Kossuth – Ricasolinak.
Kossuth – Ricasolinak.
Flórencz, 1866. május 14.
Báró ur!
Végre ama háboru küszöbén állunk, melynek be kellett következni, hogy Olaszország sorsa eldőljön. A nemzet bizva csodálatra méltó erejében, hazafiságának lendületében, uj erőt merít áldozatai közepette a gondolatból, hogy az Ön előrelátó bölcsesége, Báró ur, őrködik érdekei fölött, s hogy az Ön erős keze fogja a kormányt tartani e fenséges válságban.
Ha kiváló tapintata most még tartózkodást is parancsol Önnek, nem kevésbbé át van hatva mindenki hazafiságától és senki sem kételkedik abban, hogy az alkalmas pillanat elérkeztével Ön minden habozás nélkül engedni fog úgy a király bizalmának, mint a nemzet óhajtásainak.
Ama pillanat már nem késhet soká. Az események gyorsan haladnak, midőn minden részről már sokkal tovább mentek, semhogy visszavonulni lehetne.
A helyzet némely szempontból ma kedvezőbbnek, némelyből kevésbbé kedvezőnek látszhat, mint 1862. február havában, a midőn azokkal a szavakkal tisztelt meg, hogy: »ha még egy évig hatalmon maradok, megindítom a háborut«.
Azon időben Magyarországot is tervei körébe vonta.
Vajjon helyet foglal-e benne még ma is?
Éppen semmit sem tudok a kabinetek titkaiból, de arról meg vagyok győződve, hogy ugyanazok a tekintetek, melyek hajdan Cavour grófnak Magyarországra nézve kezdeményezett politikájának elfogadására és megerősítésére birták, ma is fennállanak.
Sőt hajlandó vagyok hinni, hogy azok a tekintetek a jelen helyzetben még erőben nyertek.
Azt hiszem, hogy Olaszországnak nemcsak ellenségeire, hanem barátaira vonatkozólag is fontos, hogy semmit se mulasszon el, a mi számára egyfelől a siker esélyeit jobban biztosíthatná, s a mi másfelől teljes cselekvési szabadságát és politikájának teljes függetlenségét fentarthatná.
Sokat gondolkoztam Rouher ur nyilatkozatairól; s azon megkülönböztetés daczára, melyet az eset közt tesz, hogy ha a támadás Austriától indulna ki, s a közt, ha Olaszország támadna; nyilatkozatai nem változtatták meg azt az impressiomot, hogy balsiker esetében (a mi háboruban soha sincs kizárva) Francziaország nem engedendi megsemmisíteni azt, a minek létrejöveteléhez oly jelentékenyen járult 1859-ben. Megengedem, már ez is valami. De ha Francziaország nem is igen sajnálná, ha abba a helyzetbe jutna, hogy Olaszországot »megmentse«, azt hiszem, viszont Olaszországnak meg igen fontos megtenni minden lehető óvintézkedést, hogy »megmentetésének« szükség esete ne merüljön fel.
A lehető óvintézkedések sorában egy méltányos egyezség Magyarországgal nekem a leghatályosabbak egyikének látszik.
A mi Poroszországot illeti, hát ez kétség kivül hatalmas szövetséges. De veszedelmes önámítás volna feledni azt, hogy e szövetség – kevés kivétellel – az egész német szövetséget Austria karjaiba terelné. Ez igen komoly dolog. De különben is az érdekközösség Olaszország és Poroszország közt csak mulandó tünet. Indokai sokkal eltérőbbek, semhogy módosulásának lehetősége egy háboru kiszámíthatatlan viharai folyamán kizártnak tekintessék. A történelemben, főkép Poroszország történetében, az ilyen fordulatok nem ismeretlenek.
Ellenben az érdekközösség Olaszország és Magyarország közt állandó.
De mindenek fölött strategiai s taktikai tekintetek azok, melyek háboru esetén a többiek közt a legnyomósabbak.
Valóban nem csekély feladat lesz ez a háboru.
