Kossuth – Lamarmorának.
Kossuth – Lamarmorának.
Flórencz, 1866. junius 7.
Miniszterelnök ur!
Magyarország – földrajzi fekvésénél, földje kiterjedésénél és termékenységénél, lakossága számánál és harcziasságánál és az osztrák hadsereghez adott jutalékánál fogva – az osztrák ház hatalmának sarkpontját képezi.
Austria veszíthet száz csatát, elveszítheti Bécset, sőt az úgynevezett örökös tartományokat is, de sohsem tekinti magát legyőzöttnek, a míg megmarad neki Magyarország.
Magyarország az osztrák háznak az, a mi Antaeusnak a föld volt: ereje megujulásának kiapadhatatlan forrása.
Az első császárság háboruinak negyedszázados ideje megmutatta ezt.
Ez az igazság nem is kerülte el a figyelmét egyik hatalomnak sem, a mely Austriával hadakozott.
I. Napoleon, mikor öt coalitiót győzött le, szerencséje csúcspontján állott és hatalmába ejtette Bécset, meggondolta ezt és közzétette hires kiáltványát a magyar nemzethez.
Az akkori Magyarország még nem volt olyan mint a mai. Az öngyilkosságig loyalis, hálát várva az osztrák háztól, melyet annyiszor megmentett volt, nem hajlott a világ legyőzőjének a szavára. I. Napoleon, e visszautasító válasz után, elvette Austriától Styriát, Karinthiát, Krajnát, Friault, Dalmátországot és Cattarót, de meghagyta a Habsburgoknak Magyarországot. És Austria, rendelkezésére állván ez a Magyarország, ismét föltámadt a bukás örvényéből és Napoleon Szt-Ilona szigetén halt meg.
Rettentő tanulság ez mindazoknak, a kik Austriával hadakoznak. III. Napoleon gondolt is erre 1859-ben. Mielőtt megkezdte az olaszországi hadjáratot, távoli számüzetésemből Párisba szólitott, hogy értekezzék velem és közbenjárásommal biztositsa magának Magyarország esetleges közreműködését.
Mikor már győzött Magentánál és Solferinónál, ezeket mondá nekem Valeggióban: »Ha Austria nem fogadja el a békét, szükségem lesz az Ön közreműködésére, siettesse az előkészületeit.«
Austria elfogadta a békét. – És milyen okból fogadta el? Mert tartott a bomlástól, melyet hadseregében a magyar függetlenség zászlójának kibontása előidézett volna, mert tudta, hogy – ha nem engedi oda Lombardiát – akkor a háboru hullámai magukkal sodorják Magyarországot, és mert tudta, hogy ez esetben veszve van.
Ha ettől nem tart vala Austria, akkor a solferinói vereség daczára se ment volna se Villafrancába, se Zürichbe.
Ah! Austria nagyon jól tudja, hogy mit ér neki Magyarország.
Az az Austria, mely – mikor Magyarországra támaszkodott – az első császárság háboruinak szörnyü viharából hatalmasabbnak került ki, mint valaha volt.
Az az Austria, mely – miután még rendelkezett Magyarországgal – a solferinói vereséget annyira kiheverte, hogy ma kihívni meri az ellene egyesült porosz-olasz szövetséget.
Az az Austria, mely nemcsak ezt a szövetséget meri kihívni, hanem akkor, mikor egész Európa készül neki Velencze átengedéséről beszélni, válaszképen felszólítja Olaszországot, hogy mondjon le arról is, a mit már megszerzett.
Az a büszke, gőgös Austria 1849-ben nem birt ellentállni az egy Magyarországnak.
Nem volt se katonánk, se fegyverünk, se pénzünk, cserben voltunk hagyatva mindenkitől, semmire sem támaszkodhattunk, mint jogunkra, ügyünk, igazságos voltára, hazafiui kötelességünk érzelmeire – mikor Austria, mely akkor már legyőzte Olaszországot, váratlanul ránk tört összes haderejével.
Nem valánk és nem vagyunk forradalmárok, hanem nemzet vagyunk, mely mint nemzet akar élni, mert erre jogunk van és mert erre magunkban erőt érzünk. Arra valánk utalva, hogy vagy kitöröltetjük magunkat az élő nemzetek sorából, vagy pedig ellentállunk az igazságtalan támadásnak. Felhivásom folytán nemzetem arra tökélte el magát, hogy az ellentállásban keresi az üdvöt és ebben a végső próbában az én kezembe tette le sorsát.
