Kossuth Lajos – Kiss Miklóshoz.
Kossuth Lajos – Kiss Miklóshoz.
22. Via D’Angennes. Turin, 1865. november 7.
Kedves Barátom!
– – – – – – – – – –
Október 17-kei becses levele már pár hét óta kezemnél van. Késtem felelni, mert óhajtása folytán irtam volt Cerruti külügyi államtitkárnak Flórenczbe ajánló levél végett a berlini olasz követhez. Vártam és vártam válaszát. De hiába. Nem kapta-e levelemet vagy nem kapását szinli? nem tudom, kitelik tőlük. A flórenczi lég a Machiavellek lége, korunkban egy elem toldalékkal, melynek neve politikai gyávaság. – – – – – – – – – –
A kötelesség szempontjából nagyon helyeslem, hogy Ön – ha lehet – a közügyekről is szándékozik Bismarck úrral szólani. Kételkedem ugyan, hogy őt arra késznek találja, mert tudomásomra van, hogy néhány hó előtt, midőn Berlin s Bécs között a feszültség annyira ment volt, hogy némely sanguinikus diplomaták már-már a háboru küszöbén álmodák magukat, a Berlin s Flórencz közti negotiatiókban, éppen Bismarck úr peremptorius sugallata folytán, az vétetett fel alapul, hogy minden, a mi forradalmi szagu – különösen a magyar – écartirozva legyen.
Azonban társalgási körben, midőn az ember nem tör be ajtón hivatalos pedantsággal, az óvatlan »épanchement«-ok még oly minden kenőcscsel össze-vissza kent embernél sem lehetetlenek, mint Bismarck úr. S becsülő elismeréssel mondom, Ön nagyon ért az ily accidensek előidézéséhez, ha alkalma nyilik reá.
Hogy Bismarck úr irtózik a forradalmi érintkezéstől, az, ha Junkerthumjából nem következnék is, irányunkban magyarázatát lelné a sejtett visszahatásban, melyet egy sikeres magyar forradalom a lengyelekre s tán a frankfurti Pál-templomra is gyakorolhatna.
Önnek nem volna nehéz e félelmek elsejét alaptalannak bebizonyítani. Nem bolond a magyar nemzet, hogy ügyét a lengyel ügygyel kapcsolatba hozva interventiót provocáljon. Miklós czár is lengyel legiónkat fogta fel ürügyül jogtalan avatkozására, azonban nála ez csak ürügy volt, az ő interventiója el volt határozva szerződésileg, mielőtt csak egy lengyel is volt volna seregünkben; de most az bizonyos, hogy Sándor czár csak azon esetben interveniálna ellenünk, ha mi elég bárgyúk volnánk ügyünket a lengyellel solidaritásba hozni. – E részben hát nyugodt lehetne Bismarck úr, még ha az utóbbi szerencsétlen lengyel felkelés a lengyel ügyet legalább egy időre hors de question nem tette volna is. A mi pedig a németeket illeti, ha Bismarck úr egységes Németországot akar porosz felsőbbség alatt, meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy az bizony egy kis forradalmi mozgalom nélkül nem megyen – ez a dolog természetében fekszik, s nem a magyar felkelésnek volna visszahatása, hanem igen is a magyar nemzetteli combinatio azt biztosítaná, hogy ama német mozgalom, mely nélkül egy egységes Németország vagy az a felé utat egyengető absorptiók nem képzelhetők, osztrákias, tehát anti-porosz irányt ne vehessen.
Bismarck úr azon nyilatkozata, mit 1861-ben Önnek mondott, hogy t. i. lételének czélja Austriát demolirozni, engem nem lepett meg. Ez porosz-német politikusnál természetes gondolkozás. – Hanem azt vélem, hogy Bismarck úr, mióta miniszter, szemben a complikált nehézségekkel, mik (kivált forradalmi eszközöktől irtózása mellett) e czél elérésének utjában állanak, nézetét annyiban módosította, hogy a porosz-német felsőséget akkor is elérhetőnek vélné, ha az osztrák nem demoliroztatik ugyan, hanem ambitiója más irányba tereltetik. Innen azon tanácsa Bismarck úrnak, hogy az osztrák Budára tegye át hatalmának súlypontját, s e súlypontról terjeszkedését nem nyugat, hanem kelet felé keresse.