Igen jól ismerem én is az antik elhatározási szilárdságot, melyről Báró ur az egész világ előtt ismeretes, melyhez Olaszországnak szerencsét kivánok, s melynél fogva sohasem fog akadályoktól viszszarettenni. De ismerem Báró ur bölcsességét is, mely sohasem fogja engedni, hogy kicsinyelje az ellenség erejét, s szem elől tévessze a nehézségeket, melyeket Olaszországnak le kell győzni, hogy ne csak ellenségei fölött diadalt aratva, hanem egyuttal függetlenül is, néha túlkövetelésekre nagyon hajlandó barátaitól, kerüljön ki a küzdelemből.
Hogy a várható nehézségeket feltüntethessem, engedje Austria helyzetét röviden megvizsgálnom és rá mutatnom arra a kiváló strategiai fontosságra, melylyel a fenyegető háboruban éppen Magyarország bir.
A két szövetséges hadsereg, a melylyel Austriának meg kell küzdeni, mindig az egész osztrák birodalom területe által fog egymástól elválasztva maradni. Igy tehát a szövetségesek az ellenségeskedés megkezdésének tervét együtt fogják megállapíthatni, de további hadi míveleteik folytatását soha. Még kevésbbé fognak valamely csatatéren egyesülhetni, mert Austria folyton elválasztja őket egymástól, pedig a legjobban kigondolt hadi tervek is mindig a viszonyokhoz kénytelenek alkalmazkodni és mindig az ellenség magatartása módosító hatásának vannak kitéve.
Előrelátható, hogy Austria abban a helyzetben, a miben tényleg van, oly terv szerint fog eljárni, melynél fogva az egyik ellenséggel szemben védelmi állásban marad mindaddig, a míg sikerülend neki a másik fejére döntő csapást mérni. E tervének sikere hadmíveleti alapjának biztosságától függ és a könynyüségtől, melylyel tekintélyes tömegeket fog tudni, a helyzet mindenkori igényeinek megfelelően, birodalmának egyik végéből a másikba dobni.
Földrajzi fekvésénél fogva Magyarország van hivatva hadmíveleti alapul szolgálni. Ott fogja Austria raktárait és készleteit elhelyezni. Magyarország lesz hadereje nagy strategiai mozdulatainak fordulópontja (pivot). Ha Magyarország lesz hadmíveleteinek alapja és strategiai mozdulatainak fordulópontja, s ha a nyugodt Magyarország biztosítja számára közlekedési utvonalait, akkor ezek segítségével néhány nap alatt egész hadseregeket lesz képes Prágából Veronába vagy Veronából Prágába dobni. Igy tehát még akkor is, ha hadseregének száma egészben kisebb volna két ellenségének hadseregénél – a mit nem lehet állítani, ha a német haderőt is számításba veszszük – mindenkor képes lesz valamely csatatéren ellenségeinél nagyobb számu haderőt összpontosítani, ha csak tábornokai nem valamennyien marhák, a mint kétség kivül van köztük, a kik nem azok.
El kell tehát magunk előtt ismernünk, Báró ur, hogy az ily strategiai combinatiók lehetősége mellett, van Austriának némi oka, helyzete fölött kétségbe nem esni.
Nincs is egyátalában kétségbe esve. Sőt a bécsi hivatalos lapok már is időszerünek látják azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy mit fog kelleni Austriának a győzelem után tenni? Ez szájhősködés; igen, de mégis azt mutatja, hogy erőseknek érzik magukat. S valóban, azok is.
Ámde Austriának összes kedvező kilátásai egyetlen egy alapon nyugszanak. Ez alap Magyarországnak hűsége, vagy legalább nyugton maradása és passiv engedelmessége.
Fossza meg ez alaptól és elveszti lábai alatt a talajt.
Fölösleges volna figyelmét felhívni arra, hogy semmi sem alkalmasabb háboruban a terveket zavarni és a cselekvést paralizálni, mintha bizonytalanná válik a hadmíveleti alap és a közlekedés.