A magyar nép hazafisága és harcziassága lehetővé tette, hogy két hónap alatt előteremtsek, fölszereljek és fölfegyverezzek egy 200,000 főnyi hadsereget, mely az osztrák császár harczviselt csapatait husz rendes csatában verte meg, és egyetlen egy hadjárat alatt annyira megtörte a hatalmát Austriának, hogy ez, nem tudván más menekülést, segítségül hívott 200,000 oroszt. És ez a segítség sem mentette volna meg, ha egyik tábornokom nem követ vala el árulást; ma már történetileg be van ugyanis igazolva, – és ezt Austria is hivatalosan elismeri – hogy Paskievics herczeg, az orosz hadsereg főparancsnoka, mindent előkészített volt a gácsországi hadmíveleti bázisra leendő általános visszavonulásra, mikor az orosz diplomatia által megnyert Görgei elárult bennünket.
Ilyen értékkel, ilyen fontossággal bir, Miniszterelnök ur, Magyarország Austriára nézve.
A Magyarországgal együtt haladó Austriának kilátása van rá, hogy diadalmaskodik sok ellenség ellen, de Magyarország ellen nem bir meg egy hadjáratot sem. Mert Magyarország az ő ereje; ha ezt az erőt elveszik tőle, lehetetlenné válik; ha az ellene fordul, akkor el van veszve.
Ezek a tekintetek már magukban véve is súlylyal birnak; de Olaszországra való vonatkozásuknál fogva fokozott súlyt nyernek, melyet lehetetlen tulozni.
Az 1796-ki hadjárat I. Napoleon legszerencsésebb, legdicsőbb hadjárata volt. És mi lett a vége? Annyi csatát vesztett Austria, elvesztette a várnégyszöget, szétverték sok hadseregét és a campoformiói békében – megszerezte Velenczét.
Mert Olaszország olyan harczmező, a hol meg lehet verni, de nem lehet legyőzni Austriát. Ha százszor verik meg, százszor áll talpra, ha meghagyják neki Magyarországot.
Csak Magyarországban és Magyarország által lehet Austriát legyőzni.
Radovitz porosz tábornok azt mondá: hogy »a Rajnát a Po mentén védik«. A mai németek azt mondják: hogy »a német Dunát a Po mentén kell védeni«. Én pedig azt mondom, hogy csak a Tisza és a magyar Duna mentén lehet biztosítani és hadászatilag kiegészíteni a Po mentén kivivott harczászati győzelmeket, és ezek a taktikai győzelmek sem bizonyosak, ha a Tisza nem segít a Pónak.
Ezeket a tekinteteket nagyom jól méltányolta az annyira sajnált Cavour gróf. Az eszme, melytől semmikor sem tért el mind halálig, politikájának sarkalatos eszméje az volt, hogy, ha arra tökéli el magát, hogy az ujjászületett Olaszország kiegészítése vagy megszilárdítása czéljából hadat üzen Austriának, akkor nemcsak hasznos, de feltétlenül szükséges mindent elkövetni a magyar nemzet közreműködésének megnyerésére. Ezen eszme alapján működött 1859-ben. Ezzel az eszmével készült Austriának hadat üzenni, mihelyt Dél-Olaszország ügyei megengedik. Azt szokta mondani: »Az erőket, melyek Olaszországnak hiányoznak, meg fogom találni Magyarországban.« Remélte, hogy ezt 1861-ben fogja tehetni és ezen reménye folytán már 1860-ban szólított engem Olaszországba. Ezen reménye folytán értekezett velem, állapította meg, velem együtt, a hadi tervet és készítette elő a legnagyobb erélylyel e terv foganatosítását. Cerruti ur tudja ezt, és a formaszerü egyezmény, mely az állam titkos levéltárában őriztetik, tanusítja ezt. Ő maga egy levélben, mely kezeim közt van, tudtomra adta, hogy azt az egyezményt a minisztertanács helybenhagyta, és ő Felsége a király személyesen kegyeskedett velem tudatni, hogy azt szentesítette.