Ön tapintatának – ha alkalma nyilik – nem lesz nehéz kimutatni, hogy az e tanács követéséhez porosz szempontból kötött remények merő illusiók. Ha az osztrák e tanácscsal kapcsolatban a magyarnak mindazt megadná, a mi szükséges, hogy a hatalom súlypontjának Budára áttétele képzelhető legyen, bizonyosnak állithatni, hogy az első növekedést, melyet a magyarrali kiengesztelődésből nyerendne, okvetlenül arra fordítaná, hogy nyugati irányban megcsökkent befolyását a porosz ellenében ismét tulsúlyra emelje. Az osztrák dynastia soha és semmi áron nem fog a Németország feletti felsőség vágyáról lemondani.
A német kérdésben osztrák és porosz két oly vetélytárs, kik egymás mellett semmi combinatióval meg nem állhatnak állandóan. Ha ma megosztanák maguk közt Németországot, holnap ujra vetélytársak volnának, mint tegnap voltak. – S e rivalitás nem pusztán ambitio kérdése, hanem életkérdés. Ha egyik a másiknak fölibe nem hág, mindkettőnek romjain fog felemelkedni a német egység. Ez a história logikájának postulatuma. – Mig az osztrák hatalom marad, Poroszországnak Németországgá fejlődése lehetetlen. – Itt középút nincs. – Az osztráknak demoliroztatni kell, hogy a porosz Németországgá nőhesse ki magát – pedig ha azzá nem növi ki magát, őt fogja a német absorbeálni, nem ő a németet.
Ámde az osztrákot demolirozni csak belső decompositio által lehet, pusztán kültámadás által soha sem.
Ezekben volna a találkozási pont porosz és magyar érdekek közt, – melyre alkalomszerüleg kellő súlyt fog Ön tudni fektetni.
Azonban nem titkolhatom meggyőződésemet, hogy én Berlintől, legalább directe, semmit sem reménylek.
És ennek oka Párisban van.
Nem becsülöm túl Napoleon császár hatalmát, ha azt állítom, hogy a porosz nem merhetné az osztrák hatalom demolirozását munkába venni, a nélkül hogy a francziák császárja ebbe előlegesen beleegyezett legyen.
Már pedig Napoleon ebbe soha sem fog beleegyezni, azon egyszerü oknál fogva, mert ő egy egységes Németországot nem akar, s igazat szólva, nem is akarhat. Pedig az osztrák demolirozása okvetlenül német egységre vezetne porosz felsőség alatt.
Az ujabb franczia politika ezen exigentiája az 1815 által teremtett európai állapot természetében fekszik.
Ennek bevallását egyik beszélgetésünk folytában a császár szájából kisikamlani magam hallottam.
Ez uj európai közjogról szólva, melynek a nemzeti (hibásan nemzetiséginek mondott) alapon felavatására ő hivatva volna, alkalmat vettem megemlíteni (a mi kétségtelenül áll), hogy ennek fő akadályát minden nagy függő kérdésben az osztrák képezi; az olasz, a keleti, a német egységi kérdésben – mindenhol.
Az utóbbinál a császár közbeszólt, mondván: »Ah quant ŕ cela, je ne suis pas fâché que cet obstacle existé. – Passe pour deux Allemagnes, quoique je préférerais trois ŕ deux, mais une Allemagne ne saurait nullement m’aller.«
És nem tagadhatom, hogy e nézet franczia szempontból nem alaptalan. A 40–50 millió németnek egy nemzetté egyesítése Francziaország határán oly momentum volna, melynek fenyegető súlyát semmi határ-rectificatiók nem ellensúlyozhatnák.