Előrelátó bölcsesége egy szempillantással át fogja tekinteni az előnyök egész lánczolatát, a mi abból származhatnék, ha Magyarországon, elkezdve a titkos agitatiótól, melylyel a tömegek szellemét meghódítanák, folytatva az ellenségeskedés ama fajtájáig, a mit a taktikusok kis háborunak neveznek (egy raktárt elemelnek; egy éléstárt elpusztítanak; a közlekedési eszközöket hasznavehetetlenné teszik stb.) és kiterjeszkednénk egész azon döntő míveletekig, melyek Magyarország felkelését teljes erejével előidéznék, a mi pedig Austria talpa alatt az alapot szétzúzná, két szárnyát végkép elszigetelné és őt, hatalmának szivén találva, szétmarczangolná.
Nem tartom szükségesnek ez eszmét tovább füzni, sem Magyarország közreműködésének taktikai jelentőségét bővebben fejtegetni. Ön ismeri történelmünket. Ismeri nemzetem harczias jellemét. Ön tudja, hogy képes voltam 1848–49-ben néhány hét alatt 200,000 főre menő bátor hadsereget teremteni és szervezni, mely husz rendes csatában verte meg az osztrákokat, s mely annyira juttatta, hogy csak is az orosz beavatkozás menthette meg. Ön tudja, hogy a magyar korona országai terjedelmüknél és népességénél fogva a Habsburg-birodalomnak felét, egyéb segédforrásaiknál fogva pedig felénél többet tesznek. Ön tudja, hogy Magyarország függetlensége zászlójának kitüzése kilátást nyujt az osztrák hadsereg legjobb részének felbomlasztására. Ön tudja, hogy úgy a politikai mint a katonai problémák gyakran egyszerü számtani problémákká válnak. Ön tudja, hogy bizonyos erő és bizonyos segélyforrás, a mi az ellenségtől elvonatott és az Önökéhez hozzáadatott, ugyanazon erő, ugyanazon segítség kétszeresével emeli saját előnyüket.
Csak annyit bátorkodom figyelmébe ajánlani, hogy: midőn valaki osztrák császár, harmincz és néhány millió alattvaló absolut uralkodója, a ki rendelkezik 500.000 (Austria 600,000-t mond) bátor katonával, kik hosszu időn át gyakorolt vas fegyelemmel tartatnak össze, s mely fegyelem pótolja a hadsereg elemei közt hiányzó egységet, s a ki birja a német szövetség majdnem összes másodrendü államainak támogatását, az sok csatát veszthet, anélkül hogy legyőzetett volna. Az nincs legyőzve, a mig alapja szilárd és érintetlen, s a mig közlekedése biztos marad. Méltóztassék visszaemlékezni a híres 1796-diki hadjáratra – Napoleon legdicsőségesebb hadi tettére, – miben végződik a sok nyert csata és a sok tönkre tett osztrák hadsereg? – A campoformiói békében. Ez annyit tesz, hogy Olaszországban Austriát meg lehet verni, de nem lehet legyőzni. Csak Magyarországban lehet legyőzni. Sőt többet mondok, csak Magyarország által lehet legyőzni.
Ez igazságot nagyon jól belátta Napoleon császár 1859-ben. Azt mondá nekem Valeggióban (tehát a solferinói nagy diadal után): »Vagy békét kötök vagy szükségem lesz önre. Siettesse előkészületeit.« – Azt hiszi Ön, hogy Austria ezt nem sejtette? Azt hiszi Ön, hogy az ettől való félelemnek semmi része sem volt Lombardia átengedésében? – Ah! Ha Austria nem félt volna attól, hogy a háboru hullámai elborítják Magyarországot, sohasem hallottak volna beszélni sem Villafrancáról, sem Zürichről.
Magyarország nélkül a győzelemre csak esélyek vannak; de Magyarországgal a győzelem bizonyos. Táplálom tehát azt a reményt, hogy, a midőn a győzelem biztosításához járulni alkalmas eszközöket mérlegelik, Magyarország nem lesz számításukból kitörülve, ha csak kezük nem lesz megkötve a mostani kormány által már elvállalt kötelezettségek miatt, melyek Önöknek további választást nem engednek.
