bizottságot neveznek ki«; – most: »Berlinben egy nemzeti bizottságot neveznek ki«.
Különös dolgok!
Hanem a mi mindezeknél fontosabb, az, hogy a B. 18 pontban ezeket olvasom:
»Magyarország előre biztosíttatik, hogy függetlensége, ha nem is a 49-diki, de legalább a 48-diki alapon a megkötendő békének egy külön pontját képezendi.«
Legyen szives nekem megmondani: ezt beadta Ön s így adta be Berlinben?
Ha igen, úgy tökéletesen értem, miért nem volt a beadvány eredeti conceptusában énrólam szó! s miért szándékoltattak a katonai sommitások felruháztatni azon, nem competentiával, hanem incompententiával, hogy ők!! nevezzenek nemzeti comitét (mondanom sem kell, hogy azt a comitét rajtam kivül kellett volna keresniök).
Hanem, ha ezt értem, azt kénytelen vagyok kijelenteni, hogy én mulaszthatlan kötességemnek tartom ennek a 48-nak perspectivába tételét illető helyen rögtön desavouirozni. – Boldog Isten! hát miért csináljunk forradalmat, ha 48 is elég eredmény? De már én, ki a függetlenségi nyilatkozatot indítványoztam – s ki a 49-ki zászlót két császári hatalom ellenében fenlobogva tartottam, nem fogom soha – soha és semmi körülmények közt ezt megtagadni, még kevésbbé fogom valaha oly combinatióhoz kezemet nyujtani, melynél 48-rai lealkuvás van kiindulási pontul felvéve.
Legyen szives, kérem, ez iránt minél elébb egész positivitással nyilatkozni, mert ha Ön a 48 garantirozását tüzte ki a porosz kormánynyali szövetkezés objectumául – úgy köztem és Ön között ép oly kiegyenlíthetlen politikai divergentia van, mint köztem és Deák között.
Úgy mi jó indulattal viseltethetünk, s remélem, fogunk is viseltetni egymás iránt, és jó barátok maradhatunk s maradunk – de politikai utaink radicaliter elválnak egymástól.
Azt irta volt Ön, édes Barátom! egyik levelében, hogy örvend, hogy a mit Bismarcknak beadott, jobbára összevág azzal, mit később kapott levelemben irtam. – Meg nem foghatom, miként irhatta ezt, ha Ön azt vette fel kiindulási pontul, hogy a háboru resultatumául a 48 is elég.
Meglehet, hogy, ez így lévén felállítva, a porosz kormánynyali szövetkezésből semmi sem lesz – de én bizonyosan nem fogok a 49-től elállani soha!!
Emlékezni fog Ön, miként azon okok között, mik Klapkától elválasztottak, az is említve volt, hogy, ha neki egy győztes hadsereg élén 48-at megajánlanák, ő garantiákat kivánna, de elfogadná.
Hiszen az, a mit Ön Bismarcknak beadott, ugyanaz, szóról-szóra az!!
Nem nyilatkozom a vélemények felett. Azért, mert valaki 48-as és nem 49-es, igen becsületes ember lehet – mint Deák is kétségtelenül az – de politikailag velem kiengesztelhetlen ellentétben áll. Ellentétben, mely minden transactiót kizár.
Várom s kérem határozott nyilatkozatát.
* * *
Miután az adott tények kötelességemmé tették a hazai comitéval egyesülni, inconsequentiába esném, ha hasonlóra nem volnék hajlandó Klapka irányában, ki ugyanazon comitéhoz csatlakozva működött vagy ellenemben vagy kivülem.
Válaszolok levelére Berlinbe – elfogadom kezét, de csak három feltétel alatt: 1. hogy nyilatkoztassa ki irásban, hogy a 49-et tekinti mind kiindulási pontul, mind czélul; 2. hogy mint hadvezér az osztrákokkal semmiféle politikai horderejü alkudozásba nem ereszkedik, hanem azt a kormányra utalja; 3. hogy, ha én az ország kormányát benn a hazában kezembe veszem, magát irányomban azon engedelmességre kötelezi, melylyel a kormány iránt minden hadvezér s általában minden polgár és katona egyiránt tartozik.
Azt hiszem, ezekben semmi sincs, a mit tiszta indulatu hazafinak elfogadni nem lehetne, sőt elfogadni nem kellene. E nélkül anarchia volna, s hogy én ugyan nem nyujthatnám kezemet – a kormányfőnökség responsabilitása implikálja a correspondens hatalmat.
Egyébiránt csodálkozom a felett, a mit Ön Klapka destinatiójáról ir – nekem az van mondva, hogy egészen más destinatio az, a mely Klapkának ajánltatott – s általa elfogadtatott.
Szives tisztelettel
barátja
Kossuth.
Kossuth.
Holnap egy időre elhagyom Flórenczet, – dolgainkat, a mennyire most lehet, bevégezvén – a kötelesség máshová hi.
Leveleit Turinba kérem:
»François Árki 22.
Via d’Angennes p. 2.« czim alatt.