E nézetben rejlik szerencsétlen hazánk balcsillagzata, a mennyiben nemzetünk jövendőjének kulcsát külső segélyben keresi.
Különféle okok járulhattak 1859-ben a villafrancai megállapodáshoz, de meg vagyok győződve, hogy a fő ok a német egységtőli félelem volt. A magentai és solferinói napok elegendők voltak arra, hogy Olaszországban az osztrák befolyás túlsúlyának a franczia befolyás túlsúlya substituáltassék, a nélkül hogy az olasz eléggé felmentve legyen az osztráktóli félelemtől, miszerint magát a franczia befolyás alul is emancipálni kedve szottyanhasson vagy ereje lehessen. – Tovább folytatni a háborút, távol megtizedelt serege strategiai bázisától nélkülünk nem volt volna tanácsos, velünk pedig az osztrák hatalom lerombolását implikálta volna, a minek következése okvetlenül Németország egysége volt volna porosz felsőség alatt; s ez az, a mit Napoleon nem akara s nem akar semmi áron.
Hogy osztrák és porosz egymás közt czivakodjanak, egymást kölcsönösen csipkedjék, paralysálják, általában, hogy a német egymás közt veszekedjék, az ellen N. császárnak soha sem lesz kifogása – au contraire; – de hogy a két német főhatalom közül egyik a másikat annyira semmivé tegye, miszerint vetélytárs nélkül maradjon, abba soha sem fog beleegyezni.
A stuttgarti találkozás után s ismét a porosz látogatás alkalmával szó volt arról, – hogy Napoleon a porosz királyból német Victor Emmanuelt akart volna csinálni. De hitem szerint biz’ akkor is nem többről, mint Poroszországnak némely partiális annexiók általi kikerekítéséről lehetett szó – természetesen kellő compensatiók mellett a Rhenus körül. De bizonyosan nem valamely oly nagy tervről, mely az osztrák demolirozását implikálta volna a porosz előnyére.
És meg vagyok győződve, hogy Bismarck úrnak mostani párisi utja sem mehet túl némely partialis annexiók tervén. Az ellen, hogy a porosz az elbai herczegségeket annexálja, – megadván a suffrage universel formalitásának a magáét (mit hiszen ŕ la Nice és Savoie keresztülvinni nem jár nehézséggel), az ellen Napoleonnak aligha volna ellenvetése, sőt valószinüleg azt sem fogná ellenezni, hogy Hannover, Braunschweig stb. az elbai herczegségeket kövessék – mindig kellő compensatio mellett »az egyensúly helyreállítása érdekében« (!), miként ez magában értetik, – annyira magában értetik, miszerint magának a kis Luxenbourgnak bekeblezésénél sem fog egy kis határ-rectificatio elmaradni, amott Saarlouis táján például, de hogy Bismarck úr Napoleont reá birhassa, hogy az osztrák demolirozásával a porosznak Németország osztatlan uraságára emelkedésébe beleegyezzék, azt én, ismerve Napoleon óvatos jellemét, teljesen lehetetlennek tartom, ha mindjárt Bismarck ur az egész Rhénust compensatióul ajánlaná is.
És most az osztrák demolirozása oly nagy fa, melybe a porosz nem merheti Napoleon belenyugvása nélkül fejszéjét bele vágni, azért mondom én, hogy Berlintől – legalább directe – hazánkra nézve semmit sem várok.
Azonban a porosznak lehetetlen Németország felett osztatlan suprematióra nem vágyni, tehát lehetetlen azt, mit Bismarck egykor élte czéljának vallott, – az osztrák demolirozását – nem akarnia.
Az érdektalálkozás tehát mindig megvan.
Hanem a módot, ezen czélhoz jutni, nem egyenes porosz initiativában, hanem a porosz befolyásnak oly initiativára felhasználásában látnám, melyet a francziák császárja dissvadeálhat ugyan, de ha mégis megtörténnék, ellenséges állást ellenében nem vehetne.