Ha ily akadály fenforog, nem lesz több mondani valóm. A lehetetlenség ellen az ember nem harczol – hanem tűri.
De ha ellenkezőleg akadály nincs, s ha ujból felvehető az 1859-diki egyezmény; mely egyezményhez maga Napoleon császár járult, s melynek alapfeltételei ujból megerősíttettek és módozatai formálisan szabályoztattak, helybenhagyattak és szentesíttettek 1860. szept. havában, akkor megfontolandó lesz:
először, mi leend a Magyarországgal létrehozandó megállapodás mulhatatlan alapja;
másodszor, mily eljárás lesz követendő.
A mi az első pontot illeti: a megállapodás egyedüli lehetséges alapja ugyanaz, mely közös megegyezéssel 1859-ben és 1860-ban elfogadtatott. Nem lehet arról szó, hogy a magyar forradalom csupán egy diversio fedezésére szolgáljon. Hanem Magyarország abba a helyzetbe hozandó, hogy a közös harczban összes erejét közreműködtesse, s azzal a czéllal, hogy magát az osztrák uralom alól felszabadítsa. Feltéve továbbá, hogy Magyarország e háborúban Austria ellen fegyvert ragad, Olaszország nem fogja cserben hagyni, s mindaddig, a mig nem csupán Velencze, hanem Magyarország is nem lesz végkép az osztrák uralom alól felszabadítva, békét nem köt.
Magyarországnak megnyugtatva és biztosítva kell lenni arra nézve, hogy, ha fegyverre szólítják és ha e felhivásnak enged, erőfeszítésének, vérének és áldozatainak függetlensége lesz a jutalma.
Sokkal jobban ismerem Báró ur igazságérzetét, semhogy ne volnék meggyőződve, miszerint Ön ez alap jogosságát ép úgy el fogja ismerni, a mint elismerte Napoleon császár, a király, Cavour gróf és a miniszterium, melynek elnöke volt.
Ez alap nélkül megegyezés lehetetlen. – Nincs nemzet, mely forradalmat koczkáztatna csupán mások érdekeit szolgálandó. A mely tenné, öngyilkosságot követne el.
Excellentiád azt fogja kérdezni tőlem, hogy, ha az a feltétel elfogadtatnék, lehetne-e Magyarországra számítani?
E kérdésre azt válaszolom, a mit becsület és lelkiismeret szerint igaznak tartok.
Bizonynyal sok változott négy vagy hat év óta.
A passiv ellentállás pártja, az a párt, mely békés alkudozások utján helyre kivánja állíttatni a törvényeket, sőt azután kész azokat módosítani, szóval a Deák-párt, tért nyert.
Szerencsétlenségre 1859 óta Magyarország nagyon is megszokta segélyt és támaszt külföldről várni. Talán nagyon is türelmetlenül várva e remény teljesülését, a hosszu várakozásban elfáradt. A csalatkozások megingatták bizalmát. Azért a határozatlan vágyódás szabadulni egy türhetetlen állapottól, akár a megalkuvás utján is.
Továbbá, a mióta Ön a hatalomtól visszavonult, itt nagyon is elhanyagolták Magyarországot. Ha pedig néha-néha eszükbe jutott, ez azért történt, hogy kétes jellemü emberek, számító vagy dicsvágyó kalandorok által, kik egyebet nem tettek, mint a királyt kirabolni, az országban a komoly emberek undorát felkölteni, az ország hitét és bizalmát megingatni, megcsalatták magukat, s megengedték, hogy azok az emberek ostoba magaviseletükkel, kisszerü, ép oly nevetséges, mint időszerütlen vagy éppen kétes jellegü conspiratiókkal ügyünk hitelét megrontsák.
Igy tehát mindaz, a mit Cavour gróffal és Báró urral egyetértve annyi gonddal előkészítettem, az előkészületek összes gyümölcseivel együtt kárba vesztek. Mindent ujból kell kezdeni, semmi sincs megcsinálva.