Cavour gróf ezt a politikát örökbe hagyta utódainak a miniszterelnöki székben. Ricasoli báró, Ratazzi, Farini és Minghetti urak ahhoz mindig hozzájárultak.
A háboru soká késett és ezzel azt koczkáztatták, hogy Magyarország belefárad a várakozásba és elveszti magát egy transactio által. De a konokság, melylyel Austria megtagadta tőlünk a legelemibb jogokat, szerencsére megmentette Magyarországot ettől a veszélytől. Ma már nincs Magyarországban komoly ember, a ki a transactiót lehetségesnek tartaná. Maga Deák sem tartja többé annak. Az egész nemzet mélyen meg van arról győződve, hogy egy nemzeti autonomiával biró Magyarország és az austriai császárság nem létezhetnek együtt egy és ugyanazon uralkodó alatt, mert vagy Magyarország fogja absorbeálni Austriát, a mit a dynastia nem adhat meg, vagy pedig Austria fogná beolvasztani Magyarországot, a mibe meg emez nem fog beleegyezni soha, mert ezzel öngyilkosságot követne el.
Mi magyarok, Miniszter ur, nem vagyunk forradalmárok. A század állítólagos regeneratorainak szenvedélyes eszméi és heveskedő elméletei nem gyakorolnak hatást szivünkre és eszünkre; mi nem vagyunk se ujítók, se demagógok; hévvel csüngünk apáink történeti hagyományain, őszinte monarchisták vagyunk, meggyőződésünknél, történeti jellemünknél fogva; szeretjük a rendet és a nyugalmat; Európa összes nemzetei közt mi vagyunk (ezt merem állítani) a legloyalisabb nép és a legkitartóbb nemzet a loyalitásban. 350 év folyamán őseink, apáink és mi magunk különösen én –, a ki a körülmények sajátszerü találkozása folytán egy időpontban kezemben tartottam a Habsburg-ház sorsát – kimerítettünk minden elképzelhető eszközt és módot, hogy az osztrák dynastiával méltányos megegyezésre jussunk; százszor szedtek rá bennünket, százszor fizettek loyalitásunkért a legfeketébb hálátlansággal és százszor ujitottuk meg a próbát. De végre is a negyedfélszázados erőfeszítések hiábavalósága kényszerített minket elismerni; hogy – ha nemzetül akarunk megmaradni – föltétlenül kénytelenek vagyunk magunkat az osztrák uralom alól felszabadítani, mert köztünk és az osztrák ház közt történeti, logikus, kiengesztelhetetlen az ellentét.
Nem! Mi nem vagyunk forradalmárok; de élni akarunk; nemzet akarunk lenni; nem akarunk oda sülyedni, hogy a soknyelvü osztrák birodalom egy német tartománya legyünk.
Velencze is meg akar szabadulni az osztrák uralom alól. Vajjon ezért forradalmárnak mondhatják-e? Nem. De Velencze együtt akar élni a nemzettel; azt akarja, hogy Olaszország az olaszoké legyen. Mi is azt akarjuk, hogy Magyarország nemzeti élettel birjon, Magyarország legyen egy nemzet, nem pedig egy osztrák tartomány. Ez az érzelem az, mely betölt minden magyar szivet, és mely biztosítja Önnek, Tábornok ur, egész Magyarország hű közreműködését. És ez a közreműködés ma jobban van Önnek biztosítva mint valaha, mert Magyarország ép most látja meghiusulni az utolsó kibékülési kisérletet, melyet tulzott loyalitásból felajánlott az osztrák háznak.
Miért ne használná fel ezt az érzelmet? Miért ne biztosítana magának olyan segélycsapatot, mely a győzelem valószinüségét bizonyossággá változtatná.
Távol legyen tőlem a gondolat, hogy félreismerjem a hatalmas segélyforrásokat, melyekkel Önök rendelkeznek. Tudom, hogy mit érhet egy hadsereg, milyen az olasz, olyan királylyal, a milyen az Önöké, oly vezérrel, a milyen Ön, és egy nemzet, mely ilyen bámulatos hazafiságot tanusít.
De Ön előrelátó és bizonyára nem ismeri félre az ellenség erejét.
Az osztrák hadseregben 80 sorgyalogezred közt (mindegyik négy zászlóaljjal) van 33 tiszta magyar ezred, nem számítva a horvát- és szlavonországiakat.