Ily initiativa csak olasz részről történhetnék.
Van a situatióknak bizonyos logikája, melyek hatalmának még a Napoleonok is engedni kénytelenek.
1859-ben teljességgel nem volt Napoleonnak szándékában az osztrákot demolirozni, de azért, ha a solferinói csatát, a helyett hogy megnyeré, elvesztette volna, mégis kénytelen volt volna a háborút oly eszközökkel folytatni, melyek okvetlenül az osztrák hatalom belső decompositióját vonták volna magok után. – Ez volt volna hazánknak egyedüli chancea 1859-ben.
Igy most is, ha az olasz kormány reá birathatnék, hogy Velencze végett az osztrákot megtámadja, Napoleonnak lehetetlen volna ennek ellenében vagy az ellen, hogy mi e merényletnél combinatióba vétessünk, ellenségképen fellépni.
És bizony legfőbb ideje volna, hogy az olasz a dologhoz lásson. Ha a magyar kialkuszik az osztrákkal (pedig ha az olasz tovább is késik, ki fog alkudni) nemcsak finis Hungariae, hanem finis Italia is.
De mi magyarok ezt az olasznak hiában mondjuk. Önzéssel vádolnak! S okainkat, melyekkel czáfolhatlanul megmutattam, hogy, ha indolentiájuk által Magyarországon alkut provokálnak, nemcsak Velencze megszerzését, de még az eddigi szerzemények jövendőjét is veszélyeztetik, egyszerüen elütik azon felelettel, hogy ők Velencze iránt nem aggódnak az reájok nézve csak idő kérdése, – s azért teljességgel nincs kedvök magukat inopportunus időben veszélyeztetni, csak azért, hogy rajtunk segítsenek.
Ezen szempontból indult Cavour halála óta minden miniszterium, midőn Velencze helyett Rómát választá első objectivumul.
Különösen Lamarmora nem barátunk s a mellett oly bárgyú politikus, miszerint magát azzal biztatná, hogy neki csak egy félórai beszélgetésbe kerülne Ferencz Józsefet Velencze átengedésére reábirni.
Aztán, hogy befolyásunknak tökéletesen vége legyen, némely, részint ál, részint kontár »soit disant« hazafiak – kiket nem szükség Önnek megnevezgetnem, – s az uszályaikba szedett söpredék kalandorok, utolsó nyomorult conspirationális terveikkel, – mikben az ostoba könnyelmüség vagy a kárhozatos gazság volt-e nagyobb, nehéz volna megmondani, a magyar név hitelét oly tökéletesen tönkre tették még a (jó bohó!) királynál is – kit szemtelenül megkoppasztottak, hogy, ha magyart említ neki valaki, önkénytelenül a zsebjéhez kap, mintha zsebtolvajokat érezne maga körül.
Ha maga az osztrák fogadott volna bérbe conspiratorokat, nem voltak volna képesek a magyar név hitelének megrontásában jobban kezére dolgozni, mint ezek az emberek tették. Nem is hiszem, hogy valahol a szinfalak mögött valami osztrák sugó nem ült.
Ilyen lévén a helyzet, mi az olasz politikán nem fordíthatunk. – De Bismarck úr, ha akarna, fordíthatna.
Hogy az olasz Velenczét franczia pártfogástól hiában várja, mert a francziának érdekében van, hogy az osztrák a Minciónáli jelenlétével az olaszt franczia függésben tartsa.
De hogy az olasz Napoleon császártól teljesen függetlenül initiálhatja Velencze végett a háborút, mert nincs eset, hogy ez ügyben a franczia az olasz ellen interveniálhasson.
Hogy ez initiativával tovább késni nem tanácsos, mert különben a magyar kialkuszik, s ekkor többé az olasz nem birhat az osztrákkal.