De azt hiszem, az nem lehet indok arra, hogy Magyarországot átengedjék az ellenségnek, hanem ellenkezőleg egy okkal több, hogy szellemének fellendítésére törekedjenek és oly eljárás követtessék, mely mellett a királyi kormány, az ügy teljes ismerete mellett, mérlegelhesse az esélyeket és a kisérlethez szabja magatartását.
A mit becsülettel és lelkiismeretesen állíthatok, az, – hogy Magyarországban van erős párt, mely csak az alkalmat várja az Austriával folyó alkudozásoktól való szabadulásra; de e párt erejének aktiválására tények kellenek, melyek neki a Magyarország iránti szándék komolyságának zálogául szolgálnak.
Biztosan állíthatom továbbá, hogy a magyar nép érzelmei 1849 óta a legcsekélyebb változást sem szenvedték. A nép e korszak emlékein fellelkesül. Gyülöli Austriát és reszket a haragtól, ha arra gondol, hogy Olaszországgal háborút viselni kényteleníttetik ez Austriáért, mely a míg mézes szavakkal behálózza, addig tényleg megcsalja, elnyomja és tönkre teszi, inkább mint valaha.
De különben is az a makacsság, melylyel az osztrák császár vonakodik a magyar országgyűlés kérelme daczára az alkotmányt helyreállítani, borzasztóan leszállította a reményeket és csökkentette a kiegyezési párt hitelét. A mesterségesen táplált illuziók nem állhattak meg a rideg tények előtt. Alig van ma már komoly ember Magyarországban, a ki nem volna arról meggyőződve, hogy Austriával méltányos alapon lehetetlen kiegyezni.
Biztosan állíthatom tehát, hogy van sok az actióra kész elem Magyarországban, de hogy természetesen meg kell nekik adni az impulzust, s pedig bizalmat gerjesztő módon, mert különben nem mozdulnak meg.
Mivel egyszer háboru lesz, Magyarország sem kerülheti el a küzdelem kényszerüségét. Ha nem harczol Austria ellen, kénytelen lesz harczolni mellette. Vagy forradalom, vagy engedelmesség. Nincs más választása. Természetes tehát, hogy ezerszer szivesebben fog saját érdekében mint elnyomóiéban harczolni, feltéve, hogy ezt neki lehetővé teszik és jövőjéről biztosítják.
Ez rávezet a második kérdésre, arra, hogy minő eljárás követendő.
Távol áll tőlem a gondolat azt kivánni, hogy az ismeretlenbe beugorjanak, vagy hogy koczkáztatott vállalatba merészkedjenek, a nélkül hogy előzetesen a terület előkészíttetett és a siker esélye biztosíttatott volna. Még ha akarnák is, lelkiismeretem tiltaná a közreműködést.
Ha véleményem nyilvánítására való felhivással tisztelnének meg, nem javasolnék e perczben egyebet mint előzetes intézkedéseket. Ezek arra szolgálnának, hogy megállapíttassék az ellenséges hadseregre és Magyarországra nyerhető befolyás, s egyuttal alkalmasak volnának arra is, hogy az elemek a belső actióra előkészíttessenek. Már ezek maguk is többé-kevésbbé jelentékeny előnyöket nyujtanának Olaszországnak.
Ez intézkedések a következők lennének:
1. Rendeljék el a magyar legio ujjá szervezését, azon czélból, hogy szélesebb alapra fektettessék.
Mivel a magyar legio (szegényes kisérlet erkölcsi súly és politikai jelentőség nélkül) már létezik, kiterjesztése és szaporítása senki gyanuját fel nem költhetné. Napoleon császár bizonynyal nem forradalmár, de azért mégis 1859-ben nemcsak helyeselte, hanem maga kezdeményezte. Azonban, hogy ez intézkedés Magyarországra és a magyar elemekre az osztrák hadseregben hatást gyakorolhasson, mulhatatlanul olykép kell eljárni, hogy Magyarország megérthesse az intézkedés politikai jelentőségét.