A 42 osztrák lovasezred közt van 14 tiszta magyar ezred.
Ez 160–170,000 főnyi harczedzett sereget képvisel.
Ha ezt elveszszük az ellenségtől és az Önök haderejéhez számítjuk, akkor ez 340,000 főnyi különbözetet idéz elő.
És ez az erő csak a hadseregből kerül ki, pedig a nemzet még ugyanekkorát állíthat ki. Hol van a szövetségestárs, ki ily hatalmas segélyt biztosíthat Önöknek? Még Francziaország is csak 200,000-et birt adni 1859-ben Olaszországnak. És ez természetes. Másutt Önök csak egy hadsereget kaphatnak, holott itt nemcsak egy hadsereget, hanem egy egész katonanemzetet kapnak.
Ha nem próbálják a magyar ezredeket arra birni, hogy Olaszország mellett verekedjenek, akkor Olaszország ellen fognak verekedni. Ezt így hozza magával a helyzet.
Önök ezeket legyőzhetik. Ám legyen. De mennyi olasz vért kimélnek meg, mennyi győzelmi esélyt biztosítanak maguknak, ha Magyarország, a helyett hogy kénytelen legyen Olaszország ellen küzdeni, segítséget nyujt ez országnak.
Csodálattal emlékszem vissza a nemes szavakra, melyeket Ön a szószéken mondott és a melyek bizonyíták, hogy Ön mennyire igyekszik az olasz vért lehetőleg kimélni.
Lelkem mélyében meg vagyok róla győződve, hogy a Magyarországgal való megegyezés a mostani körülmények közt még szükségesebb, mint volt azelőtt.
Poroszország kétségkivül hatalmas szövetséges, de bátor vagyok megjegyezni, hogy az ő szövetsége majdnem az összes német confoederatiót viszi a mérlegben Austria oldala mellé. Ez komoly, fölötte komoly dolog! Egyébiránt Magyarország fontossága hadászati tekintetben éppen ebben a háboruban lesz roppant fontos.
A porosz és az olasz hadsereget elválasztja egymástól az osztrák birodalom egész területe. A két hadsereg juthat ugyan közös megállapodásra a hadjárat egészének tervére nézve, de a további hadmíveleteket, melyekre az ellenség actiója módosító befolyást gyakorol, sohasem combinálhatják össze; azt pedig a két hadsereg még kevésbbé teheti, hogy egy harcztéren egyesüljön.
Austria, mely a középen áll, bizonyára védelmi állásban marad Olaszországgal szemben mindaddig, míg Poroszországra egy nagy csapást mért; de azután hatalmas tömegeket küld Olaszország ellen a birodalom tulsó végéről.
Vasutjaival ezt könnyen, pár nap alatt teheti, ha Magyarország felől nem érez veszélyt.
Mert, földrajzi fekvésénél fogva, Magyarország lesz a hadmívelet bázisa; ott állította fel már is raktárait; ott lesz a nagy hadászati fordulatok sarkpontja.
Fenyegessük hadmíveleti bázisán, vegyük el tőle a sarkpontját, vágjuk el közlekedési utjait, különítsük el a két szárnyát, és ha Olaszország balfelől, Poroszország jobbfelől, Magyarország pedig a bázison, a szivén támadja meg – akkor el van veszve.
Higyjen nekem, Tábornok ur, és jussunk közös megállapodásra.
Nem kérek Excziádtól kegyet. Csakis annyit kérek, hogy a helyzetet vegye fontolóra részrehajlatlanul. Módot kérek rá, hogy Magyarországot oda vigyem Olaszország oldala mellé. Segélyt segélyért, támogatást támogatásért, érdeket érdekért.
Ha véletlenül hírt hallott volna az emigránsok életének apró nyomoruságairól, kisszerü viszályairól – kérve kérem, ne méltassa azokat figyelmére. Azok a kisszerü dolgok eltünnek a nagy érdekek mellett; már is elenyésztek az actio parancsoló igényei mellől.
Parancsolja és sietek Flórenczbe.
És bizonyos vagyok benne, hogy a két ország kölcsönös előnyére megegyezésre jutunk.
Fogadja, Miniszterelnök ur, tiszteletteljes hódolatomat.
Alázatos, kész szolgája
Kossuth Lajos.
Kossuth Lajos.