Ezen s hasonló tanácsok Bismarck úr szájából egészen más erővel birhatnának Flórenczben, mint a mienkből – mert ő, a nélkül hogy maga is kardot rántana, ha ebben magát Páris miatt genirozva érezi, tömérdek súlylyal járulhat a siker biztosításához.
Elég volna a függő német kérdésekben a húrt oly magasra hangolnia, hogy az osztrák ne engedhessen, aztán alkalmas időben vagy 60 ezernyi figyelő sereget védelmi pretensio gyanánt Silesia határán összevonni. Ez maga annyira megosztaná az osztrák erőt, hogy az olasz biztos siker kilátásával támadhatna azon terv szerint, melyet mi egykor Cavourral combináltunk.
Nekem úgy látszik, hogy ily módon Bismarck úr az osztrák demolirozását minden »risque« nélkül elérhetné.
Engedje, hogy Önnek figyelmét ezen eszme-irányra felhivjam. – A vezérgondolat Berlin által hatni Flórenczre.
Igaz, hogy szemem előtt lévén az olasz gazdálkodás, üres pénztárával, borzasztó s borzasztóan repartiált adóival s végetlen financziális zavarjaival, a dolog még ily befolyás alatt sem volna nehézség nélkül – s az eszme valósítása legalább is időbe kerülne, mi pedig a tizenegyedik óránál vagyunk.
Ép azért mindent fontosnak tartanék, a mi oda hatna, hogy az alkuval otthon ne hamarkodjanak. – Qui habet tempus habet vitam. – Én nagyon előnyösnek tartanám, ha a porosz hirlapok – kivált az inspiráltak – feladatul tüznék ki maguknak folyvást azt hangoztatni, hogy a magyarnak tökéletesen igaza van, ha a personalis unión túl az osztrák birodalommal semmi kapcsot nem akar elismerni, s nem akarja megengedni, hogy vérével, pénzével idegen érdekek végett Bécs rendelkezzék. Mert Magyarország nem hódított tartomány, hanem független ország, melytől nem lehet kivánni, hogy nemzet-állami függetlenségét holmi osztrák birodalmi egység s nagyhatalmi ábrándjainak feláldozza.
A porosz lapok pártoló magatartása jó hatással lehetne a magyarok kitartására. Hazánkban nagy figyelemmel kisérik a porosz viszonyok phasisait. Igaz, hogy Falk, avatottságot akarván fitogtatni, nagyon antiporosz hangon irkál a Pesti Naplóban, de mutassák csak magukat a porosz lapok magyarbarátoknak, e hangulat még a Naplóban is okvetlenül változni fog.
Mindenestre a porosz sajtó e taktikával csak növelhetné az osztrák nehézségeit, a mi a porosznak tagadhatlanul érdekében van.
Ez ötleteket Ön felhivása folytán közölni kötelességemnek tartottam, mert úgy vagyok meggyőződve, hogy nemzetünk nagy részének alkukészsége sem engem, sem senkit, ki az alkuban hazánknak vesztét látja, fel nem menthet azon kötelességtől, hogy a nemzetnek egy jobb jövendő megszerzésére alkalmat szerezni iparkodjunk. Akarandja-e az alkalomnak – ha megszerezhetjük – hasznát venni vagy nem? az őtőle függ. Mi a jó polgár tartozását teljesítjük, ha arra törekszünk, hogy a nemzet saját sorsának ura lehessen – ha lenni akar.
E tartozásnak, a mennyire tehetem, még most is iparkodandom megfelelni, bár fájdalomtól szétdúlt keblem örömet többé ez életben semmi felett nem érezhet.
Tout est perdu sauf l’honneur, mondá I. Ferencz Páviánál. – Engem még csak e kivétel sem érdekel. A mi az én életemből hátra van, e szavakba foglalható: Tout est perdu sauf le devoir. – Ez az egy megmaradt ridegen, érdektelenül, örömtelenül, de megmaradt.
Szives nagyrabecsüléssel barátja
Kossuth.