E czél elérésének biztosítására nem kell éppen fenhangon hirdetni, hogy a magyar legio rendeltetése Magyarország felszabadításánál közreműködni. – Ez talán korai volna és némi alkalmatlansággal járna. Van a czél elérésének, minden alkalmatlanság elkerülése mellett, egy igen egyszerü módja.
E módot, Báró ur, minden habozás nélkül jelzem, mert lelkiismeretem azt sugalja, hogy, a midőn a haza érdekéről van szó, inkább szabad a szerénység, mint a honfiui kötelesség parancsai ellen vétni.
Van két, de csakis két magyar név, melyek mindegyike egy-egy eleven elv, melyek mindegyike egy zászló, a melynek értelmét egyetlen magyar sem fogj a félreérteni.
Az egyik név a Deák Ferencz neve, a másik az enyém.
Deák neve az alkotmányos és autonom Magyarországot a habsburg-lotharingiai ház uralma alatt jelenti.
Az én nevem az osztrák uralom alól felszabadított Magyarországot jelenti.
Deák neve minden forradalom határozott kizárásának zászlója.
Az én nevem a forradalom által függetlenített Magyarország zászlója, mert más uton függetlensége elérhetetlen.
Deák neve jelenti a kiegyezést Austriával.
Kossuth neve a háborut Austriával.
Még az utolsó magyar paraszt sem téveszti el e két név jelentőségét.
Van valamennyi párt kebelében számos tisztelt név, melyek az illető sorokban többé-kevésbbé határozott jellegü, másodrangu helyet elfoglalnak. De e két néven kivül egy sincs, a mely zászló volna.
Ezek tények, Báró ur!
Lemondani a zászlóról, annyit tenne, mint lemondani a sorakozási jelvényről.
Tiszteljen meg tehát a királyi kormány azzal, hogy intéztessen hozzám egy levelet a következő értelemben és felhatalmazással a közzétételre:
»A kormány elhatározván a magyar legiónak ujjászervezését szélesebb alapon, közreműködésre hivja fel Önt s arra, hogy terjeszszen jóváhagyás végett a kormány elé az említett ujjászervezésre vonatkozólag javaslatot, úgy az egyénekre, a belszervezetre, mint azon intézkedésekre nézve, a melyeket a magyar nemzet jellemével leginkább megegyezőnek tart s a legalkalmasabbnak a legio soraiban az egyetértésnek, rendnek, fegyelemnek és karszellemnek megszilárdítására, valamint erejének fokozására.«
Ilyesmi, valami nyilvános értesítés, melyből kitünnék, hogy nevem valamikép összefügg a magyar legio szervezésével (a mint vele összefüggött, míg a kormányból kilépett), tökéletesen elegendő volna az intézkedés politikai jelentőségének honfitársaimmal úgy Magyarországban, mint az osztrák hadseregben való megértetésére, és egyuttal alapot kölcsönözne későbbi munkánkra.
Mivel Olaszországban tartózkodom, még a legskrupulózusabb diplomata sem táplálhatna gyanut a fölött, hogy a kormány ez ügyben igénybe veszi közreműködésemet, a mint igénybe vette tényleg azelőtt, minden alkalmatlanság felmerülése nélkül, s mindaddig, a míg a legio ügyeit oly irányba láttam eltereltetni, mely mellett a felelősségnek többé részese lenni nem óhajtván, magam kértem felmentetésemet.
Bátorkodom a Báró ur emlékezetébe idézni azt a tényt, hogy, mig az 1859-diki háboru első ütközeteiben az osztrák hadsereg magyarjai kitünően verekedtek, addig később, mihelyt Olaszországba érkeztem és mihelyt hire kezdett terjedni annak, hogy részt veszek a magyar legio szervezésében, az osztrák hadsereg tisztjei csak a legnagyobb ügygyel-bajjal tudták a magyar katonákat a csatában tartani, ezrivel önként hadifoglyokká tétették magukat és már 5000 főből állt legiónk, még az első proclamatio kibocsátása előtt, s ha Villafranca közbe nem jön, néhány nap mulva 20,000 főre emelkedett volna a legio, mely ma nem áll egészen négyszáz emberből.
A lapok hiresztelése szerint a kormány elhatározta volna a magyar legio beolvasztását a Garibaldi tábornok vezénylete alatt álló önkénytesek közé. Ha természetes is az, hogy mindaddig, míg a magyar legio Olaszországban marad, az olasz kormány tetszése szerint felhasználja, mégis – ha csak nem akarják megfosztani végkép a legiót politikai jelentőségétől és oly emberek szinvonalára lesülyeszteni, kiktől semmi egyebet sem várnak mint azt, hogy verekedjenek, mert ezért fizetik őket – nézetem szerint nem kellene az olasz önkénytesek tömegében elmeríteni. Ha ezt teszik, lesz ugyan három- vagy négyszáz fegyveressel több, de nem lesz többé oly szervezet, melylyel befolyást gyakorolhatnának akár Magyarországra, akár a magyar katonákra az osztrák hadseregben.
2. A második dolog, a mit javasolni bátorkodnám, az volna, hogy támogassanak Berlinben, azért, hogy a porosz kormány hasonlóképen szerveztessen általunk egy magyar legiót Poroszországban.
Ismerem a porosz királynak és Bismarcknak ellenszenvét minden iránt, a mi forradalom-izü. De Istenem, a személyes ellenszenvnek nem lenne szabad diadalmaskodni a politikai bölcsesség és érdek fölött. Támogatásomra magas tekintélyekre tudok hivatkozni. Nem is szólva a segítségről, melyben a despotikus régi Francziaország az angol gyarmatokat Amerikában részesíté, sem a hires forradalmi felhivásról, melyet I. Napoleon 1809-ben Magyarországhoz intézett, csupán azt fogom felemlíteni, hogy III. Napoleon sem mondható forradalmárnak, s mégis sietett 1859-ben velem kezet fogni. Ezeknek az alkalom adta közeledéseknek semmi közük a kormányrendszerekhez. A háboruknak megvannak a saját exigentiáik és parancsszavuk; a ki nem hallgat rájuk, azon rettentő boszut állnak.
Ha Bismarck ur talán féltené a szomszéd lengyel tartományokat attól, hogy a magyar forradalom propagandaszerü jelleget öltve oda átcsapna, egészen nyugodt lehet. Először is, mi nem vagyunk forradalmárok minden áron. Továbbá pedig Bismarck ur meg lehet győződve, hogy Magyarország ugyan őrizkedni fog ürügygyel szolgálni Oroszországnak az 1849-diki beavatkozás ismétlésére. Magyarországnak semmi kedve a lengyelekre való tekintetből öngyilkosságot elkövetni. – Jól tudjuk, hogy a fenforgó körülmények közt ránk nézve életkérdés elkerülni ugyanazonosításunkat a lengyel kérdéssel.
Olaszországnak is fölötte fontos volna nekünk engedélyt szerezni magyar legio szervezésére Poroszországban. Poroszország felé küldi Austria a legtöbb magyar ezredet. Velenczében legfőbb 20,000 embere van. De továbbá egy esetleges actio szempontjából magyar területen, földrajzi fekvésünk Olaszországgal szemben igen kedvezőtlen. De Poroszország Sziléziája által majdnem határos velünk.
3. Harmadik és utolsó óhajtásom némely pénzügyi segélyre vonatkoznék, melyre szükség van, hogy Magyar- és Horvátországban, habár legtakarékosabban is, cselekedhessünk.
Ezzel kimerítettem ez idő szerint teendő javaslataimat.
* * *
A helyzet komolysága talán levelem hosszuságáért mentségül szolgáland a Báró urnál.
Szegény hazám jövője forog koczkán.
E háboru utolsó esélye. »Nunc, aut nunquam.«
A jóakarat, melyre engem, szegény számüzöttet, a mióta csak ismer, méltatni kegyes volt, jóakarat, melyért – történjék bármi – örökké a legnagyobb hálával fogok tartozni, bátorított arra, hogy ez észrevételeket tisztelettel eléje terjeszszem, még mielőtt a kormányzás ezer gondjai és a közigazgatás ezer részletei összes idejét lefoglalták volna.
Tudom, Báró ur, hogy, ha Ön magára vállalja az ép oly dicső mint komoly feladatot, hazáját sorsa betöltésére vezetni, magával hoz a hatalomba, megrendíthetetlen elveket és nagyon meghatározott politikai utvonalat.
Tehát még csak két szót leszek mondandó:
Báró ur, rendelkezésére állok!
Borzasztó családi szerencsétlenségek sujtották szivemet. Egy örökké vigasztalhatatlan fájdalom nyomása alatt, melyet sem az idő, sem a világon semmi sem enyhíthet, életem borzasztó teherré vált. Életunottan, a mint vagyok, jéghidegséget érzek minden iránt, a mit az élet nyujthat. Régi énemből egyetlen egy dolog maradt meg, az élénk, megrendíthetetlen kötelességérzet. Ez érzést, egy kemény megpróbáltatáson keresztülvitt élet utolsó kincsét, s a teljes erélyt, mely a kor gunyorát és a szerencsétlenség hatalmát megvetve abból ered – az Ön rendelkezésére bocsátom.
Legyen szabad ez ajánlathoz egyetlen kérést csatolnom.
Ha előttem ismeretlen körülmények parancsoló hatalma, szerencsétlenségre, arra az elhatározásra birták volna, hogy Magyarországot politikai számításaiból kitörülje, könyörgök, Báró ur, tudassa azt velem határozottan.
Mert legyen akár hogy lemondjanak Magyarországról, legyen hogy különösen rólam nem akarnak többé tudni, én tovább Olaszországban nem maradhatnék. Poziczióm nagyon is kétértelmüvé válnék. A vén számüzött ez esetben ujból kézbe vehetné a vándorbotot és elmenne a világ valamely más zugába meghalni.
Ugyebár, Báró ur, értesíteni fog!
Kegyeskedjék jó emlékezetében megtartani, és fogadja a legmélyebb tiszteletem és legbensőbb nagyrabecsülésem hódolatát.
Kossuth L.
Erre Ricasoli a következő levéllel felelt:
Flórencz, 1866. május 19.
Uram!
Előttem fekszik e hó 14-ikéről kelt levele; tartalmát megfontoltam. – Engedje meg, hogy válaszomat azzal kezdjem, a mivel Ön levelét végzi. Sürgetve kérdi tőlem, hogy mondjam meg, »ki akarják-e törülni« Magyarországot az olasz politikából; s hogy személyét igénybe akarják-e venni az esetben, ha Magyarország számot tenne a jövő kombinácziókban? Nem szabad feledni, hogy nem veszek részt az ügyekben, vagyis nem vagyok az olasz kormány tagja 1862. márczius hónapja óta; a jelen perczben ki vagyok szemelve La Marmora tábornok utódjául, akkor, mikor az a csatatérre indul. A kivánt határozott választ előbb nem adhatnám, mielőtt kezemben tartanám Olaszország sorsát. De addig még sok dolog megváltoztathatná a várt események menetét. Már a jelen pillanatban, midőn e sorokat irom, váratlan miniszterválság alatt állunk, a legutóbbi csütörtöki sajnálatra méltó szavazás folytán. El nem tudom képzelni, mindez hogy fog végződni. Egy dologra nézve azonban tisztában vagyok, azaz, hogy lelkem mélyében Magyarország irányában ugyanazon rokonszenvet táplálom, melyet dicső ügye iránt Ön előtt 1861-ben és 1864-ben több izben volt alkalmam kifejezni.
Tettem néhány lépést a kivánt irányban. Javasoltam a magyar legio ujjászervezését, hogy az külön testületnek megmaradjon és jövő kiegészítésére gondolva. Erősen hangsúlyoztam az előnyt is, a mi abból származnék, ha az Ön tapasztalatát, személyek és körülmények ismeretét felhasználnák.
Most csak a jövőt várhatom és óhajtásaink teljesedését kivánhatom.
Fogadja nagyrabecsülésem és változatlan barátságom kifejezését.
Ricasoli m. p.
